Kezdőlap Címkék Filmkritika

Címke: filmkritika

Ezt a filmet kár volt megcsinálni

Találó alcím Az évszázad átverése az Ocean’s 8 című filmnek, mert valószínűleg sok néző átverve érzi majd magát, aki az Ocean’s Eleven élményéből kiindulva egy menő és vicces akciómozit vár a filmtől. Még inkább kellemetlenül érezheti magát az, aki esetleg azt hiszi, hogy feminista alapvetésű nyári popcornfilmre ült be. Vigyázat, a kritika enyhén spoileres.

Nyilvánvaló, hogy már az sem feltétlenül volt jó döntés, hogy trilógiává duzzasztotta Steven Soderbergh az Ocean’s Elevent, de az biztos, hogy az Ocean’s 8-nek már el sem kellett volna készülnie, vagy ha mindenáron ragaszkodtak a női verzióhoz, akkor nagyon sok mindent nagyon másként kellett volna csinálni. Ahelyett ugyanis, hogy megkaptuk volna a méltán népszerű Ocean’s Eleven spinoffját, amiben végre nem csak epizódszerephez jutnak a nők, készült egy nagyon rossz utánzat, amely legalább annyira hamis és felszínes, mint az a világ, amelyben hőseink a nagy balhét igyekeznek végrehajtani.

Az alapkérdés nyilván az, hogy miért volt szükség arra, hogy készüljön egy csak női verzió. Gondolom, a metoo meg a női alkotók mozgalmai miatt Hollywoodban most menő nőpártinak lenni, és nőkre fókuszáló mozikat csinálni. Ezt csak üdvözölni lehet, csakhogy vélhetően nem az a legjobb eszköze, ha újraforgatnak férfiközpontú filmeket ezúttal női szereplőgárdával. Nehéz elképzelni, hogy ez ne hasson totálisan erőltetetten, rossz esetben pedig akár kontraproduktív is lehet az összes jó szándék ellenére.

Az Ocean’s 8-ben a csak emlékében megidézett Danny Ocean (George Clooney) frissen börtönből szabadult húga, Debbie Ocean (Sandra Bullock) arra készül, hogy testvére nyomdokain lépdelve ismét belevesse magát a bűn világába. A nagy balhé és az ezzel járó móka és pénz mellett ott van a bizonyítási kényszer: meg akarja mutatni, hogy ő is képes végrehajtani egy nagystílű melót, illetve szép lassan kiderül, hogy azért romantikus ok is rejtezik a háttérben – hasonlóan ugye az Ocean’s Eleven sztorijához.

A koncepció alapját képező csak női felállást viszont nem túl jól sikerült eladni.

Mivel a szakmában nyilván felül vannak reprezentálva a férfiak, ezért kellett valami ok arra, hogy Debbie miért nőkkel veszi körül magát. A társainak azzal indokolta ezt, hogy a nők kevésbé feltűnők (gondolom, bűnözői szerepkörben). A sztoriból aztán kiderül, hogy az igazi magyarázat inkább az, hogy nem bízik már a férfiakban. Ezzel sikerült azt a nem túl szép üzenetet megfogalmazni, miszerint a női összetartás a férfiakkal szembeni ellenérzésben gyökerezik.

És akkor azt még nem is említettük, hogy mit akar ellopni Debbie Ocean és csapata? Nem kaszinót rámolnak ki, mint Danny Oceanék, hanem igazi csajos bulit csinálnak: a divatvilágban hajtják végre a nagy átverést azzal, hogy ellopnak egy különösen értékes nyakláncot. Ehhez pedig szükségük van olyan komoly bűnözői háttérre, mint többek között egy divattervező (Helena-Bonham Carter), egy felszínes filmsztár (Anne Hathaway) és egy divatmagazin szerkesztősége.

Forrás: Intercom

Van egy jelenet, amely szépen összefoglalja, hogy mi lenne a film girl power üzenete, és azt is, hogy miért megy ez félre. Debbie Ocean a nagy akció előtt arról beszél, hogy nem önmagukért csinálják a balhét, hanem

azokért a nyolcéves kislányokért, akik egyszer majd bűnözők szeretnének lenni.

Mindezt egy tükör előtt állva, az ajkát rúzsozva teszi. Gondolom, a filmet esetleg megnéző kislányok pedig majd jól levonhatják a tanulságot, hogy ha olyan szexisek lesznek, mint Sandra Bullock, akkor esetleg egy spinoffban eljátszhatnak női bűnözőket, akik családjuk férfitagjait követve csilivili nyakláncokat lopnak, hogy (vigyázat, itt jön a hatalmas spoiler!!!) megszívathassák a gonosz expasijaikat.

Még mielőtt az olvasó azt hinné, hogy csak ilyen szempontból lehet belekötni a filmbe, és akit az egész feminista vergődés hidegen hagy, akár jól is érezheti magát a moziban, le kell szögezni, hogy az Ocean’s 8 sok más sebből is vérzik.

Annak, aki megnézte az Ocean’s-trilógia eddigi részeit, jó eséllyel unalmas és kiszámítható lesz minden, amit benne lát. Ez az első Ocean’s-film, amelyet nem Steven Sonderbergh rendezett, hanem az Éhezők viadalát is jegyző Gary Ross, és úgy tűnik, inkább csak a külső stílusjegyeit tudta a nagy elődtől ellopkodni, de az már nem nagyon ment neki, hogy valódi feszültséget teremtsen az alapanyagból. Ezen pedig az agyonhájpolt szereplőgárda sem segít.

Sandra Bullock Debbie Oceanje kifejezetten irritáló figura,

akiről egy pillanatig sem lehet elhinni, hogy valóságos. Lou, a Cate Blanchett által alakított barátnője már sok fokkal jobb, de a forgatókönyvben arra nem jutott idő és energia, hogy jobban megismerhessük és megértsük a motivációit. Ugyanez igaz egyébként az összes többi, rossz értelemben véve karikatúraszerű szereplőre, akiket Debbie és Lou a meló érdekében összeszed. Ők is teljesen a levegőben lógnak, holott az Ocean’s Eleven egyik legszórakoztatóbb része pont a csapat összerakása és bemutatása volt. Itt ez ötlettelen és igencsak erőltetett, így az egyébként jó színészek, plusz a betépett hackert játszó Rihanna sem sokat tud hozzátenni a filmhez.

Ott van még a rengeteg kisebb-nagyobb celeb, akik önmagukat alakítják, de a magyar nézőknek valószínűleg nem sok örömfaktort jelentenek majd. Debbie-ék ugyanis az Amerika egyik legfontosabb társadalmi eseményének számító Met Gálán randalíroznak, amiről azt érdemes tudni, hogy sztárok buliznak egymással jótékonykodás ürügyén, és a divatrajongók számára is az év egyik legfontosabb eseményének számít. Itthon azonban valószínűleg jóval kevesebb embert izgat a Met Gála, és sajnos maga a rablás sem sikerült túl érdekfeszítőre. A kötelező nagy csavar pedig olyan, hogy utána az ember csak a fejét fogja. Tehát összefoglalva: hiányoznak a jó karakterek, a feszültség és a humor, azaz gyakorlatilag minden, ami az Ocean’s-filmek kvintesszenciáját jelenti. A felemás feminista üzenet ehhez már csak hab a tortán.

Nem sok szex került a hatvanévesek szexvígjátékába

A szürke ötven árnyalatát gyakorta szokás úgy jellemezni, hogy nagyipornó. Bill Holderman rendezőt bizonyára megihlette ez a jellemzés, mert Könyvklub című első nagyjátékfilmjét konkrétan ennek a témának szentelte: adott egy rakás hatvan pluszos nő, akik E.L. James ponyváját olvasva rákattannak a szexre és pasizásra.

A fentebb említett leírás némiképp ugyan leegyszerűsítő, de a lényeg mégiscsak ez. A Könyklub – avagy az alkony ötven árnyalata olyan, mintha a szexszel ismerkedő tinikről szóló vígjátékok lájtosabb, szószerinti és átvitt értelemben vett nyugdíjasverziója lenne, de szerencsére azért sokkal nézhetőbb ezeknél. Igaz, hogy eléggé kiszámítható, de csak néha lendül át az ízléstelenség határán, helyenként nevetni is lehet rajta, és még a főszereplők közti kémia is működik. Azt pedig már eleve értékelendő, ha valaki arra veszi a bátorságot, hogy nem fiatal és kifogástalan külsejű emberek szerelmi életéről készít filmet.

Sosem felejtem el, amikor néhány éve édesanyám meglepő kérdéssel állt elő a vasárnapi ebédnél: hallottam-e már A szürke ötven árnyalatáról? Ugyanis egy barátnője olvasásra ajánlotta neki a könyvet azzal, hogy milyen jó. Mondhatom, először majdnem kiköptem a húslevest, majd finoman megpróbáltam közölni vele, hogy szerintem ez a könyv nem neki való, és ráadásul nem is túl minőségi olvasmány. Nos, ilyesmi a véleményük a Könyklub hatvanas főszereplőinek is, akik többet hallottak már E.L. James bestselleréről, mint az én hasonló korú anyám, és tudják, hogy szexről van benne szó, nem is akármilyenről. Mégis elolvassák a könyvet, és ennek az élménynek a hatására pedig fenekestül felfordul az életük.

A kiinduló szituáció szerint négy barátnő minden hónapban kiválaszt egy könyvet, amelyet elolvasnak, aztán a következő találkozáskor kibeszélnek. Amikor azonban a legfiatalosabb és legtrendibb barátnő, Vivian (Jane Fonda) kitalálja, hogy a következő könyv A szürke ötven árnyalata legyen, mindenki ledöbben. Azt gondolják, hogy hatvan felett már ciki és nincs is értelme a szexről olvasgatni, de mivel Vivian ragaszkodik hozzá, elkezdik olvasni a könyvet.

Diane Keaton, Candice Bergen, Jane Fonda és Mary Steenburgen

A négy, különböző élethelyzetben lévő nőre más-más módon hat a könyv. A látszólag boldog házasságban élő Carol (Mary Steenburgen) rájön, hogy mennyire zavarja, hogy a férje már nem közeledik hozzá szexuálisan. Az elvált, és leginkább a munkájába temetkező Sharon (Candice Bergen) elgondolkodik azon, hogy talán még most sem késő a randizáshoz. Az özvegy Diane (Diane Keaton) pedig számára is meglepő módon elfogadja egy férfi közeledését. Vivian nem szorul rá, hogy egy könyv ébressze fel a benne rejlő szexualitását, de persze az ő életében is beüt a bonyodalom negyven évvel ezelőtti szerelme képében.

Egyébként talán ez a legbénább történetszál az egész filmben, mert bár nyilván elképzelhető, hogy valakik évtizedek múltán találnak egymásra, nagyon zavaró, hogy milyen irányba vitték Fonda karakterét az írók. Ő az egyetlen nő a társaságban, akinek nincs családja, és a barátnők közül bizonyos szempontból ő a legsikeresebb, vagy legalábbis a leggazdagabb, hiszen menő üzletasszony. Viszont világ életében egyedül volt, csak alkalmi kapcsolatai voltak, és valamiért fontosnak érezték az alkotók, hogy azt üzenjék, hogy ez azért nem okés. Kiderül ugyanis, hogy valójában üres az élete.

Diane sztorijának sem a szerelmi szál a legerősebb része, hanem az, ahogy a lányai bánnak vele, akik magukban már elkönyvelték öregnek. A széltől is óvnák, és annyira aggódnak a testi épségéért, illetve azért, hogy magányos, hogy inkább folyamatosan felügyelet alatt tartanák. Diane viszont fellázad ezellen.

Carol és a férje, Bruce (Craig T. Nelson) baja az, hogy a szenvedély már régen eltűnt a kapcsolatukból, legalábbis a férfi részéről. Ez is lehetne egyébként egy érdekes alapszitu, de erre olyan borzasztó megoldást talál a film, amit nagyon kínos nézni. Messze ennek a párosnak köszönhetőek a Könyklub legcikibb jelenetei, amelyek egy ponton Amerikai pite szintű poénkodásba csapnak át. Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy tiszteletre méltó hatvanas nőkkel történik mindez, hanem az, hogy nem illik bele a film hangvételébe, még akkor sem, ha nem mindig a legkifinomultabbak a poénok.

Diane Keaton és lovagja, Andy Garcia

Ironikus, hogy a legjobban annak a karakternek a történetszála sikerült, akibe mintha a legkevesebb energiát fektették volna az írók, és nincs is túlságosan előtérben. Sharon az, aki a legkevésbé nyitott erre a szexkönyves őrületre, de az élmény hatására aztán csak ráveszi magát az online randizásra. Az ő sztorijában nincs semmi nagy fordulat és semmi túláradó romantika, de pont ezért hiteles. Ráadásul alapból is ő tűnik a leginkább valódinak az összes nő közül, és színészileg is sokkal értékelhetőbb, mint a sztárok, lásd a szinte magukat alakító Fonda és Keaton.

Egyébként nyilván pont nem az a célja egy nyári romantikus komédiának, hogy hiperrealista látleletet adjon a minket körülvevő világról, de a sok tündérmesébe illő fordulat között üdítően hat, hogy milyen egyszerűen zárták le az alkotók Sharon történetszálát. Annál is inkább, mert a film utolsó harmada bosszantóan tele van a hiteltelen, de mindemellett tökéletesen kiszámítható „fordulatokkal”.

Összességében nyilván nem a Könyvklub lesz az év egyik legmaradandóbb élményt nyújtó filmje, de még a nyáré sem, viszont könnyed mozizásra azért alkalmas, és nem feltétlenül csak az érintett korosztálynak. Jó lenne, ha nem lenne annyira szokatlan, hogy hatvan feletti emberek a főszereplői egy filmek, akik ne adj’ isten még szexelnek is. Bár ebben azért sokkal visszafogottabbak voltak a film készítői, mint az ihletet adó A szürke ötven árnyalata szerzője. Hiába beszélnek a szereplők folyamatosan a szexről, és hiába a 16-os karika, bizonyos szempontból elképzesztően prűd a film. Szexjelenet jóformán alig akad benne, de sebaj, egyszer biztos elérjük azt is, hogy ne csak európai művészfilmben merjenek intim helyzetben lévő hatvanéveseket mutatni a finnyás közönségnek.

Földbe állt az űrutazó cigány sztorija

Értelmezhetetlen katyvasz lett Lengyel Balázs Lajkó – Cigány az űrben című nagyjátékfilmes bemutatkozása, amely elvileg fekete komédia, de igazából teljesen meghatározhatatlan jellegű alkotás. Már a téma alapján is elborultnak tűnt a film a cigány kozmonautáról, aki még Gagarint is megelőzte az űrben, de szórakoztatóan elborultnak. Az ígéretes alapötletből azonban sajnos korántsem sikerült jó filmet kihozni.

 

Érthetetlen, hogy a Filmalapnál, amely kiemelten kezeli a támogatásra méltónak talált filmtervek esetében a forgatókönyvfejlesztést (ennek hasznosságáról a szakma is rendre elismerően szól), hogyan mehetett át egy olyan forgatókönyv, amiből végül a Lajkó lett. Nehéz elhinni, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy ebből nem fog összeállni egy film – és akkor még nem is említettük, hogy a rendező, Lengyel Balázs eddig elsősorban szintén forgatókönyvíróként volt ismert. Az Aranyélet második évadának vezető írója volt, és a Lajkó társforgatókönyvírójával, Lovas Balázzsal ketten jegyezték a tavaly bemutatott Kojot című filmet, amit a kritika nagyon szeretett, és a filmhetes balhé után a nézők szívébe is belopta magát.

Első saját nagyjátékfilmjének valószínűleg az lett a veszte, hogy

túl sok mindent akart belepakolni íróként, rendezőként pedig képtelen volt ennyire heterogén alapanyból kihozni valami jót.

Pedig papíron kellően jól hangzott a sztori ahhoz, hogy valami különleges alkotás szülessen belőle, bár azt is lehetett érezni, hogy vagy nagyon vicces, vagy nagyon fárasztó lesz a végeredménye. Inkább ez utóbbi teljesült, azzal a korrekcióval, hogy a legerősebb érzése a nézőnek a film megtekintése után a zavar: mi is volt mindez, amit most láttunk?

Gyabronka József (Karmazsin elvtárs) és Keresztes Tamás (Lajkó) Forrás: Vertigo Media

A történet főszereplője Serbán Lajos, azaz Lajkó (Keresztes Tamás), aki mindenáron űrhajós akar lenni annak ellenére, hogy az apja, Flórián (Pálffy Tibor) már gyerekkorában megmondja neki: a cigányok nem mennek az űrbe. Lajkóba édesanyja (Papadimitriu Athina) ülteti el a világűr iránti vágyódást, aki ráadásul éppen fia egyik rakétakísérletének az áldozata lesz. Lajkó ennek ellenére kitart az álmai mellett, és az ügyefogyott helyi potentát, Karmazsin elvtárs (Gyabronka József) is támogatja a „kiképzését” a maga szerény eszközeivel.

Lajkó a téesz pilótájaként és egy megbuherált hőlégballonnal éli ki repülés iránti vágyát, de közben kitör az 56-os forradalom, és véletlenül összetűzésbe kerül a Vörös Hadsereggel. Innentől akár tragikus vég is kinézhetne Lajkónak, de ehelyett mesebeli fordulatot vesz az élete:

kiválasztják a szovjet űrprogramba kozmonautajelöltnek, és jótevőjével, Karmazsin elvtárssal Bajkonurba utazhat.

Útközben Flórián is csatlakozik hozzájuk, akinek sikerül meglépnie a börtönből, és ha már így alakult, fiával tart. Az űrközpontban aztán egyre sokasodnak az intő jelek, amik arra engednek következtetni, hogy mégsem diadalmenet vár Lajkóra, inkább egy sor leküzdendő akadály. Maga Brezsnyev felügyeli a versenyt, amelyben négy lehetséges jelölt versenyez az űrutazás jogáért – bár egyre inkább világos lesz, hogy a szovjetek nem egy kommunista hőst keresnek a fura kozmonautaolimpián, hanem kísérleti nyulat. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, hogy az oroszok egy magyart, ráadásul egy cigányt akarnak elsőként az űrbe küldeni. Ahogy Brezsnyev elvtárs is megmondja: Lajkó nem lehet az első ember az űrben, maximum az első cigány.

Forrás: Vertigo Media

Ez alapján simán lehetne szórakoztató és még elgondolkodtató is a film, és az ember a kezdetekkor hajlamos is egy-egy fura jelenet vagy kínos vicc után azt gondolni, hogy biztos lesz ez még jobb. Például ebben reménykedünk miután végignézzük, hogy a kis Lajkó (Varga Zétény) a kerti budiból épít rakétát (kitalálhatják, mi lesz itt a fő poénforrás). Sajnos azonban maximum egy-egy jelenet erejéig tudunk túllépni ezen, de egy pillanatig sem áll össze a film. Eleve teljesen érthetetlen a történetvezetés: van, hogy jó hosszan időz a film valamin (például a szovjet elvtársak csókolózási mániáján), ami se nem viszi előre a sztorit, se nem vicces, máskor egy néhány mondatos narrációval elintéznek az alkotók valami fontosat ahelyett, hogy a bemutatásával fáradnának.

Miközben a fő történetszál sem működik, a Lajkó tele van fura mellékszálakkal is, például Lajkó apjáról, akinek semmi, de tényleg semmi dramaturgiai szempontból értelmezhető szerepe nincs. Az egyetlen, ami miatt érdemes volt beletenni a filmbe, hogy ő maga a megtestesült cigány sztereotípia, miközben Lajkó pedig nagyon nem az – mintegy ellenpontozzák egymást. Ez akár megint érdekes is lehetne: Lajkó, akit az egyenlőségelvű kommunisták is leírnak azzal, hogy cigány, a saját közösségében is különc. De ezzel sem kezd igazából semmit a film, mint ahogy semmi mással sem. Pedig az exnáci versenyző, a Böger Anna által alakított Helga Mengele (igen, az a Mengele) révén még a holokauszt témája is bekerül a filmbe ’56, a hidegháború és az űrverseny mellé. Ja, és a szintén a sztoriba erőltetett szerelemi szálakról, amelyek közül a homoszexuális különös jelentőségre tesz szert, még nem is szóltunk.

Ráadásul Lengyel Balázs nem állt meg az abszurd és groteszk elemeknél, hanem még a szürrealitás irányába is kikacsingat néhányszor. Tényleg van itt minden, mint a búcsúban, és jó kerettörténet ide vagy oda, nehéz lenne ezeket összehozni egy értelmes filmmé. Úgy meg, hogy az űrutazós sztori sem működik, esély sincs erre. A legkülönösebb mégis az, hogy

a sok fura és bizarr elem mellett a történet összességében bántóan kiszámítható.

Néha szinte előre látjuk vagy halljuk, mit fog tenni vagy mondani az adott szereplő, és csak remélni lehet, hogy aztán mégsem az történik. De sajnos rendszerint csalatkozunk ebben a reményben.

Forrás: Vertigo Media

Ami pozitívumként említhető, az a Lajkó látványvilága, annál is inkább, mert látszik, hogy nem sok pénz állt az alkotók rendelkezésére. A filmben a díszletekkel és a jelmezekkel megteremtett 50-es évek miliő egyszerre hiteles és karikatúraszerű (Valcz Gábor és Sinkovics Judit munkája), sajnos a karakterekről ez viszont már nem mondható el. Karmazsin elvtárs lehetne vicces, de aztán olyan irányba halad a története, amin már nem lehet nevetni, Flórián karaktere ugyebár eleve csak koloncként lóg a történeten, a többieknek meg még ennyi lehetősége sincs a kibontakozásra. Lajkóból a nagyszerű Keresztes Tamás mindent kihozott, amit csak ebben a sztoriban lehetett, és tulajdonképpen a látvány mellett az ő karizmája az, ami valamennyire a hátán viszi a filmet. De maga a karakter ettől még szintén nincs jól kidolgozva.

Miközben a mondanivaló elvileg az lenne, hogy nem kell feladni a legképtelenebb álmainkat sem, Lajkó legtöbbször csak sodródik a célja felé a történetben, ráhatása nem sok van rá. Kicsit olyan, mintha maga a rendező is így járt volna a filmjével.

Nem prosti és nem feleség

Szép és érzékeny film a Mária Magdolna, amelynek célja az volt, hogy mellékszereplőből főszereplővé avassa, és ezzel együtt rehabilitálja is a Krisztus-követő magdalai Máriát, akinek alakja körül máig rengeteg az ellentmondás. Rooney Mariát jó nézni a címszerepben, Joaquin Phoenix Jézusa pedig kellően szokatlan, de radikálisan újat nem mond Garth Davis a bibliai alakokról.

 

A Mária Magdolna azzal a szöveggel nyit, hogy a film magdalai Mária története, tehát nem Jézusé vagy a 12 tanítványé, hanem azé a nőé, akiről a legtöbben valószínűleg annyit tudnak, hogy állítólag prostituált volt, de Jézus ennek ellenére magához fogadta, esetleg Krisztus később letagadott felesége volt – lásd Dan Brown és A Da Vinci-kód. Garth Davis rendező ezen a tévhitekből, illetve vitatott állításokból kialakult képen szeretne változtatni (az első egyébként a korai kereszténység hibás Biblia-értelmezésén, a második pedig leginkább az apokrif szövegeken alapszik). Mária Magdolna a filmben a férfiakkal egyenrangú, sőt, bizonyos szempontból fontosabb tanítványi és evangélista szerepben tűnik fel. Davis eközben – egyébként az elmúlt évek vatikáni törekvéseivel összhangban –

hangsúlyozza Mária Magdolna nőiségét, de tartózkodik története szexualizált értelmezéstől.

Az ő magdalai Máriája (szülővárosából jött a Mária Magdolna név) bizonyos szempontból egyfajta 21. századi verziója a Bibliából és az apokrif iratokból kirajzolódó alaknak. Egy fiatal nő, aki úgy érzi, hogy számára nem az anyaság és a feleségszerep van elrendelve, hanem valami másra hivatott. Hiába szereti a családját és hiába tűnik egyébként kötelességtudónak, inkább a saját útját akarja járni, csak eleinte nem tudja, hogy mi lenne az. Ez pedig annyira felfoghatatlannak tűnik a környezete számára, hogy azt gondolják, démonok szállták meg a testét.

Mária akkor találja meg a helyét a világban, amikor találkozik Jézussal, akinek tanításaira és csodatételeire egyre többen felfigyelnek. Mária is benne látja meg léte igazi értelmét, és a választ a hitkeresésre, ezért családja akarata ellenére követni kezdi őt. Persze a tanítványok közül sem mindenki nézi ezt jó szemmel, főként, hogy Mária szinte azonnal Jézus egyik fő bizalmasa lesz.

Nem csak tanítja, hanem ő maga is tanul Máriától: például a segítségét kéri, hogy szólhasson az asszonyokhoz is. Belső vívódásait is vele osztja meg, és Mária azt is megérti/megérzi, hogy Jézus nem forradalmat csinálni érkezett a zsidók közé, és a királyság, amiről prédikál, mást jelent, mint amit a tanítványai remélnek. Garth Davis azt sugallja, hogy mindez Mária úgynevezett női érzékenységéből is fakadt szemben a többi tanítvány földhözragadt hozzáállásával.

De a filmnek

az a legerősebb és legjobban kibontott része, amely Mária útkeresésével foglalkozik.

Ahogy megjelenik a filmben és Mária életében, persze Jézus is a történet központi alakja lesz, ami Joaquin Phoenix megformálásában nem is lehetne másként. Ez pedig egy elég sajátos és szokatlan Krisztus-ábrázolás, de korántsem korszakalkotóan emlékezetes. Kicsit hasonlít ahhoz a figurához, amit a The Masterben láttunk tőle: karizmatikus vezető, de van benne valami felkavaró, mániás jelleg. Érdekes módon Mária és Jézus jelenetei nem mindig sikerültek erősre, és igazából az sem teljesen világos, hogy mi az a különleges kapocs, ami összeköti őket. Mindenesetre úgy tűnik, hogy arra vigyáztak az alkotók, hogy szexuális töltetet ne, maximum valamiféle plátói szerelmet lehessen belelátni a kapcsolatukba.

Joaquin Phonex és Tahar Rahim. Forrás: UIP

A film egészen addig lassan csordogál, amíg Jézus és tanítványai bevonulnak Jeruzsálembe, hogy aztán jöjjenek a jól ismert, filmekben is ezerszer ábrázolt jelenetek: az utolsó vacsora, Júdás árulása, a keresztre feszítés. De ezekkel a jelenetekkel nemigazán tudott mit kezdeni Garth Davis azon kívül, hogy Máriát is odaülteti ahhoz a bizonyos vacsoraasztalhoz, és ő is látja a kereszten haldokló Jézust. Ráadásul az eddig finom rezdülésekre épülő film elkezd hatalmas ugrásokkal haladni a bibliai történetben.

A sztori nem emberi, hanem misztikus elemeivel pedig mintha nehezen boldogult volna a rendező,

így igyekezett minél kevesebbet ábrázolni belőlük, radikálisan elhagyni viszont nem akarta/merte őket.

Nem teljesen érthető, hogy miért azokat a részeit tartotta meg a forgatókönyv a bibliai történetnek, amelyeket megtartott, és miért hagyott ki más, fontos eseményeket. A kötelezőket persze felmondják az alkotók, csak változtatnak a nézőponton és a fókuszon, viszont ezzel a filmnek korántsem ott van a katarzisa, ahol várnánk. Sőt, igazából nincs is. A keresztrefészítés és a feltámadás jelenetet például kifejezetten csalódást keltő, és ezek után a film lezárása sem túl erős, hiányérzetet kelt a nézőben.

Összességében a Mária Magdolna akkor a legjobb, amikor tényleg Máriára koncentrál, akit Rooney Maria kifejezetten visszafogottan játszik, mégis a kezdetektől érezhető a benne rejlő különlegesség és erő. De Chiwetel Ejiofor Pétere és Tahar Rahim Júdása is nagyszerű alakítás és érdekes interpretációja a sokszor egyoldalúan ábrázolt karaktereknek, az ő történetszáluk kibontására viszont nem volt lehetőség a Mária Magdolna központú filmben. Így pedig kissé a levegőben lógnak a róluk szóló jelenetek, bár a többi tanítványról még ennyi sem derül ki. Az viszont egyértelműen a pozitívumokhoz tartozik, hogy a film gyönyörűen van fényképezve (az operatőr Greig Fraser), kifejezetten lenyűgözőek a tájak, és a zenéje is nagyon magával ragadó, ami a nemrég tragikusan fiatalon meghalt Jóhann Jóhannsson egyik utolsó munkája volt.

Nem tudtunk önfeledten nevetni a vizeletében fekvő Sztálinon

A Sztálin halála közben végig azon gondolkodtam a moziban, hogy vajon miért nem működik. Jók a karakterek, akiket jó színészek formálnak meg, érdekes, és önmagában is groteszk a sztori, ami megjelenik a filmben, mégis csak nagyon ritkán volt igazán szórakoztató, és még kevesebbszer vicces Armando Iannucci alkotása.

Pedig kifejezetten jó visszhangot kapott a filmszatíra: a kritikusok szerették, mi több, a nézők is, és a trailere alapján megfelelően elborultnak tűnt ahhoz, hogy maradandó élmény legyen. Aztán valahogy mégsem lett az.

A Sztálin halálának alapja egy francia képregény, amelyet britek vittek mozivászonra. Mint ilyen, azt mutatja meg, hogyan képzelik el Nyugat-Európában a legsötétebb szovjet időket, amikor bárkit bármelyik pillanatban bebörtönözhettek/megkínozhattak/kivégezhettek. Azért, mert olyat mondott vagy tett, amit nem kellett volna, vagy csak nem volt elég lelkes a rendszer építésében, netán a származásával akadtak gondok. Ez az az időszak, amikor az a gyanús, ami nem gyanús, és még a Sztálin közvetlen környezetében élők is retteghettek, hogy mikor kerülnek rá a likvidálandók listájára.

Ez az egész társadalmat átszövő,

egyre extrémebb módon megnyilvánuló paranoia,

és a főnöknek való megfelelni akarás jelenik meg a filmben. Igazából még eltúlozni sem nagyon kellett mindezt, hogy kész legyen a politikai szatíra, hiszen önmagában groteszk, hogy mire kényszerített embereket a keleti blokkban az 50-es évek.

Molotov (Michael Palin), Malenkov (Jeffrey Tambor), Sztálin fia (Rupert Friend), Hruscsov (Steve Buscemi) és Berija (Simon Russell Beale) Forrás: ADS Service

1953 márciusának elején járunk, a történet kezdetén Sztálin (Adrian McLoughlin) még él és virul. Átnézi és kiadja a legfrissebb listákat azokról, akiknek végleg befellegzett, a hivatalos üléseket helyettesítő lakomán látja vendégül a Központi Bizottság tagjait, és a jól végzett munka után egy kis zenét hallgat a dácsájában. Közben megismerjük a történet főszereplőit: a mókamester Hruscsovot (Steve Buscemi), akinek arra is van gondja, hogy minden este lediktálja a feleségének, hogy aznap melyik viccen nevetett Sztálin és mi nem tetszett neki; Malenkovot (Jeffrey Tambor), a Szovjetunió minisztertanácsának elnökét, aki már maga is kezd belezavarodni abba, hogy éppen ki és mi kedves a főnöknek és a belügyminiszter Beriját (Simon Russell Beale), aki saját kezűleg is hajlandó elvégezni a piszkos munkát. Fontos szerepet kap a Michael Palin által alakított Molotov is, aki felesége után maga is rákerült a listára. A letartóztatására viszont már nem kerül sor, mert Sztálin súlyos agyvérzést kap, és a saját vizeletében fekve találnak rá.

A KB tagjai először teljesen tanácstalanok, hogy mi tévők legyenek ebben a súlyos helyzetben, majd hamarosan beindul a taktikázás és a frakciózás. Megjelenik Sztálin két gyereke, a beszámíthatatlan Vaszilij (Rupert Friend) és a gyámolításra szoruló Szvetlana (Andrea Riseborough) is, nagy nehezen orvost is kerítenek (Sztálin nem sokkal a halála előtt rendelt el tisztogatást az orvosok között), de már nem lehet megmenteni a vezért. A film nagy része ezután arról szól, hogy mit kezdenek ebben a hatalmi hiátusban a KB tagjai, illetve az eseményekbe szintén aktívan beavatkozó Zsukov marsall (Jason Isaacs), a Vörös Hadsereg vezetője.

És bár tényleg tragikomikus, hogy ezek a korántsem nagy formátumú „politikusok” a filmben ábrázolt módszerekkel döntöttek milliók sorsáról, miközben azon gondolkoztak, hogy egy halott ember mit szólna mindehhez, mégsem lehetett önfeledten szórakozni a Sztálin halálán.

Pedig az egész filmnek még a sajátos britsége is ad egy csavart.

Itt még az orosz KB titkárok egy része is úgy viselkedik, mint egy angol úriember, és elég csak egy Monty Python szkeccsre gondolni annak igazolására, hogy ez milyen vicces tud lenni. De Michael Palin ide vagy oda, itt ez a varázs sem működik.

 

Valahogy a moziteremben senki sem tudott hangosan nevetni olyasmiken, hogy a titkosszolgálat emberei véletlenül kezdenek el a békés tömeg közé lövetni, egész családokat tuszkolnak nagy, fekete autókba, Beriját pedig éppen egy fogoly kínvallatása közben éri a hír Sztálin agyvérzéséről. Nem azért, mert az 50-es évekkel márpedig nem illik viccelni, hiszen a humor a hasonló történelmi traumák feldolgozásának legitim és fontos eszköze. (Itt van mindjárt Bacsó Péter legendás filmje, a fentebb is megidézett A tanú, ahol ez tökéletesen működik.)

Igaz, a Sztálin halála néha kevéssé intelligens humorral operál, például amikor abból adódik a helyzetkomikum, hogy nehéz hozzáférni a saját vizeletében fekvő, eszméletlen Sztálinhoz anélkül, hogy mindenki összekoszolná magát. Érthető, hogy a sztálini örökséget éppen rehabilitálni és konszolidálni próbáló orosz vezetésnek mindez nem tetszett, és a kulturális minisztérium nem engedte mozikba a filmet, miután bántónak és túlzónak minősítették. Pedig tényleg lehet ilyesmivel viccelni, sőt, valószínűleg kell is, de elképzelhető, hogy a Sztálin halála humora csak nagyobb kulturális és földrajzi távolságból nézve tud igazán élvezetes lenni.

Ilyen lett Kevin Spacey új filmje Spacey nélkül

Ha évek múlva is emlegetni fogjuk még A világ összes pénzét, az valószínűleg Christopher Plummer beugrása miatt lesz, amivel Ridley Scott megmentette az eredetileg Kevin Spacey szerepeltetésével készült filmjét, nem pedig azért, mert annyira kiemelkedő alkotás született a rendező életművében. Kicsit olyan, mintha Scott maga sem tudta volna eldönteni, mi érdekli leginkább a Getty örökös emberrablós sztorijában.

Nagyon érdekes és komplex történetet dolgoz fel A világ összes pénze, amelynek ráadásul még valóságalapja is van – amint arra a film elején és végén is figyelmeztetnek, nehogy véletlenül megfeledkezzünk róla. Ridley Scott persze jócskán alakított az eredeti eseményeken a „drámai hatás fokozása” érdekében, de annyira igyekezett minél többet elmesélni a Getty család mesébe illő történetéből, hogy pont emiatt marad hiányérzetünk, hiszen semmiről és senkiről nem tudtunk meg eleget. Ha A világ összes pénze középpontjába helyezett emberrablós alaptörténetet vesszük, az nem elég izgalmas, feszültségteli vagy éppen akciódús egy ilyen témájú filmhez, ha idősebb J. P. Getty és családi kapcsolatai bemutatását, az pedig nem elég árnyalt és következetes. De ha esetleg Ridley Scott a pénz romboló hatásáról akart elmélkedni egy családi drámán keresztül, akkor viszont túl sok az akció, a mellékszereplő és minden egyéb körítés, ami elvonja a figyelmünket erről.

Christopher Plummer J. P. Gettyként Forrás: Freeman Film

Ettől függetlenül nem rossz film A világ összes pénze: hiszen az alaptörténet tényleg érdekes, jók a szereplők, és élvezet nézni azt a hihetetlenül kidolgozott 70-es évekbeli miliőt, amit elénk tárnak az alkotók. Az pedig egyáltalán nem érződik, hogy Christopher Plummer az utolsó utáni pillanatban ugrott be a szexuális zaklatási botrányba keveredett Kevin Spacey helyett. Már az egész filmet leforgatták, amikor Spacey-t megvádolták, és ezzel A világ összes pénze sorsa is kérdésessé vált, hiszen nem szerencsés egy bukott sztárral eladni egy filmet. Ridley Scott úgy döntött, hogy újraforgatja az olajmágnást, J. P. Gettyt játszó Spacey jeleneteit, és Christopher Plummert kérte fel a szerepre. Állítólag eredetileg is Plummert szerette volna, de a stúdió Spacey-t akarta, hogy több sztár legyen a filmben. Mi tagadás, Spacey-nak nagy gyakorlata van a hatalomért – vagy ez esetben konkrétan a pénzért – másokon átgázoló, morálisan igencsak megkérdőjelezhető döntéseket hozó karakterek alakításában (illetve az őt vádolók vallomásai alapján ez a viselkedés tőle sem áll éppen távol), de azt már sohasem tudjuk meg, hogy ő mit varázsolt volna Gettyként. Plummer viszont teljesen jól megoldja a feladatot, olyannyira, hogy Oscarra is jelölték érte.

Az is szerencsés, hogy nem egy nyolcvanévesnek maszkírozott hatvanévest kell nézni az idő nagy részében, viszont így meg a J. P. Getty meggazdagodásának történetét bemutató jelenetek lettek hiteltelenek. Más kérdés, hogy ezekre egyáltalán miért volt szükség. Ridley Scott valamiért fontosnak tartotta megmutatni azt, ahogyan Getty az ötvenes években szaúdiakkal tárgyal az olajkitermelésről, hogy aztán eljusson odáig, hogy őt tartják a világ leggazdagabb emberének. Ráadásul ezeket a részeket az elrabolt fiú narrációja vezeti fel, ami szintén nem túl izgalmas megoldás. A családtörténetből kiragadott néhány jelenet nyilván nem elég ahhoz, hogy hiteles képet adjon arról, miért csak ügyvédeken meg más közvetítőkön keresztül kommunikálnak egymással a rokonok, és az sem sokkal jobb megoldás, mikor suta párbeszédekből kéne visszafejtenünk a sérelmek eredetét.

Charlie Plummer mint John Paul Getty III Forrás: Freeman Film

De valami hátteret kellett adni annak magyarázatára, hogy

miért nem hajlandó egy felfoghatatlanul gazdag ember egy fillért sem adni azoknak, akik Rómában elrabolták az unokáját,

méghozzá a szívének legkedvesebbet. És itt kezdődik valójában az emberrablós történet, amit szintén elég felemásan mutat be a film. Megvannak a műfaj szokásos kellékei, de nyilvánvaló, hogy nem az akciózás volt a lényeg, sokkal inkább az, hogy milyen harcot kell vívnia az anyának, Gail Gettynek (Michelle Williams) az apósával azért a rongyos néhány millió dollárért. Közben arra is kitér a film, hogy milyen médiaszenzáció lett a sztoriból, hogy mennyire megbízhatatlan az olasz rendőrség, illetve az öreg Getty különc szokásaival kapcsolatos anekdotikus elemekben sincs hiány, ami önmagában mind érdekes, de megint csak az történik, hogy feldob bizonyos témákat a film, aminek kifejtésére még a több mint kétórás játékidő sem elég.

Eléggé a levegőben lóg Mark Wahlberg karaktere is, aki korábban a CIA-nak dolgozott tárgyalóként, majd pedig a Getty-birodalom szolgálatába állított a tapasztalatait, és feladatául kapja, hogy minél gyorsabban és olcsóbban hozza haza az unokát. Az elrabolt fiúról sem tudunk meg túl sokat, csak azt, hogy nehezen birkózik meg nem mindennapi családi háttérével, és mivel kamasz, egyébként is fura. Nem jut idő arra sem, hogy a családi dinamikával részletesen foglalkozzon a film Gail Getty és apósa viszonyán kívül, pedig talán ez lenne a legérdekesebb:

hogyan alakítja és torzítja még a legszorosabb kapcsolatokat is a hihetetlen vagyon,

vagy éppen annak csak az árnyéka. Hiszen akármit is csinálnak, ez az örökség folyton rávetül a Getty ivadékokra. Érzékelteti A világ összes pénze, hogy egyszerre menekülnének előle, hogy ne legyenek olyanok, mint a magányos öreg Getty, de ugyanakkor meg nem is tudnak elszakadni a pénz vonzásától. Személy szerint én ezt a vonatkozását néztem volna legszívesebben a történetnek, de bármit is választott volna Ridley Scott, valószínűleg sokkal jobb film lenne A világ összes pénze, mint így, hogy ennyire nagyszabású akart lenni.

Enyedi Ildikó filmje mágikus moziélmény a Los Angeles Times kritikusa szerint

Úgy tűnik, beindult a Testről és lélekről kampánya – legalábbis erre utal, hogy a napokban több cikk is megjelent az Oscar-díjra jelölt magyar filmről amerikai lapokban. A Los Angeles Times kritikusa ódákat zengett Enyedi Ildikó alkotásáról, amely egyébként mától érhető el a Netflixen az USA-ban.

Kenneth Turan filmkritikus már a címben mágikus moziélménynek nevezte a Testről és lélekről-t, amely szerinte méltán az egyik legünnepeltebb filmje az évnek. A Los Angeles Times-ban csütörtökön megjelent cikkében arról ír, hogy a Testről és lélekről olyan, mint a legjobb álmaink:

egyszerre ismerős, mégis csodálatosan különös, amelyben kivételes filmkészítői ötletekkel lehet találkozni.

Leírja, hogy Enyedi Ildikónak már a bemutatkozó filmje, a Az én XX. századom is emlékezetes volt, de 18 éve nem készített nagyjátékfilmet. Turan szerint a Testről és lélekről egy egyszerűségében is briliáns ötletre épül, amely tökéletesen ötvözi a mágikust a nagyon is világival (a film főszereplői, Mária és Endre ugyanazt álmodják, és ez a ráismerés hozza egymáshoz közel őket a való életben). A kritikus Herbai Máté operatőr teljesítményét is külön kiemeli, mint ami képileg is megjeleníti ezt a kettősséget.

Az Európai Filmdíjat elnyerő Borbély Alexandráról azt írja, hogy lenyűgözően profi, és meggyőzően ábrázolja a sebezhető Máriát, és azt is hangsúlyozza, hogy a másik főszereplő, Morcsányi Géza nem színész, hanem az ország egyik legfontosabb irodalmi szakembere. Egyetlen negatívumként a kritikus azt említi meg, hogy mozikban nem lehet látni a filmet, csak a Netflixen, így nagyvásznon nem élvezhető az alkotás. A cikket viszont azzal zárja, hogy bárhogyan is nézzük, hálásnak kell lennünk azért, hogy átélhetjük azt az élményt, amelyet a film jelent.

A kanadai National Post is azt emeli ki, hogy a Testről és lélekről az egyetlen olyan a legjobb idegennyelvű film kategóriájában versenyző alkotások közül, ami nem látható moziban, ami nagy kár azoknak, akiknek nincs Netflixe. A kritikus itt is arról ír, hogy a film a mágikus történetet egy nagyon is prózai közegbe, egy vágóhídra helyezi. Az egyetlen hibának azt látja, hogy Enyedi sok érdekes mellékkaraktert vezet be, akikkel azonban később nem törődik eléggé.

A Netflixre egyébként ma, február 2-án került fel a film, de Magyarországon csak később lesz látható a streamingszolgáltatónál, viszont cserébe 39 hazai moziban vetítik országszerte a Testről és lélekről-t.

Fájdalmas film a Testről és lélekről egyik nagy vetélytársa

Miközben a Testről és lélekről egy felemelő alkotás arról, hogy minden nehézség ellenére is rátalálhat az emberre az igazi szeretet, orosz vetélytársa végtelenül lehangoló képet fest érzelmi életünkről. A Szeretet nélkül, amelyet Enyedi Ildikó filmjével együtt a legjobb idegennyelvű film Oscar-díjára jelöltek, kímélet nélkül mutatja be, hogyan adják át egymásnak az emberek a feltétel nélküli szeretet hiányából adódó frusztrációjukat, tönkretéve ezzel a körülöttük lévők életét.

Nem könnyű végignézni Andrej Zvjagincev filmjét, aki már másodszor van versenyben a kategória Oscarjáért, hiszen 2015-ben a Leviatán miatt is jelölték, de végül “csak” Golden Globe-ot nyert. A Szeretet nélkül tulajdonképpen olyan, mintha a rendező arra kényszerítene, hogy a lehető legközelebbről kövessük nyomon olyan emberek kínlódását, akikről a hétköznapokban inkább elfordítanánk a tekintetünket. Hiszen általában úgysem avatkozhatunk bele abba, hogy valaki hogyan neveli félre a gyerekét, vagy teszi pokollá házastársa életét. A Szeretet nélkül viszont mindezt kendőzetlenül tárja elénk egy diszfunkcionális család életén keresztül, amely a szemünk láttára válik a szörnyűből elviselhetetlenné.

A Szeretet nélkül címe nem árul zsákbamacskát: ebben a filmben pont azok nem bírják elviselni a másikat, akik elvileg a legközelebbi szerettei egymásnak. Adott egy válófélben lévő pár, Zsenya (Mariana Szpivák) és Borisz (Alexej Rozin), akik már régen nem éreznek mást ebben a kapcsolatban, csak gyűlöletet és megvetést, és ezt minden adandó alkalommal ki is nyilvánítják a másiknak, hiszen még kénytelenek egy háztartásban élni. Nyilván ez sem egy szép téma, de sajnos elég hétköznapi, viszont ennél sokkolóbb az, ahogy a közös gyerekükkel bánnak. A 12 éves Aljosát (Matvej Novikov) egyikük sem szeretné magához venni, és miután a nagyi sem kér belőle, úgy döntenek, otthonba adják a gyereket. A kisfiú ép, egészséges, csak éppen nem szeretik eléggé a szülei, akik már

annyira továbblépnének új, nem közös életükbe, hogy inkább elhárítják a gyerekkel járó felelősséget.

Merész téma, hiszen szörnyű házasságot vagy egyedülálló apát/anyát gyakran látni filmeken, de olyan szülőt, pláne anyát, aki nem tudja szeretni a gyerekét, már ritkábban (a szintén nagyon fájdalmas Beszélnünk kell Kevinről juthat eszünkbe ebben a témában), és a Szeretet nélkül-ben még a felelősségérzet sem munkál eléggé Zsenyában. Pedig látszólag Aljosának megfelelően gondját viselték eddig: a fiú úgynevezett rendezett környezetben él, a szülőknek viszonylag jó állása van, a gyerek iskolába jár, megfelelően táplálják, van rendes szobája – csak éppen érzelmileg teljesen elhanyagolják. Először úgy tűnik, főként az anya a hibás abban, hogy Aljosa ilyen légkörben él, és a bennünk élő sztereotípiák miatt nyilván az ő közönye fáj jobban a nézőnek.

Pedig az apa sem jobb: látszik rajta a bűntudat, de inkább lelép otthonról, és elvárja, hogy a felesége viselje gondját a gyereknek, amíg meg nem szabadulnak tőle. Arra, hogy Borisz miért lett ilyen, elsősorban a felesége szeretetmegvonása, és már terhes új barátnője lehet a válasz, Zsenya esetében pedig egyértelművé teszi a film, hogy ő is hasonló környezetben nőtt fel.

Saját anyja sem szerette őt, így ő is képtelen volt örülni születendő gyerekének

– ahogy ezt ki is fejti új szerelmének, amikor már éppen érzelemmentes szörnyetegnek gondolnánk a nőt. Kiderül, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy amit tesz, mennyire elítélendő, sőt, még azzal is, hogy a saját anyja rossz példáját viszi tovább. Mégis így dönt eljövendő boldogsága érdekében, és nézőként képtelenek vagyunk felmenteni, hiába kerülünk mi is szembe a tényleg szörnyű nagymamával, akinek egyébként biztos van egy hasonló háttértörténete.

Forrás: Mozinet

A szülők életét hosszasan mutatja a film, de, habár gyakorlatilag ő film a központi alakja, Aljosáról alig tudunk meg valamit. Az anyja szerint kezelhetetlen és goromba, viszont ha valakit, őt nem lehet hibáztatni ezért. Komoly, befelé forduló fiúnak tűnik, aki csendesen szenved, de több nem derül ki róla, ami összhangban van azzal, hogy a saját szülei sem ismerik őt. Mégis letaglózó, hogy

majdnem két nap után tűnik fel nekik, hogy eltűnt.

Innentől kezdve a film arról szól, hogyan próbálják előkeríteni Aljosát, de úgy tűnik, itt is inkább az ezzel járó kényelmetlenség, meg a bűntudat, és nem gyerekük hiánya az, ami megviseli a szülőket. Szimbolikus jelentőségű, hogy valójában egy rakás idegen fekteti a legtöbb energiát Aljosa felkutatásába, hiszen még a rendőrséget sem nagyon foglalkoztatja egy kamaszfiú eltűnése. Ebben a helyzetben nem lehet és nincs is happy end, Zvjagincev pedig igazából le sem zárja a filmjét. Látjuk, hogy az élet Aljosával vagy nélküle, de megy tovább, viszont mivel nem pszichopatákról, csak nem túl jó emberekről szól a film, a rengeteg sérelem mindenkiben tovább munkálkodik, és feldolgozatlanul cipelik tovább a következő kapcsolatba, vagy adják tovább a következő generációnak.

A Szeretet nélkül-ben az erős sztori – a Testről és lélekről-höz hasonlóan – különleges képi világgal is társul. A film viszont néha kicsit vontatottnak is tűnhet a magányt és az ürességet újra meg újra az arcunkba toló, a szenvedést elnyújtó snittekkel, ezért érdekes kérdés, hogy az Oscarról döntő amerikai Filmművészteti és Filmtudományi Akadémia szavazói veszik-e maguknak a fáradságot, hogy kitegyék magukat annak a gyötrelemnek, amit a film megnézése jelent. Ez utóbbi megjegyzéssel senkit sem szeretnénk eltántorítani a Szeretet nélkül-től, hiszen már csak azért is érdemes végigszenvednünk a főszereplőkkel ezt a két órát, hogy elgondolkozzunk a saját kapcsolatainkon, illetve bepillantsunk a mai orosz valóságba, amiről szintén elég lesújtó látletet ad a film. De azért reméljük, hogy idén a pozitív üzenet lesz a nyerő az Oscaron.

Ezen a Churchillen még nevetni is lehet

A jövő héten Magyarországon is mozikba kerül A legsötétebb óra, amelyben Gary Oldman bújt Winston Churchill bőrébe, és az alakítás vasárnap Golden Globe-díjat is ért neki. A legsötétebb órának valóban Oldman a legnagyobb értéke, de az is érdekes, hogy egy olyan háborús drámáról van szó, amely nem a harcmezőkön, hanem a tárgyalóasztaloknál játszódik, és meglepő módon még a humort sem nélkülözi.

2017-ben két olyan második világháborús filmet mutattak be, amelyek a Franciaország eleste körüli időszakot ábrázolják be a britek szemszögéből. A Dunkirk, ahogyan a címéből is egyértelműen kiderül, arra koncentrál, hogyan evakuálták jelentős civil segítséggel a csapdába esett brit katonákat Franciaországból a dunkerque-i átkelés során, A legsötétebb órából pedig megtudhatjuk, hogyan is született meg a terv Churchill fejében, és miért választották a britek a harcot a béketárgyalások helyett.

Egyrészt nagyon érdekes, hogy a Dunkirk friss, a katonákra koncentráló élményével láthatjuk, mi zajlott az evakuálás közben a legfelsőbb politikai szinteken, másrészt viszont lehet, hogy nagyobb élmény lenne A legsötétebb óra, ha nem lett volna nemrég egy hasonló témájú film a mozikban. A két alkotás közül ugyanis egyértelműen Christopher Nolan filmje a maradandóbb és különlegesebb élmény, de persze ettől még A legsötétebb óra is jó film, elsősorban főszereplőjének, Gary Oldmannek köszönhetően.

Tsuji Kazuhiro és Gary Oldman munkában

Churchillt eljátszani valószínűleg egyszerre hálás és hálátlan feladat: jellegzetes, az ellentmondásokat sem nélkülöző figuráról van szó, akit mindenki jól ismer (és nem csak a britek), de számtalan nagyszerű színész eljátszotta már, így nehéz lehet újat mutatni Churchill-témában. A 70 éves, először a miniszterelnöki székbe kerülő Churchillt ezúttal az 59 éves Gary Oldman játssza, aki régi szerepálmát váltotta valóra, de

még csak távolról sem hasonlít a politikusra.

Átváltoztatása hatalmas feladat volt, és Oldman ragaszkodott hozzá, hogy ezt a híres japán szakember, Tsuji Kazuhiro tervezze meg, különben nem is vállalta volna a szerepet. Oldmant persze még a kiváló, Oscar-várományos maszkmesteri teljesítmény ellenére sem tévesztenénk össze Churchillel, de ez nem is baj, hiszen alakításának ereje nem a fizikai hasonlóságban rejlik. Nagyon összetett Oldman Churchillje, korántsem csak a határozott, sokakban félelmet keltő politikust látjuk, hanem a tépelődő, a saját igazában elbizonytalanodó embert is. Egyszer kibírhatatlannak tűnő zsarnok, máskor gyámolításra szoruló öregember, és persze mindig fura különc a többi politikus között. Mikor elemében van és energikus, egész beszéde, járása megváltozik, szinte megfiatalodik, máskor pedig úgy néz ki, mintha összeroppanna a rá nehezedő a felelősség súlya alatt.

A miniszterelnök és a király. Forrás: Jack English / Focus Features

A film szinkronizált és feliratos verzióval is a mozikba kerül, és a szinkronos változat megtekintése nélkül is bátran kijelenthető, hogy nem érdemes azt választani, hiszen Oldman alakításának egyik legfontosabb eleme a hangja. A legsötétebb órának egyébként is központi eleme a beszéd: a beszédek, amit még a kritikusai által is kiváló szónoknak tartott Churchill elmond a parlamentben, a viták, amit a háborús kabinetben folytat, vagy éppen amikor a titkárnőjének (Lily James) diktál.

A film Churchill pozícióba kerülésével kezdődik, amikor az ellenzék lemondatja az előző konzervatív miniszterelnököt, Neville Chamberlaint (Ronald Pickup), és jobb híján Churchill lesz az ország vezetője úgy, hogy igazi támogatója nem nagyon akad. Saját pártja egy része a kezdetektől ellene áskálódik, a király, VI. György (Ben Mendelsohn) sem őt szeretné látni a miniszterelnöki székben, és első intézkedései után többen egyenesen bolondnak vélik. Az ambiciózus Churchill persze örül, hogy végre elérte célját, de azért tisztán látja, hogy

rosszabb időszakban nehezen lehetett volna miniszterelnök.

A németek néhány nap alatt lerohanják Nyugat-Európát, és nagyon úgy tűnik, hogy lehetetlen megállítani az előrenyomulásukat. Hirtelen az is valós veszély lesz, hogy elfoglalják a szigetországot, Churchillen pedig egyre nagyobb a nyomás, hogy kezdjen béketárgyalásokba. Így jutunk el a kritikus pontot jelentő evakuációs hadművelethez, amely vagy katasztrófát, vagy új reményt jelenthet a briteknek.

Kristin Scott Thomas és Gary Oldman. Forrás: Jack English / Focus Features

A legsötétebb órában a háborús eseményekből viszont nagyon keveset látunk, de ez nem is baj, hiszen ezek a jelenetek eléggé ki is lógnak a filmből. Itt azokon az embereken van a hangsúly, akik az élet-halál kérdésekben döntöttek, és nem azokon, akiknek az élete kockán forgott. A háborús vágóképek nélkül is jól érzékelhető, hogy milyen hatalmas a tét, de szerencsére A legsötétebb óra korántsem annyira sötét film. Ez elsősorban annak tudható be, hogy Churchillt sokszor nagyon nem fennkölt módon ábrázolja Joe Wright rendező, és persze maga Oldman. A patetikus beszédek mellett ott vannak a jelenetek, amikor látjuk, hogy Churchill a fürdőszobából diktálta azt a titkárnőjének, vagy, amikor a legkomolyabb megbeszélést is félbe kell szakítania, mert a felesége, a nagyszerű Kristin Scott Thomas alakításában éppen le akarja teremteni. Churchill maga is sokszor viccel, máskor csak egyszerűen tapló módon viselkedik, és ez a tiszteletre nem méltóság nagyon jót tesz A legsötétebb órának.

Megható helyett émelyítő lett Julia Roberts új filmje

Az igazi csoda olyan témát dolgoz fel – egy örökletes betegség miatt eldeformálódott arccal született kisfiú beilleszkedését az iskolába -, amelyből nehéz nem túlontúl érzelgős filmet készíteni. A moziban ülve viszont úgy tűnik, mintha az alkotók még csak meg sem próbálkoztak volna ezzel, így a filmen a fantasztikus gyerekszínész, Jacob Tremblay, illetve a mostanában kevés szerepet vállaló Julia Roberts látványa sem sokat segít.

A most 11 éves Tremblay A szoba című thrillerben tűnt fel 2015-ben, és egyből elbűvölte egész Hollywoodot. Nem csoda, hogy ő kapta a Treacher Collins-szindrómás Auggie Pullman szerepét Az igazi csoda című filmben, amely R.J. Palacio azonos című, 2012-es regényéből született. A regény azt dolgozza fel, ahogy a korábban családja védett környezetében élő és otthon tanuló Auggie életében először iskolába megy, ahol meg kell küzdenie azért, hogy elfogadják a társai. R.J. Palacio gyerekeknek szóló regénye egyszerre megható és humoros, és láthatóan erre törekedett Stephen Chbosky rendező is, de alkotótársaival együtt mindkét téren megrekedtek a bántó közhelyességnél.

Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson és Izabela Vidovic. Forrás: Freeman Film

Stephen Chbosky alapvetően író, de saját regényéből készített 2012-es filmjében, az Egy különc srác feljegyzéseiben bebizonyította, hogy képes rendezőként is megállni a helyét. Az igazi csoda tehát akár jól is elsülhetett volna, és tele is pakolták sztárokkal a filmet: Auggie jófej, laza apját Owen Wilson, önfeláldozó anyját pedig Julia Roberts játssza, aki mostanában nem gyakran vállal filmszerepet. Őket jó is nézi, csakúgy, ahogy Jacob Tremblay-t is, bár az arcára került maszk miatt belőle nem sokat látunk, a magyar nézők pedig a szinkron miatt még kevesebbet tapasztalhatnak meg az alakításából.

Arról nem ők tehetnek, hogy Az igazi csoda a történet egyébként is kiszámítható fordulatait közhelyes filmes eszközökkel ábrázolja. Bár a filmest akár zárójelbe is tehetnénk, ugyanis a legfőbb történéseket, nevezetesen Auggie és a környezetében élő gyerekek jellemfejlődését és vívódásait mozgóképes ábrázolás helyett inkább elmeséltette velük a rendező. Ritkán sül el jól, ha egy filmben sok a narráció, Az igazi csodában viszont egyenesen idegesítő, hogy

olyan, mintha a szereplők felolvasnák a könyvet.

Elmondják, hogy hány évesek, miért vesztek össze a barátaikkal, mi frusztrálja őket, milyenek a szüleik, hogy érzik magukat az iskolában – pedig naivan azt gondolnánk, hogy mindezt akár be is lehetett volna mutatni mozgóképes formában az egyszeri nézőnek. Rejtély, hogy mi szükség volt a filmadaptációra, ha az alkotóknak ennyire semmi öltetük nem volt arról, hogyan lehetne a mozivászonra átültetni Auggie történetét. Az igazi csoda szájbarágósságát persze lehet azzal magyarázni, hogy családi filmről van szó, és az alkotók igyekeztek a gyerekközönségre is gondolni, de nem hiszem, hogy a gyerekek képtelenek lettek volna megérteni Auggie problémáit, csak azért, mert nem mondja el ötperceként valaki, hogy mik is ezek.

Julia Roberts és Jacob Tremblay. Forrás: Freeman Film

Az, hogy nem lett jó film Az igazi csoda azért is külön bosszantó, mert fontos témát dolgoz fel, olyasmit, amit általában nem látunk a moziban. Az is remek, hogy

a történet nem csak Auggie-ról szól, hanem azt is bemutatja, hogyan hat a kisfiú betegsége környezetére:

például a nővérére (Izabela Vidovic), akire ezért kevesebb szülői figyelem jut, vagy mit gondol Auggie-ról a legjobb barátjává váló osztálytársa. Ezek a történetszálak és karakterek viszont nincsenek rendesen kibontva, hanem csak beékelődnek a fő sztoriba. A legrosszabbul Auggie nővérének, Viának a barátnője, Miranda (Danielle Rose Russell) járt. Róla csak annyit tudunk meg, hogy az szülei nem elég jófejek és össze is vesztek, ezért rózsaszínűre festi a haját és levegőnek nézi a legjobb barátnőjét. Logikus, nem? Emellett persze minden vágya, hogy újra jóban legyenek Viával, ezért, miután hosszú narrációban meghallgattuk, hogy miért is nem beszélnek már egymással, Miranda elmegy Auggie és Via otthonához, és az ablakon keresztül bámulja, ahogy karácsonyfát díszítenek a szüleikkel, széles mosollyal az arcukon. És ez csak egy a rakás eredetinek még csak távolról sem nevezhető jelenet közül. A dialógusok is hasonlóan patetikusra sikerültek, ezért csak néhány olyan üdítő momentum van a filmben, amikor valamilyen megnyilvánulás tényleg őszintének hat.

Pedig az alkotók rengeteget erőfeszítést tettek azért, hogy felváltva sírjunk és nevessünk. Tinédzserszerelem, cuki házikedvenc, idegesítő gazdag gyerek, maga után fájó emléket hagyó nagyi és bennfentes szülő- illetve gyerekpoénok is jócskán vannak a filmben, mindez pedig olyan ipari mennyiségben, hogy az ember óhatatlanul is meghatódik, és néha el is mosolyodik a filmen. De amit látunk, az leginkább giccs hátán giccs, ami még hollywoodi mércével mérve is tömény, ezért a karácsonyi menü mellé is csak óvatosan ajánljuk, mert könnyen megfekszi az ember gyomrát Az igazi csoda.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK