A modernség legfontosabb mondata 1651-ből

0
797
érték

Thomas Hobbes a következőt írja a Leviatánjában (megjelent: 1651, magyar kiadás: 1970, 76.): valami “értékét az határozza meg, hogy (…) használatáért mennyit fizetnénk, tehát az érték nem feltétlen, hanem szükséglettől és mások ítéletétől függ.” Ennél a mondatnál én nem ismerek fontosabbat és megrendítőbbet, röviden tragikusabbat a modern kori gondolkodás történetében; és ennek oka világosan az esetleges igazságának embertelensége, ami Hobbes-ot egyúttal a modernség legfontosabb teoretikusává teszi még a modernség előtt, azzá a zsenivé, akihez képest mindenki más csak nyafogó moralista.

Hobbes mondatának kontextusa a természeti törvény és az embertől független (de legalábbis transzcendens referenciával igazolt, “örök”) igazságok összeomlásának kora, amikor az ember magára maradt az erkölcs alapjainak meghatározásában. Ez az újkor: a modernség – az ember egyedül létének – kezdete. Isten már egyre ritkuló nyomokban jár csak a földön és feszítő erővel vetődik fel a kérdés: mi lesz utána? Az ember és a természet ellenőrzött egyensúlyának helyét átveszi a természet (az embert körülvevő világ) szabad meghódításának és leigázásának programja (lásd a mai konzekvenciákat), és ezzel párhuzamosan nyitott kérdéssé válik a jól elrendezett társadalom és a hatalom igazolásának mibenléte.

Hobbes olyan – szenvtelen – választ adott ezekre a kérdésekre, amely mentes volt az előzetes normák feltevésétől, a szenvelgő moralizálástól és a jó emberhez fűződő kliséktől. Azt kérdezi, hogyan viselkedik az ember, amikor megrendül körülötte a normák transzcendens rendje. És hogy viselkedne másképp, minthogy az erejére hagyatkozna egy átfogó háborús helyzetben, amelyben az erős győz, a gyenge meg elbukik (bellum omnium contra omnes). Normák híján az egyetlen norma az erőszak marad. És az erőszak időszaka alatt/után az erősek új normákat alkotnak (lásd az országunkat), egy új rend stabilizálódik, amely a legtöbb szempontból nem lesz igazságos, sőt adott esetben inkább a temetők csendjére emlékeztet.

De Hobbes nem ezzel vívja ki az első bekezdésben neki tulajdonított jelentőségét

A lényege jóval túlmutat ezen az ismert paradigmaváltáson a liberális világ végső jellemzője felé, amely individualizmusból építkezik, de sosem juthat el a leváltott isteni természeti rend stabilitásáig: amíg fennáll, megmarad néha fékezett habzású, néha tomboló háborúnak, amelyben nem a transzcendens normák és a természeti törvény, hanem az aktuális erő hajtja uralma alá a gyengéket. A liberális anómia legfontosabb intézményes logikája nem véletlenül gazdasági, hiszen az erőforrások feletti harcnak a gazdasági intézményrendszer a legfontosabb terepe, és amennyiben sikerül ezt a harcot normalizálni és a hatékony forráshasználattal felváltani, akkor az új(kori) rend alapjait nagyrészt “le is tettük”.

És valóban, a nyugati újkor legfontosabb találmánya a kapitalista szabad piac,

amely máig a legfontosabb gátja a teljes anómiának és a mindent elemésztő háborúnak. Minden más intézmény – az állam, a nemzet, a kultúrák, a vallás, a jog – jóval sérülékenyebb garancia a mi tájékunkon, illetve amikor szembefordulnak a legalább részlegesen szabad piaccal pl. – kulcsfontosságúan – az ember és az egyes embercsoportok értékelésében, akkor ott többnyire háborús helyzet alakul ki. A szabad piacot és a piaci modernizációt kísérő társadalmi átalakulás (individualizáció, polgárosodás) a Nyugatot is eltérő mértékig vette be: Magyarországra pl. máig jellemző a nemzet és az etnikum harca a piaccal, az eltérő eredetű normák (eltérő paradigmák) egymásnak feszülése pedig nem kevés hatékonyságvesztéssel (ugyanakkor a természetes/premodern/közösségi szemlélet megmaradt része adta átmeneti biztonságérzettel) jár.

Amikor azt mondom, hogy Hobbes a modernség legfontosabb filozófusa, azt értem ezen egyrészt, hogy a maga szenvtelenségében vette észre a struktúrák változatlan hatalmát az egyes ember fölött – a modernség esetében a tágan vett piacét (értsd, a gazdasági szemlélet uralkodóvá válását a normateremtésben). Ennek a harca a nekifeszülő archaikus intézményekkel meghatározza az etika modern fogalmainak (pl. a szabadságnak) a terjedelmét és gyakorlatát. Ma már nincs olyan szabadság, igazságosság, egyenlőség, amely túlmutathatna a modernségre jellemző – az erő és a hatalom folyamatos érvényesítésében gyökerező – háború logikáján, ellenkező esetben a rend lehetősége is elvész (ti. a rend kényszerét a hatalom érvényesítése diktálta háborús logika hozza létre).

A mai hatalmasok tévedése ott van, hogy bár értik ezt és apellálnak az erőre, ezt nem hatékonyan teszik

Tehát a maiak (Orbánék, ha úgy tetszik) jobban értik – ti. szemben az ún. liberálisokkal egyáltalán elismerik – az erő szerepét a rendben, nota bene elismerik a háború realitását (lásd Lánczi és G. Fodor nyilatkozatait), de nem engedik az erő konszolidációját, ami előbb-utóbb visszaütő hatékonyságvesztést okoz.

Hobbes félelmetessége azonban egy további megfontolásban rejlik. A hasznosság és az érték/ár kalkuláció ugyanis kiterjed az emberre is – az egyes emberre és a fajra is. A hatalom és a gazdasági (érték/ár) szemlélet szimbiózisa, ha tetszik, totális, mindent maga alá gyűr. Stabil természeti rend híján az ember mint faj feláldozása az egyes emberek hatalmának (azaz a hatalmasok ad absurdum önfelszámolása) ugyanúgy a logika része, mint egy pohár kóla értékének az ára (a sivatagban több, a kólagyárban vagy egy hegyi forrás mellett kevesebb), és a liberális rend kellő robusztussága híján elvileg bármikor meg is történhet, amint valaki olyan kap kellően nagy hatalmat a kezébe, aki az ember(iség) értékét jóval kevesebbre becsüli a megkövetelt áránál (a költségénél).

Márpedig a liberális “rend” nem elég robusztus:

a gazdasági alapjától eltekintve nem volt képes visszavonhatatlanul megalapozni még a Nyugaton sem a saját kompakt kultúráját és állami rendjét. A liberális “rend” anómiáját ma mindenki a bőrén érzi legalább az életében jelentkező fenyegetések formájában (vö. rizikótársadalom). Valójában egyetlen realitás van, ami maga a modernség definíciója: mindenki harca mindenki ellen, amit az intézmények (és az ambíciók hiánya) legfeljebb korlátoznak – sőt olyannyira korlátoznak, hogy néha szelíden csak versenynek nevezzük, ami folyik, jóllehet a verseny és az eseti kooperáció gyökerében semmi más nincs, mint a túlélésért és a hatalomért folytatott harc.

Az ember szabad, kiterjedt, korlátozatlan gazdasági értékelésénél ilyen körülmények között nem lehet alkalmasabb alapja az Örök Békének: ez ad egyedül lehetőséget arra, hogy bárki transzparensen igazolja mások és a közössége előtt azt, hogy érdemes a tiszteletre és az elismerésre, magyarul elég magas az értéke, ezért elégedett lehet a saját hatalmával egy közösségen belül, a közösségnek bizonyítottan szüksége van rá, megnyugodhat. Amint azonban bárkit és bármilyen megnyilvánulást – akár indokoltnak tűnően – kivonunk a piac hatálya alól és egy másik mércéjét állítjuk fel az elismerésnek, máris legalább két kompetitív mércét látunk az elismerésre, ami a háború eszkalációját hozza. (Ez a háború lehet nagyon apró is, pl. tudományos teljesítmények megítélése körül, egy család szerteágazó viszonyai között stb., de mégis létezik.)

Hobbes saját megoldása persze nem ez volt

Pontosan látta, hogy a liberális anómia nem garantálja mindenki biztonságát és a háború végét. A szuverén azonban, akit ő beiktatott a rendszerbe, a legközelebb egy Carl Schmitt nevű német jogfilozófusnál tért vissza, akinek történetesen Hitler volt a főnöke és kenyéradó gazdája, ma pedig a NER filozófusai vallják. Ezzel együtt Hobbes meglátása a modernség mibenlétéről – és vele a tragikusságáról, amennyiben állandósítja a háborút és árucikké teszi az embert – a korunkról való gondolkodás alfája és ómegája.

Azzal, hogy Hobbes mindennek az értékét – így az emberét is – a használatának árával méri (a legközvetlenebben úgy, hogy mekkora erőfeszítést teszünk érte/értük, mennyi erőforrást áldozunk rá/-juk, mennyire tiszteljük), aminek a piac csak a legadekvátabb intézményi kerete, a “kizsákmányolás” fantazmagóriáját pedig messze megelőzi logikailag és történetileg is, azt is megjelölte mellesleg, hogy mit ér nekünk egy politikai rendszer vagy egy nemzet. Annyit, amennyit egy egyén, csoport vagy közösség az erőforrásaiból (ideértve a kieső bevételeket is) rá áldoz.

Magyarországon a nemzet ma drágább, mint egy működő civil társadalom; a demokrácia pedig sokkal olcsóbb, mint Orbán Viktor akarata. A közgazdasági szemlélet pontosságát azonban hagyományosan két tényező korlátozza: hogy a fogyasztók nem mind (adott esetben többségükben nem) racionális szereplők, illetve ha azok is, a haszonmaximalizációjuk csak rövid távon konvergál a mindenkori szubjektív értékhez. A hosszú távú nyereséget és veszteséget messze nem tudják pontosan beárazni.

Végül még egy mondat: a modernség kritikája meddő. A forradalmaknak – akár etnicisták, akár kommunisták – semmi esélyük. Az anómia marad és értelemszerűen nem lehet legyőzni az anómia alá eső eszközökkel.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .