Fontos

Bródy János szerint, ha a haza nem lehet ellenzékben, akkor ez azt jelenti, hogy a haza kormányon van, és akit a kormány nem szeret, az úgy érezheti, hogy a haza nem szereti. A legendás zeneszerző, szövegíró, előadó az Emberi Jogok Nyilatkozata elfogadásának hetvenéves jubileumán, december 10-én és 11-én koncertet ad a Budapest Kongresszusi Központban. Itt elhangzik Az akit a hazája nem szeretett című új dala is. 

• A rockzene az első globális nyelv lett.
• Nagyon szeretnék magam körül magyarok közt igen sok európait látni.
• Be vagyok rekedve már hetven éve.
• Körülbelül tíz évvel ezelőtt nyugger lettem.
• Ha nem mondhatom el senkinek, dalban elmondom mindenkinek.
• Alapvetően melankolikus típus vagyok.
• Apja lehetek az unokámnak, mondhatnám.

Ott voltam a hetvenéves születésnapodat ünneplő jubileumi koncerteden a Sportarénában, és eszembe jutott, hogy Görgey Gábor a hatalom természetrajzáról szóló Komámasszony, hol a stukker? című első darabjáról azt szokta mondani, íróként nagyon örül, hogy még mindig aktuális, de állampolgárként igencsak elkeseredett. Azt hiszem, ez a te régi dalaidról is elmondható, most is énekelsz évtizedekkel ezelőtti áthallásos számokat és ezeknek még mindig ütésük, szomorú aktualitásuk van. Mit gondolsz erről?

Amikor forgolódni kezdtem ebben a műfajban, még egyetemista voltam, és azt gondoltam, hogy ez afféle hobbi a részemről, és egy idő után tisztességes polgári pályát fogok választani. De közben az Illés zenekarral országos hírnévre vergődtünk és az egyetemi diploma után világossá vált számomra, hogy inkább zenészként értékel a társadalmi környezet, mint kezdő mérnökként. Így pályaelhagyó lettem. Akkor már túl voltunk az első magyar nyelvű rockdalokon, amiket Szörényi Leventével 1965 nyarán írtunk. Aztán később jelentős sikereket értünk el a Táncdalfesztiválon. Ezek a fiatalok címmel készült egy film is, a dalainak többségét Leventével írtuk. Akkoriban derült ki, hogy én tulajdonképpen elég jól tudok olyan énekelhető szavakat egymás mellé illeszteni, amelyek még jelentenek is valamit. Rám az 1968-as csehszlovákiai bevonulás igencsak hatott, tulajdonképpen ekkortól kezdve igyekeztem olyan dalokat írni, amelyek nem csak szórakoztatnak, hanem valamilyen üzenetet is közvetítenek. A Miért hagytuk, hogy így legyen?-be többen 1956-os reminiszcenciákat láttak. De ez nem így volt, a mi nemzedékünk ezt még gyerekként élte meg, erősebben hatottak rám a csehszlovákiai események. Reméltem, hogy az üzeneteim valamennyire maradandóak, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.

Mennyiben hatott rád 1968?

Nagyon-nagyon. 1968. augusztus 18-án volt annak a Táncdalfesztiválnak a döntője, ahol majdnem minden díjat megnyertünk az Amikor én még kis srác voltam című dallal. Ekkor a zenekar tulajdonképpen a maga pályájának a csúcspontját érte el annak ellenére, hogy nem igazi lelkesedéssel fogadtak minket az akkori kultúrkörök. De akkorra kiderült, hogy a magyar nyelvű rockzenének van jövője.

Mert korábban mindenki az angol nyelvű számokat lopta el…

Igen-igen. Addig a szórakoztató zenének nem is volt igazi társadalmi presztízse, de aztán kiderült, hogy amit mi csinálunk, mégis fontos, sokan szeretik. Az ellenállást legyőzve úgy érezhettük, hogy beérkeztünk. Amikor a Balatonra mentünk turnébusszal, Veszprém előtt órákig álltunk az országúton, mert akkor dübörögtek a „testvéri” tankok észak felé. A mai napig emlékszem az érzésre, ami elfogott, hogy hát hiába gondolom én magamról, hogy valamit elértem, amikor a világ sokkal szigorúbb törvényei vesznek körül engem. És akkor gondoltam arra, hogy azoknak a daloknak, amiket olyan sokan hallgatnak és szeretnek, kell, hogy legyen valami véleményük erről a világról.

Mennyire lehet egy három perces dallal fontos üzeneteket eljuttatni az emberekhez?

A ’60-as, ’70-es évek mindenképpen az új üzeneteket hordozó műfaj, a mikrobarázdás lemezek korszaka volt. Ez az információáramlás forradalmi változása volt, mert a lemezeket mindenki hallgatta. Mondhatnám, hogy a rockzene az első globális nyelv lett. Szóval éreztem a felelősségét annak, hogy ezeknek a daloknak szólniuk kell valamiről.

Elég hamar a fejetekre ütöttek, amikor kint voltatok Londonban és a BBC magyar adásának nyilatkoztatok. Ennek rögtön letiltás volt az egyik legsúlyosabb következménye.

Igen, az Illés zenekarnak mindenféle konfliktusai voltak. Azok a dalok, amelyek valamilyen formában vonatkoztak a világ állapotára, egyre inkább nemkívánatossá váltak és a zenekart próbálták arra rávenni, hogy valahogyan csituljon. Alakuljon át, bomoljon föl, szűnjön meg. Zenész barátaink között is voltak olyanok, akik operatív megbízatással közeledtek hozzánk.

Vagyis besúgók voltak.

Igen és még az a megbízatásuk is volt, hogy Leventét próbálják valamilyen módon kicsábítani a zenekarból, és lehetőség szerint kivinni külföldre. A balhék tetőpontján, 1973-ban ráadásul államellenes izgatás címén eljárást is indítottak ellenem.

Akkor majdnem börtönbe kerültél…

Hála istennek, csak majdnem. A védelem tanúja Koncz Zsuzsi volt, aki akkor még a jogi egyetemre járt, és nagyon pontosan, szabatosan érvelt amellett, hogy az a vád, amivel akkor engem el akartak ítélni, alaptalan.

Mi volt konkrétan a vád?

Nagy közösség előtti felbujtás volt a vád, vagy valami ilyesmi.

De mit mondtál?

Azt, hogy szállást adtak a közönség bizonyos tagjainak a rendőrök a koncert előtti napon. Ez 1973-ban, Miskolcon, az első magyar popfesztiválon – amit kicsit woodstocki mintára szerveztek – történt. Az ország különböző részeiről az előző napon már nagyon sokan megérkeztek a városba. Éjszaka itt-ott valahogyan aludtak és a rendőrség összeszedegette őket, kinyitott egy tornatermet és többeket beterelt oda. Mesélték nekem, hogy aztán nem is volt semmi retorzió, reggel azt mondták nekik, hogy viszlát és viselkedjenek rendesen. De azért ez okozott némi feszkót, ahogy a közönség jelenléte is. Jellemző, hogy a közönséget nem is engedték be a küzdőtérre, így a zenekar és a nézők között több száz méter volt. Erre az üres térre ifjúgárdisták és rendőrök vigyáztak. A koncertnek voltak olyan pillanatai, amikor a korláton átugráltak a lelkes rajongók és a rendőrökkel kergették egymást. Nem volt igazán jól megszervezve. Én kaptam azt a feladatot, hogy a zenész közösség nevében köszönjem meg az összes közreműködőnek a segítséget. Megköszöntem a rendőröknek is. Erre a közönség fújolt, erre azt válaszoltam, hogy komolyan mondtam, mert előző nap szállást adtak a korábban érkezőknek. Ez volt az indok, amivel bepereltek. De inkább csak ürügynek tetszett, mert amikor elkezdődött az eljárás, kiderült, hogy körülbelül ’68 óta van dossziénk, gyűjtögetik benne az anyagainkat, azokat a szövegeket, amiket esetleg a színpadon elmondtam a dalok között. A vizsgálótiszt időnként rákérdezett, jól gondolja-e, hogy bizonyos dalok szövege erről meg amarról szól. De az igazi tétje az volt ennek a vizsgálatnak, hogy én tagja vagyok-e valamilyen ellenzéki szervezetnek. Csak a zenekarnak voltam a tagja és minden működésünk, ami esetleg bosszanthatta a hivatalosságot, az nyilvános volt. Illegális tevékenységem nem volt. Nem voltak olyan kapcsolataim, amelyek a rendőrség számára indokot szolgáltathattak volna arra, hogy kivonjanak a forgalomból. Az első, amit a házkutatásnál elvettek, a jegyzetfüzetem volt, amiben a telefonszámok voltak. Emlékszem, a kihallgatótiszt mondta, hogy „hát magát izgatás gyanújával vizsgáljuk, de úgy látom, hogy maga elsősorban a lányokat izgatta”. Nem volt semmiféle fizikai terror, erőszak, csak ravaszkodás, hogy esetleg kihúzzanak belőlem olyan információkat, amik egyébként a zenekar körül tényleg megjelenő, nem rendszerhű figurákkal kapcsolatosak.

De azért azt csak elérték, hogy az Illés együttesnek annyi legyen.

Hát azt el. Illés Lajos elég sokat szenvedett mindenféle szorongattatástól, mert magyarázandó a zenekar viselkedését, többször berendelték a rendőrségre. Időnként nagyon haragosan figyelmeztetett, hogy ne dumáljak annyit össze-vissza, mert neki kell ezekért a hátát tartania és ez nem a zenekar érdeke. Valószínűleg ő is megelégelte ezt a helyzetet és persze voltak a zenekaron belül is feszültségek. Elegánsan és diplomatikusan azt szoktuk mondani, hogy 1973 végére a zenekar a külső és a belső feszültségek hatására feloszlott.

Nemrég csináltam Rajk Lászlóval interjút. Ő akkoriban le volt tiltva, meg álnéven dolgozott, abszolút ellenzékinek számított, aki ráadásul egy mártírnak a fia, tehát azt gondolnánk, hogy manapság piedesztálra emelik. De manapság itthon alig van építészi munkája, és többen azt tanácsolták neki, ha pályázik, azt megint csak álnéven tegye. De ő azt mondta, hogy köszöni szépen, ez neki már megvolt, ebből újra nem kér. Te is, ahelyett, hogy piedesztálra emelnének, megint gyanús figurává váltál bizonyos emberek szemében. Nem nagyon különös ez?

Én úgy érzem, nem követtem el semmi hibát azzal, hogy nem változtam meg. Alapvetően a gondolkodásomat ma is az határozza meg, amit eszmélkedésem idején a ’60-as, ’70-es évek elején magamba szívtam. Ennek a tételes alapjait az Emberi Jogok Nyilatkozata jelenti. Ezt 1948. december 10-én fogadta el az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése. Mint azt az eszményt, aminek az elérésére minden embernek és minden nemzetnek törekednie kell. Én ennek az eszménynek az elérésére törekszem, a mindennapi magatartásomban és a dalaimban is.

Mi van ebben a nyilatkozatban, ami ennyire fontos neked?

Az első bekezdés mindjárt úgy szól, hogy minden ember szabadnak született, egyenlő méltósága és joga van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván egymás iránt, testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek. Én úgy érzem, hogy ez a nyilatkozat a jézusi tanításoktól kezdve a felvilágosodáson át a modern polgári demokráciáig tulajdonképpen az a közös elv, amely mentén a különböző nemzetek és különböző kultúrák békésen egymás mellett tudnak élni, az egyre inkább globális faluvá zsugorodó világban. És miután a nyilatkozat aláírásának hetvenedik évfordulója lesz december 10-én, ennek az egyezménynek a tiszteletére a Budapesti Kongresszusi Központban tartunk egy koncertet. Illetve 11-én is tartunk, mert a 10-i jegyek már elfogytak.

Itt elhangzik majd az új dalod is, aminek Akit a hazája nem szeretett a címe. Kik azok, akiket a hazájuk nem szeret?

Sokan vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy az a természetes érzés, amit hazaszeretetnek hívnak, ezen a tájon gyakran viszonzatlan érzelem. Vannak, akik elmennek és azt is mondhatom egy nem általam elindított gondolat jegyében, ha a haza nem lehet ellenzékben, akkor ez azt jelenti, hogy a haza kormányon van, és akit a kormány nem szeret, az úgy érezheti, hogy a haza nem szereti.

Sokat sérül az Emberi Jogok Nyilatkozata?

Sehol nem tartják be. Ez olyan emberi tanulság és bölcsesség, amihez csak közelíteni lehet, elérni sohasem. De erre kell törekedni. Erősen érezhetők azok az indulatok, társadalmi jelenségek, amelyek az ellenkező irányba hatnak.

Mire gondolsz?

Például arra, hogy nem gondolják azt, hogy minden embernek egyenlő méltósága és joga van az élethez.

Ezért is fontos József Attila Thomas Mann üdvözlése című verse, ami ihletője volt az egyik emblematikus dalodnak.

Ebben a versben vannak azok a szállóigévé vált sorok, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”, és az is benne van, hogy

„s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”

és úgy fejeződik be, hogy „mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, örül, ha lát ma itt fehérek közt egy európait”. És hát

én nagyon szeretnék magam körül magyarok közt igen sok európait látni.

Az egyik leghátborzongatóbb dal ez volt a hetvenéves születésnapi koncerteden. Amikor ezt énekelted, szerintem többeket kirázott a hideg.

Jólesik, ha ilyesmiket mondasz, ezért írtam.

Hogyan írsz? Tudom, hogy ellentmondás van az alkotói és az előadói éned között. Az egyikhez maximális magányra van szükséged, előadóként pedig óhatatlanul körülvesz egy rakat ember. Nagyon különböző hozzáállást igényel a két tevékenység.

Néha érzem is, hogy meg kell változnom ahhoz, hogy előadó legyek. Egyébként ezzel van a több gondom, mert nem tartom magam igazi előadói adottságokkal született embernek.

Mi hiányzik?

Hát nem tudom… A hang, persze a hang. Szoktam mondani, hogy be vagyok rekedve már hetven éve. De amikor írom a dalt, a végső változat előtt azért mindig vannak variációk. Aztán a felvétel idején eldől, hogy melyik lesz a végső. De én mindig nagyon nehezen adom ki a kezemből a szöveget és az utolsó percig javítgatok rajta. Ennek következtében sokféle változat marad a fejemben, és amikor előadóvá válok, meg kell tanulnom a dalt. Amíg szerző vagyok, addig nem tudom kívülről. Úgy kell megtanulnom, ahogy akárki más által írt dalt megtanulnék, és meg kell tanulnom azt a változatot, ami a felvételre került. De a fejemben ott vannak még az alternatívák és időnként eszembe jut, hogy ezt másképp kellett volna.

Netán elkezdtél egy más variációt énekelni?

Olyan is volt, hogy mást énekeltem, mint ami a felvételre került, időközben változott bennem az érzés, a ritmus. A dal az egy érzékeny struktúra. Manapság az a szokás, hogy a stúdióban készülnek a dalok. Viszonylag ritka, hogy már felvétel előtt sokat játssza a zenekar. Ugyanakkor a végső formája igazán a színpadon alakul ki. Az ember néha sajnálja, hogy nem a színpadon kiérlelt verzió került a felvételre. Ezért van nagy értékük az élő koncertfelvételeknek. Az első felvétel gyakran steril, az élő koncert pedig a gyakorlás, a játék és a közönség interakciója folyamán, már egészen más hangulatban szól. Ezért is van az, hogy most újra megjelenik az Illés szekerén című, utolsónak szánt nagylemezem, most már CD-n, hiszen bakelit lemezen már csak gyűjtőknek és korlátozott számban adnak ki bármit is. Az Illés szekerén című CD-nek viszont nagy sikere volt, azt hittem, hogy én ezzel lezárhatom a pályafutásom. Hát nem így sikerült, a lemez pedig most már a harmadik kiadásban jelenik meg dupla CD-ként. Egyrészt az eredeti felvétel, amin digitálisan javítottak kicsit, és ugyanennek a felvételnek a koncertváltozata is mellé kerül. Voltak, akik már érdekes megjegyzéseket tettek a különbségekre.

Miért kellett volna lezárni a pályafutásodat?

Körülbelül tíz évvel ezelőtt nyugger lettem. Amikor annak idején elkezdtem ezt a pályát, azt gondoltam, hogy aki harminc éves kora után is ezt csinálja, az nem normális.

De aztán ez az időhatár kitolódik…

Tolódik, tolódik, tolódik. Tehát jönnek a fiatalok és ez azért alapvetően ifjúsági műfaj, kötődik a tánchoz, a mozgáshoz, tulajdonképpen olyasfajta érzelmek és hormonok által keltett ösztönöknek, indulatoknak a formálásához, levezetéséhez is szükséges, amikor az embernek még több az energiája, mint a lehetősége.

De hát te, akárhogy vesszük, legenda, ikon lettél, amit nem tudom hogyan viselsz. De szerintem nyolcvanöt évesen is kiállhatsz a színpadra, lesz közönséged.

Vannak olyan példák, amelyek megnyugtatnak. El szoktam mondani a koncerteken, hogy a nyugger angolos kiejtése Jaggernek hangzik. Amikor elérkeztünk a nyugdíjas korba, Levente csinált egy nagy búcsúkoncertet, Hattyúdal címen. Kitüntettek minket a szakma életműdíjával, amit a magyar rockzenében elévülhetetlen érdemeinkért kaptunk. De valami olyasmi is az életműdíj, hogy köszönjük szépen a közreműködésetek, most már jönnek az új tehetségek. És akkor azt gondoltam, hogy befejezem a pályámat egy ilyen lemezzel. Én a nagylemez formátumokhoz, novellás dalfüzérekhez szerettem ragaszkodni. Amilyen volt az Illés szekerén című nagylemez. Talán azért is ragaszkodtam hozzá, mert jó dalok voltak rajta és talán azért is, mert kiderült, ahogy az egyik dal is mondja, hogy „ezek ugyanazok”. Képzeljünk egy közéleti forgószínpadot, ahol a díszletek állandóan cserélődnek, de én mindig ugyanott állok, csak hol balról, hol jobbról vetül rám a reflektorok fénye és közben amit én képviselek, még mindig érvényes, aktuális a mondanivalója.

Lényegében megmaradt az ellenzéki feelinged, ami lehet, hogy neked még jót is tesz. Szilágyi János mondta egyszer, hogy belőle soha nem lesz bácsi. Az ellenzékiséged mellett a figurád is megmaradt, nem kopaszodtál meg, nem híztál el. Nyilván, ha százötven kiló és tök kopasz lennél, az egy más helyzet lenne.

Aki nagyon jó előadó, annak ez sem árt. A közönség mindig az előadóval azonosítja a dalokat. Engem tulajdonképpen azok által a dalok által ismer a nagyközönség, amiket én adok elő.

Azért tudják, hogy például Halász Juditnak, Koncz Zsuzsának és Zoránnak is te írtál dalokat, de azt már nem feltétlenül, hogy pontosan melyikeket is. Tényleg azokat kötik hozzád, amiket te is énekelsz.

Előfordult, hogy amikor koncerten énekeltem a Ne várd a májust című dalt, utána megkérdezte egy kedves néző, hogy „olyan jó dalokat írsz, miért kell neked Zorán számokat játszani?”. Az előadói minőség a közönség szemében meghatározó. Nagyobb vitalitást, jobb kondíciót igényel turnézni, utazni, mint az, hogy az ember otthon leül a karosszékébe, kezébe fogja a gitárját, pengeti, vagy odaül a zongorához, hallgatja a híreket, nézi a világ eseményeit a tévén, az interneten, gondolatai támadnak, és ezekből megpróbál valamilyen dal formátumot létrehozni. Különösen, ha indulatba jön. Legalább is én így vagyok ezzel, ha valami hatás ér, ami elkeserít. Az utóbbi időben leginkább csak ilyen hatások érnek, de azért ha valami nagy öröm ér, azt is a leginkább úgy tudom magamban feloldani, elrendezni, hogyha vagy a zongora elé ülök és játszom valamit vagy a gitárom húrjába kapaszkodom.

Tehát az elkeserítő hatás is ihletőerő lehet.

Igen, mert

tehetetlenséget érez az ember és úgy érzi, hogy valamit csinálni kell.

Mondhatnám Babitscsal, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. És az ember nem akar cinkos lenni, így gyakran azt érzem, hogy nem maradhatok néma. Én nem vagyok politikus, nem gondolom azt, hogy mindenhez értek, de azt gondolom, ha az érzelmeimet dalba foglalom, akkor Karinthy kifejezésével élve, ha nem mondhatom el senkinek, dalban elmondom mindenkinek.

És ilyenkor ha írsz egy dalt, azt rögtön elő is akarod adni, vagy már attól megnyugszol, hogy megírtad és heverhet egy ideig a fiókban, amíg például klip nem lesz belőle?

Ezeket dalcsíráknak nevezem. A „kompjuter keltetőgépben” hevernek, amiket elsőre kiírok magamból, azok mondhatnám zenei mondatok, vagy szövegsorok, ezek akkor válnak igazi dallá, amikor megszerkeszti az ember őket. Létrehozza belőlük a képet, mert gyakran hasonlítom a zeneszerzést a festészethez. Legalább is a dalszövegírás, az számomra nem azt jelenti, hogy rögön elkezdem a gondolatot az elején írni, aztán majd befejezem, hanem először vázlat van, néhány mondat, kifejezés, érdekes zenei motívum, ami az alapot képezi, és aztán mint a festményen a főalak köré, az ember kiszínezi a hátteret, azokat a hangokat, mondatokat, amelyeket még magukhoz vonzanak a fontosabbnak szánt szófüzérek. Így készül el a dal. Ekkor még mindig, ahogy mi mondani szoktuk, csak demo formában, én egy gitárral előadom. Még hátravan a hangszerelés, az öltöztetés. Mielőtt közönség elé bocsájtanánk, hangzásvilágot teremtünk köré. De a dal csontváza az énekelt és a ritmusos szöveg marad.

Nézed például a híradót, bedühödsz valamin, rögtön odamész a zongorához, és elkezdesz egy dalt írni? Ez akár ennyire konkrét tud lenni?

A legutolsó dal kifejezetten egy ilyen lelkiállapot feloldása. Ismerem Kennedy elnöknek azt a mondását, hogy

ne azt kérdezd a hazádtól, mit tesz érted, hanem azt, hogy mit tehetsz te a hazádért.

Ez nekem nagyon fontos mondat volt mindig. Amikor úgy érzem, hogy a hazám nem kívánja azt, hogy tegyek érte valamit, azt is érzem, hogy nagyon sok embernek azt sugallja, hogy rád itt nincs szükség, jobb ha te elmész, jobb ha te csöndben vagy, nem veszel részt semmiben. Amikor ezek az emberek úgy érezhetik, hogy ennek az országnak, amit hazájuknak szeretnének tudni, nincs szüksége rájuk, akkor születik egy ilyen dal.

Most itt ül velem szemben egy szelíden töprengő, halk szavú ember. Gondolom, nem vagy mindig ilyen, amikor dühös leszel, azt hogyan kell elképzelni?

Nem szoktam ordítozni.

Inkább magadban őrlődsz?

Igen, inkább magamban keresem a feloldást a konfliktusokra. De amúgy hajlamos vagyok sok oldalról megközelíteni egy adott szituációt. Mindig megpróbálom megérteni azokat is, akik másképp gondolkoznak, mint én. Ezért óvakodom az indulatból meghozott ítéletektől.

Mostanában egy fiatal zenészekből álló együttessel játszol.

Az utóbbi időben velük igen sokszor lépek fel. Kirschner Péter a társulat vezetője, és egyébként az ő stúdiójában vettük fel a Ráadás című lemezt. A decemberi, a Kongresszusi Központban tartott koncerten is ők szerepelnek. Ilyen nagyon sokféle társulattal vagyok együtt, sokféle zenész, sokféle karakter van a csapatban és mégis jó hangulatot tudunk kelteni.

Talán éppen ezért és nem „mégis”, nem ennek ellenére.

Ebben a világban úgy tűnik, mintha mindenki a saját maga színét keresné. Félne a sokszínűségtől. Attól, hogy sokféle identitása is lehet és nem csak egy.

Manapság különböző identitásokat többen el is titkolnak.

Igen. Az lenne az igazán szabad megnyilvánulás, ha elfogadhatóvá válna, hogy mindazt az értéket, kincset, tudást, azt a sokszínűséget, amit a személyiség magába foglal, ki tudja fejezni. Egy társadalom akkor gazdag, és akkor tud igazán emelkedő pályára állni, ha képes felszabadítani mindazokat az energiákat, amelyek az egyes emberekben vannak, akik nagyon sokfélék. Ha a társadalom egyforma válaszokat vár a kérdésekre, akkor jelentős mennyiségű képzelet, alkotóerő vész el. Az apám, aki közgazdász volt, azt szokta mondani, hogy a nemzeti vagyon 80%-a , – amikor arról beszélünk, hogy mivel rendelkezik a nemzet – nem a földekben, nem a gyárakban, nem a fizikai környezetben, hanem az emberek fejében van.

Igen, de most pont afelé megyünk, ha valakinek túl sok van a fejében, azt esetleg fejbe verik. És bár már örömtelien többféle tankönyv, többféle tanítási metódus volt, kezdték figyelembe venni a gyerek személyiségét és abból igyekeztek kiindulni, most sok tekintetben kényszerűen visszakozik az oktatásügy, mert inkább az az elvárás, hogy mindenkire húzzanak rá egy tananyagot, ami esetleg így senkire nem jó igazán. Vagyis nem arra törekednek, hogy minél inkább bontsák ki a személyiséget, hanem a személyiség gyakran mintha zavaró tényező lenne.

Az az érzésem, hogy ebben egyetértünk.

Alapvetően búskomor ember vagy?

Alapvetően melankolikus típus vagyok a Hippokratészi beosztás szerint.

Az nem tudom, hogy milyen.

Van a melankolikus, kolerikus, szangvinikus, flegmatikus. Én ebből a melankolikus vagyok, aki egy töprengő fajta. A Micimackót is szokták elemezni aszerint, hogy bizonyos figurák bizonyos személyiségtípusokat jelenítenek meg. Én Füles karakterét érzem leginkább közel magamhoz. Ő mélázó, aki mindig úgy érzi, hogy egy kicsit másnak kellene történnie, mint ami történik. De hát ha már így történt, akkor már fogadjuk el. Hogy ilyen típus vagyok, annak olyan nagyon nem örülök.

Négy gyereked is van.

Három mondhatnám, hogy felnőtt, a kisebbik tizennégy éves.

Unokák vannak?

Amikor a nagylányomtól kérdeztem, hogy mikorra számíthatok unokára, elég szemtelenül azt válaszolta, „ha unokát akarsz apu, akkor csinálj magadnak, ne csinálj nekem programot”.

A tizennégy éves gyerek akár unokának is számíthat.

Igen, igen, a sors kegyelméből apja lehetek az unokámnak, mondhatnám. Alapvetően nem érzem magam se sikertelennek, se boldogtalannak, csak azt szeretném, ha ebben az állapotban körülöttem többen is lennének. Mert így, akiben van valamiféle szolidaritásféle, együttérzés a vele együtt élőkkel, rosszul érzi magát. Az nem tudja jól érzeni magát akkor, ha azt látja, hogy másokkal ez nincs így.

(Az interjú a Fix Tévé november 6-iki Bóta Café műsorának leírt változata.)