Nem írunk, nem olvasunk – Déli kávé Szele Tamással

0
125
az újságírónak annyi

Hát, kesernyés lesz ez a mai dupla, annyit mondhatok: az jut eszembe, így fecserészés közben, mi is a dolga az újságírónak? Mint a neve is mutatja: az, hogy írja az újságot, híreket találjon, válogassa ki, mi a fontos, mert a Manyika néni kandúrmacskájának nyávogása kevésbé az, mint mondjuk egy áremelés – és az, hogy ne hazudjon, ne is lopjon. Az nagyon fontos.

Az olvasónak meg értelemszerűen az a dolga, hogy olvasson. Illetve nem dolga, hiszen nem ezért fizetik: az olvasó, mikor épp nem olvas, épp olyan privát polgár, mint a sajtómunkás, mikor nem ír. Ez jó esetben viszonylag világos.

Most két esetről fogok mesélni, az egyikben az olvasók nem olvastak, a másikban az író nem írt. Ami azt mutatja, hogy vannak bizonyos anomáliák a szakma környékén. De az sem megoldás, hogy napalmmal bombázzuk le, aki tévedett…

Az első eset sajátos, ám érthető. Az Index egyik munkatársa kapott egy fényképet. Sok minden szokott lenni fényképeken, ezen most az volt, hogy a Bátor Tábor irodája előtt állt egy nagy Audi, TABOR–1 rendszámmal. Olvasó küldte be, azt kérdezte, hogy lehet-e köze a karitatív szervezetnek ehhez a kissé drága géperejű járműhöz.

Persze, hogy nem volt!

A Bátor Tábor egy példamutató, csodálatos jótékonysági szervezet, adna Isten ezerennyit, egy alapítvány, ők maguk így határozzák meg magukat:

„A Bátor Tábor Alapítvány élményterápiás táborokat szervez súlyos, krónikus betegséggel élő gyermekek és családjaik számára. A programok célja a gyermekek önbizalmának növelése, önmagukba vetett hitük megerősítése. Ezzel támogatjuk gyógyulásukat és elősegítjük beilleszkedésüket a hétköznapokba.

Közhasznú alapítványként működünk, programjaink ingyenesek a résztvevők számára. Működésünk költségeit magánemberek és vállalatok felajánlásaiból fedezzük.”

Persze, hogy nem vesznek Audikat. Minden lépésük átlátható.

De ezt senki nem is állította.

Indexes kolléga tisztességgel felhívta őket, ők becsületesen megmondták, hogy semmi közük a batárhoz, kolléga közben még dolgozott az ügyön, kiderült, hogy teljes és tökéletes véletlen egybeeséssel van dolgunk: valóban létezik egy ilyen magánrendszám, és hát véletlenül a kocsi aznap tényleg a Reiter Ferenc utcában parkolt egy kicsit. Szimpla, félreérthető helyzet volt, ami tisztázódott is.

És a kolléga ezt írta meg, így.

Világosan megmondta, hogy a kocsinak nincs köze az alapítványhoz, ez csak véletlen egybeesés volt. A Sorsnak néha nagyon hülye viccei vannak, én is láttam már a BOND-007 rendszámot a Körúton, mégsem gondoltam, hogy Őfelsége Ügynöke vezeti a kocsit. Van ilyen, azért az életünknek nem minden mozzanata törvényszerű, sőt, nem mondanám logikusnak sem a világ dolgait. Leírta az Index, szépen, pontosan, hogy nem, ez nem az alapítvány kocsija.

Azonban olyan ciklon kerekedett belőle a közösségi oldalakon, hogy az még egy cirkálót is felkapott volna és megpörgeti a kéménye körül.

De idézzük az Indexes kollégát, Rovó Attilát!

„Ebből egy olyan posztot írtam, amit végig kell olvasni az utolsó betűig, mert a végén a lényeg, és amit megpróbáltam érdekessé írni, hogy ne egyetlen buta mondatból álljon, miszerint „FIGYELEM, EZ NEM A BÁTOR TÁBOR AUDIJA”. Amiben szándékaim szerint semmi irónia, cinizmus, célozgatás, tudatalattira ható sunyi sugalmazás nem volt, csak egy érdekes véletlen rögzítése. Amiről álmomban sem gondoltam, hogy aláásná egy ilyen segítő munkába, régóta működő szervezetbe vetett bizalmat. (…)

Nagyon durva “hoppá-élmény” volt, hogy rengetegen végigolvasás nélkül, első benyomásra értelmezték a dolgokat: látták a fotót, a címet, tehát én azt írtam, de minimum sugalltam, hogy az Audi a Bátor Táboré. Ennyi volt, ami átment. Hogy nem olvasták el, azt onnan tudom például, hogy kaptam olyan levelet, hogy miért a Bátor Tábor megkérdezése nélkül posztoltam, illetve láttam a kommenteket, hogy „igazán utánajárhatott volna, mielőtt megírja”.

Másrészt nagyon sokan hátsó szándékot feltételeztek. Mert – idézek egy olvasóval való levelezésem második köréből – „nem úgy tűnt, hogy ez egy érdekes és véletlen parkolásról szólt”. Egy másik: „miért nem hittem el, hogy ha azt mondják, hogy nem az ő autójuk?” És mert – figyelem! – olvassak Facebook-kommenteket, és majd rájövök.

Harmadrészt sokkoló volt azzal szembesülni, hogy egy ilyen ártatlannak szánt cikkről hány ember gondolja azt, hogy végleg kicsinálja szerencsétlen Bátor Tábort. „A kérdésfeltevése már elég, hogy nagyon-nagyon sok emberben kétséget ébresszen a BT tisztességes működése felől”, a cikk „a Tábornak vélhetően számokban kifejezhető károkat” okozott, írták nekem olvasók.”

És ez nagyon elkeserítő. Mert azt mutatja, hogy nem olvassák el az emberek, ami oda van írva. Napi keserve az online újságírónak, hogy bizony sokan küldik el az édes mamájába, mert csak az írás címét és az illusztrációt nézik – még az az enyhébb eset, mikor reklamálnak, hogy „miért nem erről vagy amarról írt?” „De hiszen erről-amarról szól az írás, tessék elolvasni!” „Miért, van írás is?” Igen, a kedves közönség jelentős része nem tudja, hogy ha rákattint a címre, akkor meg fog jelenni egy írás… Azt már nem mondom, mikor a képet kifogásolják, a témaválasztást vagy egyszerűen csak az a baj, hogy élünk. Az mindennapos. De hogy valakit azért támadjanak, méghozzá sokan, és tanult emberek, aminek az ellenkezőjét tette…

Tessék mondani, mikor szoktunk le az olvasásról?

Mikor felejtettük el ezt a tudományt?

Hát ilyen az, mikor az olvasó nem olvas.

Most lássuk azt, milyen, mikor az író nem ír?

Az is cifra. Történt pedig, hogy 2018. február 23-án a Mediaworksnél dolgozó bizonyos Szilvási Zsuzsa írt egy cikket a szoljon.hu-ra, amiben Mészáros János fotóriporter képével illusztrálva beszámolt arról, miszerint: „Áldatlan a helyzet a járhatatlanul saras utcák miatt Túrkevén.” Mondjuk szerintem az utcák nem sarasak, hanem sárosak, de van itt ennél nagyobb baj is. Mint a Comment:com észrevette, az írás tökéletesen szövegazonos az e hét csütörtöki, a mezőtúri sárhelyzetről beszámoló tudósítással, amit bizony ugyanaz a szerző követett el, de legalább az idei írás tartalmaz egy hivatkozást is a tavalyira, mely szó szerint azonos vele, hátha valaki szeretné kétszer elolvasni ugyanazt (kivéve a helységneveket).

Ilyenkor a sajtómunkás leül Babilon vizeinél, és sír kínjában.

Mert olyan van, tényleg van, hogy ha saját magunktól idézünk, azt nem is biztos, hogy feltüntetjük – ha már egyszer megírtam valamikor, hogy mondjuk milyen a burmai hegyi törzsek szokásrendszere, és ez azóta nem változott, azt a bekezdést átemeli az ember, nem lopott, nem plagizált, másodszor is csak ugyanazt tudná írni. De hát bekezdést lehet, egész írást nem! Arról már nem is szólva, milyen különös véletlen, miszerint a mezőtúri és a túrkevei interjúalanyok szó szerint ugyanúgy fogalmaznak, mintha csak összebeszéltek volna…

Szóval, ezt hívjuk buktának. A munkát nem lehet megúszni, itt bizony a kollegina hazudott, a második anyagra ki sem ment, abban bízott, hogy senki sem fogja észrevenni. Egy-két bekezdést talán nem is vettek volna észre, de ez túl nagy kamu volt ahhoz, hogy átcsússzon.

Lett is következménye, ami szintén elszomorító

Szintén a Comment:com számol be róla:

„Nevének elhallgatását kérő informátorunk szerint péntek reggel megjelent egy HR-es a szolnoki Új Néplapnál, behívta az újságírónőt a főszerkesztő Király Ernőhöz, aki ott helyben felmondott neki. Utána behívták az egyik szerkesztőt (a nevét forrásunk nem árulta el), és közölték vele, hogy mivel aznap (a nyomtatott lapok átfutási ideje miatt ez február 13-ra értendő) ő volt a szerkesztő, az ő sara, hogy ez a cikk megjelent nyomtatásban és kikerült az online felületre is (és okozott nagy kárt a cégnek), így két lehetősége van, vagy közös megegyezéssel távozik vagy ki van rúgva. A szerkesztő a közös megegyezés mellett döntött.”

A kollegina kirúgását értem, vele mást nem is nagyon lehetett volna tenni. Olyan ez, mintha a boltos vizezné a tejet, kocsmáros a bort, aki hírt hamisít, azt bizony ebrúdon kell kivezetni a laptól. De a szegény szerkesztőt szívemből szánom. A HR-es talán nem tudja, mennyi írást olvas el csak naponta is egy szerkesztő, mennyi szöveget kell naponta átnyálazzon, betűről betűre, kijavítania az elütéseket, hibákat, tévedéseket… Igen, talán emlékezhetett volna esztendő távlatából is – ha egyáltalán ő szerkesztette volna. De nem szerkesztette, mert a nyomtatott Új Néplapot és az online szoljon.hu-t külön szerkesztőség készíti, neki semmi köze nincs az online tartalomhoz.

Elbocsátás? A mai világban, mikor alig van munka?

A kétkezi sajtómunkás esetét nem vitatom, de szegény szerkesztőt most nagyon megmérték…

Hát, tetszik látni, ilyen az, mikor az olvasó nem olvas, az író nem ír.

Mi lesz ebből, kérem, mi lesz a magyar sajtóból?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..