Kezdőlap Címkék Örkény Színház

Címke: Örkény Színház

Ősrobbanás

Ócska ruhák tömkelege, valóságos hegyként borítja be a színpadot. Ezeket dobálják föl-le a színészek, őrült tempóban, zaklatott állapotban, üvöltő zenére. Káosszal teli, tébolyult a hatás, tán hasonlít arra, mint amikor felrobbant a csernobili atomerőmű, vagy amikor meglepő gyorsasággal szanaszét szakadt, ha úgy tetszik, szétrobbant, a Szovjetunió.

Sokkoló montázst mutattak be, Secondhand címen, az Örkény Színházban, Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz író műveiből. Nekieredt a roppant országnak, temérdek emberrel készített interjút, és azt vizsgálta mohó érdeklődéssel, milyen utóélete van a csernobili katasztrófának, az afganisztáni háborúnak, illetve milyen hatása a nagy birodalom darabokra esésének. Személyes sorsokon keresztül teszi érzékletessé lelkek, testek megnyomorodását, tévképzetek valóságként való felfogását, az eredményes módszeres néphülyítést, azt, hogyan mentik az irhájukat katasztrófa esetén a hatalmasok, és közben hogy hallgatják el a tényeket, ami tömegek számára halálos ítéletet jelent.

Fotó: Horváth Judit

Közérzeti jelentés ez a produkció arról, hogy szinte senki nem érzi jól magát a bőrében. Kísért a múlt, és kísért a jelen is, ami nem feltétlenül jobb annál, sőt… Bizonyos beidegződések úgy tűnik, hogy hetedíziglen hatnak. Az elnyomás a szülőkön, nagyszülőkön keresztül rátelepszik azokra, akik  éppen nincsenek is elnyomva. De ennek érzete ott van az idegekben, zsigerekben, befészkelődött a tudatba, a nevelésbe, a személyiség torzulásaiba. Ott van a mindennapi nyomott hangulatban, a kilátástalanságban. És ott van hozzá az új, de a régihez meglepő módon hasonlító, mondhatni a történelem szemétdombjának hitt dolgokból táplálkozó, elnyomás is.

Az előadást különös módon, nyolcan rendezték, Bagossy László, Kovács D. Dániel, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves rendező szakos hallgatói, Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi, Walters Lili. Van is benne valami diákos hevület, megszállottság, nyughatatlan közlésvágy, hogy muszáj elmondani ezeket a förmedvényes történeteket. Olykor mozgalmas a színpad, olyan, mint a felbolydult méhkas, tele van  a 21 színésszel. Olyan embereket játszanak, akik rossz helyre születtek, rendszeresen keresztül gyalogol rajtuk a történelem, agyon nyomja őket, vagy akár a halálukat okozza, alig-alig lehet részük földi javakban, ahogy boldogságban is legfeljebb csak pillanatokra.

Fotó: Horváth Judit

A mozgalmasság ellentéteként viszont gyakran monológokat, belülről felfakadó vallomásokat adnak elő a színészek. Látunk például egy rideg tábornokot, aki undok lelki nyugalommal sokakat halálba hajszol Afganisztánban. És ugyanaz a színész, Znamenák István, aki őt alakítja, egy fejkendő felvételével, ruhacserével, átalakul a nyílt színen az egyik a háborúban rútul elpusztult fiatalember édesanyjává, aki nem és nem, semmi áron nem akarja elhinni, hogy nincs többé fia. Beszél és beszél, mondja a reménység fájdalmas, húsba vájó, tépelődő monológját, mert magával is mindenképpen el akarja hitetni, amiben minden erejével bízni próbál. Amikor Csuja Imre csernobili apaként jön be, ütött-kopott ajtót cipel magával. Mutatja az ajtón a rovátkákat, amin ott vannak már az apja, meg az ő, és kislánya növekedését jelző rovátkák is. Aztán elregéli, hogy itt az a szokás, hogy a család halottja az ajtóra kifektetve, megdermedt testtel, várja a koporsó érkezését. Így volt ez már az ő apjával is, és így a sugárfertőzésben meghalt hat éves kislányával szintén.

Fotó: Horváth Judit

Aztán a vállára veszi az ajtót, mint Krisztus a keresztjét, és roppant terhével kifelé vánszorog a színről. Epres Attila kiszolgált vadászpilóta, a fiaival légi csatát játszik, de nem tartja őket eléggé rettenthetetlenül bátornak, ezért már inkább azt játssza, hogy kivégzés elé vezényli őket. Pogány Judit kitüntetésekkel irgalmatlanul teleaggatott háborús veterán, Berlinbe eljutva szénnel felírta a nevét a Brandenburgi Kapura, hamar megsemmisülő mementóként. Váltig hisz a kommunizmusban, és ezért el kell tűrnie, hogy kegyetlenül kiröhögik. Csákányi Eszter az egyik szerepében – hiszen sokan, sok mindenkit játszanak -, már a modern kor embere. Divatos kosztümös üzletasszony, akiről ugyan kiderül, hogy magányos, de a boldogságról tart magabiztos, közhelyekkel teli, viccelődni próbáló előadásokat. Úgy, hogy közben magát hú, de menőnek, korszerűnek, jó fejnek igyekszik mutatni, akit meg sem érintettek a történelem viharai, aki rendíthetetlenül áll a lábán. Ő már nem secondhand cuccokat hord, amikkel Ignjatovic Kristina telis-tele pakolta a színpadot. Bagossy Levente díszlettervezőként pedig jobbára üres térben játszatja a produkciót, öt kimustrált vécékagyló jelképez több mindent. A színészek, az említetteken kívül, Bíró Kriszta, Dóra Béla, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Zsigmond Emőke, mindent bedobva, abszolút állnak a vártán. Bár Gábor Sára dramaturg nyilván rengeteget dolgozott, a sok valóságelemből nem kerekedik ki egységes darab, a szövegek pedig gyakran a rengeteg bennük lévő iszonyat miatt hatnak, nem pedig amiatt, hogy igazi drámai szituációkká állnak össze. Ez azt is jelenti, hogy a szörnyűségek, meg a kesernyés humor dacára, nem mindig elég feszült az előadás. Ugyanakkor elképesztően súlyos dolgokról beszél, akár zavarba ejtő őszinteséggel. Megfogalmaz egy olyan közérzetet, ami sajnos egyáltalán nincs olyan nagyon messze a miénktől.

Szeretet sokféle van, gyűlöletkeltés csak egyfajta

  • Inkább a korszellem érdekel, nem kifejezetten a zsidó kérdésre vagyok rákattanva, mondja Mohácsi János rendező.

  • Az Egy piaci napot is nagyon elutasíthatja valaki, ha akarja, mégpedig a következő dumával, „már a vízcsapból is a zsidók folynak megint”.

  • Egy erőteljes színházi estének lórúgásszerű ereje van.

  • A Dohány utcai seriff előadása kimegy New York-ba, Washingtonba.

 

Gyakran visszatérsz a zsidó témához. Megy még a Dohány utcai seriff című produkció, az Örkény Színházban nem is olyan rég még látható volt az az előadás, amiben a Kamenyec-Podolszkij-i tragédiát dolgoztad fel, ahol sok zsidót öltek meg nem németek, hanem magyarok. És most a Radnóti Színházban, az Egy piaci nap előadásában, arról beszélsz, hogy a háború után, 1946-ban is volt nálunk zsidókat üldöző pogrom.

Én nem zsidó, hanem inkább magyar témának nevezném ezeket. Inkább a korszellem érdekel, nem kifejezetten a zsidó kérdésre vagyok rákattanva.

Modellhelyzeteket látsz bennük akár a mára vonatkozóan?

Óriási sebnek tartom a magyarországi Soát, ahogy a Donkanyarba kizavart két-háromszázezer emberrel történteket is. Ez olyan seb az ország életében, ami szerintem még a következő generációk életét is meg fogja határozni. Hatni fog rájuk valahogyan.

Meg tudod fogalmazni, hogy mi hat benne?

Hogy lehet egy hiányt megfogalmazni? Hatszázezer embert elhurcoltak az országból, ha belegondolsz, ez egyharmad Budapest. Vagy nyolc Szombathely. Orbitális mennyiségű emberről van szó. Ők valahogyan részt vettek a népesség kulturális életében, történetük volt, nem kis részben járultak hozzá az országhoz kulturálisan, gazdaságilag, mindenhogyan. Engem érdekel azoknak a felelőssége, akik ebben a népirtásban közreműködtek. Borzalmasnak tartom, hogy nem lettek feldolgozva, kibeszélve ezek a történetek, és a lakosság nem kis hányada ma is elutasítja valamilyen módon ezeket a problémákat.

