Ősrobbanás

0
3912
Fotó: Horváth Judit

Ócska ruhák tömkelege, valóságos hegyként borítja be a színpadot. Ezeket dobálják föl-le a színészek, őrült tempóban, zaklatott állapotban, üvöltő zenére. Káosszal teli, tébolyult a hatás, tán hasonlít arra, mint amikor felrobbant a csernobili atomerőmű, vagy amikor meglepő gyorsasággal szanaszét szakadt, ha úgy tetszik, szétrobbant, a Szovjetunió.

Sokkoló montázst mutattak be, Secondhand címen, az Örkény Színházban, Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz író műveiből. Nekieredt a roppant országnak, temérdek emberrel készített interjút, és azt vizsgálta mohó érdeklődéssel, milyen utóélete van a csernobili katasztrófának, az afganisztáni háborúnak, illetve milyen hatása a nagy birodalom darabokra esésének. Személyes sorsokon keresztül teszi érzékletessé lelkek, testek megnyomorodását, tévképzetek valóságként való felfogását, az eredményes módszeres néphülyítést, azt, hogyan mentik az irhájukat katasztrófa esetén a hatalmasok, és közben hogy hallgatják el a tényeket, ami tömegek számára halálos ítéletet jelent.

Fotó: Horváth Judit

Közérzeti jelentés ez a produkció arról, hogy szinte senki nem érzi jól magát a bőrében. Kísért a múlt, és kísért a jelen is, ami nem feltétlenül jobb annál, sőt… Bizonyos beidegződések úgy tűnik, hogy hetedíziglen hatnak. Az elnyomás a szülőkön, nagyszülőkön keresztül rátelepszik azokra, akik  éppen nincsenek is elnyomva. De ennek érzete ott van az idegekben, zsigerekben, befészkelődött a tudatba, a nevelésbe, a személyiség torzulásaiba. Ott van a mindennapi nyomott hangulatban, a kilátástalanságban. És ott van hozzá az új, de a régihez meglepő módon hasonlító, mondhatni a történelem szemétdombjának hitt dolgokból táplálkozó, elnyomás is.

Az előadást különös módon, nyolcan rendezték, Bagossy László, Kovács D. Dániel, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves rendező szakos hallgatói, Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi, Walters Lili. Van is benne valami diákos hevület, megszállottság, nyughatatlan közlésvágy, hogy muszáj elmondani ezeket a förmedvényes történeteket. Olykor mozgalmas a színpad, olyan, mint a felbolydult méhkas, tele van  a 21 színésszel. Olyan embereket játszanak, akik rossz helyre születtek, rendszeresen keresztül gyalogol rajtuk a történelem, agyon nyomja őket, vagy akár a halálukat okozza, alig-alig lehet részük földi javakban, ahogy boldogságban is legfeljebb csak pillanatokra.

Fotó: Horváth Judit

A mozgalmasság ellentéteként viszont gyakran monológokat, belülről felfakadó vallomásokat adnak elő a színészek. Látunk például egy rideg tábornokot, aki undok lelki nyugalommal sokakat halálba hajszol Afganisztánban. És ugyanaz a színész, Znamenák István, aki őt alakítja, egy fejkendő felvételével, ruhacserével, átalakul a nyílt színen az egyik a háborúban rútul elpusztult fiatalember édesanyjává, aki nem és nem, semmi áron nem akarja elhinni, hogy nincs többé fia. Beszél és beszél, mondja a reménység fájdalmas, húsba vájó, tépelődő monológját, mert magával is mindenképpen el akarja hitetni, amiben minden erejével bízni próbál. Amikor Csuja Imre csernobili apaként jön be, ütött-kopott ajtót cipel magával. Mutatja az ajtón a rovátkákat, amin ott vannak már az apja, meg az ő, és kislánya növekedését jelző rovátkák is. Aztán elregéli, hogy itt az a szokás, hogy a család halottja az ajtóra kifektetve, megdermedt testtel, várja a koporsó érkezését. Így volt ez már az ő apjával is, és így a sugárfertőzésben meghalt hat éves kislányával szintén.

Fotó: Horváth Judit

Aztán a vállára veszi az ajtót, mint Krisztus a keresztjét, és roppant terhével kifelé vánszorog a színről. Epres Attila kiszolgált vadászpilóta, a fiaival légi csatát játszik, de nem tartja őket eléggé rettenthetetlenül bátornak, ezért már inkább azt játssza, hogy kivégzés elé vezényli őket. Pogány Judit kitüntetésekkel irgalmatlanul teleaggatott háborús veterán, Berlinbe eljutva szénnel felírta a nevét a Brandenburgi Kapura, hamar megsemmisülő mementóként. Váltig hisz a kommunizmusban, és ezért el kell tűrnie, hogy kegyetlenül kiröhögik. Csákányi Eszter az egyik szerepében – hiszen sokan, sok mindenkit játszanak -, már a modern kor embere. Divatos kosztümös üzletasszony, akiről ugyan kiderül, hogy magányos, de a boldogságról tart magabiztos, közhelyekkel teli, viccelődni próbáló előadásokat. Úgy, hogy közben magát hú, de menőnek, korszerűnek, jó fejnek igyekszik mutatni, akit meg sem érintettek a történelem viharai, aki rendíthetetlenül áll a lábán. Ő már nem secondhand cuccokat hord, amikkel Ignjatovic Kristina telis-tele pakolta a színpadot. Bagossy Levente díszlettervezőként pedig jobbára üres térben játszatja a produkciót, öt kimustrált vécékagyló jelképez több mindent. A színészek, az említetteken kívül, Bíró Kriszta, Dóra Béla, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Zsigmond Emőke, mindent bedobva, abszolút állnak a vártán. Bár Gábor Sára dramaturg nyilván rengeteget dolgozott, a sok valóságelemből nem kerekedik ki egységes darab, a szövegek pedig gyakran a rengeteg bennük lévő iszonyat miatt hatnak, nem pedig amiatt, hogy igazi drámai szituációkká állnak össze. Ez azt is jelenti, hogy a szörnyűségek, meg a kesernyés humor dacára, nem mindig elég feszült az előadás. Ugyanakkor elképesztően súlyos dolgokról beszél, akár zavarba ejtő őszinteséggel. Megfogalmaz egy olyan közérzetet, ami sajnos egyáltalán nincs olyan nagyon messze a miénktől.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .