Kezdőlap Címkék Sajtó

Címke: sajtó

Centrális erőtér – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, ír kávét kérek, kell a lélekjelenlét: remeg a nadrágom, inamban a bátorság, jaj, megróttak a kormánymédia vezetőségétől! Hogy ebből még mi lesz, azon kívül, hogy semmi? Szerintem igen nagy röhögések lesznek mindjárt, amint kifejtem, hogyan is történt az a szidalmazás, ugyanis a módja – nos, az nem volt hétköznapi.

Szóval, tegnap a Népszava értesülései és saját információim, valamint tapasztalataim alapján arról írtam, méghozzá pont ide, miszerint kiszivárgott egy terv a kormánymédia, a KESMA felső köreiből. Mondjuk nagy meglepetést nem okozott, nem akkora koponyák ülnek ott, mint akik a Manhattan-tervet hozták tető alá: arról szólt a dal, hogy várhatóan az önkormányzati választások után – mert addig azért kellenek! – a vidéki napilapokat tökéletesen centralizálnák, megszűnnének a jelenleg működő megyei napilapok, és a helyüket egy központilag szerkesztett újság venné át. Ezek minden megyében ugyanazon a néven és arculattal jelennének meg, minimális helyi tartalommal, amit megyénként néhány újságíró állítana elő. Helyben nem lennének vezetők, főszerkesztők sem. Egy ilyen rendszer természetesen jóval olcsóbbá tenné a működést, márpedig a KESMA létrehozásának ez az egyik bevallott célja.

Nem kell még egyszer mondanom: ez agyrém, ráadásul buta ember agyréme: helyi lapot helyben kell írni, szerkeszteni. Minden más megoldás elfogadhatatlan.

A még független magyar sajtó maradéka is hozzám hasonló megrökönyödéssel fogadta a hírt – nem ért senkit sem váratlanul, lehetett ugyan sejteni, hogy valami ilyesmit szeretnének ezek az antitalentumok, de azért maradjunk annyiban, hogy sajtórombolásban idáig még Rákosi sem ment el. Másfelől azonban, mivel a független sajtó munkatársai sem nem tulajdonosok, sem nem tényezők a KESMA-ban, egyebet nem tehetünk annál, mint hogy figyelmeztetünk a közelgő veszélyre.

Mely köszöni szépen, és tőlünk függetlenül továbbra is közeleg.

Illetve: sértődötten közeleg.

Ugyanis túl jókat vagy túl igazakat írhattunk, mivel Pauska Zsolt, a Mediaworks tartalomfejlesztési vezetője üstöllést billentyűzetre kapott, és írt valamit, amit ő cáfolatnak vél, de nem az – hanem előbb lássuk, szó szerint, mit mond.

„Szomorú nap ez a magyar sajtó történetében

Azt írja címlapján a Népszava szombati online kiadása „A megyei napilapok teljes bedarálására készülhetnek” című cikkében, hogy „Felszámolnák a már ma is csak papíron önálló megyei lapszerkesztőségeket, a folyamat eredményeként pedig akár a teljes vidéki napilaphálózat is megszűnhet a jelenlegi formájában.”

Idáig jutottak balliberális polgártársaink – mert kollégáknak már nem nevezhetjük őket. Az újságíró ugyanis arról ismerszik meg, hogy legalább megpróbál igazat írni. Ők már, jól láthatóan, nem is próbálkoznak ezzel.

A Népszava cikke szemenszedett hazugság.

Az abban foglaltak még a fake news kategóriájába sem sorolhatók, a fake news ugyanis arról ismerszik meg, hogy első hallásra legalább hihetőnek tűnik, még ha ki is derül róla hamar, hogy nem volt igaz. Az idézett hírről viszont első hallásra is tudható, hogy egy baromság.

Csak kérdezzük: ki az az eszement, aki elhiszi, hogy egy nyereséges, napi egymillió olvasót kiszolgáló médiahálózatot a tulajdonos tönkre akarna tenni? Nos, megvan már erre is a válasz: a Népszava.

zomorú nap ez a magyar sajtó történetében.”

Hát akkor most osztályozzunk. Nyelvtanból egyes, ugyanis nem észlelte szerzőnk a feltételes módot. Végig állításként kezeli egy lehetőség felvetését. Aztán jön a logika: abból is egyes, mivel, ha alaposan végigolvassuk, ez nem cáfolat. Nem bizonyít, csak tagad. Ismételten tagad, egy érvet hoz csak fel, azt, hogy a mostani hálózat nyereséges. Ő ne tudná, hogy míg a kormány kezében van a hirdetési piac legnagyobb része, bármi nyereséges volna?

Egy sajtpapír is, csak legyen rajta hely a reklámnak?

Dehogynem tudja, ebből él.

Csak nincsenek érvei, mert ezt sem nevezném annak.

Azt elhiszem, hogy ideges, mert kiszivárgott a jajdebonyolult mesterterv,

amit egy kisiskolás is szőhetett volna és ugyanezen a szinten lehetett kikövetkeztetni is – habár az eredeti forrás, a Népszava informátorokra, vidéki napilapok szerkesztőire, vezetőire hivatkozik, szóval sajtóetikai szempontból helyesen járt el, ez nem spekuláció, hanem bizonyított tény. Hogy az informátorok nevét nem adja ki? Pauska úr, ha maga olyan szakértője a sajtónak, ismerhetné a hatályos sajtótörvényt: nem is kötelességük kiadni. Bizony, igen előkelő helyen áll még a mostani magyar sajtótörvényben is az informátor védelme.

Akkor most vegyük a sértéseket: azt mondja Pauska mester, akinek pedig van szakmai gyakorlata, nem vitatom el tőle, hogy nem vagyunk kollégák, és nem is próbálunk igazat írni. Az első állításról Csortos Gyula jut eszembe, akit egyszer úgy köszöntött egy fiatal, csinos és sikeres filmszínésznő, hogy „Jó napot kolléga úr!” Csortos általában is morózus ember volt, de a köszöntés még jobban megharagította, visszaszólt: „Kolléga? Mióta vagyok én kéjnő?”

Szóval ennyit a kollegialitásról. Elképzelhető, hogy nem vagyunk kollégák, de nem azért, amit ön mond, hanem ellenkezőleg: azért, mert a független sajtó munkatársaitól idegen az üzletszerű kéjelgés, mint megélhetési és karrierépítési módszer. Ha nem volna idegen, akkor nem is tartanánk ott, ahol.

De azt kikérem magamnak, hogy nem is próbálunk igazat írni, főleg egy olyan cáfolat kapcsán, ami nem tartalmaz cáfolatot, csak görcsös tagadást.

A „de igen!”, „de nem” érvelés az óvodai kiscsoport szintje. Ellenben nekem – és nem csak nekem, ezen röhög tegnap óta az egész szakma – azért volna érvem is.

Azt tetszik állítani, hogy szó sincs semmiféle sajtócentralizációról, központi irányításról, minden lapban egyszerre megjelenő, egy helyről szétküldött cikkekről.

Akkor mivel magyarázza, tekintetes úr, hogy ez a válasza is egyszerre, egy időben, egy szó változtatás nélkül, betűhíven másolva jelent meg tegnap a Délmagyar, a Fejér Megyei Hírlap, a Kisalföld, a Somogy Megyei Hírlap, a Békés Megyei Hírlap, a Heves Megyei Hírlap, meg persze az összes többi, sőt még a Magyar Nemzet címlapján is?

Mi lelte magukat, uram? Nincs centralizáció, de akkora az egyetértés KESMA-n belül, hogy minden szerkesztő szó, sőt, írásjel szerint ugyanazt gondolja, amit ön és azonnal, összebeszélés nélkül, percnyi pontossággal veszi át flekknél rövidebb írását?

Pusztán a véleményközösség mián?

Ekkora egyetértést, harmóniát, amikben még a vesszők is konszenzus tárgyát képezik, én még soha, sehol nem láttam.

Uram: ez öngól volt. A sajtócentralizálást tagadó jegyzetet sikerült centralizálva lehozni.

Más szóval: megszólalt egy kórus és azt zengik érces baritonban: „Mi nem vagyunk kórus”.

Kérem tisztelettel, most és így már semmi szükség nincs is a centralizálás bizonyítására.

Azt megtette ön.

Én most már csak hátradőlök, és kérek még egy kávét a kisasszonytól.

Napilapok végveszélyben – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, ma mindegy mit hoz, csak kávé legyen és keserű, nincs jó kedvem. Holnap jönnek az uniós választások, ma már nincs értelme győzködni az embereket, aki akar valamire-valakire szavazni, már eldöntötte, aki nem, az is – kampányolni sem akarok senkinek, szóval most inkább olyasmiről lesz szó, ami csak őszre várható, de akkor nagy baj lesz belőle.

Konkrétan arról van szó, hogy megszűnhet a teljes vidéki sajtó, mindenestől. Az a vidéki sajtó, amit nagy munkával és nem kevés ráfordítással szerzett meg a kormánypárt, terelt különféle társulásokba, majd azokat a társulásokat rakta egy zsákba decemberben a KESMA létrehozásával, hogy kevés kivétellel az egész magyar sajtó az övék legyen.

Magamban már akkor mondtam, hogy nem lehet ennek nagyon jó vége, ugyanis minél messzebb van egy lap munkatársaitól és olvasóitól a tulajdonos és a vezetés, annál nehezebb azt megírni is, de olvasni is. Van már némi tapasztalatom a vidéki napilapoknál is – a rendszerváltás korai éveiben édesanyám belső munkatárs volt a Tolnai Népújságnál, én magam külsősként erősítettem a lapot. De nem kicsit: gyakorlatilag minden nap átmentem a saját munkám után a szerkesztőségbe, és írtam egy jegyzetet vagy a saját nevemen, vagy a kollegináén, aki volt annyira szőke, hogy dolgozzak helyette, bár annyira nem, hogy a hálájának komolyabb jelét is adja. Aztán, amit a saját nevemen írtam, ki-kifizetgették, amit másén, azt nem, de a sörpénz megvolt belőle így is. Külsőztem én még a Dunántúli Naplónak is onnan.

No, de hagyjuk az én saját személyes nosztalgiámat, mert helyzet van.

Persze, hogy a vidéki napilapok nem nyereségesek, nem is lehetnek azok, ugyanis a vidéki napilapnak a helyi hírekről kell szólnia, aki az országosakat akarja olvasni, az vesz országos sajtóterméket. (Szekszárdon is olyan dolgokat kellett figyelni, hogy látjuk-e a tűzoltóautót, és ha látjuk, szirénázik-e vagy csendben megy? Ha nem szirénázott, akkor tudtuk, hogy csak sörért mennek a srácok, ha szirénázott, rohantunk utána.) És jogos is ez az igény: lehet, hogy Pestről nem tűnik eseménynek mondjuk egy borfesztivál, vagy épp csak fél kolumnát érdemel, jó esetben – de ott, helyben egy csomó ember fél éveket készül rá.

Szóval, ne tessék lenézni a vidéki napisajtót. Igény volna rá, csak épp most nem elégítik ki. Ezeket a lapokat ugyanis már most is főleg Pestről írják.

A Népszava szerint:

„Az újságoknál már csak a helyi híreket dolgozzák fel önállóan (természetesen ezt is alapvetően a kormánypártra hangolva, az ellenzéki megszólalásoknak minimális teret adva), de a politikai és sport oldalakat már egy központi szerkesztőség látja el anyagokkal. Igaz, egyelőre elég nagy a szórás: a Komárom-Esztergom Megyei 24 ÓRÁ-ban általában hat oldalt (plusz a címlap felét), a szomszédos Fejér Megyei Hírlap munkatársai tizenkettőt készíthetnek maguk, a Somogyi Hírlapnál viszont tíz oldalt írnak helyben.”

Bizony, bizony, a minap emlegettem a pár éve meghackelt Orbán-interjút, az is ilyen központi, Budapestről küldött írás volt már akkoriban is: épp azért lehetett akkoriban nagyobb baj belőle a várhatónál, mert nem elég, hogy Orbánból csináltak bohócot, de az interjút is az akkor Magyar Időknél, most Magyar Nemzetnél dolgozó Szakács Árpád írta és ő nem hagyhatta kihűlni sem a nyomot, sem a bosszút. Pedig az olyan étel, amit hidegen fogyasztunk, amint az olasz közmondás tartja.

No, de most még csak Szakácsról sincs szó, hanem arról,

mi lesz ezeknek a Pestről félreszerkesztett, kézzel vezérelt szerencsétlen lapoknak a sorsa?

Mert tény, ami tény: csökken a példányszámuk, olvasottságuk. Hogyne csökkenne: az, ami érdekelné az olvasóikat, nincs bennük, nem fér beléjük, az meg, amiből már nagyon elegük van, csak úgy dől a hasábokról. A Tolnai Népújság 10598-as példányszámról 8263-ra, a Somogyi Hírlap 15034-ről 11529-re, az Új Dunántúli Napló 20618-ról 15852-re, a Fejér Megyei Hírlap 25812-ről 20741-re, a Kisalföld 52503-ról 48797-re csökkent.

Hát, tévével már láttunk olyant, nem is rég, és a KESMA-n belül, miszerint úgy szüntették meg, hogy a megszűnt cég megmaradt, csak a konkurense nevén, a konkurens pedig megszűnt helyette. De annak idején a Magyar Nemzet stábját is lecserélte ugyanez a sajtóirtó felszámolóbanda a Napi Magyarország korábbi csapatára. Szóval, mit terveznek a sok vidéki napilappal, ha már nem rentábilisak?

Teljesen meg nem szüntetnék őket, mert propganadaértékük mégiscsak van.

De egy olyan megoldás szivárgott ki, ami szerint:

„Az önkormányzati választások után, de legkésőbb 2020 elején teljesen megszűnnének a jelenleg működő megyei napilapok, és a helyüket egy központilag szerkesztett újság venné át.

Ezek minden megyében ugyanazon a néven és arculattal jelennének meg, minimális helyi tartalommal, amit megyénként néhány újságíró állítana elő. Helyben nem lennének vezetők, főszerkesztők sem. Egy ilyen rendszer természetesen jóval olcsóbbá tenné a működést, márpedig a KESMA létrehozásának ez az egyik bevallott célja.” (Népszava)

Akkor, kérem, nagy a baj. Ha ez egy önálló médiavállalkozás volna, és nem tudnánk, hogy a kormány hatalmas kísérlete, szerintük a magyar sajtó átalakítására, szerintem meg a megsemmisítésére, azt mondanám: meg ne próbálják. Ugyanis ez maga a gazdasági csőd.

Igen, a rendszerváltás óta csökken a vidéki, megyei napilapok példányszáma, és ez nem véletlen: a korábban pártsajtóként fungáló lapokat annak idején nagy részben német cégek vették meg, a legtöbbet az Axel Springer. Annak még szemtanúja voltam, mikor a Tolnai Népújságot átvették, ígértek sok mindent, szépet, jót, amiből nagyjából csak két dolog lett: leharcolt, használt nyugati géppark és némi központosítás. Távolról sem ekkora, de már az is ártott az olvasottságnak: hát hogyne, Tolna az ország legkisebb megyéje, Szekszárd a legkisebb megyeszékhelye, harminckétezer lakossal, az ottani sajtónak – emlékszem, volt idő, hogy két napilapot és egy hetilapot is eltartott a közönség – nagyon helyinek kell lennie, és nagyon közérdekűnek, hogy el lehessen adni. Ami most nyolcezer példány, az 1998-ban még huszonnégyezer volt, korábban meg ennél sokkal, sőt, sokszor több.

És most jönnek csak a nehéz idők.

Ez az ötlet – a pár tagú vidéki leányvállalat-szerkesztőségek a Nagy Pesti Központ körül – nem tudom, miféle ember agyából pattant ki, de hogy inkább lehetett építőipari vagy másféle vállalkozó, mint újságíró, az is biztos. Nem lehet így dolgozni, mert a sajtó minden egyéb szakmánál rugalmasabb: nem lehet tervezni.

Hihetetlenül sok munka vész kárba, de sem nem lehet, sem nem szabad megtervezni mondjuk reggel a déli lapot vagy délben a másnap reggelit, és aztán ragaszkodni a tervhez, ugyanis alapvetően mégis az események kell bekerüljenek a lapba, és azok rendületlenül zajlanak, akármi is dőlt el az értekezleten, akármit is terveztek a címlapra. Egy tömegbaleset minden politikus-interjút felülír, jó újságírónak, szerkesztőnek munkakezdéskor maximum elképzelése van arról, mit is tervez, mert pontosan tudja, hogy hiába minden igyekezet, hiába a legszebben (előre) megírt riport és jegyzet, ha a részeges Pistike kiesik a negyedikről a főtéren és eltöri a lábát, az a címlap. Vagy ha valaki sampont, habfürdőt önt a szökőkútba, akkor az.

És nagyobb méretekben is így kell dolgoznunk:

én például este még úgy terveztem, ma Theresa May lemondásáról írok ide, csak közben érkezett a hír a vidéki napilapokkal tervezett őrültségről. Ilyenkor az ember mérlegel, és arra jut, hogy mivel ez magyar olvasókat érint (különben May lemondása is, csak az kevesebbeket érdekel), helyi, magyar szempontból fontosabb, nagyobb érdeklődésre tart számot. May asszony és a hozzá írt jegyzetek, három óra tegnapi előmunkával együtt mentek a levesbe, már ma délután sem érdemes megírni, holnap pláne nem – de mit csináljunk, a sajtó így működik. Ez most a fontosabb nekünk, nálunk.

Ezért nem lehet Pestről szerkeszteni a vidéki napilapot. Ott, ahol a vásárlói, olvasói élnek, tényleg nagyobb hír a Pistike lábtörése – egy Orbán-interjúnál mindenképpen nagyobb. Sajtót távirányítani nem lehet. Illetve lehet, csak senki sem fogja venni, olvasni. Az sem érv, hogy „ott a török kiverése óta nem történt semmi”. Az a semmi, ami nem történik ott nap, mint nap, na, az érdekli a helyi olvasókat. Egészen pontosan az.

Helyi sajtóhoz helyi, döntőképes, hatáskörrel felruházott vezetés és helyi munkatársak kellenek.

Az uniformizált vidéki napisajtó meg maga a lázálom: én ugyanis láttam ilyent élőben. Ceausescu Romániájában, ott ugyanis a megyei napilap négy oldalas volt, ebből az elsőt elvitte a Bukarestből, központilag kötelezően küldött vezéranyag és a fotó, amin kivétel nélkül minden esetben ugyanaz a személy szerepelt, legfeljebb más és más élethelyzetben, a másodikat a pár soros helyi hírek és a kötelező termelési riportok, a harmadikat a rovatok – kultúra, főzés, horgászat, kézimunka, bármi, csak politika nem, és akkortájt minden politikának számított – az utolsót pedig a sporthírek meg a temetkezési- és apróhirdetések. Művészet volt abba bármi sajtószerűt belecsempészni, de néha még így is sikerült, ha a szerkesztő félrenézett a szerző meg nagyon ügyes volt.

Bár még ez is inkább a mostani magyar vidéki állapotokat tükrözi, mert még volt helyi vezetés. Még voltak helyi hírek, csak az egyes oldal jött Bukarestből.

Orbán Viktor tervezett vidéki napisajtója rosszabb lesz Ceausescuénál.

És miért pont az önkormányzati választások utánra tervezik a Nagy Átalakítást? Persze azért, mert addig is, a kampányban szükség lesz azokra a napilapokra, működő formában. Aztán, ha már megtették a kötelességüket, mehetnek, jó mórokként.

Nem tehetek róla, egy közkeletű vicc jut az eszembe a helyzetről, pedig nem vagyok túl vidám.

Orbán Viktor horgászik, Áder messziről látja, hogy kifog egy aranyhalat. Odarohan árkon-bokron át, de mire odaér, Orbán már süti is egy serpenyőben a halat.

– De Viktor, a három kívánság!
– Nyugi. Már megvolt.

Szóval, körülbelül így járhat a vidéki napisajtó is: attól, hogy teljesíti Orbán kívánságát még megsütik, ha nem vigyáz.

Újságírósorsok

Az újságírót mindenki szidja, de mindenki olvassa, rendszerint vagy az a baj vele, hogy nem ír diktálás után, vagy az, hogy igen, vagy sokat keres vagy keveset, vagy ért ahhoz, amivel foglalkozik, vagy nem, de baj minden – sokszor mondtam, hogy meg kéne szüntetni a magyar sajtót, akkor lenne közmegelégedés, de ezt meg rövidesen úgyis megteszi a kormány.

De mi lesz az újságíróból, ha beteljesedik a kommentelők átka, és többet nem írhat újságot? Igaz, a kommentelők általában az ember halálát is kívánják, vagy legalábbis súlyos megnyomorodását, erről most nincs szó – azonban tényleg, mi történt a három évvel ezelőtt megtrollkodott Orbán-interjú körül megvádolt – és különben teljesen ártatlan! – kollégákkal?

Hogy legyünk képben az eseményekkel, röviden elmondanám, mi is történt három éve.

A Pannon Lapok Társasága által kiadott sajtótermékek egyikében, vagyis egy megyei napilapban kicsit módosította valaki a miniszterelnökkel készült karácsonyi nagyinterjút. Mármost azt nem akárki írta volt, hanem Szakács Árpád az akkori Magyar Időktől, mostani Magyar Nemzettől, aki utóbb a kultúrharc terén vált minimum generalisszimusszá, csak a kormányközeli kézben lévő vidéki sajtóba már akkor is a pesti központokból küldték a vezércikkeket, a szerkesztőségeknek csak a helyi hírekkel volt szabad foglalkozni.

No, ebbe a központi anyagba írt bele valaki, igen szépeket, éspedig csak egy lapba – lássuk, miket:

A következőket mondja Orbán Viktor az interjúban:

„A kórházi hullák száma is emelkedik”, „Magyarország azért stabil ország a forrongó nyugati világban, mert mi kikértük az emberek véleményét, bár nem érdekelt minket.”, „A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljes mértékben megszokottá vált. Mi is használjuk.”, valamint azt kívánja, hogy „minél többen találjanak vissza a karácsony pogány értelméhez”.

Hát, utánanéztem, összevetettem az eredeti, Szakács-féle szöveggel: először egy egész félmondatot kellett beszúrni, a második és negyedik esetben már elég volt három szócskát, a harmadikban csak egy szó változott. Erre bizony bárki képes, akinek van jelszava. Az elkövető egy olyan kollégáét használta, aki akkor éppen ráadásul szabadságon is volt – de azonnal kitört az inkvizíció a Pannon Lapoknál.

Az Átlátszó nézett utána, mi lett ennek az eredménye mára.

Nemrég lezárult a 2016-os „hamisított Orbán-interjú” ügyben indult munkaügyi per, amelyben két székesfehérvári lapszerkesztő kért kártérítést. 2018. november végén jogerősen nyertek ugyan, ám hátra volt még az alperes Mediaworks 60 napos lehetősége, hogy felülvizsgálatért a Kúriához forduljon. Nem tették meg.

Hát akkor minden rendben, visszavették a kirúgottakat? Dehogy vették, sőt. Még a szakmától is elzárták őket. De hát kiket bocsátottak el?

„A munkáltató szinte azonnal kirúgta a székesfehérvári szerkesztőségben a megjelenés előtti napon ügyeletes két szerkesztőt (Hajnal Csillát és Klecska Ernőt), továbbá a Fejér Megyei Hírlap főszerkesztőjét és azokat, akiknek a veszprémi központi szerkesztőségben (innen került ugyanis az interjú a többi szerkesztőséghez) közük lehetett hozzá: Földesi Gábor digitális menedzsert és az ő főnökét, Németh F. Bernadettet, a Veszprémi Napló főszerkesztőjét.” (Átlátszó)

Az akkori hírek szerint napokig folytak a kihallgatások az ügyben, nem a rendőrség, hanem a munkaadó tartotta őket, botrány botrányt követett – és fejek hullottak.

Azt ugyan ma sem tudjuk, ki firkált bele az Orbán-interjúba, csak azt tudhatjuk a bíróság ítélete alapján, ki nem tehette – azok, akiket elbocsátottak.

De velük mi lett?

Az Átlátszó beszélt az egyik érintettel, Gidai Judittal, aki csak tanú volt a perben, igaz, előtte huszonöt évig szerkesztette a lapot, idézzük őt a munkakeresésről:

„A leggyakoribb persze az, hogy eltűnnek, nem hívnak vissza, mismásolnak. Az már üde színfolt volt, hogy valaki őszintén bele mondta a szemembe: „Ne haragudj, kéne ember, de téged nem merlek felvenni, neked már ott van a bélyeg a homlokodon.” Nyilván – a felmondásomkor sem titkoltam, mit gondolok, kerek-perec elmondtam, hogy nekem innentől a legnagyobb célom a NER bontása lesz. Az apolitikusság számomra nem opció. Hogy mennyire bontható a NER? Kevéssé. Mindenki buborékban él, az ellenzéki hang el sem jut az emberek zöméhez.” (Átlátszó)

A kirúgott újságírók közül volt, aki kamionvezető lett, volt, aki kórházi asszisztens, voltak, akik átmenetileg kulturális közmunkások.

A művészeti kritikus előbb kalauztanfolyamot végzett és vonatjegyeket árult a nyári szezonban a Balatonnál, de teremőrként is dolgozott egy vidéki múzeumban, a római kori fűszerkertet kapálta. Hajnal Csilla, a több évtizedes gyakorlattal rendelkező szerkesztőnő jelenleg a helyi önkormányzathoz tartozó programszervező cég alkalmazottjaként a hozzájuk tartozó eseményekről készít előzeteseket és tudósításokat. Klecska Ernő – Gidai Judithoz hasonlóan – egy ideig szintén tevékenykedett az underground ellenzéki sajtó berkeiben, közben Budapesten hasznosította korábbi mérnöki és tanári tapasztalatait egy iskolában, majd nemrég elhagyta az országot.

Hát ezt írta meg pontos, szép, tényfeltáró írásában Kocsis Noémi az Átlátszó hasábjain. Lélekbemarkoló: ártatlan, ötven fölötti, több évtizedes gyakorlattal rendelkező kollégák kálváriája a politikai hiúság és a személyi kultusz miatt. Rákosi idejéből tudunk ilyen sorsokról.

És nem kétlem, pillanatig sem, hogy lesz olyan kommentelő, aki majd ehhez az íráshoz is azt fűzi, hogy „nem kaptak eleget”, mert azt hiszi, hogy a kicsinyes gyűlölködését jegyzik valakik, valahol, és egyszer majd ezek miatt lehet belőle viceházmester. Nem kétlem, hogy lesz ilyen ember, de azt viszont tudom, hogy ezeket senki és sehol nem jegyzi, nincsenek piros és fekete pontok. Csak buta és gonosz emberek vannak, akik önszorgalomból nyalják a nagy hatalmú talpakat.

Már, amikor talpakat.

És soha, sehol sajtómunkásnak még olyan megalázó sors nem jutott, mint manapság Hunniában: lehet, hogy rosszabb, mikor megölik az újságírókat, mint orosz barátainknál, ahol egyszerűen agyonverik őket az utcán – nálunk csak annyi a különbség, hogy otthon halnak éhen.

Bár, ha előtte kilakoltatják őket, akkor az utcán.

Így tessék a sajtómunkásoknak rosszat kívánni.

Olyan időket élünk, hogy valóra válik minden átok.

De vissza is hull majd mindazok fejére, akik mondták.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 9.

Arról jutott eszembe, hogy a Fidesz frakcióvezetője épp a Sajtószabadság Világnapját tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy ellenségnek nevezze ki a független sajtót.

Tényleg eredeti ötlet, hogy az újságírók köszöntése helyett kipécézzen néhány szerinte nem elég baráti újságot, most éppen a HVG-t, a 444-et és az Indexet (nyugalom, a többiekre később kerül sor), és rájuk dörögjön: „Ma őket tekinthetjük politikai ellenfeleinknek”. Gondolom, a környezetében előszeretettel alkalmazza a „Fulladj meg a névnapodon!” régi népi átkát is. Alig vártam, mivel áll elő Anyák Napjára, (esetleg pár jó szó a János vitéz gonosz mostohájáról?), de sajnos ezúttal nélkülöznünk kellett magvas eszmefuttatását.

Na persze nincs egyedül. Kövér László a bírói függetlenséget garantáló törvény 150. évfordulóján oktatta ki az egybegyűlt bírákat arról, hol lakik az úristen. Még hogy a hatalomtól való függetlenség? Mi kéne még, toronyóra lánccal? A jogászoknak „el kell dönteniük, kinek az oldalára állnak: az államot védők és építők, vagy az államot támadók és rombolók oldalára.” Eddig ugyan azt hittem, hogy az államvédelmi hatóságok nem egészen azonosak a független bíróságokkal, de a házelnök részletesebb magyarázattal szolgált: kiderült, hogy ma az államot az emberi jogok mögé bújó liberális erők fenyegetik, ezek ellen kell tehát a bíráknak őt megvédeni.

Ezt jó, hogy elmondta, mert a jogászok hivatali ártalomként esetleg hajlamosak lennének bedőlni az emberi jogoknak. Különösen figyelniük kellett az útmutatásra azoknak, akik a most felálló közigazgatási bíróságok munkatársai lesznek. Hozzájuk eleve azok a perek kerülnek, ahol valakinek az állammal van vitája. Nem kapott engedélyt egy tüntetésre, választási visszaélést tapasztalt, kiszúrt vele az adóhivatal vagy valamelyik önkormányzat, kifogása van egy fakivágás, egy építési engedély vagy annak megtagadása ellen. Mostantól világos, hogy a bíróságtól nem várhat pártatlanságot, hiszen annak az államot kell védenie. Legalábbis az egyik legmagasabb közjogi méltóság szerint. Remélhetőleg értenek a szóból – ha eddig nem értettek volna – az Alkotmánybíróság tagjai is. Mármint azt, hogy coki. Az van neked, nem anyád. De nem is függetlenséged.

Nem is kell annyira elájulni semmiféle függetlenségtől, nem olyan fontos dolog az. Talán március 15-én is inkább állami Jellasics-emléktúrát kellene szervezni, bécsi futása tiszteletére. Egy Haynau-szobor avatása is szóba jöhet, legfeljebb éjszaka állítják fel, nálunk a szobrokat akkor szokás ide-oda mozgatni, mert a sok hőzöngő még képes megzavarni az ünnepélyes eseményt.

Nem is értem a Magyar Bírói Egyesületet, a szakma legnagyobb érdekvédelmi szervezetét, miért méltatlankodnak: „A Parlament épületébe ünnepelni jöttünk, de csalódnunk kellett… Semmilyen burkolt vagy nyílt befolyásolást, de az ilyen tartalmú gondolatokat sem fogadhatjuk el.” Miért, nem látták, máskor mi folyik a Parlamentben? Csalódik abban más is. Miért pont ők úsznák meg?!

A kifinomultan érzékeny dátumválasztás abban is megmutatkozik, hogy éppen az Ady-emlékévben, halálának 100. évfordulójára kapja meg Ady is a magáét. A Magyar Nemzetben Orbán János Dénes „csodálatosan művészi és lehangolóan ártalmas eszméiről” beszél. Ady azért ártalmas, mert „a Nyugat feltétlen és megkérdőjelezhetetlen imádata” a „Párizs versus magyar ugar” szembeállítás jellemzi. Muszáj megvédenem Adyt, hiszen ő még nem részesülhetett miniszterelnökünk eligazításában, miszerint a Nyugat döglődik, csak mi vagyunk helikopter, meg az a pár keleti diktátor, akiket látogatni szokott.

A másik Orbán, mármint az előbbiekben idézett költő ezt nem tekinti enyhítő körülménynek: visszamenőleg sem bocsátja meg, hogy „nyaljuk a Nyugat talpát”. A híres Ady-sorról, a „Szeretném, ha szeretnének”-ről is kimondja: ez „a legnagyobb emberi gyengeség”.

Ez nem akkora kunszt tőle, hiszen előtte ugyancsak az emlékévben e lapban Bayer Zsolt már bátran a világba kiáltotta: „Én nem szeretném, hogy ha szeretnének!” Ha nem, hát nem. Egy szavába kerül. Pedig már éppen minden erőmmel próbáltam megszeretni. Nem mondom, komoly munka. Pláne, hogy szerinte Ady „Trianon után talán bocsánatot kért volna Tiszától”. Mivel Kulturkampf Bayer meggyőződése szerint éppen azért kell, hogy fényes győzelmet arassanak az Ady-félék által sugallt „sivár kilátástalanság” ellen, nem csoda, hogy nem bírták ezzel kivárni legalább az emlékév végét. Az még majdnem nyolc hónap, nem folyhat addig szabadon a mételyezés! Pláne, hogy a jubileum kapcsán a szokásosnál többen vennék kézbe a maradandó károsodást okozó köteteket.

Az új ünneplési módszerek fantasztikus perspektívákat nyitnak meg előttünk. Nőnapon a virág helyett kaphatnánk ajándékba vak komondor-figurákat plüssből, esetleg kötényre nyomva, vagy műanyagból kulcstartóra. Augusztus 20-án országszerte megrendezhetnék a Nagy Nemzeti Koppány-fesztivált. De a közeljövő sem maradna megemlékezések nélkül. Az csak természetes, hogy a május 9-i Európa Napon, az Európai Unió születésnapján indulhatna az újabb Brüsszel-ellenes plakátkampány, már úgyis hiányzott. Május második hétvégéje a Vándormadarak Napja, tiszteleghetnénk fecskelövő- és gólyavadász versennyel. Május 17-e a Homofóbia Elleni Világnap, hát mikor esne legjobban egy kis kormányoldali buzizás, ha nem akkor?

Ugyanaznap van a Magas Vérnyomás Leküzdésének Napja is. Ezzel nem lesz gond, addigra a vérnyomásomat a sok szép ünneppel úgyis felviszik kétszázra.

A Fidesz le akarja győzni a szabad sajtót

A sajtószabadság világnapján „szívből gratulálunk” Kocsis Máténak, aki a minap bejelentette: a Fidesz célja az, hogy legyőzzék a szabad magyar sajtót. Kocsis azt is elmondta, a politikára háborúként tekint, amit meg kell nyerni.

Ebben a háborúban akarják tönkre tenni a még független magyar sajtót, amit néven is nevezett a Fidesz képviselője. Kocsis többek között az index.hu-t, a 444.hu-t, a hvg.hu-t, a 24.hu-t is ki akarja csinálni.

Sajnos láthatjuk, hogy a Fidesz komolyan beszél: az elmúlt években megszállták többek között az állami médiát, a TV2-t, az Origót, a Figyelőt és a teljes vidéki nyomtatott sajtót. Bedarálták a Népszabadságot, a Heti Választ, több országos rádióállomást és számos egyéb kritikus médiát.

 

Az illiberális állam a sajtószabadság leépítésével és a véleményszabadság súlyos korlátozásával jár – és ezt a kormánypárti képviselők immár nyíltan, büszkén hirdetik. A Magyar Liberális Párt célja, hogy megállítsa a Fidesz további rombolását. Ezért arra kérjük a sajtószabadság napján a liberális érzelmű szavazókat, hogy minél többen támogassák a még működő szabad magyar sajtót. Olvassák és osszák meg tartalmaikat, és adományaikkal segítsék őket!

Sajtónap Magyarországon – Déli kávé Szele Tamással

Ma mindenki március tizenötödikét ünnepli, óvatosan tessék közlekedni, mert minden sarkon áll egy-egy politikus és kokárdát pufogtat meg közhelyeket, mintha kínai újév volna, csak akkor a kínaiak nem kokárdáznak, hanem petárdáznak. Arról viszont nagyjából mindenki megfeledkezik, hogy ma volna a Magyar Sajtó Napja is.

Pedig így van, éspedig 1990 óta. Annak alkalmából tették mára ezt a jeles napot, hogy 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékeit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt. 1848. március 15-én hirdették ki a polgári sajtószabadságot, majd április 11-én törvénybe is foglalták, mely fordulatot jelentett a korábbi szigorú cenzúra időszakához képest. Most meg forgatjuk szépen visszafelé az Idő kerekét, térünk vissza a cenzúrához a sajtó szabadsága helyett, mely pedig a Tizenkét Pont közül a legelső volt ám, annyira fontos.

Nem üres vádaskodás ez. Bizonyítani tudom.

Történt ugyanis, hogy a MUOSZ nem feledkezett meg a Magyar Sajtó (és sajtószabadság) Napjáról, így aztán közleményt szeretett volna kiadni az MTI erre a célra rendszeresített Sajtószolgálatán keresztül, a következő szöveggel:

„Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) ezen a napon hivatalos levélben csatlakozik ahhoz a panaszbeadványhoz, amelyet az Európai Bizottsághoz nyújtottak be a kormánypárti média kormányzati reklámok útján történő tiltott állami támogatása miatt.

A magyar sajtó Európában példátlan működési anomáliáját szóvá tevő beadványt a Klubrádió állította össze a Mérték Médiaelemző Műhely és Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője közreműködésével. Ez már a második panasz a Bizottság előtt az eltorzult magyar médiaviszonyok ügyében: az elsőt ugyanez a kör nyújtotta be 2016-ban a közmédia (az állami rádiók és televíziók, valamint az állami hírügynökség) minden észszerű határt túllépő, a közszolgálati feladatokkal nem indokolható, a magyar sajtópiacot súlyosan deformáló állami támogatása miatt.

A MÚOSZ azért csatlakozott a mostani panaszbeadványhoz, mert meggyőződése, hogy a magyar sajtószabadságra a legnagyobb veszélyt jelenleg a kormány szélsőségesen elfogult, kizárólag a politikai lojalitás szempontját követő és ezzel az állampolgárok pártatlan, sokszínű tájékoztatáshoz való jogát csorbító finanszírozási gyakorlata jelenti.”

Ez egy pontos és szakmai közlemény, ráadásul épp a megfelelő pillanatban.

Mit válaszolt erre az MTI?

„Tájékoztatom Önt, hogy az MTI OS-hez eljuttatott „Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja.” kezdetű közleményük az OS Szabályzatának (http://os.mti.hu/szabalyzat) 14.2. pontjába ütközik ezért azt nem áll módunkban kiadni.
Felhívom továbbá a szíves figyelmüket arra, hogy a Szabályzat 15. pontja értelmében az MTI jogosult egyes közlemények közzétételét megtagadni, a közlemény közzétételének megtagadásáért semmilyen felelősséggel nem tartozik.”

Ha ez nem cenzúra, akkor nem tudom, mit nevezünk annak.

Szakmai szervezet szakmai közleményének letiltása, de miért is? Lássuk azt a bizonyos 14.2 pontot!

„A közlemény nem sértheti a közmédia szervezeteinek jó hírét és üzleti érdekeit, nem irányulhat a közmédia bármely szervezete vagy annak munkavállalója ellen.”

Hát, egy bíróság előtt ez az érv nem nagyon állná meg a helyét, sőt, csak ártana a helyzetnek. Ugyanis lássuk csak, mi is rontja a közmédia szervezeteinek jó hírét és üzleti érdekeit? Az, hogy állami hirdetéseket közöl? Én tudom, hogy szégyen, de maguk is ennyire restellik, tessék mondani? Meg akarják tiltani, hogy beszéljenek róla? Hátha akkor nem veszik észre az emberek? Azért ez, sajtóban, aminek a lényege a nyilvánosság, elég reménytelen kísérlet, uraim… A független sajtóban, egészen pontosan a Vasárnapi Híreknél volt még főszerkesztő is, aki felállt a székéből, mert nem volt hajlandó Karácsony ünnepén sorosozó hirdetést bent hagyni a lapban – Kertész Anna volt, tavalyelőtt decemberben, tisztelet és dicsőség a nevének! – de azt nem gondoltam volna, hogy ez maguknál is szégyen, nem dicsőség…

Egyszóval, kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.

Azért a MUOSZ sajtónap alkalmából csak kiosztotta a szakma elismeréseit – Magyar Sajtódíjat kapott idén Doros Judit, Nagy József, illetve a Szabad Pécs szerkesztősége. Földes Anna-interjúdíjat Bíró Marianna, aki jelenleg az Index munkatársa, Aranytoll díjat Balogh Mária televíziós újságíró, az MTV volt munkatársa, Emőd Pál gazdasági újságíró, Gáti Julianna, a HVG egyik alapítója, egészségügyi újságíró, M. Lengyel László külpolitikai újságíró, a Népszabadság volt és az MTI jelenlegi munkatársa, Ocskay Zoltán autós újságíró, a Veterán Autó és Motor felelős szerkesztője, Tanács István, a Népszabadság volt szegedi tudósítója, Urbán Tamás fotóriporter és Fodor István határon túli magyar újságíró, a vajdasági Magyar Szó nyugalmazott munkatársa.

Nekik ezúton is szeretnénk kifejezni kollegiális gratulációinkat.

Nekik igen, de volt pár olyan díjeső is tegnap, amihez a legjobb indulattal sem bírunk gratulálni – nem is tudunk, ugyanis a padlón fetrengünk a röhögéstől.

Bizony, a kormánymédiának is sajtónap volt, nem csak az ellenzékinek meg a függetlennek.

Így aztán olyan díjparádét láthattunk, amilyent még soha: hogy finoman fogalmazzak, kormányoldalon demokratizálódott a díjosztás, és már nem csak a legkülönbek és legtehetségesebbek kaphatnak.

Sőt, ellenkezőleg.

A közmédia nyolc elismerést nyújtott át saját dolgozóinak, mely ceremóniát a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Dobos Menyhért nyitotta meg a lehető legabszurdabb beszéddel:

„Bábeli zűrzavarban élünk, az álhírek világában, ebben a helyzetben a közmédiának példát kell mutatnia és ez óriási felelősséget jelent.”

Példát is mutat, sztahanovi műszakban termelik az álhíreket, valóságos sajtóper-dömpinget váltottak ki, és még soha ennyi pert el nem vesztettek, mint idén. De lássuk, kik érdemelték ki a díjakat?

Malya Lilla kapta a Maszák Hugó-díjat belföldi tudósításért
Novotny Zoltán a Knézy Jenő-díjat sportújságíróként
Mosonyi Szabolcs és Bagladi Erika természetfilmesek vehették át az ismeretterjesztői díjat, a Tőkéczky László-díjat, amellyel a Széchenyi-díjas történésznek, egyetemi tanárnak állítottak emléket.
Bordi András bemondó lett a helyes nyelvhasználatot elismerő Wacha Imre-díj kitüntetettje. Bordi András egyúttal a közmédia főbemondója cím birtokosa is lett.
Peller Mariann, a Virtuózok producere lett a zenei díjas, a korábbi Magyar Rádió egykori zenei igazgatója, a Zeneakadémia hajdani főigazgatója nevét viselő Dohnányi Ernő-díj idei nyertese.
Muci Attila balkáni tudósító kapta külföldi-külhoni tudósítói díjat, az Egyesy Géza-díjat.
Németh Zsolt az M1 igazgatója lett a közéleti újságírói díj, a Herczeg Ferenc-díj idei kitüntetettje.
Jankovics Marcell rendező, író, grafikus kapta a közmédia életműdíját, a Csoóri Sándor-díjat.

Váljék egészségükre, kérem, ezek azok a díjak, amiket akkor se irigylünk, ha pénz is jár velük, nem csak a szégyen. De, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, lehet fokozni. Lehet tetézni. Most jön csak a feketeleves!

Gajdics Ottó, a Jótollú

Gajdics Ottó, a Szabad Föld hetilap főszerkesztője vehette át az első alkalommal odaítélt, a Médianéző Központ által alapított Jótollú magyar újságíró díjat csütörtökön Budapesten!

Hogy micsoda a Gajdics? Jó tollú? Újságíró? A címből csak annyi igaz, hogy magyar, az kétségbevonhatatlan, de a többi egyszerűen nevetséges.

A ceremónia se lehetett akármilyen, felszólalt Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Csoport vezetője az eseményen és azt mondta: „hisszük és gondoljuk, hogy Magyarországon a sajtó szabad.” Hangsúlyozta: napjainkban is megesik, hogy nem kapják meg a nekik járó elismerést, a kellő figyelmet az azt kiérdemlő teljesítmények.

Boros Bánk Levente, az elismerést alapító Médianéző Központ igazgatója arról beszélt: vannak, akik megfellebbezhetetlenül akarják megmondani, mi a minőségi újságírás, a valódi teljesítmény, de beindultak az ezzel ellentétes irányú változások.

Így van, igazat szólott felebarátunk a Médianéző Központból (micsoda egy magyartalan, sületlen elnevezés, magyarul a médiát figyeljük vagy vizsgáljuk, írjuk, olvassuk, hallgatjuk, de nézni csak akkor nézzük, ha audiovizuális, ez az angol „media-watching” tükörfordítása lesz). Bizony beindultak a minőségi újságírással és a valódi teljesítménnyel ellentétes irányú változások, pont a kormánymédia részéről, ha ezért járt a kitüntetés Gajdicsnak, akkor kiérdemelte – ugyanis az ő tevékenységének tényleg semmi köze az említett kritériumokhoz.

Különben meg mit csodálkozunk? Logikus a dolog: jómadárnak jó toll jár.

A díj elnevezését még az elcsapott KESMA-elnök, Varga István ihlette, ugyanis ő mondta ki egy őszinteségi rohamában (vagy hideg számítással, ez már sosem fog eldőlni), hogy akármennyit is forgatja a kormánysajtót, az „igényes, és jó tollú újságírók inkább a másik oldalon vannak”.

Ezt nem tűrhette a Médianéző, ezért alapított ilyen nevű díjat.

Kifejezetten jómadarak számára.

No, egyelőre itt tart a magyar sajtó, viharban hajózunk, mások már el is süllyedtek, a tehetségtelenek onnét, alulról lövöldözik felfelé a torpedóikat, hátha sikerül elsüllyeszteni, megszüntetni azt a pár, maradék, még szabad ladikot, ami most a szabad magyar sajtó.

Annyi se legyen.

Pincér, egy duplát kérek, ha valamikor, hát ma mindenképp a kávé a nemzeti italunk.

Hiszen az egész március tizenötödike, szabad sajtóstól, mindenestől egy kávéházból indult el.

A Pilvaxból.

Mától megszűnik a Hír TV híradója

0

Na jó, lesz híradás a Hír TV-ben is, csak azt nem ők készítik, hanem a “remek” Echo TV stábja. A látszat kedvéért más olvassa majd be a híreket, de a szöveg, a tartalom teljesen azonos lesz. Újabb szintet lépett a pártállami média építése.

A Hír TV dolgozóinak egy részét tegnap átküldték az Echo TV Angol utcai székházába, ugyanis mától ott fognak dolgozni – tudta meg a 24.hu. Mintegy 30 munkatárs rendelkezési állományba került, később akár ki is rúghatják őket.

A híradók összeolvadásának tökéletes jelképe, hogy a két televíziónak már közös mikrofonlabdája is van, ezt a Média1 vette észre.

A két csatorna persze már tavaly nyár óta, vagyis a Hír TV simicskátlanítása és erőteljes fideszesítése óta együttműködik és egyre jobban hasonlít egymásra. Aztán mindkét televízió bekerült a fideszes médiaholding alá. Mindez érthető is, hiszen ha ugyanazt a propagandát kell közvetíteniük, felesleges párhuzamosan annyi embert foglalkoztatniuk és fizetniük…

Az igazi kérdés: hogyan folytatják

Ezzel ugyanis nyilván nem ér véget a sajtó egységesítése, totális alárendelése a propagandának. Azt már régóta láthatjuk, hogy a megyei lapok esetében – a helyi hírek kivételével – teljes az azonosság, és a kormányközeli országos lapokban is mindenütt ugyanazok a fontosnak tartott hazugságok és propaganda szólamok jelennek meg.

A fideszes vezérkar azonban rendszeresen szokott sajnálkozni, amiért szerintük túl nagy a “ballibsi”, értsd ellenzéki vagy független sajtó, szerintük még mindig libsi túlsúly van a médiában, pedig már rengeteg lapot, portált, rádiót és televíziót beszántottak, lenyúltak vagy gazdaságilag függő helyzetbe kényszerítettek. Egyértelmű, hogy ezt folytatni fogják.

A hatalom célja a teljesen egységes, pártirányítású egykori szovjet, vagy mai észak-koreai sajtóra emlékeztető média kiépítése a NER országában is.

Nem írunk, nem olvasunk – Déli kávé Szele Tamással

Hát, kesernyés lesz ez a mai dupla, annyit mondhatok: az jut eszembe, így fecserészés közben, mi is a dolga az újságírónak? Mint a neve is mutatja: az, hogy írja az újságot, híreket találjon, válogassa ki, mi a fontos, mert a Manyika néni kandúrmacskájának nyávogása kevésbé az, mint mondjuk egy áremelés – és az, hogy ne hazudjon, ne is lopjon. Az nagyon fontos.

Az olvasónak meg értelemszerűen az a dolga, hogy olvasson. Illetve nem dolga, hiszen nem ezért fizetik: az olvasó, mikor épp nem olvas, épp olyan privát polgár, mint a sajtómunkás, mikor nem ír. Ez jó esetben viszonylag világos.

Most két esetről fogok mesélni, az egyikben az olvasók nem olvastak, a másikban az író nem írt. Ami azt mutatja, hogy vannak bizonyos anomáliák a szakma környékén. De az sem megoldás, hogy napalmmal bombázzuk le, aki tévedett…

Az első eset sajátos, ám érthető. Az Index egyik munkatársa kapott egy fényképet. Sok minden szokott lenni fényképeken, ezen most az volt, hogy a Bátor Tábor irodája előtt állt egy nagy Audi, TABOR–1 rendszámmal. Olvasó küldte be, azt kérdezte, hogy lehet-e köze a karitatív szervezetnek ehhez a kissé drága géperejű járműhöz.

Persze, hogy nem volt!

A Bátor Tábor egy példamutató, csodálatos jótékonysági szervezet, adna Isten ezerennyit, egy alapítvány, ők maguk így határozzák meg magukat:

„A Bátor Tábor Alapítvány élményterápiás táborokat szervez súlyos, krónikus betegséggel élő gyermekek és családjaik számára. A programok célja a gyermekek önbizalmának növelése, önmagukba vetett hitük megerősítése. Ezzel támogatjuk gyógyulásukat és elősegítjük beilleszkedésüket a hétköznapokba.

Közhasznú alapítványként működünk, programjaink ingyenesek a résztvevők számára. Működésünk költségeit magánemberek és vállalatok felajánlásaiból fedezzük.”

Persze, hogy nem vesznek Audikat. Minden lépésük átlátható.

De ezt senki nem is állította.

Indexes kolléga tisztességgel felhívta őket, ők becsületesen megmondták, hogy semmi közük a batárhoz, kolléga közben még dolgozott az ügyön, kiderült, hogy teljes és tökéletes véletlen egybeeséssel van dolgunk: valóban létezik egy ilyen magánrendszám, és hát véletlenül a kocsi aznap tényleg a Reiter Ferenc utcában parkolt egy kicsit. Szimpla, félreérthető helyzet volt, ami tisztázódott is.

És a kolléga ezt írta meg, így.

Világosan megmondta, hogy a kocsinak nincs köze az alapítványhoz, ez csak véletlen egybeesés volt. A Sorsnak néha nagyon hülye viccei vannak, én is láttam már a BOND-007 rendszámot a Körúton, mégsem gondoltam, hogy Őfelsége Ügynöke vezeti a kocsit. Van ilyen, azért az életünknek nem minden mozzanata törvényszerű, sőt, nem mondanám logikusnak sem a világ dolgait. Leírta az Index, szépen, pontosan, hogy nem, ez nem az alapítvány kocsija.

Azonban olyan ciklon kerekedett belőle a közösségi oldalakon, hogy az még egy cirkálót is felkapott volna és megpörgeti a kéménye körül.

De idézzük az Indexes kollégát, Rovó Attilát!

„Ebből egy olyan posztot írtam, amit végig kell olvasni az utolsó betűig, mert a végén a lényeg, és amit megpróbáltam érdekessé írni, hogy ne egyetlen buta mondatból álljon, miszerint „FIGYELEM, EZ NEM A BÁTOR TÁBOR AUDIJA”. Amiben szándékaim szerint semmi irónia, cinizmus, célozgatás, tudatalattira ható sunyi sugalmazás nem volt, csak egy érdekes véletlen rögzítése. Amiről álmomban sem gondoltam, hogy aláásná egy ilyen segítő munkába, régóta működő szervezetbe vetett bizalmat. (…)

Nagyon durva “hoppá-élmény” volt, hogy rengetegen végigolvasás nélkül, első benyomásra értelmezték a dolgokat: látták a fotót, a címet, tehát én azt írtam, de minimum sugalltam, hogy az Audi a Bátor Táboré. Ennyi volt, ami átment. Hogy nem olvasták el, azt onnan tudom például, hogy kaptam olyan levelet, hogy miért a Bátor Tábor megkérdezése nélkül posztoltam, illetve láttam a kommenteket, hogy „igazán utánajárhatott volna, mielőtt megírja”.

Másrészt nagyon sokan hátsó szándékot feltételeztek. Mert – idézek egy olvasóval való levelezésem második köréből – „nem úgy tűnt, hogy ez egy érdekes és véletlen parkolásról szólt”. Egy másik: „miért nem hittem el, hogy ha azt mondják, hogy nem az ő autójuk?” És mert – figyelem! – olvassak Facebook-kommenteket, és majd rájövök.

Harmadrészt sokkoló volt azzal szembesülni, hogy egy ilyen ártatlannak szánt cikkről hány ember gondolja azt, hogy végleg kicsinálja szerencsétlen Bátor Tábort. „A kérdésfeltevése már elég, hogy nagyon-nagyon sok emberben kétséget ébresszen a BT tisztességes működése felől”, a cikk „a Tábornak vélhetően számokban kifejezhető károkat” okozott, írták nekem olvasók.”

És ez nagyon elkeserítő. Mert azt mutatja, hogy nem olvassák el az emberek, ami oda van írva. Napi keserve az online újságírónak, hogy bizony sokan küldik el az édes mamájába, mert csak az írás címét és az illusztrációt nézik – még az az enyhébb eset, mikor reklamálnak, hogy „miért nem erről vagy amarról írt?” „De hiszen erről-amarról szól az írás, tessék elolvasni!” „Miért, van írás is?” Igen, a kedves közönség jelentős része nem tudja, hogy ha rákattint a címre, akkor meg fog jelenni egy írás… Azt már nem mondom, mikor a képet kifogásolják, a témaválasztást vagy egyszerűen csak az a baj, hogy élünk. Az mindennapos. De hogy valakit azért támadjanak, méghozzá sokan, és tanult emberek, aminek az ellenkezőjét tette…

Tessék mondani, mikor szoktunk le az olvasásról?

Mikor felejtettük el ezt a tudományt?

Hát ilyen az, mikor az olvasó nem olvas.

Most lássuk azt, milyen, mikor az író nem ír?

Az is cifra. Történt pedig, hogy 2018. február 23-án a Mediaworksnél dolgozó bizonyos Szilvási Zsuzsa írt egy cikket a szoljon.hu-ra, amiben Mészáros János fotóriporter képével illusztrálva beszámolt arról, miszerint: „Áldatlan a helyzet a járhatatlanul saras utcák miatt Túrkevén.” Mondjuk szerintem az utcák nem sarasak, hanem sárosak, de van itt ennél nagyobb baj is. Mint a Comment:com észrevette, az írás tökéletesen szövegazonos az e hét csütörtöki, a mezőtúri sárhelyzetről beszámoló tudósítással, amit bizony ugyanaz a szerző követett el, de legalább az idei írás tartalmaz egy hivatkozást is a tavalyira, mely szó szerint azonos vele, hátha valaki szeretné kétszer elolvasni ugyanazt (kivéve a helységneveket).

Ilyenkor a sajtómunkás leül Babilon vizeinél, és sír kínjában.

Mert olyan van, tényleg van, hogy ha saját magunktól idézünk, azt nem is biztos, hogy feltüntetjük – ha már egyszer megírtam valamikor, hogy mondjuk milyen a burmai hegyi törzsek szokásrendszere, és ez azóta nem változott, azt a bekezdést átemeli az ember, nem lopott, nem plagizált, másodszor is csak ugyanazt tudná írni. De hát bekezdést lehet, egész írást nem! Arról már nem is szólva, milyen különös véletlen, miszerint a mezőtúri és a túrkevei interjúalanyok szó szerint ugyanúgy fogalmaznak, mintha csak összebeszéltek volna…

Szóval, ezt hívjuk buktának. A munkát nem lehet megúszni, itt bizony a kollegina hazudott, a második anyagra ki sem ment, abban bízott, hogy senki sem fogja észrevenni. Egy-két bekezdést talán nem is vettek volna észre, de ez túl nagy kamu volt ahhoz, hogy átcsússzon.

Lett is következménye, ami szintén elszomorító

Szintén a Comment:com számol be róla:

„Nevének elhallgatását kérő informátorunk szerint péntek reggel megjelent egy HR-es a szolnoki Új Néplapnál, behívta az újságírónőt a főszerkesztő Király Ernőhöz, aki ott helyben felmondott neki. Utána behívták az egyik szerkesztőt (a nevét forrásunk nem árulta el), és közölték vele, hogy mivel aznap (a nyomtatott lapok átfutási ideje miatt ez február 13-ra értendő) ő volt a szerkesztő, az ő sara, hogy ez a cikk megjelent nyomtatásban és kikerült az online felületre is (és okozott nagy kárt a cégnek), így két lehetősége van, vagy közös megegyezéssel távozik vagy ki van rúgva. A szerkesztő a közös megegyezés mellett döntött.”

A kollegina kirúgását értem, vele mást nem is nagyon lehetett volna tenni. Olyan ez, mintha a boltos vizezné a tejet, kocsmáros a bort, aki hírt hamisít, azt bizony ebrúdon kell kivezetni a laptól. De a szegény szerkesztőt szívemből szánom. A HR-es talán nem tudja, mennyi írást olvas el csak naponta is egy szerkesztő, mennyi szöveget kell naponta átnyálazzon, betűről betűre, kijavítania az elütéseket, hibákat, tévedéseket… Igen, talán emlékezhetett volna esztendő távlatából is – ha egyáltalán ő szerkesztette volna. De nem szerkesztette, mert a nyomtatott Új Néplapot és az online szoljon.hu-t külön szerkesztőség készíti, neki semmi köze nincs az online tartalomhoz.

Elbocsátás? A mai világban, mikor alig van munka?

A kétkezi sajtómunkás esetét nem vitatom, de szegény szerkesztőt most nagyon megmérték…

Hát, tetszik látni, ilyen az, mikor az olvasó nem olvas, az író nem ír.

Mi lesz ebből, kérem, mi lesz a magyar sajtóból?

Erkölcsi magaslatok – Déli kávé Szele Tamással

Erkölcsről, morálról mindig szép és fennkölt dolog beszélni, még kávézás közben is. Vannak a morálnak magaslatai, kérem, voltak római hősök, tántoríthatatlan bölcsek, kitartó igazságkeresők, megannyi példakép. Meg vannak politikusok, akik megmondják, mi is az a morál és ki felsőbbrendű. Sőt, ezt egészen komolyan is gondolják. Ne tessenek röhögni.

Mert azt elképzelni sem bírom, hogy Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter viccelt volna, mikor a Magyar Hírlapban tegnap azt nyilatkozta:

„Remélem, hogy a jó újságírók a jobboldalon dolgoznak. Az biztos, hogy ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Mondja még egyszer, Sajókám, magának káprázatos a humora, még ha tagadja is! „Morális fölényt”? Tessék már mondani, mire fel? Ahhoz is külön féléves szeminárium kéne a kormánysajtó munkatársainak, hogy körülbelül elmagyarázzák nekik a morál fogalmát!

Na jó, lássuk, hogyan jutott idáig az interjú. A tisztelt kollegina ugyanis azzal a kérdéssel kezdte a beszélgetést – érzésem szerint némi osztályharcos éllel – hogy:

„–  Magyar Narancsot, Figyelőt, Népszavát és Magyar Hírlapot is találtam a minisztériumba járatott sajtótermékek között. Ezek szerint ön mindkét oldalról szívesen tájékozódik?

–  Ez régen így volt, de töredelmesen be kell vallanom, hogy mostanában – mivel kevesebb időm van, mint bármikor korábban – nem olvasok rendszeresen lapokat.”

Mégsem vallhatja be, hogy szokott újságot olvasni

A lelkes agitátor írásában feljelentheti, és hát buktatott már nagy embereket a Magyar Idők is: akkor már inkább mondjunk valami szépet a kormánymédiáról, míg meg nem orrolnak.

A másik lehetőség rosszabb, mármint az, ha tényleg így is gondolja, ahogy mondja.

Belátom, sosem fogok eljutni egy Stefka István vagy egy Pilhál György, esetleg egy Bayer erkölcsi szintjére, már csak azért sem, mert ez lehetetlen volna, ellenkezne a természet megszokott törvényeivel, ugyanis nem fel kéne ehhez nőnöm, hanem le. De azért akkor is, ezt a sztahanovi kultúrbrigádot morális fölénnyel vádolni… jó erős épületben folyhatott a beszélgetés, nem szakadt le a plafon. Még akkor sem, mikor a miniszterelnökséget vezető miniszter elkezdte részletezni.

„Egy-egy erősebb megjegyzés a mi oldalunkról is elhangzik, viszont az a kocsmai stílus, amely az ellenzék részéről általánossá vált, nálunk nem szokás. Még ha valaki nem is feltétlenül híve a kormánypártoknak, de meghallgatja mondjuk a miniszterelnök évértékelő beszédét, nem nehéz belátnia, hogy van egy világos eszmei alapokon nyugvó kormányzás, egyértelmű célokkal, értékrenddel és ennek megfelelően meghozott döntésekkel.”

Nos, kérem: meghallgattam, volt hozzá pechem, és az a nézetem – minden kocsmai modor mellőzésével – hogy őszintén aggódom a kormányfő mentális állapota miatt. Szerintem nem ártana specialistához vinni, ha még nem késő, ugyanis teljesen elszakadt a valóságtól. De ha már az erős megjegyzéseknél tartunk, szabadjon jeleznem, miszerint ezekből és a kötőszavakat kivéve szinte csak ezekből áll Bayer Zsolt terjedelmes életműve, akit a magyar trágárság megújítójaként fog majd ünnepelni a kései utókor, mármint ha el nem felejtik érdemei szerint teljesen és tökéletesen. Nem egy-egy erősebb megjegyzésről van szó, hanem kötetekről.

Nézzük az erkölcsi fölényt

De ne kukacoskodjunk, önöknél ez a fentebb stíl. Hanem hát vegyük szépen elő a kormánymédiát, sosem késő tanulni, nézzük meg a ma reggeli lapokat, tanuljak már egy kis erkölcsi fölényt.

Azt írja például a 888-ban a mértékletességéről és finom, kissé franciás stílusáról ismert Szentesi Zöldi László „A malacbanda végnapjai” címmel, miszerint:

„Elegendő csak X.-re, Y.-ra és Z.-re gondolni, akiknek politikai nanométerrel segítették a világra kerülésüket a sorozatgyártáskor.”

Bocsánat, a politikusok nevét betűkkel helyettesítettem, ugyanis, habár sokra magam sem becsülöm őket, pontosan tudom, hogy a becsületsértés továbbadása híresztelés útján bűnrészesség, és pereskedjen a Szentesi Zöldi, én most kihagyom ezt a mulatságot. A mondat viszont önmagában is megmutatja a morális fölényt. A nanométert még értelmezni kéne, az ugyanis egy fogalom, egy mértékegység, a méter milliárdodrésze, nem egy eszköz, a gyakorlati dolgokban kissé járatlan szerző bizonyára a mikrométercsavarra gondolhatott, ami viszont különös lenne egy szülőszobában, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon, de ne követeljünk lehetetlent: még gondoljon is valamire? Nem elég, ha ír?

Ugyanabból a lapból:

„Sivalkodik egy svéd miniszter, amiért a magyar kormány magyar gyerekeket akar”.

Még szerencse, hogy képtelen vagyok felvenni a versenyt ezzel a stílusművészettel. Hát hogyan nézne ki, ha azt írnám:

„Egy magyar miniszter a kormánysajtó morális fölényéről sivalkodik”?

Jó, vegyünk másik lapot, ezzel nem volt szerencséje. A Magyar Nemzetben az ezer vihart látott Pilhál György mesél 2015 zűrzavaros nyaráról.

„Egy öttagú iraki család nyolc hónapja van bezárva a tompai tranzitzónába – sikong a Magyar Helsinki Bizottság.”

Biztos, hogy sikong az a bizottság? És tessék mondani, ha nem tetszik majd maguknak valamelyik döntésük, az ENSZ Biztonsági Tanácsa is sikongani fog? Vagy inkább sivalkodni, esetleg ajvékolni? Nem bírnak maguk szabadulni ettől a kifejezésrendszertől, uram. De lássuk a tapasztalt mocsári hajós további gondolatait.

„Emlékszem, 2015 nyarán a jogvédők azon háborogtak, hogy Józsefváros polgármestere azzal állt elő: a hívatlan vendégek feldúlták a frissen felújított II. János Pál pápa teret. „Sátrakat építenek, tüzet raknak a parkban, szemetelnek, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak. (…) De meg fogjuk védeni a közvagyont és a józsefvárosiak biztonságát.” Helsinkiék szerint Kocsis Máté kijelentése „felzaklatta a kerületben tábort verő bevándorlókat”, akiknek arcáról ezek után egy csapásra eltűnt a korábbi jókedv. (Ettől kezdve már a megbántottak keserűségével gyújtogattak és késeltek a parkban…)”

Hát, történetesen két saroknyira lakom a helyszíntől, sőt, 2015 nyarán is itt laktam. Sajnálom, baj van: nem volt késelés. Nem volt gyújtogatás sem. Némi felfordulás volt, de nem nagyobb, mint egy rockfesztivál esetében lett volna és össze sem hasonlítanám a kényelmetlenséget azzal, amit a tér rendezése okozott. Természetesen lehet, hogy tévedek, engem akkor halálra késeltek, a bérházat is porig égették és én most a Pokolból írogatok, de ezt a lehetőséget felettébb valószínűtlennek találnám.

A másik lehetőség azonban az, hogy Pilhál hazudik és rágalmaz. De ezt fel sem tételezném arról, aki önmagában morális fölényben van.

Jó, ez most így sikerült neki. Menjünk át az Origóra. Azt írja ott bizonyos Márkos Imre Örs, miszerint:

„A hazai balliberális pártok és az általuk kitartott fake news média után az internacionalista baloldal, illetve a sajtóorgánumaik is frontális támadást indítottak Magyarország és a magyar kormány ellen…”

Ugyan, kérem, hol van még november negyedike, mely dátum – ha nem méltóztatna emlékezni – bizonyos szovjet megszállásról nevezetes? Akárhogyan fülelek itt a Baross téren, sehogy sem hallom a harckocsik motorjának robaját, márpedig testvéri tankok nélkül Magyarország elleni frontális támadás elképzelhetetlen. Pedig mintha mégsem lennénk hadiállapotban… de aki morálisan fölényben van, biztos jobban látja. A piedesztáljáról.

Akkor olvassunk Demokratát! A címlapon aranyos kisgyerek mosolyog, a szalagcím:

„New York államban a szülés pillanatáig lehet abortuszt végezni! Vigyázzunk rájuk, mert a sátán megérkezett!”

És senki sem szólt a Jaggernek? Pedig ő sátánilag érdekelt volna – legalább a Bulgakovot tessék értesíteni… Ja, ő meg meghalt már. De mit mond a cikkajánló?

„Január végén örömünnepet tarthattak New Yorkban a demokraták, feministák és állatvédők. Az ünneplés oka: az állam törvényhozása úgy döntött, az anya a szülés pillanatáig eldöntheti, megtartja, vagy abortálja a gyermekét. A rettenetes törvényváltozás várhatóan új lendületet ad az orvosi kutatásoknak is, az intézeteknek nem kell megküzdeniük az állatkísérletek ellen harcoló állatvédőkkel.”

Nos, kérem: mindebből egy szó sem igaz

Annyi történt, hogy egy új törvény szerint a 24. hét után is sor kerülhet az abortuszra, ha az anya egészsége veszélybe kerül, vagy ha a magzat nem életképes. Illetve még a törvény sem új, már évek óta meghozták, ám az eddigi republikánus többség nem engedte érvénybe léptetni. De ha nekem nem hisz, íme az eredeti szövege:

„Abortions are illegal if they’re performed after the first 24 weeks of pregnancy, unless the fetus isn’t viable or the abortion is necessary to protect the mother’s health.”

Nem jön, hogy elhiggyem, uram, de a Demokrata hazudik, mint a vízfolyás.

Zárszóként: azt elhiszem, hogy ön szerint „ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Tudom, bennem van a hiba.

De valahogy képtelen vagyok lenőni önökhöz.

Szóljon, ha erkölcsi magaslatuk elérte a bolygó középpontját.

Sajtópiaci rémálom

Nem kellemes dolog az, amikor a sajtó saját magáról kell szóljon, kérem tisztelettel, nagyon nem kellemes: amint a hírekbe bekerülni is csak az ostoba ember fantáziájában öröm. Mert bizony, ahogy az angol mondás tartja: „good news – no news”, a jó hír nem hír, abban meg semmi élvezet, ha rossz hírek szólnak saját magunkról, a sajtószakmáról úgy általában.

Persze, aki jó híreket akar olvasni, nyissa meg az Origót vagy a Magyar Nemzetet, ott nem panaszkodnak a sajtómunkások, egy rossz szavuk sincs – csak éppen nem is mondanak igazat. Lassan már álmukban sem, sőt, akkor sem, ha kérdeznek. Hej, nagy átok mirajtunk ez a sajtópiaci átrendeződés, a kormánybefolyás növekedése, még nagyobb a média világméretű krízise – amire szinte oda sem tudunk figyelni, pedig világtrend – annyira lefoglalnak minket a helyi bajaink.

Első sorban is, zuhan az olvasottság,

kormányoldalon meredeken zuhan (ez azért nem olyan rossz hír), független oldalon lassabban, de minálunk sem növekszik. Lássuk a számokat!

„Február elején publikálta IV. negyedéves gyorsjelentését a Magyar Terjesztés Ellenőrző Szövetség (MATESZ), a hazai lapok értékesítési adatait hitelesítő szervezet.

Az országos politikai napilapok közül a Magyar Hírlap utoljára 2014 első negyedévében hitelesítette értékesített példányszám adatait. A 2010-ben még 15 ezer példányban fogyó napilapból ekkor már kevesebb, mint 8 ezer példányt adtak el a naponta. (Összehasonlításképp: a Népszabadság a bezárása előtti hónapokban átlagosan napi 37 ezer példányban fogyott.)

A NER által egyedüliként meghagyott, sőt, újabban jelentősen támogatott ellenzéki napilap, a Népszava értékesítése 2010 és 2016 között 18 ezerről napi 10 ezerre zuhant, ám a Népszabadság bezárása után hirtelen növekedésnek indult, és 2018 második negyedévétől már tartósan 21 ezer felett volt az értékesítés volumene.

A Magyar Nemzet 2010-ben még 50 ezer körüli példányszáma csaknem negyedére zuhant, és 2018 áprilisában történt bezárása előtt már a 13 ezret sem érte el naponta. A most már Magyar Nemzet néven megjelenő, és az állami hirdetéseket mágneseként vonzó Magyar Idők (amely listaáras hirdetési bevételének 75 százaléka állami) sosem hitelesítette értékesített példányszámát, így annak nagyságrendjéről legfeljebb becslések létezhettek. Ugyanez mondható el a szektába KESMA-ba tagozódott és szintén kormánybarát Lokálról és a Ripostról is.

A kormányfő kedvenc sportnapilapja, a Nemzeti Sport is folyamatosan veszít olvasótáborából. 2010-ben még közel 70 ezer, 2018 végén már alig több mint 30 ezer példányt adtak el a lapból. A bulvárnapilapok közül a Blikk 2010 második negyedévében még a 200 ezres napi eladást is meghaladta, de 2018 végén már a 80 ezret sem érte el. A Bors 80-90 ezer példányban fogyott 2010-ben, 2018-ra ez 50 ezer alá apadt.

Ami a hetilapokat illeti: a HVG 30 ezer fölött tudta stabilizálni eladott példányszámát. A168 Óra példányszáma 2 év alatt 13 ezerről 10 ezerre csökkent. A Magyar Demokrata immár több éve 10 ezer körül stabilizálta példányszámát, és ez nem változott 2018-ban sem. A 2018 tavaszán megszüntetett Heti Válasz szintén heti 10 ezres eladásokat produkált a legutolsó időszakban” – írja a HVG.

Márpedig ezek akkor sem jó jelek, ha az anyagi veszteség leginkább a kormányé:

azt is mi fizetjük, csak megpörgetik az adónkat háromszor a fejük fölött, és attól elveszíti közpénz jellegét. De mindenhol bajban van a print sajtó, az egész világon, évtizedek óta, az nem újdonság – az újdonság az, hogy már az online sem áll jól, a legkomolyabb amerikai lapoknál is nagy leépítések zajlanak. Elbocsátottak 200 embert a Buzzfeedtől (ez 15 százalékos leépítést jelent) és 250 embert a Vice-tól (ez 10 százalékot). 7 százalékos leépítés volt a Verizonnál, ami a Yahoonak és a Huffington Postnak is tulajdonosa, és 400 állás szűnt meg a Gannett Companynél, aminek tulajdonában ezernél is több városi lap van Amerika-szerte.

Miért? Két oka van: az első a Facebook algoritmus-változtatása, ami a hírfolyamban hátrébb sorolja a „vállalati” és sajtótartalmakat a magánszemélyek posztjainál, a második meg az, hogy nem csökken a piac, hanem a növekedés állt meg, elérte saját határait, az eddigi módszerekkel többet már nem nagyon lehet produkálni – és a nagy amerikai online tartalom-előállítók állandó növekedésre voltak berendezkedve. Ez állt most le. Ettől még cégek, lapok nem fognak megszűnni, csak stagnál majd a piac.

De jó lenne, ha nálunk csak stagnálna…

Arról, hogy nálunk mi lesz, Uj Péter festett pesszimista képet a szombati Népszavában. Az egyik nagyon fontos dolog, amit megtudhattunk tőle, az volt, hogy szerinte rövidesen eldől az Index és az RTL Klub sorsa – mármint oly módon, hogy mennyiért és mennyire kerülnek a kormány karmaiba, mert az, hogy oda kerülnek, már nem is kérdés. Jelen helyzetben csodákra lenne szükség ezeknek a médiumoknak a függetlenségéhez, hiszen a kormány semlegesíteni akarja őket, és ha van ember a magyar sajtóban, aki ért az Indexhez, az pont Uj Péter – azért reméljük, hátha mégsem lesz igaza. (De igaza lesz…)

A másik lényeges hír a sajtópiacon az, hogy még idén pénzbe fog kerülni a 444. Idézzük pontosan!

„Ráadásul az idei év nálunk is nagyon komoly lesz, mert fizetőssé fogunk válni, így az lesz a helyzet, hogy ott lesz a kormánymédia a maga fél-, vagy álhíreivel a másik oldalon pedig zárt tartalmak lesznek – mert szinte biztos, hogy a HVG is fizetős lesz valahogyan, és nem tudom, a 24.hu még meddig tudja tartani magát. A magazin típusú tartalmak már ott is előfizetésesek lesznek.” (Népszava)

Márpedig ha ezek a lapok fizetősek lesznek, akkor vége a független sajtónak

A magyar olvasó abban a tévedésben él – de legalább meg is van róla győződve! – hogy neki ingyen járnak a hírek és szívességet tesz, ha elolvas valamit. Ebben valóban volt valami (nem túl sok) 2010-ig, amikor a képlet egyszerű volt: az online lapot ingyen adták, a szerkesztőséget eltartották a hirdetések és mindenki jól járt. Író, olvasó, találkozó, mindenki.

2010-ben azonban egyrészt lezuhantak a Google-hirdetések piaci jutalékai, másrészt teljesen átrendeződött a magyar hirdetési-hirdetői piac. Politikai hitbizománnyá vált a reklám, hűbérbirtokká, amit csak nagyurak kaphatnak és a leghűségesebb katonák. Ilyen viszonyok között az ingyenes hír- és tartalomszolgáltatás luxus, és csak azért nem hagyta abba mindenki, mert tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem lenne hajlandó megérteni, miért kerül pénzbe holnaptól az a hír, ami tegnap még ingyen volt?

Azért, mert nincs hirdető és nem is lesz.

Nos, ezt az érvet minden olvasó számára kényelmesebb lesz nem megérteni vagy szándékosan félremagyarázni, mint fizetni – mondjuk – évi ezer-ötezer forintot. Ugyan, kérem: olcsóbb lesz inkább majd kapzsisággal, árulással vádolni a sajtót. Fogadjunk, hogy a (mindkét oldali) politikusok fogják először elkiabálni magukat ebben az értelemben, náluk érthető is lesz a harag, ők ugyanis az ingyenes reklámfelületüket veszítik majd el ily módon. De a kommentszekciók törzstrolljai sem lesznek boldogok, oda a névtelen gyalázkodás lehetősége, maximum a közösségi oldalakon vitézkedhetnek majd, bár cikkek alatt ott sem: nem lesznek megosztott cikkek, illetve azokat csak az előfizetők olvashatják majd.

Magyarországon először és utoljára az Élet és Irodalom művelte ezt sikeresen – érthető ugyan a 444 döntése, de ha a többi online lap is erre kényszerül, a sajtó Magyarországon szerepet fog váltani, már nem jut el tömegekhez az üzenet, csak az előfizetőkhöz, és ők nem fognak tömegével tülekedni.

Ellenben a kormánymédia továbbra is ingyenes lesz – tehát sokat nő majd a befolyása.

Az országnak nem fog jót tenni az online sajtó fizetőssé válása, az már bizonyos – de az országnak az sem tenne jót, ha a még független lapok munkatársai hazafiasan éhen vesznének az idei év folyamán.

Nem tudom, mi lenne a jó megoldás, egyelőre maradjunk annyiban: meglátjuk, mi lesz.

Nehéz idők jönnek, annyit mondhatok.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK