Ezt a filmet minden sznobnak látnia kell

0
254

Ruben Östlund rendező A négyzettel továbbvitte azt, amit 2014-ben a Lavinával megkezdett. Vesz egy idillinek tűnő helyzetet, amit addig cincál, amíg ki nem derül, hogy belülről mennyire rohad az egész. Mindezt megspékeli emlékezetes képekkel és groteszk elemekkel, amelyeken egyszer nevetni vagyunk kénytelenek, a következő pillanatban viszont azon kapjuk magunkat, hogy olyan kellemetlenül feszengünk a moziszékben, mint a szereplők a filmvásznon.

A svéd rendező receptje eddigi munkái alapján jól működik: a Lavinát kedvelték a kritikusok, és korántsem kell ahhoz elkötelezett művészfilmrajongónak lenni, hogy az ember élvezze és még el is gondolkodjon rajta.

Östlund következő filmje,

A négyzet még nagyobb siker lett, hiszen idén elvitte az Arany Pálmát Cannes-ban.

Fontos különbség azonban, hogy míg Östlund a Lavinában egyetlen, elég konkrét konfliktushelyzetre koncentrált, addig A négyzetben sokkal több dolog felmerül a svéd szociális problémáktól (igen, ott is vannak szegény emberek), a képmutató értelmiségi léten és a túltolt polkorrektségen át a művészi alkotás mibenlétéig. Habár korántsem mondhatjuk azt a film alapján, hogy ezekről a témákról Östlundnak ne lenne érdekes és releváns mondanivalója, a sok felvetett problémától néha széttartóvá és összességében feleslegesen hosszúvá válik a film – illetve nehezebben fogyaszthatóvá, mint a Lavina.

Claes Bang A négyzetben. Forrás: Cirko Film

A négyzet főszereplője, Christian – a remek dán színész, Claes Bang alakításában – egy menő kortárs művészeti múzeum vezető kurátora, már amennyire egy ilyen intézmény menő lehet. A kiállítótermek ugyanis konganak az ürességtől, és leginkább gazdag sznobokat vonz be a múzeum, de őket is jobban érdekli a megnyitó után felszolgált étel, mint a kiállított műalkotások. Mindenesetre Christian munkája sok pénzzel és a művészeti közegben nagy hatalommal jár: ő a sikeres értelmiségi, aki nemcsak szakmájában elismert, hanem jó embernek is tűnik. Kedves a beosztottjaival, az újságírókkal, de még a hajléktalanokkal is, ráadásul feltűnően elegáns és jóképű. Épp egy nagyszabású kiállításra készül, amely a toleranciáról, bizalomról, és emberségről szól, de amikor egyszer az utcán kirabolják, az annyira kibillenti a lelki egyensúlyából, hogy hibát hibára halmozva teszi tönkre gondosan felépített életét.

Östlund már a történet elején finoman gúnyolódik azon, hogy mennyire buborékban él Christian és hasonszőrű kollégái, illetve ismerősei.

Hihetetlenül szórakoztatóak azok a részek, amikor a kortárs művészeti világ szereplőit ábrázolja a rendező,

mert minden egyes karakter görbe tükröt tart ennek a közegnek, amely Östlund értelmezése szerint csak látszólag nyitott, valójában viszont a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mik a valódi világ valódi problémái. Az egyik fő képmutatónak pedig maga Christian tűnik, aki a történet elején még annyira jólnevelt, hogy meg is kapja, hogy ne legyen már annyira svéd, de ahogy gyűlnek a gondjai, egyre inkább előkerül a gyarló oldala is.

Elisabeth Moss és Claes Bang. Forrás: Cirko Film

Az is érdekes, ahogy a művészetről, a műalkotáshoz való viszonyról beszél a rendező: úgy tűnik, hogy A négyzetben szereplő művészetkedvelők csak addig hívei az alkotói szabadságnak, amíg távolságtartással szemlélhetik, és csak felszínesen borzolja fel a kedélyeiket az, amit látnak, de amikor valami igazán húsbavágóval találkoznak – mint a film egyik, a plakátokon is ábrázol nagyjelenetében -, abból inkább már nem kérnek. Kíváncsi lennék, hogy ezzel Östlund mennyire akart üzenni a saját közönségének, hiszen az emberek nagy része nyilván jobban kedvelte a film első, finomabban ironizáló felét, mint az egyre több szerencsétlen sorsú embert ábrázoló másodikat.

Bármelyik értelmezésre is koncentrálunk a film kapcsán,

Östlund A négyzetben az emberi kapcsolatok különböző szintjeit és formáit vizsgálja.

Szó van munkahelyről, családról, társadalmi csoportókról, vagy éppen művészről és közönségéről, illetve a médiáról és a befogadóról is. Természetesen a párkapcsolatok sem maradhatnak ki a szórásból, bár Chrisitian és a vele újságíróként megismerkedő Anne – akit a nagyon sikeres tévés színésznő, Elisabeth Moss játszik – viszonya elég kevéssé nevezhető annak. Furcsa módon ez a szál illett bele a legkevésbé a film szövetébe, de cserébe jó pár emlékezetes jelenetet köszönhetünk neki, például Moss rendhagyó flörtölését és az év eddigi legfurcsább mozis szexjelenetét.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..