Tébolyító, hogy hatszázezer ember meghal, és utána még egyáltalán lehetséges antiszemitizmus, akár rögtön 1946-ban, ahogy ma is nálunk. A migránsgyűlölet is felfogható egyfajta antiszemitizmusként.

A gyűlöletkeltésnek a technikája egyfajta. Szeretet nagyon sokféle van, gyűlöletkeltés csak egyfajta. Ezt ismerjük a Harmadik Birodalomból, 1949 környékéről, a fordulat évéből, ismerjük a komcsik alatt és a mostani nomenklatúránál is. Ezek a gyűlöletkeltési technikák egyformák, kétségtelenül hasonlítanak egymásra.

Nem jön rá a tömeg jelentős része, hogy a gyűlöletkeltés egy mechanizmus és ugyanaz igen régóta?

Hát Gábor, a kérdésben ott a válasz. Igen, nem jön rá a tömeg. Szerintem borzalmasan kevés az ismeretanyag. Az Egy piaci napot is nagyon elutasíthatja valaki, ha akarja, mégpedig a következő dumával, „már a vízcsapból is a zsidók folynak megint”. És ez még csak a legenyhébb, amit mondhat az ember. Ez nem kellemes téma, eshet valakinek rosszul, kétségtelen.

Nem arról van szó, hogy a Radnóti Színházba általában úgyis azok mennek be, akik egyetértenek veled? Milyen hatása lehet egy ilyen produkciónak?

Én nem hiszem, hogy egy színházi előadással gödröt lehet ásni, vagy árkot lehet betemetni. Ha bárkiben is feltámad a részvét, a kétség, már sokkal többet ért el ez az előadás, mint amiben én reménykedem.

Nem a világmegváltásért dolgozom, hanem egy bitang erős színházi estét akarok csinálni.

Ebben a pillanatban éppen erről a kérdésről.

Nem félsz attól, hogy amit esténként körülbelül kétszázötven embernek játszotok, az nem válik köztudottá, nem kerül be a társadalom vérkeringésébe?

Nem félek attól, hogy a színházi produkcióim nem versenyképesek a filmmel, a tévével, akár a nettel. Egy erőteljes színházi estének lórúgásszerű ereje van, ezt látom a közönségen. Csak egy bitang jó koncert tud olyan elementáris és érzéki lenni, mint amilyen a színház. Ugyanakkor a mennyiséggel baj van, a Radnótiba esténként csak kétszázhatvanan férnek be.

Miközben azt látjuk, hogy, meglepő módon, nálunk nő a színházba járók száma. Az pedig pláne meglepő, hogy ezen belül a fiatalok aránya még inkább.

Erőteljesen kételkedem abban a statisztikában, amelyik azt mondja, hogy az ötmillió nézőt közelítjük.

A tao körüli borzalmas gyalázat miatt vannak szerintem fölpumpálva a színházi statisztikák. Hiszen a nézőszám arányában igényelhető a támogatás.

De az kétségtelen, hogy járnak nálunk színházba az emberek, én nem tudok szerte az országban úgy betévedni színházba, hogy ne teltházat lássak.

A rossz előadások zöme is dugig van.

Ki van éhezve az emberek jelentős része a színházra, mert a gépi kultúra nagyon fárasztó lehet, aztán, hogy tudjuk-e minden este színházzal azt a minőséget nyújtani, amit megérdemelne a közönség, arra egy biztos nemmel válaszolok. De rám a saját előadásaim terhe hárul.

Amíg Kaposváron dolgoztál, ott hozzá voltál szokva egy csapathoz, ahogy ahhoz is, hogy egy szezonban egy előadást rendezel. Valaha még nyilatkoztál is arról, hogy nem is lehet becsülettel ennél többet csinálni. Mostanában pedig általában megvan neked évadonként a négy, az is lehet, hogy az öt produkció is. És nincs hozzá társulatod. Hol itt, hol ott rendezel.

Ezt kínkeservesen meg kellett tanulni. Az első pár év rettenetes volt, most jutottam el oda, hogy négy vadonatúj előadást csináltam, tehát négy olyan darabot állítottam színpadra, amit még soha nem rendeztem.

Az elmúlt időszakban sok darabot rendeztél újra.

Igen, és nem is szégyellem ezt, most is csinálom, a Black Comedy előadását például sok szeretettel leszállítom Székesfehérvárnak. Ilyenkor könnyebb dolga van az embernek, nem kell újra a megíratlan részekkel és a dramaturgiai gyengeségekkel veszkődni. De természetesen a koncepciómat át kell szűrni azon a társulaton, amelyikkel dolgozom. Nem alázhatom meg a színészeket azzal, hogy a másokra kitalált elképzeléseimet egy az egyben rájuk alkalmazom. Most jutottam el odáig, hogy négy új előadást csináltam a szezonban, és azt kell mondanom, hogy egyiket sem szégyellem. Tudom, hogy mind a négy helyen nagyon komoly minőséget hagytunk magunk után. Igen komolynak tartom a Vőlegény előadását, ami Szombathelyen volt, sajnos azt túl kevesen látták. Nagyon jó volt a miskolci Kabaré és a nyíregyházi Illatszertárnak most bitang szerencséje van azzal, hogy megy a POSZT-ra.

A Pécsi Országos Színházi Találkozó műsorfüzetében benne van, hogy az ott lévő előadások száma és díjak tekintetében Zsótér Sándorral ti ketten vagytok a csúcstartók.

Ha valami nem érdekel, akkor például ez. Mert van olyan előadásom, aminek tudom, hogy ott lett volna a helye a POSZT-on, és nem volt. A POSZT-on a színházi alkotók minősége találkozik a válogatók igencsak szubjektív és bizonytalan mérce szerinti mustrájával. Ez inkább szerencsejáték.

De úgy tűnik, hogy te ebből győztesként jössz ki.

Nem akarok győzni. Azt sokkal fontosabbnak tartanám, hogy a POSZT egy fasza, kemény fesztivál legyen, ahol a legjobb előadások vannak,

nem pedig két színházat nem hivatásszerűen néző ember válogat ki produkciókat, nem létező szempontok szerint. A Theaterfest-re öt kritikus vérig menő harcban kiválasztja azt a hét előadást, és nem többet, ami ott van. Nincs legjobb előadás, nincs legjobb színész és semmi ilyesmi nincs, hanem az a lényeg, hogy te ott vagy a Theaterfesten és ez borzalmasan emeli a színészeknek, a színháznak, az összes kreatív munkatársnak az ázsióját.

De éppen az előbb mondtad, hogy az Illatszertár előadásának nagy szerencséje van azzal, hogy eljut a POSZT-ra.

Igen, ez a nyíregyházi színháznak jót tesz, de nekem erőteljesen közömbös a POSZT, nem izgulok, hogy ott van-e előadásom, nem várom a hajnali telefont, mint 2000 környékén, hogy nyertem-e vagy nem nyertem. Ez régebben nagyon lényeges volt. Örülök, ha a színészek díjat kapnak, mert akkor nekik segítettem, de azok miatt, amiket mondtam, nekem a POSZT nem tartozik a szerelmeim közé.

Mi tartozik most a szerelmeid közé?

Most az, hogy

a Dohány utcai seriff előadása, a K2 Színház, de főleg Boros Anna és munkatársainak hihetetlen melója miatt kimegy New York-ba, Washingtonba, és angol nyelvű előadásokat tartunk belőle. Nagyon várom a produkció találkozását az amerikai közönséggel.

Örülök, hogy a Szakértők zenekar, tehát a Kovács Marciék bandája is kimegy, és koncertet tart Márton, már rég ott kellene játszania. Olyan nagyságokkal lép fel majd, mint a Klezmatics klarinétosa, Matt Darriau, aki egy csodálatos világsztár. Meghallgatta a Szakértők zenéjét és örömmel vesz részt a koncertjükön.

Eszelős kaland egy olyan előadást áttenni más nyelvre, amelyikben csak a szöveg és a zene van, hiszen az utolsó egy-két percet leszámítva, vaksötétben játszódik a produkció.

Nagyon nehéz volt a színészeknek. Egy részük beszél angolul, nem is rosszul, azok akik pedig nem, is tanultak valaha és ők fölkészültek. Nagy segítségünk volt, hogy kinti amerikai színészkollégák fölmondták a szöveget, hogy kiejtésben ne okozzanak csalódást. De Iso, az öcsém, azt mondta, hogy nagyon sok az angolul kevésbé jól beszélő kint, igen sokféle angolt beszélnek, ezért nem idegen, hogy valaki nem az irodalmi angolt, az irodalmi amerikait használja.

Mikor lesz ez pontosan?

Június 15-én megyünk, és körülbelül két hétig maradunk. New York-ban pedig a K2-nek még lesz előadása, a Holdkő, amit Závada Péter az amerikai disszidenseknek a történeteiből írt. Ez magyar nyelven lesz a Magyar Házban. Plusz még a Szakértőknek lesz koncertje és még amit Alföldi Róberttel közösen csináltak Marciék, Konrád György szövegét használva, a Kutató kézben hamu és csontdarabkákat is előadja a Szakértők meg egy Amerikában élő színész fiú, Boncz Ádám.

Mi ez, egy kultúrcsomag?

Ez egy csomag, igen, Hungary Live fesztiválnak nevezték el, és az a terv, hogy évente csinálnak egy ilyet.

A bugrissá lett elit

Volt, aki dührohamot kapott az Örkény Színház A hattyú előadásától, és felháborodottan ecsetelte nekem, hogy az milyen borzadályos. Ki volt akadva, hogy a Molnár Ferenc darabokhoz elengedhetetlen elegáns szalon helyett, lepukkant, málló vakolatú szobát lát, finom ruhák, pompázatos nagyestélyik, feszülő frakkok helyett, pedig rikító színű, tiritarka viseleteket, amikben tán csak valami maszkabálon lehetne büszkén virítani. És közben, a fura külsőségek dacára, ha nem viselünk szemellenzőt, az előadás mégiscsak meglehetősen jó, amit értékel is a publikum zöme.

 

Fotó: Horváth Judit

Tény, ami tény, amikor felmegy a függöny, és meglátjuk Izsák Lili díszleteit, jelmezeit, igencsak elbizonytalanodhatunk, hogy esetleg elnéztük a napot és nem is A hattyú megy ma, rosszkor jöttünk. Igen, Molnár Ferencnél valami olyat várunk, mint amit a Játék a kastély előadása esetében kapunk a Vígben, abszolút first class, luxus környezetet, és drága, pompázatos öltözékű, parádézó hölgyeket meg urakat. A nemrég a Centrálban bemutatott, ugyancsak Molnár vígjátékban, a Delilában még a vidéki csárda csapszéke is úgy néz ki, mintha a Gundel exkluzív különtermében lennénk, és a szereplők viselete irigylésre méltóan kifogástalan, naná, hogy még a csóró vőlegényé is.

Az Örkényben akkor mi a fene ez a téboly? Kapásból nehéz mire vélni. Molnár bombabiztos, hajszálpontosan szerkesztett drámai szerkezeteket írt, amikhez hozzátartozik az általa elképzelt megfelelő miliő, a rendező, a tervező csak ne nagyon ugrabugráljon, ne rukkoljon elő, hű, de egyéni elképzelésekkel, mert abból ennek a szerzőnek az esetében rendszerint üzemzavar támad. Mint például, amikor a Kamrában egykor a Játék a kastélyban előadásával próbálkoztak, amúgy fölöttébb tehetséges művészek.

Fotó: Horváth Judit

De itt most valahogy nem támad üzemzavar. Nem mondom, hogy nem kell szokni a látványt. Hogy a mondatok és a külcsín között nem támad akár feszélyező ellentét. Na, de valószínűleg éppen ez a cél. Mára sok tekintetben oda az ízlés, a stílus, a formátum. Az elit tagjai közé is sok bugris került. A hatalomban lévők között is jócskán akad faragatlan fickó vagy éppen némber, ahogy a hatalomba felkapaszkodni akarók között szintén. Márpedig A hattyú alapszituációja éppen az, hogy az özveggyé vált, lecsúszott Beatrix hercegnő a lányát, Alexandrát mindenáron Albert trónörökösre akarja tukmálni, aki édeskevés érdeklődést mutat iránta. Ahogy egyébként Ficza István játssza, más iránti különösebb érdeklődés sem fedezhető fel ebben a kényeskedő, önimádó, némiképp tökkelütött alakban, aki légyegében egy pojáca. A háttérből nyilván a szintén elözvegyült anyja, Mária Dominika hercegnő vezérli.

A trónörökös párjának szánt lány viszont belehabarodik a képességes, érzékeny tanárába, akit ez az egész arisztokrata sereglet magas lóról alaposan lenéz, pedig többet ér mindannyiuknál. Csak hát a szemükben ő a plebs, alantas kiszolgáló személyzetnek tekintik fene nagy korlátolt gőgjükben. Emiatt fuccsá válhat Beatrix terve. No, de valóságos felmentősereggel is felérve megérkezik a harmadik felvonásban Mária Dominika. Ez a darab ziccerszerepe, akár el lehet vinni vele a tejfölt. És ugyanebben az épületben, amikor még javában Madách Kamarának hívták, Tolnay Klári méltán el is vitte. Eljátszott egy igazi, tetőtől talpig a lehető legtermészetesebb módon elegáns, lefegyverzően okos nagyasszonyt, aki végtelen szellemességgel, de azért parancsoló módon, a fia felé tessékelte Alexandrát, így biztosította a hatalom zavartalan átmentését. Takáts Kati az Új Színházban, ugyanezt a hercegnőt, körülbelül tíz éve, sokkal kevésbé kifinomultnak, sőt már-már butának ábrázolta, de olyannak, aki érti a csíziót. Ja kérem, megyünk és megyünk egyre lejjebb a hatalom színvonalában. Most ugyancsak ebben a szerepben Für Anikó végtelenül cinikus embert mutat, aki nem hiszi, amit mond, mégis abszolút magabiztos. Meg van győződve róla, hogy ő nem járhat pórul, nem kerülhet lejjebb a társadalmi ranglétrán, bárkire átviszi az akaratát. És tényleg.

Fotó: Horváth Judit

Pedig Tenki Réka Alexandraként érzékeny, a tanár eszméire, tanaira és nagy lelkére fogékony lányt játszik, csaknem a határán van annak, hogy elszökjön vele. A Nagy Zsolt megformálta tanár művelt, nyitott, mégis menthetetlenül naiv, igazán szerethető. Némiképp a mind lejjebb tolt, ellehetetlenített értelmiség megtestesülése. Jácint atya, Beatrix bátyja, Mácsai Pál megszemélyesítésében, az egyetlen ember, aki tökéletesen tisztán lát. Hajszálpontosan látja a tanár értékeit, és méltányolja is ezeket. De, ahogy ránéz a szerelmesekre, és villámgyors határozottsággal, azt mondja, hogy ebből nem lehet semmi, egyértelművé teszi, hogy kinek a malmára hajtja a vizet. Beatrix Csákányi Eszter,  aki érzékelteti a nemesi vért is, de azt is, hogy ebből a nőből teljesen eltűnt a tartás, a méltóság, ügyeskedővé, simlissé, olykor már-már tenyerestalpasan durvává vált. A húga, Takács Nóra Diána képében, minden pillanatnyi helyzethez nyugtalanul próbál alkalmazkodni. Beatrix fiai, és Albert kíséretében egy ezredes, illetve az udvarmester, tulajdonképpen vizesnyolcasok, nem rúgnak érdemben labdába. Jéger Zsombor, Novkov Máté, Dóra Béla, Máthé Zsolt állják a sarat nem túl hálás szerepeikben.

Fotó: Horváth Judit

Polgár Csaba Hamletként évek óta játssza, hogy mennyire kétségbeesetten dühös a világra. Most ezt a dühöt kivetíti rendezőként, A hattyú előadására is. Amikor már világossá válik, hogy nincs apelláta, Alexandra, akarja, nem akarja, hozzámegy a trónörököshöz, a színpad jobboldalán csoportba rendeződnek a győztes hatalmasok. Mintha fotózkodnának, önelégülten vigyorognak. Baloldalon a kisemmizett, munkáját vesztett, lógó orrú tanár. Keserű végkifejlet, riasztó helyzetkép. Mégis lehet nevetni rajta. Polgár nem vágta sutba Molnár humorát. Csak szalonvígjáték helyett kicsit a groteszk, sőt, az abszurd irányába vitte a produkciót, És ezzel csupán leképezi a valóságot, hiszen mindinkább azt érezzük, hogy Abszurdisztánban vagyunk kénytelenek élni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK