Izrael döntése, hogy hivatalosan is népirtásnak nevezi az Oszmán Birodalomban elkövetett örmény tömeggyilkosságokat, egyszerre történelmi és politikai lépés. A határozat mögött nemcsak erkölcsi megfontolás áll, hanem az is, hogy Ankara és Jeruzsálem kapcsolata mélypontra jutott, miközben a Közel-Kelet új erőviszonyai átírják Izrael mozgásterét.
Izrael sokáig kerülte, hogy hivatalosan is népirtásként ismerje el az örmények elleni 1915-ös tömeggyilkosságokat. Nem azért, mert ne lett volna tisztában a történelmi tényekkel, és nem is azért, mert a zsidó államban ne értették volna pontosan, mit jelent egy államilag szervezett megsemmisítő politika. Éppen ellenkezőleg: az izraeli történelmi tudatban mindig is különös súlya volt az örmény tragédiának, részben azért is, mert a 20. század első nagy népirtásáról van szó, amelyet később sokan a holokauszt előképeként értelmeztek. A kérdés ezért nem az volt, hogy Izrael tudja-e, mi történt, hanem az, hogy miért csak most tartotta politikailag vállalhatónak a kimondását.
A válasz első része a történelemben keresendő. Az Oszmán Birodalom utolsó éveiben végrehajtott örmény népirtás során a hatóságok előbb az örmény elit felszámolásába kezdtek, majd a férfilakosság tömeges legyilkolása után nők és gyerekek százezreit kényszerítették halálmenetekre a szíriai sivatag felé. A cél nem egyszerű megtorlás vagy kitelepítés volt, hanem egy keresztény kisebbség szinte teljes eltüntetése az állam testéből. Ez a logika – a bűnbakképzés, a kollektív ellenséggé nyilvánítás, a bürokratikusan szervezett pusztítás – később is visszatérő mintává vált a modern tömeggyilkosságok történetében.
Nem véletlen, hogy az örmény népirtás emléke a holokauszt történetével is összekapcsolódott.
A náci vezetés jól ismerte az oszmán példát, és a történészek régóta rámutatnak: Hitler egyik cinikus érve éppen az volt, hogy a világ korábban is tétlenül nézte egy kisebbség tömeges megsemmisítését.
Az első világháború idején a német hadvezetés szövetségesként jelen volt az Oszmán Birodalomban, így az örmény népirtás tapasztalata nem maradt ismeretlen a későbbi német politikai és katonai elit előtt. Ebből a szempontból Izrael mostani döntése történelmi önértelmezés is: annak kimondása, hogy
a zsidó történelmi tapasztalat nem teheti közömbössé más népek megsemmisítésével szemben.
Mégis, Jeruzsálem évtizedeken át hallgatott. Ennek oka alapvetően geopolitikai volt. Izrael megalakulása után Törökország volt az egyik első muszlim többségű állam, amely elismerte a zsidó államot, és hosszú időn át fontos stratégiai partner maradt a térségben. Egy olyan régióban, ahol Izrael eleve ellenséges környezetben működött, Ankara kapcsolata felbecsülhetetlen értéket jelentett. Az örmény népirtás hivatalos elismerése viszont a török állam számára vörös vonal volt, így Jeruzsálem következetesen a történelmi igazság és a diplomáciai érdek közötti kényes egyensúlyozást választotta.
Ez az egyensúly Erdogan korszakában kezdett felborulni. A török elnök iszlamista fordulata, regionális ambíciói és Izraellel szembeni egyre nyíltabb retorikája fokozatosan kiüresítette a korábbi stratégiai partnerséget. A 2023-as Hamász-támadás után Ankara már nem egyszerűen kritikus hangot ütött meg Izraellel szemben, hanem a gázai háborút népirtásként kezdte emlegetni, és megszakította a gazdasági kapcsolatokat is. Ezzel Törökország nemcsak erkölcsi vádat fogalmazott meg, hanem a történelmi emlékezet nyelvét is fegyverként fordította Izrael ellen. Jeruzsálem mostani döntése részben erre adott válasz:
ha Ankara a népirtás fogalmát politikai eszközként használja Izraellel szemben, akkor Izrael is kimondhatja azt a történelmi igazságot, amelyet eddig diplomáciai okokból halogatott.
A döntés mögött ugyanakkor egy másik regionális szempont is meghúzódik: Azerbajdzsán szerepe. Izrael számára Baku az elmúlt években az egyik legfontosabb térségbeli partner lett, különösen Irán közelsége miatt. Az izraeli hírszerzés és stratégiai tervezés számára Azerbajdzsán kiemelt jelentőségű, miközben az azeri állam szoros etnikai és politikai kapcsolatban áll Törökországgal, és történelmi konfliktusban Örményországgal. Emiatt Izraelnek sokáig különösen kényelmetlen volt olyan lépést tennie, amelyet Ankara és Baku egyaránt ellenséges gesztusként értelmezhetett volna.
Most azonban a regionális helyzet változni látszik. Örményország az utóbbi időszakban igyekezett távolodni Moszkvától, és egyre nyitottabban keres kapcsolatot a Nyugattal. Ez új politikai kontextust teremtett: Jeruzsálem számára az örmény népirtás elismerése már nem kizárólag egy régi történelmi adósság rendezése, hanem egy új geopolitikai üzenet is lehet.
A döntés így egyszerre szól Törökországnak, Azerbajdzsánnak, a nyugati partnereknek és részben magának Örményországnak is.
A kérdés tehát nem csupán az, miért most történt meg az elismerés, hanem az is, mit árul el Izrael külpolitikai gondolkodásáról. A válasz az, hogy
a történelmi emlékezet a nemzetközi politikában ritkán pusztán erkölcsi kategória.
Az államok akkor neveznek nevén egy történelmi bűnt, amikor azt már össze tudják egyeztetni aktuális érdekeikkel, vagy amikor a hallgatás többe kerül, mint a kimondás. Izrael esetében most láthatóan ez a pont jött el.
Mindez nem teszi kisebbé a döntés jelentőségét. Sőt: éppen attól érdekes, hogy egyszerre erkölcsi és hatalmi aktus. Erkölcsi, mert egy sokáig halogatott történelmi igazságot mond ki. És hatalmi, mert egy megváltozott térségi erőtérben újraosztja a szimbolikus pozíciókat. Az örmények számára ez késői, de fontos elégtétel. Izrael számára pedig annak beismerése, hogy a történelem nyelvét nem lehet örökké pusztán diplomáciai mérlegeléseknek alárendelni.
A döntés végső tanulsága talán az, hogy a történelmi igazság sosem önmagában érkezik meg a politikába.
Mindig akkor tör utat magának, amikor erkölcs és érdek – legalább egy időre – ugyanabba az irányba mutat.
