Vélemény

Pozsgay-e- Lázár

Ezúttal is megnéztem az ATV Öt című műsorát. Az adás első felében Lázár Jánosról, a Telexen megjelent nagy interjújáról volt szó. A beszélgetés egy pontján az a meglepő állítás hangzott el, hogy Lázár a Fidesz Pozsgayja. Szerintem ez totális félreértés, félreértése mind az egykori MSZMP-nek, mind a mai Fidesznek. Miért is?

Az egykori MSZMP-vezetésében különböző politikai karakterű emberek voltak együtt Kádár vezetése alatt. Voltak köztük olyanok, akik a hatvanas évek eleje-közepe óta reformokat kezdeményeztek és részben irányították is a Kádár vezette MSZMP-n belüli keretek között, mint például Nyers Rezső vagy Fehér Lajos, és voltak az effajta reformokkal szembenálló, ortodoxabbnak tekintettek, mint egy időben Komócsin Zoltán, később Biszku Béla vagy Gáspár Sándor. Amikor Nyers Rezső vagy Aczél György miniszterből vagy miniszterhelyettesből a Központi Bizottság titkára lett és ilyen pozícióban reformokat irányíthatott, az a rendszer egyfajta lazulását, puhulását jelezte, amikor pedig ők kikerültek KB Titkárságából, az ellenkező irányú elmozdulást jelentett.

A fiatalabb generációból Pozsgay Imre vitathatatlanul a reformerek közé tartozott, akik a rendszer egyfajta „demokratizálását” képviselte a pártvezetésen belül,

a Népfront főtitkári pozícióját arra használta, hogy az MSZMP-n kívüli reformer értelmiségiekkel építsen kapcsolatokat, 1989-re az MSZMP reformköreinek egyfajta vezéralakja lett, és így lett az MSZP köztársasági elnökjelöltje.

Belátta, hogy nem tartható fenn az MSZMP hatalmi monopóliuma, és az MDF lakiteleki konferenciáján való fellépésével már az

MSZMP és az alakuló MDF közötti együttműködés útját egyengette, az elképzelt köztársasági elnöki pozícióban is egy MSZP–MDF koalíciós kormány létrejöttére törekedett volna.

(Ezt személyesen elmondta nekem is.) Miután az 1989. novemberi népszavazás keresztülhúzta köztársasági elnöki ambícióit, pályája éles fordulatot vett: elhagyta az MSZP-t, amelynek pedig frakcióvezetője volt, új pártot kísérelt meg létrehozni, majd élete utolsó éveiben a hatalmon levő Fidesszel működött együtt. Ez sem változtat azonban azon, hogy

a Kádár-rendszer keretei között az akkori MSZMP határozottan progresszív reformer profilú egyik vezetője volt, világosan elkülönülve a Kádár mögötti centrumtól.

Lázár János esetében semmi ehhez hasonlóról nem beszélhetünk. A Fideszen belül nem tudunk olyan irányzatokról, mint az egykori MSZMP-ben. 1993-ig voltak a Fideszben irányzatok, de azóta, hogy Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára, majd őket követően Szelényi Zsuzsa és Hegedüs István és sok országosan nem ismert társuk elhagyta az Orbán és Kövér vezette pártot, nem tudunk a Fideszben eltérő politikai arculatú politikusokról.

A nem a Fideszt szolgaian követő sajtóban, médiában, internetes portálokon előszeretettel tulajdonítanak ilyen szerepet az olyanoknak, akik elvesztettek valamilyen pozíciót, mint Navracsics Tibornak, Pokorni Zoltánnak, Stumpf Istvánnak, Lázár Jánosnak.

Végignéztem néhány hónappal ezelőtt az interneten Orbán Balázs államtitkár új könyvének bemutatóját a Matthias Corvinus Collegium szervezésében, ahol Lázár, Navracsics és Stumpf Orbán egykori kormányzati kulcsembereiként méltatták az államtitkár könyvét,

illetve a kormány korábbi időszakait. Mindhárman teljes mértékben azonosultak az orbáni politikával, Lázár pedig kiváltképp.

Lázár minden nyilatkozatában, minden gesztusában világossá teszi, mennyire követi az orbáni „szuverenizmust”.

Emlékezetes, hogyan lépett fel a civil szervezetekkel szemben, hogyan volt aktív szereplője az európai normák kijátszásának a legkülönbözőbb ügyekben.

Lázár Jánosnak semmiféle Orbánétól eltérő politikai profilja a Fideszen belül nincs. Őt állítani párhuzamba Pozsgayval totális tévedés.

Aki még emlékszik a több mint harminc évvel ezelőtti világra, az beláthatja: ha volt valaki, akinek Kádár mögötti pozíciója Lázár mai pozíciójához hasonlítható, az sokkal inkább Grósz Károly lehet, akinek nem volt világosan elkülöníthető politikai arculata az akkori MSZMP-n belül, csak azt lehetett tudni róla, hogy utódjelöltnek tekintette magát, mint ahogy annak is bizonyult.

Állig fegyverben?

Orbán miniszterelnök pénteki rádiószózata szerint az ország „állig felfegyverkezve” lép fel a koronavírus-járvány második hulláma ellen. Az első hullám elleni védekezés sikeres volt, talán a legsikeresebb Európában, azt szerinte „megnyertük”, most a második hullám ellen indulunk harcba.

Az „állig felfegyverkezve” fordulat csak úgy érthető, hogy az állam mindent megtesz a járvány visszaszorítására.

Nem így van.

A járvány elleni fellépésnek ára van. Azok a korlátozások, amelyeket az első hullámban a különféle országok alkalmaztak, hogy az emberek közötti érintkezés drasztikus korlátozásával állítsák meg a vírus terjedését, súlyos hátrányokkal jártak: példátlan, és viszonylag jól mérhető gazdasági visszaesést eredményeztek szerte a világon, és nem kevésbé súlyos, ma még felmérhetetlen következményei lehettek az oktatási intézmények bezárásának.

Emlékszünk, az első hullám idején a magyar ellenzéki pártok kiváltképp az utóbbiakkal kapcsolatban támadták az Orbán-kormányt: márciusban követelték az iskolák bezárását – amiben Orbán engedett –, majd májusban tiltakoztak az érettségi megtartása ellen, amiben a kormány nem engedett, és amiben a kormány álláspontja igazolódott.

Az ellenzéki pártok és neves közgazdászok a gazdasági válságkezelés ügyében is bírálták a kormányt, főleg amiatt, hogy nem nyújtott más európai országokhoz hasonlóan masszív bérpótlást a gazdasági visszaesés kárvallottainak és nem emelte a munkanélküli ellátást. A magyar visszaesés mértéke azt mutatja, hogy ebben a vitában az ellenzéki pártoknak és a közgazdászoknak lehetett igazuk.

Most, a második hullám elején a kormány a határok lezárásával vélt fellépni a járvány ellen, azt feltételezve – mellesleg egyes vezető orvosszakértők véleményére támaszkodva –, hogy az országon belül tulajdonképpen nincs is járvány, azt csak behurcolják.

Ugyanakkor az országon belüli terjedés akadályozására nem tett lépéseket, fenntartja a nyár folyamán tett könnyítő lépések többségét. A leginkább látványos ezek közül a szurkolók jelenlétében tartott sportesemények engedélyezése. Az állam korábban is kevesebb tesztet végeztetett, mint a legtöbb európai ország, s a külföldről hazatérők illetve a fertőzöttekkel kapcsolatba kerültek tesztjét az állam mindmáig nem finanszírozza.

Ellenzéki politikusok a határok egyoldalú lezárását nem kifogásolták, nem tették szóvá, hogy ez ellentétes az EU normáival, csak annak következetlenségét vitatják egyesek a médiában. Azt viszont támadják, hogy a tesztekért fizetni kell, és követelik a széleskörű ingyenes tesztelést.

Mi is történik ma Magyarországon, ha valakiről kiderül, hogy megfertőződött, és a koronavírus tüneteit mutatja? Felhívja a háziorvost, aki kiküldi a mentőt, aki elvégzi a tesztet, és egy-két napon belül értesítést küld az eredményről. Neki és a közös háztartásban élő családtagoknak kell „hatósági házi karanténban” maradniuk két hétre, hacsak két negatív tesztet nem tudnak felmutatni. A családtagoknak ezért ki kell fizetniük a fejenként harminc-negyvenezer forintot, kétszer is. Ez

arra ösztönzi azokat, akikkel a megfertőzött személy esetleg találkozott, de nincs semmilyen tünetük, hogy ne menjenek el tesztelni – hiszen nekik el kell menniük valamilyen magánintézménybe –, és, ha jó esetben kerülik is a találkozásokat másokkal, ne érvényesítsék magukra szigorúan a karanténszabályokat.

Mivel a karanténban töltött időre semmiféle keresetpótlás (táppénz vagy egyéb) nem jár, a fertőzöttekkel kapcsolatba kerültek nem érdekeltek abban, hogy ezt a kapcsolatot regisztrálják, és karanténba vonuljanak és/vagy teszteltessék magukat.

A kormány intézkedései tehát erőteljesen akadályozzák a járvány elleni védekezést.

Más tekintetben is vitathatók a kormány intézkedései, és vitatják is azokat független szakértők és ellenzéki politikusok. Az iskolák megnyitását, az oktatás folytatását tudtommal senki sem kifogásolja (hiszen mindenki látta a tavaszi bezárás hátrányos következményeit), azt azonban igen, hogy nem finanszírozza az állam a pedagógusok folyamatos tesztelését, az iskolába érkező gyerekek hőmérőzését, nem is próbálkoznak az osztályok bontásával, nem foglalkoznak a lépcsőzetes iskolakezdésre vonatkozó főpolgármesteri javaslattal Budapesten.

Az iskolakezdés a vírus terjedése szempontjából vitathatatlan kockázattal jár, és a kormány nem tesz olyan intézkedéseket, amelyek mérsékelnék ezt a kockázatot.

Az önkormányzatokat sem támogatja pénzzel abban, hogy maguk tegyenek ilyen intézkedéseket. Ma még nem tudhatjuk, hogy milyen terhet ró majd a szülőkre a megfázott, tüneteket mutató gyerekek otthon tartása az iskolából. Az otthoni munkavégzés a tavaszi helyzethez képest erősen visszaszorult, és a kormány az otthoni munkavégzésnek a kormányintézményekben való deklarált tiltásával ezt erősíti, ezzel is a vírus terjedésével szembeni fellépést gyengítve.

El kell persze ismerni, hogy mindezekben az ügyekben sokszor egymással ellentétes szempontokat kell figyelembe venni.

Az azonban egyértelmű, hogy a tesztek, illetve a karanténban töltött idő finanszírozását az államnak költségvetési forrásból kellene fedeznie, hogy az érintett személyeket, családokat semmiképpen ne tegye ellenérdekeltté a vírus terjedésének akadályozásával szemben.

Ma a kormány nem így jár el, és ezzel a járvány elleni védekezés legfontosabb feladatát hárítja el magától. Szemben Orbán állításával, nem állig fegyverben fogadja a vírust, hanem eldobja a járvánnyal szembeni legélesebb fegyvert.

Ez igazi botrány.

Csak kérdezem…

Morgolódom és kérdezek. De ez ne tévesszen meg senkit! Nem várok választ kérdéseimre. Megszoktam már, hogy a kormány kérdéseivel is képes hazudni, válaszaitól sem lehet egy szemernyi igazságot várni. Javaslom mindenki gondoljon amit akar. Én is.

Tud nekem válaszolni valaki arra, hogy

a Moderna korszerűbb, hatékonyabb, olcsóbb vakcinája miért nem kellett nekünk?

Arra sem ártana érdemi válasz

miért vettünk a korszerűtlen, EU-ban bevizsgálatlan, kevésbé hatékony és jóval drágább kínai vakcinából hatalmas mennyiséget?

van tovább:

Miért erőlteti a kormány a hatvan év fölötti, akár krónikus betegségben szenvedőkre azt az oltóanyagot amit maguk a kínaiak sem adnak be a 59 éven felüli korosztálynak?

Miért kényszerítik a polgárokra – kihasználva a laikusok vírusfertőzéstől való félelmét -, hogy akár fenyegetéssel, de elfogadják a kínai vakcinát,  mondván vagy elfogadják azt, vagy mehetnek a sor végére!!!???

Most, hogy kiderült a kormány nem hívta le a rendelkezésünkre álló uniós kvóta felét

nem marad más épkézláb magyarázat erre, mint az, hogy Orbán és Szijjártó „portyázó” beszerzői a Modernával nem, míg a kínaiakkal tudtak „okosban” is megállapodást kötni.

Hja, kérem fel kell tölteni az offshore számlákat, mert ki tudja mi lesz 2022-ben?

1956: forradalom alulnézetben

1956. októberében kilenc éves voltam. Azon a 23-án délutános voltam az iskolában. Nagyon nem szerettem ezt a váltott műszakos beosztást, mert mire úgy öt óra körül vége lett a tanításnak, már sötét este volt. Akkoriban az Andrássy úton – bocsánat: a Sztálin úton – csak nagyon halványan világítottak a lámpák, és hogy ne féljek a sötétben hazafelé mindig fürgén szedtem a lábam. Általában egyedül mentem haza az iskolából, de azon a délutánom anya és apa is értem jött. Nem is értettem a dolgot.

Ahol 1956 őszén laktunk, az korábban volt már Oktogon, aztán Mussolini tér, Hitler tér, akkoriban November 7 térnek hívták, most megint Oktogon. Talán huszonöt család élt velünk a 3-as szám alatt, az úgynevezett IBUSZ-házban. Amikor azon a 23-i estén hazavittek az iskolából, nem gondoltam, hogy jó pár hétig nem is nagyon fogok kimozdulni onnan. Azt sem gondoltam, hogy néhány nappal később néhány bútorral, matraccal, leköltözünk a légópincébe, és mi is, ahogyan szinte minden család a házból, berendezkedünk a maga fáskamrában.

Anyám még évekkel később is sokszor emlegette a „pinceheteket”, mert a háború alatt ő egyszer már megélte itt ugyanezt. 1945-ben azt gondolta, soha többé nem kell abba a dohos, fáskamrákkal szabdalt pincébe költöznie, de az élet megtanította neki is, hogy a történelem nem ismer olyat, hogy „soha”. De nem is az volt a legnagyobb bánata, hogy a fáskamrába kellett berendezkednie, hanem az, hogy a téren megint tankok dübörögtek, géppuskák kerepeltek, a körúton a holtestek hevertek.

Fortepan. Az „IBUSZ-ház”, ahol laktunk

Amikor másnap délben kezdtem összeszedni az iskolai füzeteimet, apa azt mondta, ma nem kell iskolába menni, mert váratlanul szünet lett. Arra nem emlékszem, de talán azt is hozzátette, szénszünet van, és ebben nem volt semmi különös, akkoriban szinte minden évben elrendelték ezt néhány napra.

Az már furább volt, hogy a szüleim időnként elvonultak a másik szobába, halkan beszélgettek, nagyon vigyáztak, hogy ne előttem tárgyalják ki a városban történő eseményeket. Szokatlan volt a nagy jövés-menés is a házban, a szomszédok be-becsengettek, valamit sustorogtam a felnőttek az előszobában, aztán mentek tovább.

Mielőtt leköltöztünk a pincébe, néhány napig apa mást sem csinált, mint egy zsákban hordta fel a fát a pincéből, gondosan bepakolta a kamrába, a kisszobába, közben a lakás lassan olyan lett, mint a fáspince, a pince meg akár a kamra. Abban is hasonlítottak, hogy a mama befőttjeinek egy része, a kamrai polcokra gyűjtött konzervek, meg a nagy zsíros bödön, aminek mélyén mindig lapult némi előre elkészített libasült, lassan-lassan leköltözött a pincébe. Nem értettem ezt a felfordulást, de apa megmagyarázta: kell a hely a kamrában.

Már november eleje volt, amikor egyik reggel furcsa, zörgő, dübörgő hangra ébredtem. Csendes udvari lakásunk volt, oda még a körúti villamos csilingelése is csak nyáron hallatszott be, de ilyet még soha nem hallottam. Anya arcát, a pillantását, ahogyan összenézett apával soha nem fogom elfelejteni. „Te is hallod? –kérdezte apát. – Az, amire én gondolok?” „Az, felelte, apa. Tankok.”

Azon a napon a téren már minden üzlet zárva maradt. Nem nyitott ki a Hunyadi téri piac sem, a kofák is otthon maradtak. Anya becsöngetett a szomszédba, Sitkéry néni, a neves orvos professzor felesége, ugyanolyan tanácstalan arccal nyitott ajtót, aztán mindketten átmenetek Máthéékhoz, hogy talán az ezredesi rangban szolgáló katonaorvos fogásztól sikerül megtudni valamit arról, ami a városban történik.

De mire visszajöttek, a helyzet megváltozott, a Lenin körúton minden irányból lövések dördültek. A szemben lévő Abbázia étterem feletti lakásba egy géppuskafészek telepedett. Már szinte szünet nélkül szóltak a fegyverek. Másnap reggel a Hősök tere felől lánctalpak csörgése ébresztett. Gyorsan átszaladtam Máthéékhoz, hogy az ő ablakukból lássam a tankot a ház előtt. Csikorogva fékezett, egy orosz tank volt, de szinte azonnal géppuska tűz fogadta. Kicsit előre lódult a monstrum, aztán visszatolatott. A géppuska kerepelése elhallgatott. Vihar előtti csend lett. Váratlanul eldördült egy ágyúlövés. Aztán még egy. És a harmadik. Máthé néni felkapott és hazaszaladt velem. „Szemben ég az Abbázia!” – mondta anyámnak és a kezébe nyomott. A házban mindenki fejvesztve rohant a pincébe.

Fortepán. Az Abbázia, miután elment a tank

Mi gyerekek – Lakatos Gyuri, Vargha Zoli, Kutas Mari, Máthé Jancsi, meg a két kicsit különc nővére, Ági és Éva, jól elvoltunk a pincében. Szinte napokig nem láttak minket a felnőttek, ennél emlékezetesebb bújócskára nem is emlékszem. Csak akkor kerültünk elő, amikor megéheztünk.

A pince-élet negyedik, ötödik napján már egyre gyakrabban voltunk éhesek, mert szinte minden család felélte a tartalékait, amit magával hozott. Az utcára veszélyes volt kimerészkedni, bár apám kétnaponta elindult kenyéréért, és általában nem is jött soha haza üres kézzel. Máig nem értem, hogyan csinálta. Dr. Máthénak is hozott, mert az ezredes nem mert lejönni még a pincébe sem, noha „csak” katona orvos volt, bezárkózott a lakásukba, és nem nyitott ajtót senkinek, apámon kívül.

November közepén aztán tényleg nem volt mit enni. Akkor már apa sem tudott kenyeret szerezni. Szerencsére az első emeleten lakott egy szakács, a nevére már nem emlékszem, a Gundelben ő volt a séf. A házban volt a híres Kékes étterem, ott, ahol, most az OTP fiók van. Amikor elkezdődött a lövöldözés, bezárt az étterem is. A szakácsunknak eszébe jutott, hogy minden konyha mellett kell lennie egy raktárnak, ha mást nem is, száraztésztát, babot, lisztet, tojást, meg ilyesmit biztosan tartanak benne.

Igaza volt. Előbb a tészták kerültek terítékre, aztán a konzervek, naponta egyszer minden családnak jutott fejenként egy-egy tál meleg étel. Volt egy nagy hűtőszekrény is, ami akkoriban még nem árammal, hanem táblás jéggel működött, de a jegesnek persze esze ágában sem volt ezekben a napokban erre jönni. A séf a hűtőben talált mindenféle füstölt és nyers húst, kolbászt, csupa olyan finomságot, amit ezekben a napokban aranyért sem lehetett volna beszerezni. Igaz, ezek már kicsit „sajátos” állagúak voltak, békeidőben talán rá sem nézett volna az ember orrfacsarodás nélkül.

Ott, akkor, éhesen, mindez senkit nem zavart. Összefutott a nyál mindenki szájában, amikor megláttuk a csülköket, oldalasokat. A raktárban volt bab is, a húsok is némi ecetes „kezelés” után fogyasztható állapotba kerültek. Az asszonyok a lisztből csipetkét gyúrtak…

Kint még dörögtek a fegyverek, de ez akkor, minket, gyerekeket, már nem érdekelt. Emlékszem, életem legfinomabb bablevesét akkor, 1956. novemberében, ott, a fáspincében ettem. Boldogok voltunk, mert volt mit ennünk.

Varju válaszol

Varju Lászlót kérdezték az ATV Startban. Olyan ügyekben is, amelyekben nem volt könnyű népszerűnek gondolt válaszokat adni.

A műsorvezető visszatért arra, hogy Vadai Ágnes arra kérdezett rá a miniszterelnöknél, hogy Magyarországra járnak magukat oltatni határon túli magyarok. Míg Gulyás Gergely múlt csütörtökön ezt tagadta, arra hivatkozva, hogy csak a magyar TAJ-számmal rendelkezők kapnak az országban oltást, a miniszterelnök viszont a Kossuth-rádióban azt mondta, hogy „a kormány 13 millió embernek elég vakcinát rendelt, azért, mert szerettek volna felkészülni arra, ha határon túl nem lesz elég vakcina, és így minden magyart be tudnak majd oltani”.

Varju válasza:

„Én azt gondolom, hogy minden magyar állampolgárnak lehetőséget kell biztosítani, aki be akarja magának adatni, vagy élni akar a védőoltás lehetőségével.”

A műsorvezető újabb kérdésére: „Tehát nem ellenzik, hogy a határon túli magyarokat, a kettős állampolgárokat is oltassa a kormány?”, Varju megerősíti: „Én azt gondolom, hogy minden magyar állampolgárnak lehetőséget kell biztosítani erre.”

Ezen a héten kerül az Országgyűlés elé az a törvényjavaslat, amely mentesíti a személyi jövedelemadó alól a 25 évnél fiatalabbak keresetét. Erre is rákérdezett az ATV műsorvezetője. Varju válasza:

„Nézze, az egészen biztos, hogy a fiatalok számára meglevő kedvezmények, azok mindig jól jönnek. Az, hogy a fiataloknak nem ez a fő problémája, mert nincs munkahelyük, nincs hol elhelyezkedni, az lesz az igazi probléma, és ezért ez szemfényvesztés. Ezért a frakciónk a döntését még megfontolja. De mindenképpen jó volna, hogyha a fiataloknak igazából tudnánk segíteni, és erre lesznek javaslataink is a vitában.”

A műsorvezető újabb kérdésére, hogy Varju inkább amellett lesz-e a frakcióülésen, hogy szavazzák meg, Varju válasza: „Én személyesen azt gondolom, hogy igen, ezt támogatni kell.”

Én magam ezen az oldalon mindkét ügyben leírtam már, hogy nem helyeslem, amit az Orbán-kormány csinál. Nem helyeslem a 25 éven aluliaknak adott kedvezményt, mert szerintem minden jövedelmet adóztatni kell, így a négy gyerekes anyák jövedelmét is, és a 25 éven aluli fiatalokét is, és ez alól legfeljebb a legalacsonyabb jövedelmek jelenthetnek kivételt, ahogy ez 2010 előtt történt, függetlenül nemtől, gyerekszámtól és életkortól.

Egyszerűen azért gondolom ezt, mert noha a polgárok, adófizetők, fogyasztók részéről elfogadható, ha örülnek minden adókedvezménynek, a politikusnak, kiváltképp, ha a költségvetési bizottság elnöke, mindig abból kell kiindulnia, hogy ha egyeseknek kedvezményt adunk, annak árát a többieknek kell megfizetniük.

Már ez a megfontolás is elegendő lenne annak megkérdőjelezéséhez, hogy vajon a magyar állam feladata-e, hogy a szomszéd országokban élők védőoltásáról gondolkodjék. Van a magyar államnak alkotmányos felelőssége a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok iránt, de ez – szerintem – arra vonatkozik, hogy hozzásegítsük őket magyar mivoltuk megőrzéséhez: magyar nyelvű oktatáshoz, magyar nyelvű kultúrához, az anyaországgal való kapcsolattartáshoz. Életük ama vonatkozásiban, amelyek nem magyar mivoltukból következnek, tehát gazdasági vállalkozásaikban, lakáshoz jutásukban, egészségügyi ellátásukban nincs a magyar államnak ilyen felelőssége. Ezért

a koronavírus elleni védőoltásukról sem a magyar államnak kell a magyar adófizetők adóbefizetéseinek terhére gondolkodnia.

Én tudom, hogy népszerűnek gondolt ügyekben nemet mondani ellenzéki politikusként nem könnyű. Az MSZP-frakció az Orbán-kormányok ilyen lépéseire rendszeresen igent mondott az elmúlt immár több mint tíz évben: támogatták a „rezsicsökkentést”, támogatták a családi adókedvezményt, támogatták a kettős állampolgárságot, támogatták a nők 40 szolgálati év utáni nyugdíjba vonulásának lehetőségét.

A DK-t többek között éppen az különböztette meg az MSZP-től, hogy volt bátorsága nemet mondani a Fidesz törvényjavaslataira olyan ügyekben is, amelyekben a többi ellenzéki párt a Fidesz mellé állt.

Varju válaszai most mást mutatnak.

A műsorvezető arra is rákérdezett, hogy Kálmán Olga, aki ma a DK politikusa, elnökségi tagja, elmondta a napokban, hogy a Szputnyik V vakcinával oltatta be magát, miközben a DK helyteleníti az Európai Gyógyszerügynökség által nem jóváhagyott vakcinák alkalmazását az országban. Varju szerint „… mindenkinek a személyes ügye, és el kell döntenie, hogy melyikkel mit tart fontosabbnak, vagy mit tart elsődlegesnek. (…)

Én azt gondolom továbbra is, hogy az egy nagyon fontos és a magyar emberek számára elérhetővé vált korábban akár a Pfizertől, akár más gyógyszergyáraktól elérhető vakcina.

Mivel a magyar kormány nem tett eleget annak, hogy a rendelkezésére álló gyógyszert behozza Magyarországra, helyette mással próbált kísérletezni, én azt gondolom, hogy továbbra is helyes, és követeljük azt, hogy a magyar kormány hozza be végre, és adja be az embereknek, és adja meg azt a lehetőséget, hogy Európai Gyógyszerügynökség által jóváhagyott védőoltással oltathassák be magukat.

” Ebben az esetben nehéz dilemmával kerülünk szembe, amelyre Varju nem adott egyértelmű választ, amit meg tudok érteni. Erre a kérdésre egy külön jegyzetben térek vissza.

Foszlányaim 2.

0

Milyen elbaszott országban élek? Milyen ország az, ahol a kormányzópárt derékhadához tartozó interjúalany azzal mondja vissza a már leegyeztetett interjút, hogy az időközben őt ért támadásoktól, ne a balliberális ellenzékinek titulált orgánum védje, mert abból neki csak további baja lehet!
A baloldaliságot én személy szerint kikérem magamnak, liberalizmusunk pedig magával hozza, hogy függetlenségünkhöz ragaszkodva minden véleménynek helyt adunk! Pontosabban csak adnánk, ha mindkét oldal hajlandó lenne egy olyan orgánumban megszólalni, ahol az övéitől különböző vélemények is helyt kapnak! És bármilyen hihetetlen, ezek a „véleménynyilvánítók” alkalmanként még balosok is…, ha ennek van még egyáltalán értelme, én úgy mondanám inkább: nem osztják a fideszkormány véleményét.
A „Nemnyilatkozót” magát még csak-csak megértem, semmi szükség arra, hogy a Rómáig vezető út keresztre feszített emberekkel legyen szegélyezve; épp elég galibát okozott az az Egy is, aki vélt vagy valós igazával a mártíromságot választotta.
Belátom azt is, hogy az EU-s pénzekhez való további hozzáférést – a héten megmondták a Néppártnál – csak az illiberálisból hirtelen átnevezett „kereszténydemokrácia” útján élvezheti tovább a kormányzópárt, megfosztva még attól az icipici örömtől is, hogy – amúgy jó szélsőjobbosként – a Horthy korszakra utaló jelzővel illethesse. Ennek jegyében legalább  saját embereit nem kellene félelemben tartani, nem kellene őket is egy alternatív valóság Patyomkin falujába szorítani. Legalább ennyi, ha már félelem nélküli gondolat- és szólásszabadságról nem álmodhatunk.

Hajléktalanok – (a Budapest sorozatból)

A „hajléktalan” tulajdonképpen furcsa kifejezés. Azt jelenti, hogy XXI. század Európájában vannak még olyanok, akiknek nincs hol lakni.

Az persze nem tagadható, hogy egyrészt a bajt nagy százalékban önmaguk okozták, másrészt a közösség (állam) igyekszik segíteni azzal, hogy hajléktalan tömegszállásokat hoz létre, ahol ezek az emberek éjszakára meghúzhatják magukat (a lényeg a meghúzhatáson van, a szállás lakhelynek alkalmatlan, de még csak pihenőhelynek is az).

A hajléktalanság azzal jár, hogy az ember nem tud munkát vállalni, azaz véglegesen a társadalom peremére szorul, mert állandó bevétel nélkül csak valamilyen adományokból, azaz koldulásból tud egyáltalán megélni (ha ugyan). A hajléktalanok a társadalom legszerencsétlenebbjei.

A hajléktalanság döntően a városban található életforma, mert ott van egyáltalán lehetőség létfenntartásra, ezért a hajléktalanok a városok „színfoltjai”. Ilyen helyzetnek egy mai, viszonylag nagy tőkeerővel bíró közösségben elméletileg nem szabadna megtörténnie, mert nem csak a hajléktalanoknak rossz, hanem a város többi lakójának is. Aki pedig erőből akarja megoldani, hogy „ne legyenek hajléktalanok”, illetve nézzen ki úgy a város, mintha nem lennének, az a humanitást illetően nagyon csúnya képet fest magáról. Persze a jelenlegi vezetésnek a hajléktalanok kriminalizálása csak ujjgyakorlat, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy sikerült már kriminalizálni az oktatást a belügyhöz rendeléssel, az egészségügyet a belügyhöz rendeléssel, és ha így megy tovább a külügyön kívül minden a belügyhöz fog tartozni, mert minden szakág annyira lerohad, hogy már csak rendőri felügyelettel működik.

Mint olyan ember, aki állandó lakóhellyel bír, nem tudom, milyenek a hajléktalanszállások, csak azt tudom, hogy a hajléktalanok nem szeretnek oda bemenni (egymástól való lopás? Egyéb atrocitás? Szesztilalom?). Inkább alszanak az utcán, vállalva annak minden ódiumát. A karitatív szervezetek végeztek felméréseket, és ezeket a felméréseket, valamint a karitatív szervezetek tagjainak tanácsadását igénybe véve kellene elkezdeni gondolkodni a probléma megoldásán. Szerintem ugyanis szégyen, hogy itt Budapesten és ma, a XXI. században létezzen még az a meghatározás, hogy „hajléktalan”.

Úgy vélem, a hajléktalanok egy része visszahozható a társadalomba, de ennek elsőrendű feltétele, hogy otthonuk legyen, éspedig nem egy olyan szűk tömegszálláson (3 – 5 m2/fő), ahová este bemennek, reggel meg kizavarják őket, hogy aztán napközben „lakjanak” ott, ahol akarnak … illetve ahol tudnak.

Az emberek nagy részének van szerető családja, amelyik képes segíteni őket, ha bajba kerülnek, például befogadással, viszont ezeknek az embereknek nincsen segítségük, ráadásul a hajléktalanságukból következtetve, azaz hogy nekik kellett elhagyni az otthont, a legtöbbje valószínűleg gyámoltalan és/vagy a családjával rossz viszonyban lévő ember, akinek az utcán lakáson kívül elfogytak a lehetőségei.

Úgy gondolom, hogy Budapestet példának véve (valószínűleg a döntő részük itt él) lehetnek a fővárosban párezren. Mivel ez nem akkora szám, hogy kezelhetetlen legyen, érdemes elgondolkodni rajta, hogy lehetne részükre a tényleges lakhatást biztosítani.

A normál, állami vagy fővárosi tulajdonban lévő. egyedi lakások túl értékesek ahhoz, hogy azokat odaadják egy hajléktalannak, akinek a bevétele messze nem akkora, hogy fönn tudná tartani, ráadásul a hajléktalanok életvitele sem mindig olyan, hogy a ház többi lakója simán elfogadja a beköltöztetést. Valószínűleg még akkor se fogadja el, ha olyan. Ezért javasolható, hogy speciális házak épüljenek egy, de akár két személy (vannak köztük párok is) számára is alkalmas „hajléktalan lakásokkal”. Ha ezt szegregációnak minősíti valaki, azt vállalni kell.

Az ilyen lakásokból álló házak elosztva a külső kerületekben épülnének, de olyan helyen, ahonnan a városba való bejutás lehetséges. Egy lakás kb. 18 m2 alapterületű lenne vizesblokkal együtt, minimalista berendezéssel, természetesen fűthető és zárható kivitelben, ahová ténylegesen haza lehet menni, emeletenként egy-egy közös mosókonyhával. A rezsit, ha a hajléktalannak nincs állása, az állam fizetné, ha van neki, az állam csak segít. A házban megfelelően szakképzett személyzet (az állam által fizetett dolgozók és karitatív szervezetek tagjai) segítené egyrészt az egymást támogató, a környezetüket tisztán tartó és a békés együttélést preferáló lakóközösség kiépítését, másrészt a visszailleszkedést a normál polgári környezetbe, ha az adott hajléktalan alkalmas erre. A helyi foglalkoztatás is megszervezhető, mely elsősorban a ház megfelelően tiszta és működőképes állapotban tartását irányozná elő, és ezért szerény fizetést is kapnának az ezt elvégző ottlakók. A házban (pl. a pincében vagy célszerű melléképületben) valamilyen kisüzem is létrehozható, amelyben hasznos termelő tevékenységet lehet folytatni azoknak, akik a cégeknél normál munkaerőként már nem jöhetnek számításba, mert képtelenek lennének valahová naponta eljárni, és ott folyamatosan célirányos tevékenységet végezni. Hogy mit termeljenek vagy gyártsanak, annak kitalálásával fantáziadús és a gazdaságban jártas személyeket kellene megbízni, a megfelelő szakmai vitát lefolytatni, és a végeredményt figyelembe véve kialakítani a szükséges rendszert. Természetesen lennének olyanok is, akik, ha a lakhatásuk biztosított (és így már az), cégeknél vagy kisvállalkozóknál tudnának munkát vállalni.

Egy ilyen házban korlátozott számban kicsivel nagyobb lakások is kialakíthatók azok számára, akik még nem hajléktalanok, de valamilyen váratlan okból épp elvesztik az otthonukat. Így ahelyett, hogy megindítanánk őket a tényleges hajléktalansághoz vezető úton, az állam és a főváros együtt tud segíteni a nagy bajba került ember- és honfitársainkon (akik pl. kilakoltatással kell szembenézzenek), mert van hozzá eszköze. Ennek híján a televízióban ugyan be lehet mutatni közülük egy-kettőnek a szerencsétlen sorsát, így a bemutatottak (de csak ők!) a megsajnálás indukálta közadakozásból valami segítséghez hozzájutnak, ám ez nem általános és nem végleges megoldás.

A problémás (együttélésre alkalmatlan) hajléktalanok részére megmaradnának a jelenlegi szállások, melyeket valamilyen gondozóhellyé kell átalakítani.

Az erre az elképzelésre vonatkozó tanulmánytervek elkészítése nem túl költséges (egy tanulmányterv elkészítése az adott projekt megvalósításához képest mindig filléres holmi), ezért még ha jelenleg olyan is a helyzet, hogy nem lesz belőle semmi, a tanulmánytervet akkor is érdemes elkészíttetni, hogy bármikor elővehető legyen, ha kell.

Az ilyen házak kiépítése (Budapestet véve példának) összesen 5000 darab lakással és lakásonként 10 millióval számolva 50 milliárd HUF. A jelenleg regnálók által a hobbijuk (sportlétesítmények + TAO), a haszonszerzésük (pl. állami tender) és a propagandájuk (pl. állami média) céljára évente elszórt  „közkiadások” néha elképesztő mértékéhez hasonlítva, valamint tekintve, hogy az ilyen házak megépítése csak egyszeri kiadás 40 – 50 évre (a hajléktalanok „újratermelődésével” ugyan számolni kell, de elhalálozás révén fogynak is), ez nem valami nagy összeg. Igaz, a rendeletalkotás, vagy egy, a hajléktalanságot büntető törvény összehozása lényegesen olcsóbb (a képviselő úgyis bejár néha a munkahelyére, és nála egy gombnyomással több vagy kevesebb gyakorlatilag ingyenbe van a regnálóknak), de ennek a kérdésnek a végleges megoldása az egész társadalom számára lenne hasznos.

A lakók segítése (mentális karbantartás, életviteli tanácsadás) az állam által fizetett és a karitatív szervezetek által biztosított, vegyes személyzettel történne. Ennek és a házak rezsijének a költsége úgy évi pár milliárdra becsülhető, ami az éves állami költségvetés elhanyagolható része. Az nagyon fontos, hogy az állami erőszakot prezentáló „Hajléktalanház főnökség” vezérigazgatóval, csúcstitkársággal meg altitkárságokkal és kisfőnökök vezette osztályokkal nincs, és nem is szabad, hogy legyen. Az állam által fizetett segítők tényleg segítők és nem parancsnokok, a karitatív szervezetek tagjaival nem kell foglalkozni, mert ezt ők maguktól is tudják.

Sajnos meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a jelenleg regnálók erre a tervre nem vevők. Inkább megszavaztatják a Parlament sok kormánypárti harcosával hogy a hajléktalanság bűnözés, azaz a felszámolásához nem kell más, csak a rendőrség, és azt bevetve, mintegy varázsütésre megszűnik ez a „bűn”. Nyilván a keresztény kurzusnak ez a legjobban megfelelő intézkedés.

A hatalom erkölcse

„más a választási program és más a kormányprogram”

Azonos szituációkban az emberek többféleképpen gondolkodnak és cselekednek, ez megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi annak megítélését, hogy mi is az igazán jó és mi a rossz. A politika világára ez hatványozottan igaz. Mivel a politikai cselekvések és döntések nem csupán a döntésben résztvevők és azok közvetlen környezetének életét befolyásolják, hanem egy ország lakosságának életére is hatással vannak.

Nem lehet cél, hogy egyértelmű választ adjunk a nagy erkölcsi dilemmákra, nem lehet cél, hogy megmondjuk, mi a jó és mi a rossz. A cél csak az lehet, hogy gondolkodjunk ezekről és saját erkölcsi, morális meggyőződéseinket ne tekintsük általános igazságnak. Mert általános igazság egyszerűen nem létezik.

Az erkölcs a jog és a politika

Az erkölcs, nem egy olyan téma, amiben egy általános igazság létezik. Az erkölcs, mint egy iránytű, útmutatást adhat ahhoz, hogy az egyéni felfogásunk és belátásunk szerint helyesen cselekedjünk.

Amikor arról beszélünk, hogy mi a társadalmi erkölcs vagy a közerkölcs akkor meghatározunk egy csoportot vagy egy ország lakosságát, mely egy meghatározott erkölcsi mérce szerint éli életét a társadalmon belül. Aki ezeket a szabályokat nem tartja be, azok büntetésben részesülnek „deviáns” viselkedésük miatt. Ez a büntetés lehet bírság vagy a társadalomból való kizárás is börtönbüntetés útján.

Magyarországon is, ahogyan minden más országban, létezik egyfajta közerkölcs. Általában ezekre az erkölcsi alapokra építkeznek a társadalom életét szabályzó törvények is.
A törvények meghozataláért, kigondolásáért és végrehajtásáért a politikai vezetők felelnek. Ennek következtében az erkölcs és a politika valamilyen mértékben mindenképpen találkozik egymással.

A közerkölcs léte egyáltalán nem zárja ki azt, hogy mindenkinek lehessen saját meggyőződése és morális iránytűje élete során, mely szabályozza cselekvéseit.

Ahány ember annyi vélekedés létezik egy időben a jó és a rossz fogalmáról. Egy egységes erkölcsi alap kijelölése és szabályainak meghatározása és betartatása, pontosan ezért a sokszínűség miatt nehéz feladat.

Az életünket behatároló és szabályzó törvények erkölcsi alapját a legtöbb esetben valamilyen vallási szemléletmód adja. Például nálunk és Európa-szerte ez a vallási alap a keresztény szemléletmód. Más régiókban, például az arab világban, az iszlám vallás tanai adják a törvénykezés alapját.

Könnyű felismerni a vallási alap rendkívüli hatását a jogra, elég csupán egy pillantást vetni a tízparancsolatra és máris láthatjuk, hogy az abban foglaltak mennyiben mutatkoznak meg a törvényekben és szabályozásokban.

Tehát az erkölcs alapot ad a szabályozásokhoz a politika dönt a szabályozások mikéntjéről, mely a jog eszközével válhat valóra.

A politika és az erkölcs kapcsolata

A politika és erkölcs kapcsolatának értékelésénél a legfontosabb kérdés talán az, hogy mi a politika és mi az erkölcs célja. Cselekvéseinket egyéni szinten is céljaink határozzák meg, céljainkhoz igazítjuk azt, hogy egyes szituációkban miként döntünk.

Amennyiben az erkölcs céljának tekintjük, hogy szabályozza azt, hogy miként élhetünk együtt egy társadalomban, illetve segít eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, úgy a politika céljának is hasonlónak kellene lennie, mivel a politika az, mely részben alakítja a közerkölcsöt és formálja az egyének hozzáállását bizonyos témákhoz.

Mondjuk ilyen cél lehetne, hogy segít előre mozdítani a közjót, hogy az emberek számára a legjobb alternatívákat kínálja és meg is valósítsa a társadalmi együttélés eszméjét.

A tapasztalatok azonban nem ezt mutatják.

A hatalmat egy demokratikus rendszerben addig tudja birtokolni egy párt vagy párt szövetség ameddig a választók bizalmát élvezi.

Amint a bizalom elvész, úgy a hatalom is.

Ez az egyik olyan mozzanat, ahol a politika és az erkölcs élesen elválnak egymástól. A politikusok cselekedeteit a legtöbb esetben nem csupán a közjó elérésének álma befolyásolja, hanem az is, hogy megszerezhessék és megtarthassák a hatalmat, amiből következik az, hogy lehetőséget kapnak arra, hogy elképzeléseikkel alakítsák a közösség életét, amibe beletartozhat az a célkitűzés is, hogy a közjó megvalósulhasson.

Azzal, hogy a hatalom megszerzése és annak megtartása előfeltétele a politikai élet alakításának és a döntéshozatal képességének megszerzésének, úgy az erkölcs egy alárendelt szerepbe kerül politika világán belül.

A hatalomtechnikai racionalitás ezért sok esetben képes felülírni az elvek és az erkölcsi szabályok betartásának fontosságát.

A politikai vezetők a választók kegyeiért versengenek egy demokráciában. Ahhoz, hogy elnyerjék a választók bizalmát a politikai vezetők népszerű intézkedéseket vezetnek be, ígérgetnek és látszatmegoldásokkal kedveznek egyes társadalmi csoportoknak, hogy elnyerjék szavazatukat és bizalmukat.

A legtöbb politikai párt legyen az kormányon vagy ellenzékben, ugyanúgy él ilyen és hasonló eszközökkel. A társadalmi csoportok hergelésének eszközével, az egészségügy és az oktatás világszínvonalra való emelésének kivitelezhetetlen ígéretével és még napestig lehetne sorolni a példákat.

A pártok és az erkölcs

Az egyik legnagyobb problémába akkor ütközünk, amikor egy politikai tevékenységet az erkölcsösség szempontjából akarunk megítélni. Minden egyén politikáról kialkotott képét, saját értékítéleti fokmérője határozza meg, ezért is gondolkodunk eltérően a jó és a rossz fogalmáról.

Így máris ott tartunk, hogy

csak egyéni véleményt tudunk megfogalmazni és nem általános igazságot.

A politikai pártok és az erkölcs kapcsolata talán abban érhető tetten igazán, hogy miként lavíroznak a politika világában és milyen mértékben áldozzák fel saját elveiket a politikai haszonszerzés és a hatalom technikai sikerek oltárán.

A politikai pártok közötti versengés, egy demokratikus rendszerben arra sarkallhat minden politikai erőt, hogy az erkölcsi kérdésekhez rugalmasan álljanak.

Felfoghatjuk ezt úgyis mintha egy futóversenyen lennénk, ahol vannak alapvető szabályok, mint, hogy hol kezdődik és hol végződik a pálya, de az nincs tiltva, hogy a versenyzők doppingoljanak és kigáncsolják egymást a verseny közben. Egy ilyen helyzetben vajon beszélhetünk e erkölcsről?

Aki fair módon az erkölcsi normákhoz tartva magát versenyzik az bolond?

Mert, ha úgy látjuk egy ilyen esetben nincs értelme az olyan fogalmaknak, mint erkölcs, értékek vagy elvek akkor miért várjuk el ugyanezt a politikai pártoktól?

Így nagyon is fontos az a kérdés, hogy a cél szentesíti e az eszközt?

Lehetséges-e az, hogy erkölcsileg rossznak bélyegzett tevékenység, piszkos módszerekkel történő kampányolás, ígérgetés vagy a társadalmi csoportok egymás ellen hergelése megengedett annak érdekében, hogy a hatalmat elnyerjék a politikai vezetők.

Az erkölcs alakítja a politikát vagy a politika az erkölcsöt?

A legérdekesebb dolog az erkölcs és a politika kapcsolata között, hogy a politika az, ami képes meghatározni az erkölcsöt és nem pedig fordítva. A politikai vezetők döntéseik útján és saját kommunikációs tevékenységük révén alakítják a társadalom szemléletmódját, így azt is, hogy mit gondolnak az emberek a jó és a rossz fogalmáról. A politikusok előszeretettel élnek ezzel a módszerrel napjainkban is.

Ellentétpárokat neveznek meg és vezetik be azokat a közbeszédbe.

Valamit nemzetinek vagy nemzetellenesnek bélyegeznek, mint ahogyan azt a Fidesz-KDNP teszi. Valamit demokráciaellenesnek, valamit meg demokratikusnak neveznek, akár a baloldali pártok, akik magukat demokratikusnak tartják míg a Fidesz-KDNP-t antidemokratikusnak, mindezt úgy, hogy az említett politikai erők ugyanúgy részt vettek a választásokon és kimutatható demokratikus támogatottsággal rendelkeznek. De ide lehetne még sorolni a baloldal és jobboldal közötti ellentétet is, mely fogalmak napjainkra kiüresedtek, de ennek ellenére is egyik másik politikai erő negatív vagy éppen pozitív értékeket társít ezekhez a jelzőkhöz.

A recept tehát egyszerű, a politikai pólusokhoz és ellentétekhez értékítéletet társítunk.

Ezek a jelzők nagyban meghatározzák azt, hogy a pártok saját szavazóbázisa, miként vélekedik más pártokról és azok szavazóbázisáról. Így nagyon egyszerű akár uszítani is a táborokat egymás ellen. Az uszítást erkölcsösnek tartjuk? Mindenki felteheti magában ezt a kérdést.

A politikai pártok efféle megkülönböztető, megbélyegző tevékenysége az, amivel elkülönítik saját magukat és szavazói bázisukat a többi párttól. Mivel sok esetben a pártokhoz való kötődés erős érzelmi alapokon nyugszik a pártok szimpatizánsai véleményüket könnyedén azonosíthatják a választott pártok értékszemléletével. Ennek következtében egy szavazói bázis erkölcsi fokmérője idomulhat a párt jóról és rosszról kialakított képéhez. A politika ezen az úton keresztül tehát nem csupán a közerkölcsöt képes formálni, de saját egyéni erkölcsi viszonyulásinkra is kihatással van.

A politikai döntések és az erkölcs

Vannak olyan témák, mint a szegénység és korrupció kérdése, az egészségügy és oktatás kérdése vagy a kilakoltatások ügye, ahol mindenki azt szeretné, hogy javuljon a helyzet. A politikai pártok is azért kardoskodnak kommunikációjukban, hogy ezen területeken a kormány rossz munkát végez, de ők ismerik a problémák ellenszerét és csak annyi a gond, hogy nincsenek hatalmon.

Milyen érdekes, hogy azok a témák, melyeket az ellenzék felkarolt, azok, melyek az embereket közvetlenül is érintik és a legnagyobb politikai értelemben vett haszon származhat belőlük.

Az erkölcsös tevékenységek önmagukban teremtenek értéket, mint az adományozás, az elesettek segítése, egy meghatározott vallás által diktált életmód követése vagy az őszinteség.

A politikában ez az önzetlenség nehezen elképzelhető, mert a hatalom megszerzésére irányuló törekvések tiszta célt állítanak a politikusok és a pártok elé. Így

a politikai tevékenység már nem önmagában teremt értéket, hanem mindig felsejlik a döntések mögött meghúzódó érdekek egész hálózata.

ITT A BELSŐ ELLENSÉG

Ilyen sem volt még: egységesen léptek fel napirend előtt az ellenzéki frakciók, mindenki Kövér Lászlónak a titkosszolgálatok belső értekezletén mondott beszédével foglalkozott, és visszatértek rá az azonnali kérdések órájában is.

A Direkt 36 portál által közzétett mondatok szó szerint így hangzottak:

„A magyar politikai osztály egyik része önrendelkező államban és öntudatos nemzetben gondolkodik, ilyenben hisz és ilyenért dolgozik, a politika másik része pedig az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik.

Tisztelt Kollégák!

Én ezt a politikai helyzetet tartom a legveszélyesebb nemzetbiztonsági kockázatnak, amely Magyarországot fenyegeti.”

Kövér azt is világossá tette, hogy a politika „másik részét” azok jelentik, akik „Kun Bélához hasonlóan gondolkodnak” államról és nemzetről.

Ismerjük el, hogy a magyar közéletben valóban jelen van kétféle felfogás államról és nemzetről, mégpedig több mint száz éve, és ma is.

Mondhatjuk úgy, hogy jelen van egy, a szomszéd népeket és a nyugati hatalmakat a magyarság ellenségének tekintő, és egyúttal az államot egy uralkodó réteg tulajdonának tekintő felfogás, amely az első világháború kitörésekor a Monarchián belüli soknemzetiségű magyar állam integritását, a Horthy-rendszerben a területi revíziót tekintette az állam fő külpolitikai, a félfeudális, elnyomó hatalmi berendezkedés fenntartásátt pedig fő belpolitikai küldetésének. Az Orbán-rendszer a magyar politikának ezzel a felfogásával vállal folytonosságot.

Ezzel szemben sokféle politikai erő állt a múltban: kisgazdák, liberálisok, szociáldemokraták és bizony kommunisták is, akik a félfeudális viszonyok felszámolását, demokráciát, és korábban részben, 1989 óta egyértelműen a nyugati világ értékrendjének átvételét, a nyugati integrációs szervezetekhez való csatlakozást képviselték illetve képviselik.

Az új magyar demokrácia meghatározó politikai pártjai 1989 után egy ideig egyetérteni látszottak a piacgazdaság és a többpártrendszerű parlamenti demokrácia elfogadásában, nyugati orientációba, az integrációs szervezetekhez való csatlakozásban.

Jó ideig csak a parlamenten kívüli Munkáspárt és az MDF-ből kivált MIÉP tért el ettől.

A kilencvenes évek közepétől azonban az MSZP–SZDSZ kormány ellenzékébe került Fidesz fokozatosan eltávolodott az 1989-es konszenzustól, majd 2010-ben kormányra kerülve gyakorlatilag felmondta azt: felszámolta a parlamenti váltógazdaságot és eltávolodott a nyugati integrációs szervezetek normáitól anélkül, hogy formálisan kilépett volna azokból.

Napjainkra az Orbán-rendszer eljutott az euroatlanti világ alapvető normáinak tagadásához,

és visszajutott a múlt század harmincas éveinek világképéhez: a népek, az államok egymás ellenségei, a liberális demokrácia helyett az illiberális államnak nevezett önkényuralmat építi, és a piacgazdaságot is szoros állami ellenőrzés alá vonja, és lelkesedik a protekcionizmusért.

Kétségtelen, hogy az ellenzéki pártok – különböző mértékben – továbbra is a nyugati normákhoz, az 1989-es konszenzuishoz igazodnak, és ezeket a normákat vallja magáénak a közvéleménynek az Orbán-rendszerrel szemben kritikus része. Ez valóságos különbség, sőt több: valóságos szakadék a magyar közélet két része között, mellyel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a Fidesz normáinak elutasításában az ellenzéki pártok különböző mértékben határozottak. (A Fidesz által követett nacionalista retorikát és intézkedéseket, a gazdaságpolitikában megjelent protekcionizmust például többnyire nem utasítják el.)

Kövér beszédében erről a szakadékról van szó a magyar közélet két része között, és ebben kétségtelenül igaza van.

A Fidesz politikusai hosszú ideje folyamatosan beszélnek erről a szakadékról – jószerével már a kilencvenes évek közepe óta.

Ami Kövér beszédében új, hogy nyíltan kimondta: „nemzetbiztonsági kockázatnak” tekinti azt, hogy a Fidesz által képviselt nacionalista, autoriter államfelfogással szemben jelen van és, ha ellenzékben is, de számottevő politikai képviselettel is rendelkezik a másik, nyugatos és demokratikus felfogás is.

Ha pedig ez nemzetbiztonsági kockázat – vagyis veszélyezteti a magyar államot –, akkor az ezzel szembeni fellépés a titkosszolgálatoknak is feladata.

Joggal emlékezteti Kövér beszéde Tordai Bencét az ötvenes évekre. Ha néhány évtizeddel idősebb lenne, akkor talán a kifejezés is eszébe jutott volna: belső ellenségnek nevezték az ötvenes években azokat, akik politikailag álltak szembe a rendszerrel, és akikkel szemben a titkosszolgálatok egész eszközrendszerét bevetették.

Az a szemlélet éledt most újra, amikor a titkosszolgálatok nem terroristák, hanem az Orbán-rendszerrel ténylegesen vagy csak feltételezések szerint szembenálló emberekkel szemben vetették be a Pegazus szoftvert és minden bizonnyal a titkosszolgálatok hagyományos eszközeit is.

(Az Eötvös Károly Intézet évekkel ezelőtt vette észre, hogy irodáit lehallgatják.) Vagyis: az Orbán-rendszer visszatért a belső ellenség elleni harchoz. Ennek kimondása a Kövér-beszéd fontos új eleme.

Rákóczi, a lúzer?

Nyilván érzi ezt a feszültséget a miniszterelnök is. Máskülönben ugyan miért bizonygatná ilyen kétségbeesetten, hogy a győzelem önérték és önmagában, körülményeitől függetlenül is hatalmas dicsőség? Talán érzi: a mi keresztény gyökerű, magyar kultúránkban bizony a vereség is lehet dicső. Ha jó célért vívják. Igazságért, szabadságért. Terpeszkedő zsarnokok ellen. Például.

Nekünk, magyaroknak ki kellene lépnünk a történelem balekjainak, balszerencsére ítélt szereplőinek ruhájából, és el kell kezdenünk győztesként viselkedni – idézi Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt csütörtöki mondatát Stumpf András a pozsonyi Új Szóban.

Nem mi látogattuk meg a Budán megmaradt magyar emlékeket, hanem a törökök látogatták meg Budán a megmaradt török emlékeket” – utalt ironikusan a magyar kormányfő Recep Tayyip Erdogan török államfő budapesti látogatására. Én magam jót is derültem volna az elmés adomán, ha épp nem jött volna rögtön másnap a hír: Munkács várában ukrán címerre cserélik a turult. De jött. Francba, így kicsit nehéz lesz az örök győztes szerepében tetszelegnem, nemzetileg, mintegy – bánkódtam, annál is inkább, mert a kormányfő legújabb fejtegetéseinek híre épp Kassán ért. Sárospatakról autóztam át, a Rákóczi-várból, a rodostói Rákóczi-ház másolatába tartottam épp, amikor – hála az EU-szerte egységáras mobilnetnek – Orbán Viktortól megtudtam az alábbiakat is: győzni nem szégyen, hanem dicsőség, veszíteni nem erkölcsi fölény, hanem kudarc.

Hjaj, szegény Rákóczi! Nem elég, hogy leverték a szabadságharcát, nem elég, hogy 1906-ig kellett várnia az őt – akkor még úgy hitték – megillető díszes újratemetésre, eltelik még 112 év és kiderül: nincsen neki még erkölcsi fölénye se. Rákóczi egyszerű lúzer. Kudarcos figura. Akárcsak az aradiak, akikkel a golyó vagy a kötél végzett. Győztek?

Nem győztek. Haynau győzött. A dicső Haynau! Hiszen hát győzni nem szégyen, hanem dicsőség. Veszíteni meg nem erkölcsi fölény, hanem kudarc.

Az ötvenhatos pesti srácokról pedig aztán szót se ejtsünk! Azt a nyikhaj, vesztes csapatot, nemde? A Vörös Hadsereg, a dicsőséges! Az igen! Az tudott győzni. Ott volt az erő, a férfiasság, a tankok, minden. Milyen szép! Igazán be kellene végre fejezni, hogy elvitatjuk a dicsőségüket! Éljen a dicső Kádár János!

Azt, akire oly’ gyakran hivatkozik a kormányfő és pártja(i), már csak félve említem meg. Azt, aki emberré lett. Hogy aztán igen csúfos körülmények között érjen véget földi pályafutása: kereszten, rabszolgáknak, bűnözőknek fenntartott kivégzés által. Az ám a lúzerség netovábbja! Ennél vesztesebb helyzet nincs is. Elvileg.

Csakhogy: egész kultúránk, az a bizonyos európai, amely értelmezhetetlen a keresztény gyökerek nélkül, annak ellentétére épül, amit Orbán Viktor kinyilatkoztatni méltóztatott.

Legalábbis épp a keresztény hatás szól ellene. Igaz, már a görögöknél is felvetődtek a győzelem vagy elbukás erkölcsi dilemmái, de Rómában még csak-csak működött az orbáni, tiszta, tesztoszteronnal bőségesen átitatott győzelemkultusz. A kereszténység azonban változtatott rajta. Éppen Krisztus mutatta meg, hogy az igazságért kínhalált szenvedni nem bukás, nem szégyen, hanem – a legnagyobb dicsőség.

Győzni pedig nem feltétlenül az. A győzelem akkor dicsőség, ha tisztességgel vívják ki. Ha például jól legyőzünk egy hétéves kislányt szkanderben, aligha érezhetjük kemény legénynek magunkat. Pedig győztünk. Ahogy a Vörös Hadsereg is, Kádárral, ahogy a Habsburgok is az orosz seregekkel. Semmi dicső nincs a győzelmükben: épp a borzasztó túlerő okán nincs.

Orbán persze nem róluk beszélt. Hanem önmagáról. Győztünk a gazdaságban, győztünk a politikában, ideje végre, hogy győztesként is viselkedjünk – mondta. Viselkedhet, persze, ahogy kedve tartja, attól még semmi dicső nem lesz legutóbbi győzelmében, amelyet úgy ért el, hogy százszor annyi, ráadásul állami erőforrást fordított a csatára, mint amennyi forrásuk ellenfeleinek összesen volt. Hadrendbe állított állami intézményeket – számvevőszék, közmédia – amelyek definíció szerint nem vehetnének részt pártcsatározásokban. De nem sorolom.

Nem is szükséges. Nyilván érzi ezt a feszültséget a miniszterelnök is. Máskülönben ugyan miért bizonygatná ilyen kétségbeesetten, hogy a győzelem önérték és önmagában, körülményeitől függetlenül is hatalmas dicsőség?

Talán érzi: a mi keresztény gyökerű, magyar kultúránkban bizony a vereség is lehet dicső. Ha jó célért vívják. Igazságért, szabadságért.

Terpeszkedő zsarnokok ellen.

Például.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK