Hajléktalanok – (a Budapest sorozatból)

0
1421
FH

A „hajléktalan” tulajdonképpen furcsa kifejezés. Azt jelenti, hogy XXI. század Európájában vannak még olyanok, akiknek nincs hol lakni.

Az persze nem tagadható, hogy egyrészt a bajt nagy százalékban önmaguk okozták, másrészt a közösség (állam) igyekszik segíteni azzal, hogy hajléktalan tömegszállásokat hoz létre, ahol ezek az emberek éjszakára meghúzhatják magukat (a lényeg a meghúzhatáson van, a szállás lakhelynek alkalmatlan, de még csak pihenőhelynek is az).

A hajléktalanság azzal jár, hogy az ember nem tud munkát vállalni, azaz véglegesen a társadalom peremére szorul, mert állandó bevétel nélkül csak valamilyen adományokból, azaz koldulásból tud egyáltalán megélni (ha ugyan). A hajléktalanok a társadalom legszerencsétlenebbjei.

A hajléktalanság döntően a városban található életforma, mert ott van egyáltalán lehetőség létfenntartásra, ezért a hajléktalanok a városok „színfoltjai”. Ilyen helyzetnek egy mai, viszonylag nagy tőkeerővel bíró közösségben elméletileg nem szabadna megtörténnie, mert nem csak a hajléktalanoknak rossz, hanem a város többi lakójának is. Aki pedig erőből akarja megoldani, hogy „ne legyenek hajléktalanok”, illetve nézzen ki úgy a város, mintha nem lennének, az a humanitást illetően nagyon csúnya képet fest magáról. Persze a jelenlegi vezetésnek a hajléktalanok kriminalizálása csak ujjgyakorlat, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy sikerült már kriminalizálni az oktatást a belügyhöz rendeléssel, az egészségügyet a belügyhöz rendeléssel, és ha így megy tovább a külügyön kívül minden a belügyhöz fog tartozni, mert minden szakág annyira lerohad, hogy már csak rendőri felügyelettel működik.

Mint olyan ember, aki állandó lakóhellyel bír, nem tudom, milyenek a hajléktalanszállások, csak azt tudom, hogy a hajléktalanok nem szeretnek oda bemenni (egymástól való lopás? Egyéb atrocitás? Szesztilalom?). Inkább alszanak az utcán, vállalva annak minden ódiumát. A karitatív szervezetek végeztek felméréseket, és ezeket a felméréseket, valamint a karitatív szervezetek tagjainak tanácsadását igénybe véve kellene elkezdeni gondolkodni a probléma megoldásán. Szerintem ugyanis szégyen, hogy itt Budapesten és ma, a XXI. században létezzen még az a meghatározás, hogy „hajléktalan”.

Úgy vélem, a hajléktalanok egy része visszahozható a társadalomba, de ennek elsőrendű feltétele, hogy otthonuk legyen, éspedig nem egy olyan szűk tömegszálláson (3 – 5 m2/fő), ahová este bemennek, reggel meg kizavarják őket, hogy aztán napközben „lakjanak” ott, ahol akarnak … illetve ahol tudnak.

Az emberek nagy részének van szerető családja, amelyik képes segíteni őket, ha bajba kerülnek, például befogadással, viszont ezeknek az embereknek nincsen segítségük, ráadásul a hajléktalanságukból következtetve, azaz hogy nekik kellett elhagyni az otthont, a legtöbbje valószínűleg gyámoltalan és/vagy a családjával rossz viszonyban lévő ember, akinek az utcán lakáson kívül elfogytak a lehetőségei.

Úgy gondolom, hogy Budapestet példának véve (valószínűleg a döntő részük itt él) lehetnek a fővárosban párezren. Mivel ez nem akkora szám, hogy kezelhetetlen legyen, érdemes elgondolkodni rajta, hogy lehetne részükre a tényleges lakhatást biztosítani.

A normál, állami vagy fővárosi tulajdonban lévő. egyedi lakások túl értékesek ahhoz, hogy azokat odaadják egy hajléktalannak, akinek a bevétele messze nem akkora, hogy fönn tudná tartani, ráadásul a hajléktalanok életvitele sem mindig olyan, hogy a ház többi lakója simán elfogadja a beköltöztetést. Valószínűleg még akkor se fogadja el, ha olyan. Ezért javasolható, hogy speciális házak épüljenek egy, de akár két személy (vannak köztük párok is) számára is alkalmas „hajléktalan lakásokkal”. Ha ezt szegregációnak minősíti valaki, azt vállalni kell.

Az ilyen lakásokból álló házak elosztva a külső kerületekben épülnének, de olyan helyen, ahonnan a városba való bejutás lehetséges. Egy lakás kb. 18 m2 alapterületű lenne vizesblokkal együtt, minimalista berendezéssel, természetesen fűthető és zárható kivitelben, ahová ténylegesen haza lehet menni, emeletenként egy-egy közös mosókonyhával. A rezsit, ha a hajléktalannak nincs állása, az állam fizetné, ha van neki, az állam csak segít. A házban megfelelően szakképzett személyzet (az állam által fizetett dolgozók és karitatív szervezetek tagjai) segítené egyrészt az egymást támogató, a környezetüket tisztán tartó és a békés együttélést preferáló lakóközösség kiépítését, másrészt a visszailleszkedést a normál polgári környezetbe, ha az adott hajléktalan alkalmas erre. A helyi foglalkoztatás is megszervezhető, mely elsősorban a ház megfelelően tiszta és működőképes állapotban tartását irányozná elő, és ezért szerény fizetést is kapnának az ezt elvégző ottlakók. A házban (pl. a pincében vagy célszerű melléképületben) valamilyen kisüzem is létrehozható, amelyben hasznos termelő tevékenységet lehet folytatni azoknak, akik a cégeknél normál munkaerőként már nem jöhetnek számításba, mert képtelenek lennének valahová naponta eljárni, és ott folyamatosan célirányos tevékenységet végezni. Hogy mit termeljenek vagy gyártsanak, annak kitalálásával fantáziadús és a gazdaságban jártas személyeket kellene megbízni, a megfelelő szakmai vitát lefolytatni, és a végeredményt figyelembe véve kialakítani a szükséges rendszert. Természetesen lennének olyanok is, akik, ha a lakhatásuk biztosított (és így már az), cégeknél vagy kisvállalkozóknál tudnának munkát vállalni.

Egy ilyen házban korlátozott számban kicsivel nagyobb lakások is kialakíthatók azok számára, akik még nem hajléktalanok, de valamilyen váratlan okból épp elvesztik az otthonukat. Így ahelyett, hogy megindítanánk őket a tényleges hajléktalansághoz vezető úton, az állam és a főváros együtt tud segíteni a nagy bajba került ember- és honfitársainkon (akik pl. kilakoltatással kell szembenézzenek), mert van hozzá eszköze. Ennek híján a televízióban ugyan be lehet mutatni közülük egy-kettőnek a szerencsétlen sorsát, így a bemutatottak (de csak ők!) a megsajnálás indukálta közadakozásból valami segítséghez hozzájutnak, ám ez nem általános és nem végleges megoldás.

A problémás (együttélésre alkalmatlan) hajléktalanok részére megmaradnának a jelenlegi szállások, melyeket valamilyen gondozóhellyé kell átalakítani.

Az erre az elképzelésre vonatkozó tanulmánytervek elkészítése nem túl költséges (egy tanulmányterv elkészítése az adott projekt megvalósításához képest mindig filléres holmi), ezért még ha jelenleg olyan is a helyzet, hogy nem lesz belőle semmi, a tanulmánytervet akkor is érdemes elkészíttetni, hogy bármikor elővehető legyen, ha kell.

Az ilyen házak kiépítése (Budapestet véve példának) összesen 5000 darab lakással és lakásonként 10 millióval számolva 50 milliárd HUF. A jelenleg regnálók által a hobbijuk (sportlétesítmények + TAO), a haszonszerzésük (pl. állami tender) és a propagandájuk (pl. állami média) céljára évente elszórt  „közkiadások” néha elképesztő mértékéhez hasonlítva, valamint tekintve, hogy az ilyen házak megépítése csak egyszeri kiadás 40 – 50 évre (a hajléktalanok „újratermelődésével” ugyan számolni kell, de elhalálozás révén fogynak is), ez nem valami nagy összeg. Igaz, a rendeletalkotás, vagy egy, a hajléktalanságot büntető törvény összehozása lényegesen olcsóbb (a képviselő úgyis bejár néha a munkahelyére, és nála egy gombnyomással több vagy kevesebb gyakorlatilag ingyenbe van a regnálóknak), de ennek a kérdésnek a végleges megoldása az egész társadalom számára lenne hasznos.

A lakók segítése (mentális karbantartás, életviteli tanácsadás) az állam által fizetett és a karitatív szervezetek által biztosított, vegyes személyzettel történne. Ennek és a házak rezsijének a költsége úgy évi pár milliárdra becsülhető, ami az éves állami költségvetés elhanyagolható része. Az nagyon fontos, hogy az állami erőszakot prezentáló „Hajléktalanház főnökség” vezérigazgatóval, csúcstitkársággal meg altitkárságokkal és kisfőnökök vezette osztályokkal nincs, és nem is szabad, hogy legyen. Az állam által fizetett segítők tényleg segítők és nem parancsnokok, a karitatív szervezetek tagjaival nem kell foglalkozni, mert ezt ők maguktól is tudják.

Sajnos meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a jelenleg regnálók erre a tervre nem vevők. Inkább megszavaztatják a Parlament sok kormánypárti harcosával hogy a hajléktalanság bűnözés, azaz a felszámolásához nem kell más, csak a rendőrség, és azt bevetve, mintegy varázsütésre megszűnik ez a „bűn”. Nyilván a keresztény kurzusnak ez a legjobban megfelelő intézkedés.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .