Kezdőlap Címkék Sajtó

Címke: sajtó

Kommunikáció Fidesz módra

Ha a tankönyvekben nem lenne benne, akkor is sokaknak lenne ismerős, hogy a politika legfontosabb eleme a választók megfelelő tájékoztatása, mely tájékoztatás magának a tájékoztatónak kizárólag a nép érdekében végzett fantasztikus munkájáról, valamint az ellene politizálók rendkívül pocsék mivoltáról szól. Hogy ténylegesen mi a helyzet, az nem annyira lényeges.

Az ún. egyszerű embereket, akik a választók legnagyobb tömegét képviselik, sem kellő mértékű gyanakvással, sem elegendő információval nem rendelkeznek és persze nem csak megfelelően tájékoztatni, hanem megfelelően félretájékoztatni is lehet, a direkt számukra kidolgozott, célirányos hazudozásról nem is beszélve.

Mivel a kampányidőszak választástól választásig tart, a politika kis része a kormányzás, a többi pedig ennek magyarázata (regnálók), illetve ennek kritikája (ellenzék). A közben fel-feltünedező, illetve az utóbbi időben már Niagaraként ömlő hazugságoknál a leleplezés leginkább a sajtó feladata… lenne, ha nem igényelne időt is meg fáradságot is. De igényel, így aztán néhány hazugság cáfolatlan nagyigazságként terjed a nép körében, és választásokat tud eldönteni.

A tájékoztatással vigyázni kell. Politikus esetében sohasem lehet átgondolatlan, azaz a kérdések ismerete és az azokra való komoly felkészülés nélkül adandó interjú vagy a spontán nyilatkozat tilos! Ellenesetben úgy járhat az ember, mint Márki-Zay, aki felelőtlen megnyilvánulásai révén lett ígéretes miniszterelnök jelöltből politikai hulla. Nagyrészt a „katonákat küldene”, „eltörölné a rezsicsökkentést” és hasonló MZP mondatok vezettek az ellenzék Holdról is látható bukásához, persze jócskán kellett hozzá a független lapok hallgatása, hogy véletlenül se jusson más információhoz, és kezdjen dilemmázni esetleg a köznép.

A fentebb bemutatott szarvashiba-dömping csak az ellenzék sajátja, a FIDESZ ilyet sohasem csinál, ahogy a csapat minden tagjának gondosan kimunkált kommunikációjából látható. Jellemző típusa az Orbán interjú. Azokat a jóelőre összefésült kérdéseket és válaszokat nem lehet egyszerűen kiforgatni, legfeljebb logikus levezetéssel mutathatja be az erre a feladatra vállalkozó szerencsétlen, miért hülyeség vagy hazugság belőle ez. Vagy az. Esetleg minden mondata.

Ilyen levezetésre sajnos nincs igény. Az embereket illetően a döntő többség az egyszerű mondatokat kultiválja, pláne az idősebb, nyugdíjas nemzedék, amely Orbán Viktort különösen szereti.

Logikus levezetés I.

Orbán Viktor: Megvédjük a nyugdíjakat! Megvédjük az időseket!

Mint az ismeretes, fideszék két módon védték meg a nyugdíjakat.

Az egyik a magánnyugdíj pénztárakban lévő tőke „megvédése”, melynek 90 %-át a Gyurcsány kormányok gyűjtötték össze a leendő nyugdíjasoknak. Ezt a 2700 milliárdot nyúlta le a választáson győztes Orbán, mondván, hogy ő tudja a legjobban megvédeni, de sajnos neki sem sikerült, így a leendő nyugdíjasoknak saját nyugdíjtőke helyett van most Orbántól egy ígéretük: a pénz ugyan tizenkét éve más célokra kellett, de mikor ők majd nyugdíjba mennek, az akkori kormány istenbizony fizetni fog. Valamikor, valamennyit Csak éppen mire ez az idő elérkezik azon a nyugdíjasok jó része már temetőben várja a megváltást.

Köszi Viktor, előre is.

A másik „megvédés” a nyugdíjak reálértékét célozta meg. Az ilyen védelem azt jelenti, a nyugdíjként megállapított száz forint, hiába az infláció, tíz év múlva is száz forintot ér. Nem csökken a vásárlóértéke sohasem. Jobb helyeken persze nemhogy nem csökken, hanem az ország gyarapodása arányában emelkedik, azaz ezeken jobb helyeken nem dicsekszik senki azzal, hogy „majd ő megőrzi a nyugdíjak vásárlóértékét”, mert kiröhögnék, ha így akarna nyerni. Efféle átverés csak ott lehet, ahol az uralkodó hangsúly miatt ezt a szimpla szinten tartást (mert ez a megvédés nem több) valami hősi győzelemnek láttatják, pláne, hogy a nyugdíjasok évente kétszer nagyobb összeget kapnak, mint a múlt hónapban, ebből hiszik úgy, hogy az valami plusz.

Az inflációval persze nem csak a nyugdíjak emelkednek, hanem az ÁFA bevételek is, azaz a kormánynak a kisujját sem kell mozdítania, a szükséges pénz biztosan meglesz a költségvetésben. Hja, úgy könnyű, mondhatná az ember vigyorogva, ha ez a „megvédés” nem lenne olyan szomorú.

További gond, hogy Orbánéknak még ezen pimf ígéret megtartása sem sikerült. Tegyük fel, hogy a nyugdíjas 2010-ben 100 forint nyugdíjat kap, a dolgozó meg 140 forint nettó fizetést. Ha a kormány „megvédi” a nyugdíját, az tíz év múlva is 100 forintot fog érni, viszont ha az adott 10 év alatt az országnak jól megy (és ez az EU pénzeknek meg a világgazdasági konjunktúrának köszönhetően Magyarországon így is volt), akkor 2020-ban a dolgozó nettó fizetése az inflációnál jobban nőve 140 helyett már 180 forint, azaz a nyugdíjas hiába vehet ugyanannyi árut a nyugdíjából, a dolgozókhoz képest lemarad. Ha még tovább megyünk időben, a nyugdíjas bevétele reálértéken változatlanul 100 forint, viszont a dolgozóé egyre emelkedik, 220, 250, 300 forint, közben a nyugdíjasnak a társadalmi gyarapodásból nem jut semmi, sőt mind nagyobb a hátrány, és a lecsúszásból élete végéig nincs kiút. Ezt hívják az idősek megvédésének. Immár 13 éve.

A svájci indexálást, amely a nyugdíjasok helyzetét nem csak szinten tartani, de lényegesen javítani is tudja, a baloldal vezette be és alkalmazta, ám az Orbán kormány hatalomra jutva azonnal eltörölte.

Logikus levezetés II.

Nyitrai Zsolt, miniszterelnöki főtanácsadó:

„Magyarország kormánya tiszteli és megbecsüli az idős embereket. A Nyugdíjasok Tanácsa kérésének megfelelően a nyugdíjasok első kézből értesülnek az őket érintő intézkedésekről. Ennek eszköze a JóKor magazin, amely tartalmazza az időseknek szóló információkat. Mindent megtudhatnak például a 13. havi nyugdíjról, amelyet a baloldal vett el tőlük, az Orbán Viktor vezette polgári kormány pedig megemelt formában küldi most februárban.”

Rendes dolog ez a tisztelet meg minden Magyarország kormányától. Kár, hogy a „Nyugdíjasok Tanácsa” igencsak gyanús valami, a JóKor meg csak egy újabb fideszes propagandaújság, amelyet azért hoztak létre, hogy a kormány fantasztikus teljesítményéről minden nyugdíjas folyamatosan értesüljön anélkül, hogy ehhez Orbán Viktornak leveleket kéne írni, vagy hogy a nyugdíjasnak ezen kívül bármit el kellene olvasnia. Több közpénzt igényel, mint az egyszerű levél, de az kit érdekel, tessen mondani? A „hasznos kiadvány” lényege, hogy nem lóg ki a propagandalóláb (annyira).

A beígért konkrétumot illetően: a JóKor közli, hogy azok kaphatnak 13. havi nyugdíjat, akiknek 2023. januárjára és a tavalyi év legalább egy napjára nyugellátást folyósítottak, valamint, hogy az összege megegyezik a 2023. januárjában kifizetett nyugdíj összegével. Tényleg rendkívül informatív, ezzel mindent megtudtunk a 13. haviról. Köszönjük, (a kiadvány többi része szokásos bulvár, a stáb által írt Orbán levéllel felturbózva).

Az egész kiadvány lényege persze a kommunikációt illetően Nyitrai utolsó mondatának második fele, mely szerint a 13. havit a baloldal elvette, a polgári kormány pedig küldi, mégpedig megemelt összeggel.

A polgári kormány nyilván arra számít, hogy a nyugdíjasok nagy része ekkora nagylelkűség láttán már csak hálát rebegni képes, mert nem ismeri a teljes történetet.

Talán az ellenzék dolga lenne őket világosítani:

  • A 13. havi nyugdíjat a baloldal (Medgyessy) vezette be. A FIDESZ nem szavazta meg!
  • A baloldal (a Medgyessy kormány és a Gyurcsány kormányok) regnálása alatt mindvégig fizette.
  • 2009-ben a Bajnai kormány (nem Gyurcsány!) függesztette fel (nem megszüntette!) a világválság miatt, mondván, hogy ha jobb idők jönnek, újra folyósítható.
  • A világválság elmúlt, és 2010-től jobb idők jöttek, de az Orbán kormány mégsem utalta a nyugdíjasoknak, inkább megtartotta magának (kisvasút, stadion, haver oligarchák – tengernyi helyre kell ám a pénz!).
  • Ez a nemfizetés tíz(!) éven át folytatódott, mégpedig a beérkező EU támogatás, a világgazdasági konjunktúra és „Magyarország legjobb 10 éve” ellenére!
  • Csak 2021-ben hagyta abba az Orbán kormány a 13. havi nyugdíj ellopását, mert megijedt a választástól, ezért ígért, ezért fizetett a haviból egyhetit.
  • A 13. havi folyósítását illetően a baloldal tehát 6:3 (év/év) arányban vezet, és ezt a hátrányt az Orbán kormány legfeljebb 2026-ra dolgozhatja le – ha ugyan ismételten (ki tudja, hányadszor) nem teszi zsebre, illetve költi másra újból a pénzt.
  • A szövegben szereplő „megemelt összeg” csak a szokott inflációs átverés (lásd az előző fejezetben).

Kérdés: Ellenzék! ki fogja a választóknak mindezt elmondani? A válasz ismeretlen.

* p.s.: Sajtóhírek szerint elmaradhat a nyugdíjkorrekció kifizetése idén novemberben, mivel az Orbán-kormány szándékosan kisebb inflációval, azaz kisebb áremelésekkel számol a valósnál. Pedig az idősek továbbra is a több mint 20 százalékos orbáni inflációval, sőt még magasabb élelmiszer-áremeléssel szembesülnek a boltokban.

Putyint nem tartóztatnák le Magyarországon

A sajtó kérdésére válaszolva azt közölte Gulyás Gergely kancellária miniszter, hogy Putyint a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsa ellenére nem tartóztatnák le ha Magyarországra jönne.

A Nemzetközi Büntetőbíróság nemrég elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin ellen amiatt, hogy ukrán gyerekeket nagy számban szállítanak Oroszországba a háború kitörése óta. Oroszországban janicsárokat képeznek belőlük – állítják Kijevben. A bíróság illetékességét nem ismeri el sem Oroszország sem pedig az Egyesült Államok. Az Európai Unió elismeri, de a tagállamokon múlik, hogy mennyire veszik ezt figyelembe. A magyar alkotmánnyal ez ellentétes, tehát nem ismerjük el – hangsúlyozta Gulyás Gergely. Az egésznek csak szimbolikus jelentősége van hiszen nem valószínű, hogy a közeljövőben Putyin Magyarországra vagy bármelyik más uniós tagállamba kívánna utazni.

Korábban Szudán egykori elnökét sújtotta hasonló módon a Nemzetközi Büntetőbíróság, és ezzel jelentősen megnehezítette diplomáciai aktivitását.

Szijjártó kontra Pressman

A magyar diplomácia vezetője Bosznia-Hercegovina szerb részében bírálta az Egyesült Államokat, mert a washingtoni külügy legfrissebb jelentése borús képet fest a jogállami normák érvényesüléséről Magyarországon. Szijjártó Péter ebben beavatkozást vél felfedezni  a belügyekbe különösen azért, mert az USA intézményesített korrupciót lát Magyarországon. A Blinken jelentés szerint Magyarországon nem küzdenek hatékonyan a korrupció ellen bár van egy-két vizsgálat , de az mindig megáll, ha valamelyik magasrangú politikai vezetőhöz kellene eljutnia. Ez lehet akár célzás is a Völner-Schadl ügyre, amely mint cseppben a tenger tükrözi a Nemzeti Együttműködés Rendszerének általános korrupcióját. Emlékezetes, hogy a Transparency International szerint Magyarország az Európai Unió legkorruptabb tagállama, még Bulgária és Románia is jobban áll nála.

Alig pillantotta meg Szijjártó Péter felháborodást mímelő nyilatkozatát máris reagált David Pressman amerikai nagykövet. Arra hívta fel Szijjártó Péter külügyminiszter figyelmét, hogy Putyin is mindig arról beszélt, hogy beavatkoznak Oroszország belügyeibe amikor külföldről bírálják az ottani korrupciót és az emberi jogok megsértését.

Legutóbb Pressman nagykövet arra figyelmeztette a magyar diplomáciát, hogy az USA-t aggasztja: Törökországgal együtt Magyarország akadályozza Svédország NATO csatlakozását. A magyar diplomácia korábban Finnország csatlakozását is akadályozta, de ezt már támogatja, mert a finnek megegyeztek Törökországgal. Orbán Viktor nemrég Törökországban járt, ahol egyeztetett Erdogan elnökkel. Erdogan azért kekeckedik a
NATO-val, mert májusban választások lesznek, és a magas infláció miatt nem áll jól a szénája. A szultán, ahogy hívei elnevezték, nagyhatalmi álmokkal kívánja ellensúlyozni a gazdasági realitásokat: hosszú emelkedés után már csökken Törökország lakosságnak életszínvonala.

Orbán Viktor hasonló helyzetben van azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nemrég nagy fölénnyel nyerte a választásokat úgyhogy ebből a szempontból nyugodtan alhat. A magyar miniszterelnök ugyanakkor olyan puccstól tart, melyet az USA szervezne ellene. Ezért viccelődött azon országértékelő beszédében, hogy a következő amerikai nagykövetet Puccininek hívják majd.

Ellenzék

Az, hogy létezik ellenzék a mindenfelől áradó „Az ellenzék hibás” szövegből egyértelműen  következik.  Hívják még baloldalnak (fideszes utalás a végső borzalomra, ha nem szavazol ránk, visszajönnek a komcsik!), sőt tovább bővítve dollárbaloldalnak is. Más nemigen jut az eszembe róluk, talán, hogy a Fidesznél csak egymást utálják jobban.

A President-ként parádézó J.R.B. a tőzsdecápa S.Gy. alias G.S.-sel összefogva, a CIA listái alapján és ügynökei révén az Egyesült Államokból érkező, félelmetes magánadománnyal vett részt hazánk választási kampányában, hogy gyerekrendezvény szervezéssel meg tömeges reklámtoll osztogatással döntse meg azt a fennkölt keresztényerkölcsiséget potom 3 milliárdból.

Derék kormányunkat csak az MTVA védelmezi 130 milliárdért. Per év. A Rogán csapathoz eljuttatott további 44 milliárd/év a plakát-, reklám- és egyéb „kormányreklámbőrbe” bújt FIDESZ kampányokra kell, melyeket időnként kormányinfónak szoktak hazudni.

Az így kiépített, komplex védelmi rendszer, az összesen 174 milliárdnak hála, kiválóan teljesít, el is bukott a piszlicsáré, 3 milliárdos próbálkozás. A nagybani közpénztolvajok simán legyőzték a magándollárosokat.

Az ellenzék most éppen jelentéktelen. Tudjuk, hogy kevesen vannak, se emberük, se pénzük, se médiájuk (sokan hagyták el a süllyedő hajót), ezért meghökkentő néhány független írás, melyek a hitelességet kérik rajtuk számon. A hitelesség ugyan számonkérési célra jól használható (meg aztán divat is mostanában), viszont egy személy nem attól hiteles, hogy maga rohangászik mindenhová elmondani, hanem attól, hogy ezt mások mondják róla. Ha tehát valaki régóta nincs hatalmon, azaz nem tud bizonyítani, és segítséget sem várhat senkitől (sőt inkább ellenkezőleg), soha nem is lesz az. Nem rajta múlik ugyanis.

A jelentéktelen jelző mellett rögzíthető még az ellenzéket illetően, hogy nincs belőle másik.

„Mi lesz, ha Gyurcsányékat sikerül végre elsöpörni?” – kérdésre gyorsan jön a válasz: „Még annyi esély sem, mint amennyi van”.

További magyar érdekesség, hogy az ún. „baloldali érzelmű”, de azért kötelezően független tollforgatók jó része ilyen állapotukban sem segít nekik (legalább a csöndben maradással), így aztán a független lapokat olvasgatva a választókban tovább erősödik a nagy össznépi érzés:

„Orbán rossz, nagyon rossz, rettenetesen rossz… de a másik sem lenne jobb”.

Az ellenzékről mindenki tudja, ha hatalmat szerez, fiainkat véres vágóhídra küldi, elzáratja Putyinnal a mi kis töppedt gázcsapunkat is, hogy fagyjunk meg mindahányan, a nyugdíjasokat mély nyomorba dönti (még ennél is mélyebb nyomorba), és a rezsicsökkentés azonnali eltörlése után lebontja a határkerítést, hogy „Welcome” feliratú, szivárványos kapukat állítson helyette, mégpedig a teljes vonalon.

Hogy kitől tudják a választók mindezt? Természetesen a FIDESZ-től, ami ugyan a regnálók hazudozási képességeit ismerve erőteljes ok a gyanakvásra, de népünk ennek ellenére bízik nagy Vezérében, és azt mondja, gondolkodjon ezen az ördög öreganyja, van úgyis bőven más bajom.

Azt, hogy pont azért van annyi más baja, eddig még nem mondták meg neki.

A független sajtónak erre nincsen ideje, és különben sem az ő dolga, mint az köztudott.

Fentiek alapján a kormányváltás feltételrendszere egyetlen kérdésre szűkül: ki fogja a választókat felvilágosítani?

  • A NER lapokra nem számíthatunk. Kellemetlen, de megmásíthatatlan, ők pont az ellenkezőért kapják a pénzt, és nem mondanak le róla. Gyurcsány hálájára sem vevők.
  • Maga az ellenzék? Néha próbálkozik többféle médiumban, de nem hisz neki senki, hiszen hazabeszél.
  • A függetlenek? Valószínűtlen. Ők nem azért vannak, hogy az ország érdekében hajszolják az úgynevezett igazságot, hanem hogy górcső alá vegyék a rosszat, és miután rendkívül fejlett kritikai érzékük révén ők tudják legjobban, mi a rossz, munkájukat nagy szakértelemmel végzik. Ez is rossz, az is rossz, majd ismét elölről, folyvást erősítve az immár 13 éves magyar szentenciát: „A másik sem lenne jobb.”

Ebből sejthető a következő kormányváltás dátuma… hacsak nem csinálunk valamit. Na jó, de mit?

„Helyhiány miatt” nem vehetett részt a kritikus sajtó a Babis – Orbán sajtótájékoztatón

Az október kilencediki cseh választások előtt Andrei Babis cseh miniszterelnök társaságában megtekintette a déli kerítést, majd vendégül látta a magyar miniszterelnököt.

A Prágába érkező Orbán Viktort tüntetők fogadták. Talán emiatt is a két kormányfő záró sajtóértekezletére nem engedték be sem az ellenzéki sajtót sem pedig a német ARD és Die Zeit valamint a Le Monde tudósítóját. A cseh kormányszóvivő utólag helyhiányra hivatkozott noha a teremben még volt hely. Scott Griffen, az International Press Institute igazgatója tiltakozott emiatt.

Magyarországon már megszokott a kritikus sajtó kirekesztése, de Csehországban még újdonság – mondta.

Gulyás Gergely kabinet miniszter ugyanígy indokolta meg, hogy miért nem engedik be a Magyar Hang tudósítóját a sajtótájékoztató termébe.

Babis a migráns problémával választást nyerhet

A cseh miniszterelnök azért barátkozik most ennyire Orbán Viktorral, mert ő a migráns ellenesség szimbólumává vált Európában. Babis józan cinizmussal maga is felhasználja a migráns kártyát, de attól óvakodik, hogy emiatt szembekerüljön Brüsszelel. A különbség nyilvánvaló: Ursula von der Leyen elutazott Prágába, hogy személyesen adja át az euró milliárdokat Babisnak az európai helyreállítási alapból. Magyarország egyelőre várólistán van noha már lejárt a szeptember 30-i módosított határidő is.

Mind Babis mind Orbán meg akarja venni a választókat, de a cseh miniszterelnök ezt európai pénzből teheti míg Orbánnak 4 milliárd dolláros deviza hitelt kellett felvennie noha korábban ez ellen kampányolt.

Centrális erőtér – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, ír kávét kérek, kell a lélekjelenlét: remeg a nadrágom, inamban a bátorság, jaj, megróttak a kormánymédia vezetőségétől! Hogy ebből még mi lesz, azon kívül, hogy semmi? Szerintem igen nagy röhögések lesznek mindjárt, amint kifejtem, hogyan is történt az a szidalmazás, ugyanis a módja – nos, az nem volt hétköznapi.

Szóval, tegnap a Népszava értesülései és saját információim, valamint tapasztalataim alapján arról írtam, méghozzá pont ide, miszerint kiszivárgott egy terv a kormánymédia, a KESMA felső köreiből. Mondjuk nagy meglepetést nem okozott, nem akkora koponyák ülnek ott, mint akik a Manhattan-tervet hozták tető alá: arról szólt a dal, hogy várhatóan az önkormányzati választások után – mert addig azért kellenek! – a vidéki napilapokat tökéletesen centralizálnák, megszűnnének a jelenleg működő megyei napilapok, és a helyüket egy központilag szerkesztett újság venné át. Ezek minden megyében ugyanazon a néven és arculattal jelennének meg, minimális helyi tartalommal, amit megyénként néhány újságíró állítana elő. Helyben nem lennének vezetők, főszerkesztők sem. Egy ilyen rendszer természetesen jóval olcsóbbá tenné a működést, márpedig a KESMA létrehozásának ez az egyik bevallott célja.

Nem kell még egyszer mondanom: ez agyrém, ráadásul buta ember agyréme: helyi lapot helyben kell írni, szerkeszteni. Minden más megoldás elfogadhatatlan.

A még független magyar sajtó maradéka is hozzám hasonló megrökönyödéssel fogadta a hírt – nem ért senkit sem váratlanul, lehetett ugyan sejteni, hogy valami ilyesmit szeretnének ezek az antitalentumok, de azért maradjunk annyiban, hogy sajtórombolásban idáig még Rákosi sem ment el. Másfelől azonban, mivel a független sajtó munkatársai sem nem tulajdonosok, sem nem tényezők a KESMA-ban, egyebet nem tehetünk annál, mint hogy figyelmeztetünk a közelgő veszélyre.

Mely köszöni szépen, és tőlünk függetlenül továbbra is közeleg.

Illetve: sértődötten közeleg.

Ugyanis túl jókat vagy túl igazakat írhattunk, mivel Pauska Zsolt, a Mediaworks tartalomfejlesztési vezetője üstöllést billentyűzetre kapott, és írt valamit, amit ő cáfolatnak vél, de nem az – hanem előbb lássuk, szó szerint, mit mond.

„Szomorú nap ez a magyar sajtó történetében

Azt írja címlapján a Népszava szombati online kiadása „A megyei napilapok teljes bedarálására készülhetnek” című cikkében, hogy „Felszámolnák a már ma is csak papíron önálló megyei lapszerkesztőségeket, a folyamat eredményeként pedig akár a teljes vidéki napilaphálózat is megszűnhet a jelenlegi formájában.”

Idáig jutottak balliberális polgártársaink – mert kollégáknak már nem nevezhetjük őket. Az újságíró ugyanis arról ismerszik meg, hogy legalább megpróbál igazat írni. Ők már, jól láthatóan, nem is próbálkoznak ezzel.

A Népszava cikke szemenszedett hazugság.

Az abban foglaltak még a fake news kategóriájába sem sorolhatók, a fake news ugyanis arról ismerszik meg, hogy első hallásra legalább hihetőnek tűnik, még ha ki is derül róla hamar, hogy nem volt igaz. Az idézett hírről viszont első hallásra is tudható, hogy egy baromság.

Csak kérdezzük: ki az az eszement, aki elhiszi, hogy egy nyereséges, napi egymillió olvasót kiszolgáló médiahálózatot a tulajdonos tönkre akarna tenni? Nos, megvan már erre is a válasz: a Népszava.

zomorú nap ez a magyar sajtó történetében.”

Hát akkor most osztályozzunk. Nyelvtanból egyes, ugyanis nem észlelte szerzőnk a feltételes módot. Végig állításként kezeli egy lehetőség felvetését. Aztán jön a logika: abból is egyes, mivel, ha alaposan végigolvassuk, ez nem cáfolat. Nem bizonyít, csak tagad. Ismételten tagad, egy érvet hoz csak fel, azt, hogy a mostani hálózat nyereséges. Ő ne tudná, hogy míg a kormány kezében van a hirdetési piac legnagyobb része, bármi nyereséges volna?

Egy sajtpapír is, csak legyen rajta hely a reklámnak?

Dehogynem tudja, ebből él.

Csak nincsenek érvei, mert ezt sem nevezném annak.

Azt elhiszem, hogy ideges, mert kiszivárgott a jajdebonyolult mesterterv,

amit egy kisiskolás is szőhetett volna és ugyanezen a szinten lehetett kikövetkeztetni is – habár az eredeti forrás, a Népszava informátorokra, vidéki napilapok szerkesztőire, vezetőire hivatkozik, szóval sajtóetikai szempontból helyesen járt el, ez nem spekuláció, hanem bizonyított tény. Hogy az informátorok nevét nem adja ki? Pauska úr, ha maga olyan szakértője a sajtónak, ismerhetné a hatályos sajtótörvényt: nem is kötelességük kiadni. Bizony, igen előkelő helyen áll még a mostani magyar sajtótörvényben is az informátor védelme.

Akkor most vegyük a sértéseket: azt mondja Pauska mester, akinek pedig van szakmai gyakorlata, nem vitatom el tőle, hogy nem vagyunk kollégák, és nem is próbálunk igazat írni. Az első állításról Csortos Gyula jut eszembe, akit egyszer úgy köszöntött egy fiatal, csinos és sikeres filmszínésznő, hogy „Jó napot kolléga úr!” Csortos általában is morózus ember volt, de a köszöntés még jobban megharagította, visszaszólt: „Kolléga? Mióta vagyok én kéjnő?”

Szóval ennyit a kollegialitásról. Elképzelhető, hogy nem vagyunk kollégák, de nem azért, amit ön mond, hanem ellenkezőleg: azért, mert a független sajtó munkatársaitól idegen az üzletszerű kéjelgés, mint megélhetési és karrierépítési módszer. Ha nem volna idegen, akkor nem is tartanánk ott, ahol.

De azt kikérem magamnak, hogy nem is próbálunk igazat írni, főleg egy olyan cáfolat kapcsán, ami nem tartalmaz cáfolatot, csak görcsös tagadást.

A „de igen!”, „de nem” érvelés az óvodai kiscsoport szintje. Ellenben nekem – és nem csak nekem, ezen röhög tegnap óta az egész szakma – azért volna érvem is.

Azt tetszik állítani, hogy szó sincs semmiféle sajtócentralizációról, központi irányításról, minden lapban egyszerre megjelenő, egy helyről szétküldött cikkekről.

Akkor mivel magyarázza, tekintetes úr, hogy ez a válasza is egyszerre, egy időben, egy szó változtatás nélkül, betűhíven másolva jelent meg tegnap a Délmagyar, a Fejér Megyei Hírlap, a Kisalföld, a Somogy Megyei Hírlap, a Békés Megyei Hírlap, a Heves Megyei Hírlap, meg persze az összes többi, sőt még a Magyar Nemzet címlapján is?

Mi lelte magukat, uram? Nincs centralizáció, de akkora az egyetértés KESMA-n belül, hogy minden szerkesztő szó, sőt, írásjel szerint ugyanazt gondolja, amit ön és azonnal, összebeszélés nélkül, percnyi pontossággal veszi át flekknél rövidebb írását?

Pusztán a véleményközösség mián?

Ekkora egyetértést, harmóniát, amikben még a vesszők is konszenzus tárgyát képezik, én még soha, sehol nem láttam.

Uram: ez öngól volt. A sajtócentralizálást tagadó jegyzetet sikerült centralizálva lehozni.

Más szóval: megszólalt egy kórus és azt zengik érces baritonban: „Mi nem vagyunk kórus”.

Kérem tisztelettel, most és így már semmi szükség nincs is a centralizálás bizonyítására.

Azt megtette ön.

Én most már csak hátradőlök, és kérek még egy kávét a kisasszonytól.

Napilapok végveszélyben – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, ma mindegy mit hoz, csak kávé legyen és keserű, nincs jó kedvem. Holnap jönnek az uniós választások, ma már nincs értelme győzködni az embereket, aki akar valamire-valakire szavazni, már eldöntötte, aki nem, az is – kampányolni sem akarok senkinek, szóval most inkább olyasmiről lesz szó, ami csak őszre várható, de akkor nagy baj lesz belőle.

Konkrétan arról van szó, hogy megszűnhet a teljes vidéki sajtó, mindenestől. Az a vidéki sajtó, amit nagy munkával és nem kevés ráfordítással szerzett meg a kormánypárt, terelt különféle társulásokba, majd azokat a társulásokat rakta egy zsákba decemberben a KESMA létrehozásával, hogy kevés kivétellel az egész magyar sajtó az övék legyen.

Magamban már akkor mondtam, hogy nem lehet ennek nagyon jó vége, ugyanis minél messzebb van egy lap munkatársaitól és olvasóitól a tulajdonos és a vezetés, annál nehezebb azt megírni is, de olvasni is. Van már némi tapasztalatom a vidéki napilapoknál is – a rendszerváltás korai éveiben édesanyám belső munkatárs volt a Tolnai Népújságnál, én magam külsősként erősítettem a lapot. De nem kicsit: gyakorlatilag minden nap átmentem a saját munkám után a szerkesztőségbe, és írtam egy jegyzetet vagy a saját nevemen, vagy a kollegináén, aki volt annyira szőke, hogy dolgozzak helyette, bár annyira nem, hogy a hálájának komolyabb jelét is adja. Aztán, amit a saját nevemen írtam, ki-kifizetgették, amit másén, azt nem, de a sörpénz megvolt belőle így is. Külsőztem én még a Dunántúli Naplónak is onnan.

No, de hagyjuk az én saját személyes nosztalgiámat, mert helyzet van.

Persze, hogy a vidéki napilapok nem nyereségesek, nem is lehetnek azok, ugyanis a vidéki napilapnak a helyi hírekről kell szólnia, aki az országosakat akarja olvasni, az vesz országos sajtóterméket. (Szekszárdon is olyan dolgokat kellett figyelni, hogy látjuk-e a tűzoltóautót, és ha látjuk, szirénázik-e vagy csendben megy? Ha nem szirénázott, akkor tudtuk, hogy csak sörért mennek a srácok, ha szirénázott, rohantunk utána.) És jogos is ez az igény: lehet, hogy Pestről nem tűnik eseménynek mondjuk egy borfesztivál, vagy épp csak fél kolumnát érdemel, jó esetben – de ott, helyben egy csomó ember fél éveket készül rá.

Szóval, ne tessék lenézni a vidéki napisajtót. Igény volna rá, csak épp most nem elégítik ki. Ezeket a lapokat ugyanis már most is főleg Pestről írják.

A Népszava szerint:

„Az újságoknál már csak a helyi híreket dolgozzák fel önállóan (természetesen ezt is alapvetően a kormánypártra hangolva, az ellenzéki megszólalásoknak minimális teret adva), de a politikai és sport oldalakat már egy központi szerkesztőség látja el anyagokkal. Igaz, egyelőre elég nagy a szórás: a Komárom-Esztergom Megyei 24 ÓRÁ-ban általában hat oldalt (plusz a címlap felét), a szomszédos Fejér Megyei Hírlap munkatársai tizenkettőt készíthetnek maguk, a Somogyi Hírlapnál viszont tíz oldalt írnak helyben.”

Bizony, bizony, a minap emlegettem a pár éve meghackelt Orbán-interjút, az is ilyen központi, Budapestről küldött írás volt már akkoriban is: épp azért lehetett akkoriban nagyobb baj belőle a várhatónál, mert nem elég, hogy Orbánból csináltak bohócot, de az interjút is az akkor Magyar Időknél, most Magyar Nemzetnél dolgozó Szakács Árpád írta és ő nem hagyhatta kihűlni sem a nyomot, sem a bosszút. Pedig az olyan étel, amit hidegen fogyasztunk, amint az olasz közmondás tartja.

No, de most még csak Szakácsról sincs szó, hanem arról,

mi lesz ezeknek a Pestről félreszerkesztett, kézzel vezérelt szerencsétlen lapoknak a sorsa?

Mert tény, ami tény: csökken a példányszámuk, olvasottságuk. Hogyne csökkenne: az, ami érdekelné az olvasóikat, nincs bennük, nem fér beléjük, az meg, amiből már nagyon elegük van, csak úgy dől a hasábokról. A Tolnai Népújság 10598-as példányszámról 8263-ra, a Somogyi Hírlap 15034-ről 11529-re, az Új Dunántúli Napló 20618-ról 15852-re, a Fejér Megyei Hírlap 25812-ről 20741-re, a Kisalföld 52503-ról 48797-re csökkent.

Hát, tévével már láttunk olyant, nem is rég, és a KESMA-n belül, miszerint úgy szüntették meg, hogy a megszűnt cég megmaradt, csak a konkurense nevén, a konkurens pedig megszűnt helyette. De annak idején a Magyar Nemzet stábját is lecserélte ugyanez a sajtóirtó felszámolóbanda a Napi Magyarország korábbi csapatára. Szóval, mit terveznek a sok vidéki napilappal, ha már nem rentábilisak?

Teljesen meg nem szüntetnék őket, mert propganadaértékük mégiscsak van.

De egy olyan megoldás szivárgott ki, ami szerint:

„Az önkormányzati választások után, de legkésőbb 2020 elején teljesen megszűnnének a jelenleg működő megyei napilapok, és a helyüket egy központilag szerkesztett újság venné át.

Ezek minden megyében ugyanazon a néven és arculattal jelennének meg, minimális helyi tartalommal, amit megyénként néhány újságíró állítana elő. Helyben nem lennének vezetők, főszerkesztők sem. Egy ilyen rendszer természetesen jóval olcsóbbá tenné a működést, márpedig a KESMA létrehozásának ez az egyik bevallott célja.” (Népszava)

Akkor, kérem, nagy a baj. Ha ez egy önálló médiavállalkozás volna, és nem tudnánk, hogy a kormány hatalmas kísérlete, szerintük a magyar sajtó átalakítására, szerintem meg a megsemmisítésére, azt mondanám: meg ne próbálják. Ugyanis ez maga a gazdasági csőd.

Igen, a rendszerváltás óta csökken a vidéki, megyei napilapok példányszáma, és ez nem véletlen: a korábban pártsajtóként fungáló lapokat annak idején nagy részben német cégek vették meg, a legtöbbet az Axel Springer. Annak még szemtanúja voltam, mikor a Tolnai Népújságot átvették, ígértek sok mindent, szépet, jót, amiből nagyjából csak két dolog lett: leharcolt, használt nyugati géppark és némi központosítás. Távolról sem ekkora, de már az is ártott az olvasottságnak: hát hogyne, Tolna az ország legkisebb megyéje, Szekszárd a legkisebb megyeszékhelye, harminckétezer lakossal, az ottani sajtónak – emlékszem, volt idő, hogy két napilapot és egy hetilapot is eltartott a közönség – nagyon helyinek kell lennie, és nagyon közérdekűnek, hogy el lehessen adni. Ami most nyolcezer példány, az 1998-ban még huszonnégyezer volt, korábban meg ennél sokkal, sőt, sokszor több.

És most jönnek csak a nehéz idők.

Ez az ötlet – a pár tagú vidéki leányvállalat-szerkesztőségek a Nagy Pesti Központ körül – nem tudom, miféle ember agyából pattant ki, de hogy inkább lehetett építőipari vagy másféle vállalkozó, mint újságíró, az is biztos. Nem lehet így dolgozni, mert a sajtó minden egyéb szakmánál rugalmasabb: nem lehet tervezni.

Hihetetlenül sok munka vész kárba, de sem nem lehet, sem nem szabad megtervezni mondjuk reggel a déli lapot vagy délben a másnap reggelit, és aztán ragaszkodni a tervhez, ugyanis alapvetően mégis az események kell bekerüljenek a lapba, és azok rendületlenül zajlanak, akármi is dőlt el az értekezleten, akármit is terveztek a címlapra. Egy tömegbaleset minden politikus-interjút felülír, jó újságírónak, szerkesztőnek munkakezdéskor maximum elképzelése van arról, mit is tervez, mert pontosan tudja, hogy hiába minden igyekezet, hiába a legszebben (előre) megírt riport és jegyzet, ha a részeges Pistike kiesik a negyedikről a főtéren és eltöri a lábát, az a címlap. Vagy ha valaki sampont, habfürdőt önt a szökőkútba, akkor az.

És nagyobb méretekben is így kell dolgoznunk:

én például este még úgy terveztem, ma Theresa May lemondásáról írok ide, csak közben érkezett a hír a vidéki napilapokkal tervezett őrültségről. Ilyenkor az ember mérlegel, és arra jut, hogy mivel ez magyar olvasókat érint (különben May lemondása is, csak az kevesebbeket érdekel), helyi, magyar szempontból fontosabb, nagyobb érdeklődésre tart számot. May asszony és a hozzá írt jegyzetek, három óra tegnapi előmunkával együtt mentek a levesbe, már ma délután sem érdemes megírni, holnap pláne nem – de mit csináljunk, a sajtó így működik. Ez most a fontosabb nekünk, nálunk.

Ezért nem lehet Pestről szerkeszteni a vidéki napilapot. Ott, ahol a vásárlói, olvasói élnek, tényleg nagyobb hír a Pistike lábtörése – egy Orbán-interjúnál mindenképpen nagyobb. Sajtót távirányítani nem lehet. Illetve lehet, csak senki sem fogja venni, olvasni. Az sem érv, hogy „ott a török kiverése óta nem történt semmi”. Az a semmi, ami nem történik ott nap, mint nap, na, az érdekli a helyi olvasókat. Egészen pontosan az.

Helyi sajtóhoz helyi, döntőképes, hatáskörrel felruházott vezetés és helyi munkatársak kellenek.

Az uniformizált vidéki napisajtó meg maga a lázálom: én ugyanis láttam ilyent élőben. Ceausescu Romániájában, ott ugyanis a megyei napilap négy oldalas volt, ebből az elsőt elvitte a Bukarestből, központilag kötelezően küldött vezéranyag és a fotó, amin kivétel nélkül minden esetben ugyanaz a személy szerepelt, legfeljebb más és más élethelyzetben, a másodikat a pár soros helyi hírek és a kötelező termelési riportok, a harmadikat a rovatok – kultúra, főzés, horgászat, kézimunka, bármi, csak politika nem, és akkortájt minden politikának számított – az utolsót pedig a sporthírek meg a temetkezési- és apróhirdetések. Művészet volt abba bármi sajtószerűt belecsempészni, de néha még így is sikerült, ha a szerkesztő félrenézett a szerző meg nagyon ügyes volt.

Bár még ez is inkább a mostani magyar vidéki állapotokat tükrözi, mert még volt helyi vezetés. Még voltak helyi hírek, csak az egyes oldal jött Bukarestből.

Orbán Viktor tervezett vidéki napisajtója rosszabb lesz Ceausescuénál.

És miért pont az önkormányzati választások utánra tervezik a Nagy Átalakítást? Persze azért, mert addig is, a kampányban szükség lesz azokra a napilapokra, működő formában. Aztán, ha már megtették a kötelességüket, mehetnek, jó mórokként.

Nem tehetek róla, egy közkeletű vicc jut az eszembe a helyzetről, pedig nem vagyok túl vidám.

Orbán Viktor horgászik, Áder messziről látja, hogy kifog egy aranyhalat. Odarohan árkon-bokron át, de mire odaér, Orbán már süti is egy serpenyőben a halat.

– De Viktor, a három kívánság!
– Nyugi. Már megvolt.

Szóval, körülbelül így járhat a vidéki napisajtó is: attól, hogy teljesíti Orbán kívánságát még megsütik, ha nem vigyáz.

Újságírósorsok

Az újságírót mindenki szidja, de mindenki olvassa, rendszerint vagy az a baj vele, hogy nem ír diktálás után, vagy az, hogy igen, vagy sokat keres vagy keveset, vagy ért ahhoz, amivel foglalkozik, vagy nem, de baj minden – sokszor mondtam, hogy meg kéne szüntetni a magyar sajtót, akkor lenne közmegelégedés, de ezt meg rövidesen úgyis megteszi a kormány.

De mi lesz az újságíróból, ha beteljesedik a kommentelők átka, és többet nem írhat újságot? Igaz, a kommentelők általában az ember halálát is kívánják, vagy legalábbis súlyos megnyomorodását, erről most nincs szó – azonban tényleg, mi történt a három évvel ezelőtt megtrollkodott Orbán-interjú körül megvádolt – és különben teljesen ártatlan! – kollégákkal?

Hogy legyünk képben az eseményekkel, röviden elmondanám, mi is történt három éve.

A Pannon Lapok Társasága által kiadott sajtótermékek egyikében, vagyis egy megyei napilapban kicsit módosította valaki a miniszterelnökkel készült karácsonyi nagyinterjút. Mármost azt nem akárki írta volt, hanem Szakács Árpád az akkori Magyar Időktől, mostani Magyar Nemzettől, aki utóbb a kultúrharc terén vált minimum generalisszimusszá, csak a kormányközeli kézben lévő vidéki sajtóba már akkor is a pesti központokból küldték a vezércikkeket, a szerkesztőségeknek csak a helyi hírekkel volt szabad foglalkozni.

No, ebbe a központi anyagba írt bele valaki, igen szépeket, éspedig csak egy lapba – lássuk, miket:

A következőket mondja Orbán Viktor az interjúban:

„A kórházi hullák száma is emelkedik”, „Magyarország azért stabil ország a forrongó nyugati világban, mert mi kikértük az emberek véleményét, bár nem érdekelt minket.”, „A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljes mértékben megszokottá vált. Mi is használjuk.”, valamint azt kívánja, hogy „minél többen találjanak vissza a karácsony pogány értelméhez”.

Hát, utánanéztem, összevetettem az eredeti, Szakács-féle szöveggel: először egy egész félmondatot kellett beszúrni, a második és negyedik esetben már elég volt három szócskát, a harmadikban csak egy szó változott. Erre bizony bárki képes, akinek van jelszava. Az elkövető egy olyan kollégáét használta, aki akkor éppen ráadásul szabadságon is volt – de azonnal kitört az inkvizíció a Pannon Lapoknál.

Az Átlátszó nézett utána, mi lett ennek az eredménye mára.

Nemrég lezárult a 2016-os „hamisított Orbán-interjú” ügyben indult munkaügyi per, amelyben két székesfehérvári lapszerkesztő kért kártérítést. 2018. november végén jogerősen nyertek ugyan, ám hátra volt még az alperes Mediaworks 60 napos lehetősége, hogy felülvizsgálatért a Kúriához forduljon. Nem tették meg.

Hát akkor minden rendben, visszavették a kirúgottakat? Dehogy vették, sőt. Még a szakmától is elzárták őket. De hát kiket bocsátottak el?

„A munkáltató szinte azonnal kirúgta a székesfehérvári szerkesztőségben a megjelenés előtti napon ügyeletes két szerkesztőt (Hajnal Csillát és Klecska Ernőt), továbbá a Fejér Megyei Hírlap főszerkesztőjét és azokat, akiknek a veszprémi központi szerkesztőségben (innen került ugyanis az interjú a többi szerkesztőséghez) közük lehetett hozzá: Földesi Gábor digitális menedzsert és az ő főnökét, Németh F. Bernadettet, a Veszprémi Napló főszerkesztőjét.” (Átlátszó)

Az akkori hírek szerint napokig folytak a kihallgatások az ügyben, nem a rendőrség, hanem a munkaadó tartotta őket, botrány botrányt követett – és fejek hullottak.

Azt ugyan ma sem tudjuk, ki firkált bele az Orbán-interjúba, csak azt tudhatjuk a bíróság ítélete alapján, ki nem tehette – azok, akiket elbocsátottak.

De velük mi lett?

Az Átlátszó beszélt az egyik érintettel, Gidai Judittal, aki csak tanú volt a perben, igaz, előtte huszonöt évig szerkesztette a lapot, idézzük őt a munkakeresésről:

„A leggyakoribb persze az, hogy eltűnnek, nem hívnak vissza, mismásolnak. Az már üde színfolt volt, hogy valaki őszintén bele mondta a szemembe: „Ne haragudj, kéne ember, de téged nem merlek felvenni, neked már ott van a bélyeg a homlokodon.” Nyilván – a felmondásomkor sem titkoltam, mit gondolok, kerek-perec elmondtam, hogy nekem innentől a legnagyobb célom a NER bontása lesz. Az apolitikusság számomra nem opció. Hogy mennyire bontható a NER? Kevéssé. Mindenki buborékban él, az ellenzéki hang el sem jut az emberek zöméhez.” (Átlátszó)

A kirúgott újságírók közül volt, aki kamionvezető lett, volt, aki kórházi asszisztens, voltak, akik átmenetileg kulturális közmunkások.

A művészeti kritikus előbb kalauztanfolyamot végzett és vonatjegyeket árult a nyári szezonban a Balatonnál, de teremőrként is dolgozott egy vidéki múzeumban, a római kori fűszerkertet kapálta. Hajnal Csilla, a több évtizedes gyakorlattal rendelkező szerkesztőnő jelenleg a helyi önkormányzathoz tartozó programszervező cég alkalmazottjaként a hozzájuk tartozó eseményekről készít előzeteseket és tudósításokat. Klecska Ernő – Gidai Judithoz hasonlóan – egy ideig szintén tevékenykedett az underground ellenzéki sajtó berkeiben, közben Budapesten hasznosította korábbi mérnöki és tanári tapasztalatait egy iskolában, majd nemrég elhagyta az országot.

Hát ezt írta meg pontos, szép, tényfeltáró írásában Kocsis Noémi az Átlátszó hasábjain. Lélekbemarkoló: ártatlan, ötven fölötti, több évtizedes gyakorlattal rendelkező kollégák kálváriája a politikai hiúság és a személyi kultusz miatt. Rákosi idejéből tudunk ilyen sorsokról.

És nem kétlem, pillanatig sem, hogy lesz olyan kommentelő, aki majd ehhez az íráshoz is azt fűzi, hogy „nem kaptak eleget”, mert azt hiszi, hogy a kicsinyes gyűlölködését jegyzik valakik, valahol, és egyszer majd ezek miatt lehet belőle viceházmester. Nem kétlem, hogy lesz ilyen ember, de azt viszont tudom, hogy ezeket senki és sehol nem jegyzi, nincsenek piros és fekete pontok. Csak buta és gonosz emberek vannak, akik önszorgalomból nyalják a nagy hatalmú talpakat.

Már, amikor talpakat.

És soha, sehol sajtómunkásnak még olyan megalázó sors nem jutott, mint manapság Hunniában: lehet, hogy rosszabb, mikor megölik az újságírókat, mint orosz barátainknál, ahol egyszerűen agyonverik őket az utcán – nálunk csak annyi a különbség, hogy otthon halnak éhen.

Bár, ha előtte kilakoltatják őket, akkor az utcán.

Így tessék a sajtómunkásoknak rosszat kívánni.

Olyan időket élünk, hogy valóra válik minden átok.

De vissza is hull majd mindazok fejére, akik mondták.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 9.

Arról jutott eszembe, hogy a Fidesz frakcióvezetője épp a Sajtószabadság Világnapját tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy ellenségnek nevezze ki a független sajtót.

Tényleg eredeti ötlet, hogy az újságírók köszöntése helyett kipécézzen néhány szerinte nem elég baráti újságot, most éppen a HVG-t, a 444-et és az Indexet (nyugalom, a többiekre később kerül sor), és rájuk dörögjön: „Ma őket tekinthetjük politikai ellenfeleinknek”. Gondolom, a környezetében előszeretettel alkalmazza a „Fulladj meg a névnapodon!” régi népi átkát is. Alig vártam, mivel áll elő Anyák Napjára, (esetleg pár jó szó a János vitéz gonosz mostohájáról?), de sajnos ezúttal nélkülöznünk kellett magvas eszmefuttatását.

Na persze nincs egyedül. Kövér László a bírói függetlenséget garantáló törvény 150. évfordulóján oktatta ki az egybegyűlt bírákat arról, hol lakik az úristen. Még hogy a hatalomtól való függetlenség? Mi kéne még, toronyóra lánccal? A jogászoknak „el kell dönteniük, kinek az oldalára állnak: az államot védők és építők, vagy az államot támadók és rombolók oldalára.” Eddig ugyan azt hittem, hogy az államvédelmi hatóságok nem egészen azonosak a független bíróságokkal, de a házelnök részletesebb magyarázattal szolgált: kiderült, hogy ma az államot az emberi jogok mögé bújó liberális erők fenyegetik, ezek ellen kell tehát a bíráknak őt megvédeni.

Ezt jó, hogy elmondta, mert a jogászok hivatali ártalomként esetleg hajlamosak lennének bedőlni az emberi jogoknak. Különösen figyelniük kellett az útmutatásra azoknak, akik a most felálló közigazgatási bíróságok munkatársai lesznek. Hozzájuk eleve azok a perek kerülnek, ahol valakinek az állammal van vitája. Nem kapott engedélyt egy tüntetésre, választási visszaélést tapasztalt, kiszúrt vele az adóhivatal vagy valamelyik önkormányzat, kifogása van egy fakivágás, egy építési engedély vagy annak megtagadása ellen. Mostantól világos, hogy a bíróságtól nem várhat pártatlanságot, hiszen annak az államot kell védenie. Legalábbis az egyik legmagasabb közjogi méltóság szerint. Remélhetőleg értenek a szóból – ha eddig nem értettek volna – az Alkotmánybíróság tagjai is. Mármint azt, hogy coki. Az van neked, nem anyád. De nem is függetlenséged.

Nem is kell annyira elájulni semmiféle függetlenségtől, nem olyan fontos dolog az. Talán március 15-én is inkább állami Jellasics-emléktúrát kellene szervezni, bécsi futása tiszteletére. Egy Haynau-szobor avatása is szóba jöhet, legfeljebb éjszaka állítják fel, nálunk a szobrokat akkor szokás ide-oda mozgatni, mert a sok hőzöngő még képes megzavarni az ünnepélyes eseményt.

Nem is értem a Magyar Bírói Egyesületet, a szakma legnagyobb érdekvédelmi szervezetét, miért méltatlankodnak: „A Parlament épületébe ünnepelni jöttünk, de csalódnunk kellett… Semmilyen burkolt vagy nyílt befolyásolást, de az ilyen tartalmú gondolatokat sem fogadhatjuk el.” Miért, nem látták, máskor mi folyik a Parlamentben? Csalódik abban más is. Miért pont ők úsznák meg?!

A kifinomultan érzékeny dátumválasztás abban is megmutatkozik, hogy éppen az Ady-emlékévben, halálának 100. évfordulójára kapja meg Ady is a magáét. A Magyar Nemzetben Orbán János Dénes „csodálatosan művészi és lehangolóan ártalmas eszméiről” beszél. Ady azért ártalmas, mert „a Nyugat feltétlen és megkérdőjelezhetetlen imádata” a „Párizs versus magyar ugar” szembeállítás jellemzi. Muszáj megvédenem Adyt, hiszen ő még nem részesülhetett miniszterelnökünk eligazításában, miszerint a Nyugat döglődik, csak mi vagyunk helikopter, meg az a pár keleti diktátor, akiket látogatni szokott.

A másik Orbán, mármint az előbbiekben idézett költő ezt nem tekinti enyhítő körülménynek: visszamenőleg sem bocsátja meg, hogy „nyaljuk a Nyugat talpát”. A híres Ady-sorról, a „Szeretném, ha szeretnének”-ről is kimondja: ez „a legnagyobb emberi gyengeség”.

Ez nem akkora kunszt tőle, hiszen előtte ugyancsak az emlékévben e lapban Bayer Zsolt már bátran a világba kiáltotta: „Én nem szeretném, hogy ha szeretnének!” Ha nem, hát nem. Egy szavába kerül. Pedig már éppen minden erőmmel próbáltam megszeretni. Nem mondom, komoly munka. Pláne, hogy szerinte Ady „Trianon után talán bocsánatot kért volna Tiszától”. Mivel Kulturkampf Bayer meggyőződése szerint éppen azért kell, hogy fényes győzelmet arassanak az Ady-félék által sugallt „sivár kilátástalanság” ellen, nem csoda, hogy nem bírták ezzel kivárni legalább az emlékév végét. Az még majdnem nyolc hónap, nem folyhat addig szabadon a mételyezés! Pláne, hogy a jubileum kapcsán a szokásosnál többen vennék kézbe a maradandó károsodást okozó köteteket.

Az új ünneplési módszerek fantasztikus perspektívákat nyitnak meg előttünk. Nőnapon a virág helyett kaphatnánk ajándékba vak komondor-figurákat plüssből, esetleg kötényre nyomva, vagy műanyagból kulcstartóra. Augusztus 20-án országszerte megrendezhetnék a Nagy Nemzeti Koppány-fesztivált. De a közeljövő sem maradna megemlékezések nélkül. Az csak természetes, hogy a május 9-i Európa Napon, az Európai Unió születésnapján indulhatna az újabb Brüsszel-ellenes plakátkampány, már úgyis hiányzott. Május második hétvégéje a Vándormadarak Napja, tiszteleghetnénk fecskelövő- és gólyavadász versennyel. Május 17-e a Homofóbia Elleni Világnap, hát mikor esne legjobban egy kis kormányoldali buzizás, ha nem akkor?

Ugyanaznap van a Magas Vérnyomás Leküzdésének Napja is. Ezzel nem lesz gond, addigra a vérnyomásomat a sok szép ünneppel úgyis felviszik kétszázra.

A Fidesz le akarja győzni a szabad sajtót

A sajtószabadság világnapján „szívből gratulálunk” Kocsis Máténak, aki a minap bejelentette: a Fidesz célja az, hogy legyőzzék a szabad magyar sajtót. Kocsis azt is elmondta, a politikára háborúként tekint, amit meg kell nyerni.

Ebben a háborúban akarják tönkre tenni a még független magyar sajtót, amit néven is nevezett a Fidesz képviselője. Kocsis többek között az index.hu-t, a 444.hu-t, a hvg.hu-t, a 24.hu-t is ki akarja csinálni.

Sajnos láthatjuk, hogy a Fidesz komolyan beszél: az elmúlt években megszállták többek között az állami médiát, a TV2-t, az Origót, a Figyelőt és a teljes vidéki nyomtatott sajtót. Bedarálták a Népszabadságot, a Heti Választ, több országos rádióállomást és számos egyéb kritikus médiát.

 

Az illiberális állam a sajtószabadság leépítésével és a véleményszabadság súlyos korlátozásával jár – és ezt a kormánypárti képviselők immár nyíltan, büszkén hirdetik. A Magyar Liberális Párt célja, hogy megállítsa a Fidesz további rombolását. Ezért arra kérjük a sajtószabadság napján a liberális érzelmű szavazókat, hogy minél többen támogassák a még működő szabad magyar sajtót. Olvassák és osszák meg tartalmaikat, és adományaikkal segítsék őket!

Sajtónap Magyarországon – Déli kávé Szele Tamással

Ma mindenki március tizenötödikét ünnepli, óvatosan tessék közlekedni, mert minden sarkon áll egy-egy politikus és kokárdát pufogtat meg közhelyeket, mintha kínai újév volna, csak akkor a kínaiak nem kokárdáznak, hanem petárdáznak. Arról viszont nagyjából mindenki megfeledkezik, hogy ma volna a Magyar Sajtó Napja is.

Pedig így van, éspedig 1990 óta. Annak alkalmából tették mára ezt a jeles napot, hogy 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékeit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt. 1848. március 15-én hirdették ki a polgári sajtószabadságot, majd április 11-én törvénybe is foglalták, mely fordulatot jelentett a korábbi szigorú cenzúra időszakához képest. Most meg forgatjuk szépen visszafelé az Idő kerekét, térünk vissza a cenzúrához a sajtó szabadsága helyett, mely pedig a Tizenkét Pont közül a legelső volt ám, annyira fontos.

Nem üres vádaskodás ez. Bizonyítani tudom.

Történt ugyanis, hogy a MUOSZ nem feledkezett meg a Magyar Sajtó (és sajtószabadság) Napjáról, így aztán közleményt szeretett volna kiadni az MTI erre a célra rendszeresített Sajtószolgálatán keresztül, a következő szöveggel:

„Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) ezen a napon hivatalos levélben csatlakozik ahhoz a panaszbeadványhoz, amelyet az Európai Bizottsághoz nyújtottak be a kormánypárti média kormányzati reklámok útján történő tiltott állami támogatása miatt.

A magyar sajtó Európában példátlan működési anomáliáját szóvá tevő beadványt a Klubrádió állította össze a Mérték Médiaelemző Műhely és Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője közreműködésével. Ez már a második panasz a Bizottság előtt az eltorzult magyar médiaviszonyok ügyében: az elsőt ugyanez a kör nyújtotta be 2016-ban a közmédia (az állami rádiók és televíziók, valamint az állami hírügynökség) minden észszerű határt túllépő, a közszolgálati feladatokkal nem indokolható, a magyar sajtópiacot súlyosan deformáló állami támogatása miatt.

A MÚOSZ azért csatlakozott a mostani panaszbeadványhoz, mert meggyőződése, hogy a magyar sajtószabadságra a legnagyobb veszélyt jelenleg a kormány szélsőségesen elfogult, kizárólag a politikai lojalitás szempontját követő és ezzel az állampolgárok pártatlan, sokszínű tájékoztatáshoz való jogát csorbító finanszírozási gyakorlata jelenti.”

Ez egy pontos és szakmai közlemény, ráadásul épp a megfelelő pillanatban.

Mit válaszolt erre az MTI?

„Tájékoztatom Önt, hogy az MTI OS-hez eljuttatott „Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja.” kezdetű közleményük az OS Szabályzatának (http://os.mti.hu/szabalyzat) 14.2. pontjába ütközik ezért azt nem áll módunkban kiadni.
Felhívom továbbá a szíves figyelmüket arra, hogy a Szabályzat 15. pontja értelmében az MTI jogosult egyes közlemények közzétételét megtagadni, a közlemény közzétételének megtagadásáért semmilyen felelősséggel nem tartozik.”

Ha ez nem cenzúra, akkor nem tudom, mit nevezünk annak.

Szakmai szervezet szakmai közleményének letiltása, de miért is? Lássuk azt a bizonyos 14.2 pontot!

„A közlemény nem sértheti a közmédia szervezeteinek jó hírét és üzleti érdekeit, nem irányulhat a közmédia bármely szervezete vagy annak munkavállalója ellen.”

Hát, egy bíróság előtt ez az érv nem nagyon állná meg a helyét, sőt, csak ártana a helyzetnek. Ugyanis lássuk csak, mi is rontja a közmédia szervezeteinek jó hírét és üzleti érdekeit? Az, hogy állami hirdetéseket közöl? Én tudom, hogy szégyen, de maguk is ennyire restellik, tessék mondani? Meg akarják tiltani, hogy beszéljenek róla? Hátha akkor nem veszik észre az emberek? Azért ez, sajtóban, aminek a lényege a nyilvánosság, elég reménytelen kísérlet, uraim… A független sajtóban, egészen pontosan a Vasárnapi Híreknél volt még főszerkesztő is, aki felállt a székéből, mert nem volt hajlandó Karácsony ünnepén sorosozó hirdetést bent hagyni a lapban – Kertész Anna volt, tavalyelőtt decemberben, tisztelet és dicsőség a nevének! – de azt nem gondoltam volna, hogy ez maguknál is szégyen, nem dicsőség…

Egyszóval, kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.

Azért a MUOSZ sajtónap alkalmából csak kiosztotta a szakma elismeréseit – Magyar Sajtódíjat kapott idén Doros Judit, Nagy József, illetve a Szabad Pécs szerkesztősége. Földes Anna-interjúdíjat Bíró Marianna, aki jelenleg az Index munkatársa, Aranytoll díjat Balogh Mária televíziós újságíró, az MTV volt munkatársa, Emőd Pál gazdasági újságíró, Gáti Julianna, a HVG egyik alapítója, egészségügyi újságíró, M. Lengyel László külpolitikai újságíró, a Népszabadság volt és az MTI jelenlegi munkatársa, Ocskay Zoltán autós újságíró, a Veterán Autó és Motor felelős szerkesztője, Tanács István, a Népszabadság volt szegedi tudósítója, Urbán Tamás fotóriporter és Fodor István határon túli magyar újságíró, a vajdasági Magyar Szó nyugalmazott munkatársa.

Nekik ezúton is szeretnénk kifejezni kollegiális gratulációinkat.

Nekik igen, de volt pár olyan díjeső is tegnap, amihez a legjobb indulattal sem bírunk gratulálni – nem is tudunk, ugyanis a padlón fetrengünk a röhögéstől.

Bizony, a kormánymédiának is sajtónap volt, nem csak az ellenzékinek meg a függetlennek.

Így aztán olyan díjparádét láthattunk, amilyent még soha: hogy finoman fogalmazzak, kormányoldalon demokratizálódott a díjosztás, és már nem csak a legkülönbek és legtehetségesebbek kaphatnak.

Sőt, ellenkezőleg.

A közmédia nyolc elismerést nyújtott át saját dolgozóinak, mely ceremóniát a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Dobos Menyhért nyitotta meg a lehető legabszurdabb beszéddel:

„Bábeli zűrzavarban élünk, az álhírek világában, ebben a helyzetben a közmédiának példát kell mutatnia és ez óriási felelősséget jelent.”

Példát is mutat, sztahanovi műszakban termelik az álhíreket, valóságos sajtóper-dömpinget váltottak ki, és még soha ennyi pert el nem vesztettek, mint idén. De lássuk, kik érdemelték ki a díjakat?

Malya Lilla kapta a Maszák Hugó-díjat belföldi tudósításért
Novotny Zoltán a Knézy Jenő-díjat sportújságíróként
Mosonyi Szabolcs és Bagladi Erika természetfilmesek vehették át az ismeretterjesztői díjat, a Tőkéczky László-díjat, amellyel a Széchenyi-díjas történésznek, egyetemi tanárnak állítottak emléket.
Bordi András bemondó lett a helyes nyelvhasználatot elismerő Wacha Imre-díj kitüntetettje. Bordi András egyúttal a közmédia főbemondója cím birtokosa is lett.
Peller Mariann, a Virtuózok producere lett a zenei díjas, a korábbi Magyar Rádió egykori zenei igazgatója, a Zeneakadémia hajdani főigazgatója nevét viselő Dohnányi Ernő-díj idei nyertese.
Muci Attila balkáni tudósító kapta külföldi-külhoni tudósítói díjat, az Egyesy Géza-díjat.
Németh Zsolt az M1 igazgatója lett a közéleti újságírói díj, a Herczeg Ferenc-díj idei kitüntetettje.
Jankovics Marcell rendező, író, grafikus kapta a közmédia életműdíját, a Csoóri Sándor-díjat.

Váljék egészségükre, kérem, ezek azok a díjak, amiket akkor se irigylünk, ha pénz is jár velük, nem csak a szégyen. De, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, lehet fokozni. Lehet tetézni. Most jön csak a feketeleves!

Gajdics Ottó, a Jótollú

Gajdics Ottó, a Szabad Föld hetilap főszerkesztője vehette át az első alkalommal odaítélt, a Médianéző Központ által alapított Jótollú magyar újságíró díjat csütörtökön Budapesten!

Hogy micsoda a Gajdics? Jó tollú? Újságíró? A címből csak annyi igaz, hogy magyar, az kétségbevonhatatlan, de a többi egyszerűen nevetséges.

A ceremónia se lehetett akármilyen, felszólalt Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Csoport vezetője az eseményen és azt mondta: „hisszük és gondoljuk, hogy Magyarországon a sajtó szabad.” Hangsúlyozta: napjainkban is megesik, hogy nem kapják meg a nekik járó elismerést, a kellő figyelmet az azt kiérdemlő teljesítmények.

Boros Bánk Levente, az elismerést alapító Médianéző Központ igazgatója arról beszélt: vannak, akik megfellebbezhetetlenül akarják megmondani, mi a minőségi újságírás, a valódi teljesítmény, de beindultak az ezzel ellentétes irányú változások.

Így van, igazat szólott felebarátunk a Médianéző Központból (micsoda egy magyartalan, sületlen elnevezés, magyarul a médiát figyeljük vagy vizsgáljuk, írjuk, olvassuk, hallgatjuk, de nézni csak akkor nézzük, ha audiovizuális, ez az angol „media-watching” tükörfordítása lesz). Bizony beindultak a minőségi újságírással és a valódi teljesítménnyel ellentétes irányú változások, pont a kormánymédia részéről, ha ezért járt a kitüntetés Gajdicsnak, akkor kiérdemelte – ugyanis az ő tevékenységének tényleg semmi köze az említett kritériumokhoz.

Különben meg mit csodálkozunk? Logikus a dolog: jómadárnak jó toll jár.

A díj elnevezését még az elcsapott KESMA-elnök, Varga István ihlette, ugyanis ő mondta ki egy őszinteségi rohamában (vagy hideg számítással, ez már sosem fog eldőlni), hogy akármennyit is forgatja a kormánysajtót, az „igényes, és jó tollú újságírók inkább a másik oldalon vannak”.

Ezt nem tűrhette a Médianéző, ezért alapított ilyen nevű díjat.

Kifejezetten jómadarak számára.

No, egyelőre itt tart a magyar sajtó, viharban hajózunk, mások már el is süllyedtek, a tehetségtelenek onnét, alulról lövöldözik felfelé a torpedóikat, hátha sikerül elsüllyeszteni, megszüntetni azt a pár, maradék, még szabad ladikot, ami most a szabad magyar sajtó.

Annyi se legyen.

Pincér, egy duplát kérek, ha valamikor, hát ma mindenképp a kávé a nemzeti italunk.

Hiszen az egész március tizenötödike, szabad sajtóstól, mindenestől egy kávéházból indult el.

A Pilvaxból.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!