Orbáné a kolbásztöltő szerep

0
1095
MTI Fotó: Sóki Tamás

Senki sem tudja pontosan, hogy mire utalt Orbán Viktor, amikor március 15-én elégtételről beszélt, de a kontextus miatt fenyegetőnek tűnik a kijelentés – mondta a Független Hírügynökségnek Kálmán László nyelvész, az ELTE docense, aki saját bevallása szerint már régen feladta, hogy értelmet keressen a miniszterelnök szavaiban. A nyelvész szerint az ellenzék nem tudott eredeti retorikával előállni az ünnepen, pedig a kormány kommunikációja korántsem annyira bravúros, ahogy sokan hiszik. Arról is beszélt, kik kommunikálnak a legjobban a magyar politikusok közül.

 

Jogilag, erkölcsileg, politikailag, vagy nyelvileg kell komolyan venni azt, amit a miniszterelnök március 15-én mondott?

Az elégtételről? Mivel senki sem érti, hogy ez pontosan mit jelent, mit akart vele mondani, ezért nagyon nehéz rá válaszolni. Egyesek azt mondják, hogy leginkább a Jobbiknak szólt az üzenet, esetleg az LMP-nek. Vagyis azok a pártok aggódjanak, akik nem működnek velük együtt, és ha ez így marad, akkor jönnek majd a megtorló intézkedések. Más értelmezést egyelőre nem látok.

Azért tettem fel ezt a kérdést, mert arra vagyok kíváncsi, hogy a nyelvész ezt üres fenyegetődzésnek veszi?

Nyelvi értelemben kevésbé tűnik fenyegetőnek, mint tartalmilag, amit beleolvasunk. Az elégtétel önmagában nem egy fenyegető szó, annyit jelent, hogy egy sérelmet kiegyenlít. De a kontextus miatt fenyegetővé válik. A miniszterelnök szájából, még ha lovagias kifejezést is használ is, ezt nem lehet másként értelmezni, csak fenyegetésként. A lovagias kifejezések meg amúgy sem illenek egy miniszterelnökhöz. Szóval

zűrzavaros ez az egész, de én már régen feladtam, hogy mélyebb értelmet keressek Orbán Viktor szavaiban.

Ezzel együtt nem gondolom, hogy itt mindenki be lett fenyegetve a miniszterelnök által, de a közhangulatra jellemző, hogy ezt is kihallották belőle

De lehetséges, hogy a fenyegetettség hangulata már elegendő ahhoz, hogy ennek megfelelően viselkedjenek az emberek…

Az Orbán-rendszer, okulva a korábbi diktatúrák tapasztalataiból, rájött, hogy felesleges totális keménységet mutatni, elegendő fenntartani a félelemnek a légkörét annyira, ami elegendő a biztonságos uralkodáshoz.

A március 15-i rendezvényeken szinte minden színpadról elhangzott e Nemzeti dal két sora, a kérdés, hogy „Rabok legyünk, vagy szabadok”. Mire lehet következtetni abból, hogy az ellentétes oldalon állók ugyanazt az idézetet választották?

Először is: nem örülök annak, hogy ugyanazt választották. 1848 polgári forradalma a feudális berendezkedés ellen irányult. Ennek egyik emblematikus vezetője,

az alapvetően balliberális, bevándorló hátterű fickó volt, ugye Petőfiről beszélünk.

Mit tud ezzel kezdeni egy illiberális vezetés? A szabadság mozzanatot emeli ki a munkásságából. Nem az egyéni szabadság értelmében, hanem a nemzeti függetlenséget. És ezt értelmezi át úgy, hogy a szélsőjobboldali népek jelszavává váljon. Ez az ő viszonyulásuk ehhez az ünnephez: csak a nemzeti függetlenséget szabad hangsúlyozni, és semmit nem szólni a társadalmi egyenlőtlenségekről. Az akkori Bécset a mostani Brüsszelhez kell hasonlítani, másként tehát arról beszélnek – a rabok legyünk vagy szabadok verssor idézetével -, hogy nyögjük.e tovább a Soros-Brüsszel rabigát, vagy nem. Azt nagyon sajnálom, hogy az ellenzék nem tudott egy ellenretorikát kitalálni. A baloldaliak nyugodtan idézhettek volna, akár Petőfitől is, erősen baloldali ihletettségű verset, a liberálisok meg liberálisat. Bár adjuk meg, hogy Karácsony Gergelytől hallhattunk azért ilyet. Mert ’48 tartalmazott erős társadalmi töltetet, nem pusztán a nemzeti függetlenséget.

Kálmán László. Forrás: Wikimedia Commons

Még úgy sem, hogy a baloldal azt akarta kiemelni, hogy az Orbán-rendszer maga a börtön?

Ez talán túlzás. De, amit én hangsúlyozni akartam, hogy

az ellenzéki retorikának élesen különböznie kell a kormányétól.

Tudni lehetett, hogy ők milyen irányt választanak. A baloldaliak és a liberálisok ki tudták volna aknázni az 1848-ban rejlő, számukra adekvát üzeneteket.

Az elmúlt nyolc évben kialakított lényegi egypárt rendszerben nem érezhetik úgy az emberek – az ellenzéki pártok -, hogy rabokká váltak?

Ismétlem: az emberek nem teljesen ezt érzik. Mint ahogy – sajnos – nem a mindennapi gondjuk a sajtószabadság hiánya. Itt nem visznek el minden nap embereket, nincsenek a határok lezárva, nincs csengőfrász… Egy átlagos magyar családban, vidéken az, hogy nem lehet fogni a Klubrádió adását, nem jelent problémát. Éppen ezért az ilyenekkel nem lehet igazi nagy tömegeket megmozgatni. Se a sajtószabadsággal, se más szabadsághiánnyal. Magyarországon számomra is érthetetlen, hogy

miközben Szlovákiában, vagy Romániában az állam diszfunkcionális működésére rendkívül érzékeny a lakosság, nálunk ez nincs így.

Pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerét mindenütt érzékelik, szinte minden vállalkozás a Fidesz kezében van, az ellenőrzés is, de valamiért ez itt nem mozgósítja az embereket. Nálunk nem vált ki akkora indulatokat a politikai és gazdasági hatalom összefonódása és keveredése, mint a környező országokban.

Sokan polemizálnak azon, hogy mi is az, ami ma hazánkban van: diktatúra, féldiktatúra, autoriter rendszer? Nyelvileg egyáltalán meghatározható?

Érdekes kérdés, hogy nyelvileg minek lehetne nevezni ezt a rendszert, és bár ez a szakmám, mégis teljesen hidegen hagy. Nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, hogy minek nevezem el a rendszert. A politikusok szavaiból meg azért nem tudunk igazi következtetéseket levonni, mert a politika mégiscsak egy színpad, ahol mindenki szerepeket játszik, és mindenki olyan nyelvezetet használ, amilyen képet ki akar alakítani magáról, és ez nem feltétlenül függ össze azzal, hogy mit gondol, vagy mi a valóságos helyzet, hanem, hogy milyen látszatot akar kelteni. Például, ha a Fidesz megszólalóit vizsgáljuk, akkor ott két fő irányt találunk: egyrészt a mesterkélt, archaizálót, az engem rettentően idegesítő körülményességgel, aminek csak PR céljai vannak, hogy azt gondolják róluk, itt rettentő művelt emberek beszélnek, akik nagyon választékosan fejezik ki magukat, és év helyett esztendőt mondanak. Ez tehát az egyik cél, a másik pedig, hogy a demokrácia látszatát keltsék. Nagyon gyakran használják azokat a kifejezéseket, amelyek a polgári demokrácia kellékei. Ahogy Ungváry Rudolf mondja, ez egy rejtőzködő rendszer, maskarát visel, a demokrácia maskaráját.

Nyelvi maskara ez, nem?

De igen, hiszen ez segíti őket hozzá a rejtőzködéshez, hiszen a tettek mind ellentmondanak a demokratikus működésnek.

Hova tegyük akkor a némethszilárdi stílust?

Sokféle stílust igyekeznek megjeleníteni. Van az értelmiségi kör, Gulyás Gergely, Kovács Zoltán, Hidvéghi Balázs, Csepreghy Nándor, ők a képzett, művelt nyelvhasználatot képviselik. A másik csoport a Hollik, a Németh Szilárd, Tuzson Bence, akik a nép hangját képviselik. Lehet egyébként, hogy sokkal jobban gondolkodnak, meg műveltebbek, mint amilyennek mutatják magukat.

A Fideszt sokáig jellemezték úgy, hogy kommunikációs bravúrokra képes. Mondhatjuk-e azt, hogy mostanság, amikor botránysorozatokon mennek keresztül, ez a képességük már nem működik?

Én soha nem értettem egyet azzal, hogy bravúrosan kommunikálnának. Bizonyos rétegeinek a kommunikációban feltűnően jók, például abban, amikor folytonosan csak ismételgetik ugyanazt az állítást, szólamokat, anélkül, hogy kiesnének a szerepükből.

Nagyon jól tudnak csúsztatni, azaz nem a kérdésre válaszolni, hanem másfelé csúsztatni a témát.

Vannak persze ügyetlenek is, akik azonnal Gyurcsányozni kezdenek, ezek a legügyetlenebbek.

Vagy, ha egy nagykövetet visszahívnak, aki történetesen nő, de ennek semmi köze az eseményekhez, és erről kérdezik a miniszterelnököt, aki erre úgy reagál, hogy ő nem foglalkozik nőügyekkel. Ezek, mondom, a legügyetlenebb fajtái a csúsztatásnak, de általában ügyesen csinálják. De ez a kommunikációnak csak az egyik rétege, amiben ügyesnek mondhatóak. A mostani botrányoknál viszont már nem elég ez a fajta beszéd. Hadd említsem itt példaként Gulyás Gergelyt, aki, amikor Kósa Lajos ügyéről kérdezték, azt találta mondani, hogy a férfiak, ha nőkről beszélnek, gyakran túlzásokba esnek. Ez a fajta csúsztatás nem pusztán ügyetlen, már nem is elég ahhoz, hogy kimagyarázza az amúgy persze kimagyarázhatatlant. Amit hangsúlyoznék: a Fidesz a kommunikációnak ebben a rétegében, a történetmesélésben, amikor nem elterelni kell a figyelmet, hanem valamire ráirányítani, vagy valamit felvázolni, nos, ebben egyáltalán nem olyan jó. Soha nem is volt. És van egy harmadik réteg, amit tematizálásnak nevezünk, amikor bedobnak valamit, mint mondjuk a migránsozást. Ebben egy-két sikert elértek, de itt sem nevezném őket bravúrosnak.

Hova tegyünk egy olyan mondatot, amikor a Kósa-ügy kapcsán, lényegében a miniszterelnök – a szóvivőjén keresztül – annyit reagál, hogy, idézem, “kampánylyukból kampányszél fúj”?

Ez az úgynevezett átkeretezés, amikor egy bizonyos témáról más szempontból kezdek beszélni. Itt arról van szó, hogy a kérdést viszi el más irányba, mintha a kampány része volna, miközben a konkrét esetre kellene reagálni. Ezt sem nevezném ügyes csúsztatásnak. Van egy másik irány is, amit ad hominemnek szoktak mondani, ahol az adott személyre terelik a szót, arról kezdenek beszélni. Amúgy nagyon kíváncsi lennék rá, hogy milyen tréningeken készítik fel a Fideszeseket, mert nagyon hasonló a reakciójuk és a stílusuk.

Egyébként ma már le is lepleződnek ezekkel a módszerekkel?

Ez nagyon függ a hallgatóságtól. Nem akarok senkit alábecsülni, azt azonban tudjuk, hogy

a magyar lakosság szövegértési képessége nem a legjobbak közé tartozik. Sokaknak egyszerűen nem tűnik fel a csúsztatás, nem veszik észre.

Azt mondta, hogy a Fidesz kommunikátoraira két vonás a jellemző: az értelmiségi és a népet megszólító típusú. Hova soroljuk magát, a miniszterelnököt?

Középutat képvisel, illetve lavírozik a kettő között. Ő is használja időnként a terjengő, archaizáló kifejezéseket, de mégsem értelmiségi stílusban beszél. Tehát ő azt a szerepet játssza, ahol a nép egyszerű fia kiművelődött és felemelkedett; használja a műveltségre utaló kifejezéseket, de alapvetően egyszerű ember.

Ő mégiscsak a kolbásztöltéshez ért igazán, de kiiskolázták.

Szóval eljátssza azt a szerepet, ami nagyjából meg is felel az ő igazi élettörténetének. Radikálisan másképp beszél, mint Gulyás Gergely, vagy Kovács Zoltán; egyáltalán nem értelmiségi közönséghez beszél, de használja azokat a fordulatokat, amelyekkel éreztetheti, hogy művelt.

Tudna-e a magyar politikusok között egy nyelvi toplistát készíteni?

Hú, de nehéz… Ezen nem gondolkodtam korábban, ráadásul nagyon sok a szereplő…Meglepőt fogok mondani: van például egy párt, amelynek szinte minden megszólalója viszolygást kelt bennem, nagyon rosszul beszélnek. Ez a Jobbik, ugyanakkor a párt elnöke, Vona Gábor az egyik legjobban beszélő politikus a parlamentben. Nem tudom, miként oldják meg ezt a diszkrepanciát, hogy lényegében az összes Jobbikos tűrhetetlenül rosszul beszél, az elnök meg az egyik legprofibb megszólaló. Vona Gábor az élre kívánkozik, Karácsony Gergelyt ígéretesnek tartom, Kunhalmi Ágnes, ez már régi megfigyelésem, nagyon jól beszél, vagy például Demeter Márta az egyik legjobban beszélő MSZP-s politikus volt, és most LMP-sként is az.

A csinos nők beszédét kedveli?

Nem… Elismerem azt, hogy ennek köze van ahhoz, hogy csinos nőkről van szó, de csak annyiban, hogy az MSZP-ben és az összes magyar pártban a nők háttérbe vannak szorítva, Kunhalmi is csak most jutott kiemelt szerephez, Demeter, bár nem ismerem az okokat, de lehet, hogy azért hagyta ott a szocialistákat, mert nem kapott megfelelő szerepet, és amióta pártot váltott, valamelyest kibontakozott. Őt különben talán a legjobb kommunikátornak tartom a mezőnyben. De folytassuk a csinos nőkkel: Hajdú Nóra az Együttben a legjobban beszélő magyar politikusok közé tartozik, érdemtelenül keveset szerepel. Az LMP-ről semmi jót nem tudok mondani kommunikációs szempontból; Hadházy ugyan javul, de még nem jó, Szél Bernadettet sehová nem tudom helyezni.

És a Fideszesek?

Hát itt nagyon nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogy mit mondanak, mit képviselnek.

Elképzelhető, hogy azért van így, mert a Fidesz elkerül minden spontán helyzetet?

A spontaneitás kulcsszó. Ennek hiánya szinte minden párt megszólalóira jellemző.

Úgy beszélnek, szinte kivétel nélkül a politikusok, mintha kötelességük lenne elfedni a valódi érzelmeiket.

Azt gondolják, hogy célszerű valamilyen szerepet játszani, és ezzel valamilyen képet kialakítani magukról, ám azt hiszem, tévednek ebben. Sokkal célravezetőbb lenne sokszor az őszinteség, az emberek megérzik az őszinteséget és szimpatizálnak vele. Szél Bernadett például azért van hátul az előbb említett listán, mert neki nincs egyetlen őszinte szava sem.

Ha már őszinteség… Mennyire lepleződik le a hazugság a nyelven keresztül?

Ez is a hallgatóságtól függ. Vannak, akik érzékenyebbek, és azonnal látják, ha valaki nem őszinte. Ezzel külön tudományág foglalkozik. Vannak a hivatásos hazudozók, akik azért kapják az órabérüket, hogy egységnyi idő alatt mennyit tudnak hazudni, azokon nagyon hasonló jeleket fedezhetünk fel. Például a felvont szemöldököt, amitől megfeszülnek az arcizmok, és azt szolgálja, nehogy valamilyen spontán reakciót lehessen leolvasni, de ezekre nem mindenki érzékeny. Azt azért még szeretném rögzíteni, hogy az őszinteség hiánya nem egyenlő a hazudozással. Szél Bernadettnél is így igaz; nem azt állítottam, hogy nem mond igazat, hanem nem őszinték a gesztusai. Ezeket a jeleket pedig, különösebb képzettség nélkül is le tudják az emberek olvasni. Kunhalminál leolvashatóak az érzelmek, Szélnél nem. Megismétlem: szerintem a politikusoknak sokkal jobban oda kellene figyelniük arra, hogy ne leplezzék az érzelmeiket. És akkor sokkal népszerűbbé válhatnak.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..