Rákóczi, a lúzer?

0
349
wikipedia

Nyilván érzi ezt a feszültséget a miniszterelnök is. Máskülönben ugyan miért bizonygatná ilyen kétségbeesetten, hogy a győzelem önérték és önmagában, körülményeitől függetlenül is hatalmas dicsőség? Talán érzi: a mi keresztény gyökerű, magyar kultúránkban bizony a vereség is lehet dicső. Ha jó célért vívják. Igazságért, szabadságért. Terpeszkedő zsarnokok ellen. Például.

Nekünk, magyaroknak ki kellene lépnünk a történelem balekjainak, balszerencsére ítélt szereplőinek ruhájából, és el kell kezdenünk győztesként viselkedni – idézi Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt csütörtöki mondatát Stumpf András a pozsonyi Új Szóban.

Nem mi látogattuk meg a Budán megmaradt magyar emlékeket, hanem a törökök látogatták meg Budán a megmaradt török emlékeket” – utalt ironikusan a magyar kormányfő Recep Tayyip Erdogan török államfő budapesti látogatására. Én magam jót is derültem volna az elmés adomán, ha épp nem jött volna rögtön másnap a hír: Munkács várában ukrán címerre cserélik a turult. De jött. Francba, így kicsit nehéz lesz az örök győztes szerepében tetszelegnem, nemzetileg, mintegy – bánkódtam, annál is inkább, mert a kormányfő legújabb fejtegetéseinek híre épp Kassán ért. Sárospatakról autóztam át, a Rákóczi-várból, a rodostói Rákóczi-ház másolatába tartottam épp, amikor – hála az EU-szerte egységáras mobilnetnek – Orbán Viktortól megtudtam az alábbiakat is: győzni nem szégyen, hanem dicsőség, veszíteni nem erkölcsi fölény, hanem kudarc.

Hjaj, szegény Rákóczi! Nem elég, hogy leverték a szabadságharcát, nem elég, hogy 1906-ig kellett várnia az őt – akkor még úgy hitték – megillető díszes újratemetésre, eltelik még 112 év és kiderül: nincsen neki még erkölcsi fölénye se. Rákóczi egyszerű lúzer. Kudarcos figura. Akárcsak az aradiak, akikkel a golyó vagy a kötél végzett. Győztek?

Nem győztek. Haynau győzött. A dicső Haynau! Hiszen hát győzni nem szégyen, hanem dicsőség. Veszíteni meg nem erkölcsi fölény, hanem kudarc.

Az ötvenhatos pesti srácokról pedig aztán szót se ejtsünk! Azt a nyikhaj, vesztes csapatot, nemde? A Vörös Hadsereg, a dicsőséges! Az igen! Az tudott győzni. Ott volt az erő, a férfiasság, a tankok, minden. Milyen szép! Igazán be kellene végre fejezni, hogy elvitatjuk a dicsőségüket! Éljen a dicső Kádár János!

Azt, akire oly’ gyakran hivatkozik a kormányfő és pártja(i), már csak félve említem meg. Azt, aki emberré lett. Hogy aztán igen csúfos körülmények között érjen véget földi pályafutása: kereszten, rabszolgáknak, bűnözőknek fenntartott kivégzés által. Az ám a lúzerség netovábbja! Ennél vesztesebb helyzet nincs is. Elvileg.

Csakhogy: egész kultúránk, az a bizonyos európai, amely értelmezhetetlen a keresztény gyökerek nélkül, annak ellentétére épül, amit Orbán Viktor kinyilatkoztatni méltóztatott.

Legalábbis épp a keresztény hatás szól ellene. Igaz, már a görögöknél is felvetődtek a győzelem vagy elbukás erkölcsi dilemmái, de Rómában még csak-csak működött az orbáni, tiszta, tesztoszteronnal bőségesen átitatott győzelemkultusz. A kereszténység azonban változtatott rajta. Éppen Krisztus mutatta meg, hogy az igazságért kínhalált szenvedni nem bukás, nem szégyen, hanem – a legnagyobb dicsőség.

Győzni pedig nem feltétlenül az. A győzelem akkor dicsőség, ha tisztességgel vívják ki. Ha például jól legyőzünk egy hétéves kislányt szkanderben, aligha érezhetjük kemény legénynek magunkat. Pedig győztünk. Ahogy a Vörös Hadsereg is, Kádárral, ahogy a Habsburgok is az orosz seregekkel. Semmi dicső nincs a győzelmükben: épp a borzasztó túlerő okán nincs.

Orbán persze nem róluk beszélt. Hanem önmagáról. Győztünk a gazdaságban, győztünk a politikában, ideje végre, hogy győztesként is viselkedjünk – mondta. Viselkedhet, persze, ahogy kedve tartja, attól még semmi dicső nem lesz legutóbbi győzelmében, amelyet úgy ért el, hogy százszor annyi, ráadásul állami erőforrást fordított a csatára, mint amennyi forrásuk ellenfeleinek összesen volt. Hadrendbe állított állami intézményeket – számvevőszék, közmédia – amelyek definíció szerint nem vehetnének részt pártcsatározásokban. De nem sorolom.

Nem is szükséges. Nyilván érzi ezt a feszültséget a miniszterelnök is. Máskülönben ugyan miért bizonygatná ilyen kétségbeesetten, hogy a győzelem önérték és önmagában, körülményeitől függetlenül is hatalmas dicsőség?

Talán érzi: a mi keresztény gyökerű, magyar kultúránkban bizony a vereség is lehet dicső. Ha jó célért vívják. Igazságért, szabadságért.

Terpeszkedő zsarnokok ellen.

Például.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..