Kezdőlap Címkék Film

Címke: film

Csernobil és a magyar jövő

„Bár megjósolható hazugságaik, s a sztálinizmus utórendszereinek mentegetése ugyan a nyílt társadalmak felől nézve nagyon leleplező lehet, de az is biztos, az orosz nacionalizmusba belebolondított homo putinicus-ok el fogják hinni annak minden otrombaságát. És ha addig elégséges számban „elkészülnek” az új magyar homo fidelicus-ok, vagy homo orbanicus-ok, ők is elhisznek majd minden marhaságot, amit a fideszes hazugsággyárak, méretre szabottan számukra elkészítenek.” – kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.

Szokatlan pillanatnak vagyunk tanúi: ezekben a hetekben egy filmsorozat okozta döbbenet sokkolja a kontinenst. Az HBO elkészítette az 1986-os csernobili katasztrófa dramatizált változatát, nagy szakmai hozzáértéssel és a tények abszolút tiszteletével. Nem politikai állásfoglalás ugyan a film, de az Európában kialakult általános mai helyzet politikai drámát és állásfoglalásra kötelező iránymutatást kreált belőle. Nem vagyok szakember, hogy pontosan megmondjam, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy forgatókönyv megszülessen, s egy ennyire precíz film forgatása és annak utómunkálatai megtörténjenek, de az időt években lehet lemérni, még optimális esetben is.

Viszont megkockáztatom, hogy az az idő, ami 2016 óta eltelt, ha nem is bőséges, de elégséges volt, hogy a Chernobyl (Csernobil) című film megszülessen. Miért datálom a szándékot pont 2016-ra? Azért, mert Donald Trump és az általa felbátorított Európa- és demokrácia-, valamint tudomány-ellenes erők ekkortól tették magukat megkerülhetetlenné. Állásfoglalásaik a klímaváltozással és egyáltalán a megújuló energiákkal szembeni szkepszissel, netán ellenséges magatartással ekkortól kaptak legitimitást. Mindezek 2016-ot megelőzően az őrültség szférájába tartoztak, illetve olyan rezsimek programjaiban, melyek csak a pillanatnyi hatalmi és pártpolitikai sikerre törekedtek, nem pedig a társadalom hosszú távú hasznára. Ilyen az orosz rezsim, mely a 2000 utáni időszakot arra használta és azóta is használja fel, hogy újra tömegtámogatást szerezzen az egykori szovjet gyakorlatnak; vagyis a politika teljes leuralásának és minden más, így főleg a tudomány és a kultúra totális kontrolljának.

De hozzuk a problémát egy kissé közelebb hozzánk! Ha valaki közömbösen nézi a Magyar Tudományos Akadémia munkájának leminősítését és az ott foglalkoztatott tudósok szétzavarását, nézze meg a Chernobyl-t, hogy lássa: az a politikai gyakorlat, ami Oroszország után Magyarországon jutott a legmesszebbre, milyen következményekkel jár. Ha valaki az egyetemi oktatásban tulajdonképpen felesleges luxust lát, mint teszi azt a Fidesz által kinevezett Kereskedelmi és Iparkamara félanalfabéta elnöke, az nézze meg újra a sorozatot, hogy döbbenjen rá: mi vár a magyar társadalomra tudás és intellektuális autonómia nélkül, s mit jelent az, ha az ember elveszíti szuverenitását, hogy saját maga tervezze meg a jövőt. És ha valakit hidegen hagy, hogy a Közép-európai Egyetemet elüldözik Magyarországról, az nézze meg újra a Chernobyl-t, hogy rájöjjön:

a Fidesz által meghonosítani kívánt társadalmi modell nem innovációkon, hanem a történelem ismétlésén nyugszik, melynek természete, hogy sajnos a sikereket megismételni nem lehet, viszont a kudarcok annál inkább.

Persze e film megszületése hátterében felsejlik egy vadonatúj hidegháborús helyzet, melyhez az alkotók összehasonlítási alapot kínálnak azoknak a generációknak, amelyek 1986 – vagyis az orosz kommunizmus – eme traumáját lényegében hírből sem ismerik. Nem véletlen, Putyin menten bejelentette: történelemhamisítás az HBO által leforgatott film, ezért ők is elkészítik a maguk verzióját.

Tulajdonképpen lelkem mélyén örülök óvatlanságuknak. És bár megjósolható hazugságaik, s a sztálinizmus utórendszereinek mentegetése ugyan a nyílt társadalmak felől nézve nagyon leleplező lehet, de az is biztos, az orosz nacionalizmusba belebolondított homo putinicus-ok el fogják hinni annak minden otrombaságát. És ha addig elégséges számban „elkészülnek” az új magyar homo fidelicus-ok, vagy homo orbanicus-ok, ők is elhisznek majd minden marhaságot, amit a fideszes hazugsággyárak, méretre szabottan számukra elkészítenek.

Mi a valóság és mit látunk a filmekben?

0

Azt persze mind tudjuk, hogy a valóság egészen más, mint amit a filmekben néha látunk. Mégis nagyon érdekesek azok a képek, amelyek egy movies.effects nevű Instagram csoportban jelentek meg, összehasonlítva a forgatáson készült fotót azzal, amit a moziban láthatunk. Az oldalnak már csaknem 400 ezer követője van.

Egy kis ízelítő a boredpanda portál segítségével:

A második képhez egy kérdést is fűzünk: felismerte-e az olvasó a Berlinben játszódó amerikai kémfilm forgatásának valódi helyszínét? A helyes válasz pár képpel lejjebb.

A második képpel kapcsolatban feltett kérdésünk megfejtése: a forgatás Budapesten történt, a II. János pápa téren.

Bréking nyúz, szeptember 26. – Tudósítás a másik valóságból

0

Komoly érdekeket sérthetett az Átlátszó leleplező riportja Orbán és Mészáros Lőrinc titokzatos luxusútjairól, akkora vehemenciával esett neki az oknyomozó portálnak a kormánypropaganda. Emellett az alternatív valóságban szó van arról is, hogy Orbán színházba ment, Trumpot kiröhögték az ENSZ-közgyűlésen, és még a francia filmek is szóba kerülnek.

Origo: Soros György “oknyomozó” blogja pénzt nem kímélve támadja a magyar kormányt

„Honnan van pénze egy alig látogatott, reklámokat alig megjelentető honlapnak komoly összegeket igénybe vevő drónos akcióra, drága külföldi utakra, csúcskategóriás fényképezőgépekre és a legújabb technikai berendezésekre? Amerikából, egyenes Soros György péntárcájából. Az Átlátszó a milliárdos üzletember tengerentúli utalásaiból politikai küldetést teljesít Magyarországon.

Hétfőn teljes pályás támadást indított a „magyar kormányzat és holdudvarának különböző szereplői ellen” az ellenzéki Átlátszó. A lejárató anyagban a szocialista rendszer egyik szellemi tartópillérére, az irigységre bazíroztak, ilyen módon kívánták megtámogatni a magatehetetlen állapotban lévő ellenzéki pártokat. És persze hazugságokkal. Ehhez minden eszközt megengedettnek tartottak: drónokkal (pilóta nélküli repülőgéppel) hosszú időn keresztül megfigyelték a célszemélyeket, hónapokon keresztül bokrokban bujkálva arra vártak, hogy lencsevégre kapják a szabadságukat töltő ellenséges célpontokat.

A balliberális médiában is szokatlanul agresszív akció felveti a kérdést: léteznek-e még erkölcsi normák a honi ellenzéki újságírásban, vagy bármi megengedhető, hogy politikai céljaikat elérjék?”

Pesti Srácok: Soros „kutasz-droidokkal” fésülteti át az Adriát, hogy meglelje Orbánt és Mészárost

„Soros György fizetési listáján lévő sajtó immár kutasz-droidokat (na jó, drónokat) és susnyásba rejtett lesifotósokat vet be, hogy lencsevégre kapja a repülőről leszálló Orbán Viktort, illetve az Adriai-tengeren hajózó Mészáros Lőrincet. A képek köré aztán színes-szagos mesét habosítanak, amelynek egyetlen eleme tűnik kétséget kizáróan valóságosnak: Orbán Viktor jóban van a barátjával, Mészáros Lőrinccel. Ez az „oknyomozó” munka díjesőt érdemel!

Néhány napja azon morog-szuszog az ellenzéki média, hogyan utazhatott Orbán Viktor egy ismeretlen tulajdonos állítólag 17 milliárd forintot érő „titokzatos” magánrepülőgépén külföldi Videoton-meccsekre a szabadidejében. Ráadásul a magyar miniszterelnök, aki – micsoda újdonság és szenzáció! – szereti a focit, a Mol-Vidi tulajdonosa, Garancsi István nagyvállalkozó vendégeként repült egy-egy külföldi meccsre (például Bulgáriába a Ludogorec elleni találkozóra). (…)

A Soros-blog valamilyen furcsa okból annyira jólértesült, hogy sikerült ott lenniük a Ferihegyi repülőtéren, amikor az Orbán Viktort szállító, Bulgáriából hazatérő kisgép leszállt. Fotósuk a susnyás rejtekéből, egy csúcsszuper fényképezővel megörökítette, amint a miniszterelnök – kezében egy „Ludogorec-logós ajándéktáskával” – elhagyja a repülőt. (…)

A nagy tényfeltáró műből végső soron kiderült, hogy a magángép miniszterelnök általi igénybe vétele a magyar adófizetőknek egy vasába sem került, ám mégis ildomos fölháborodni, hiszen Garancsi István kap állami megbízásokat. Vagyis tombol a korrupció – szűrte le a következtetést az ellenzéki sajtóhadsereg. Ha közpénzből utazik Orbán Viktor, az a baj; ha nem közpénzből utazik az a baj. Gyanítom, ha saját költségén repült volna Bulgáriába, akkor meg előszedik a „szőlőbányák” igen fárasztó históriáját. (…)

Az Átlátszó leleplezéséből természetesen nem maradhatott ki az állandó eposzi kellék: egy kis mészároslőrincezés sem. Hiszen az is micsoda újdonság, milyen egetverő leleplezés 2018 őszén, nyolc évnyi szakadatlan lőrincezés után, hogy Mészáros Lőrincnek sok pénze van, és olykor az Adriai-tengeren is szokott hajókázni! A Soros-blog idén nyáron egy vagy több drón, továbbá egy magánnyomozó hadsereg segédletével „követte” (ők maguk használják ezt a kifejezést!) ennek a két gépnek (a miniszterelnököt néha szállító magánrepülőnek és a Mészáros Lőrincet néha szállító hajónak) az útját szerte Európában, és ez alapján csodálatosan izgalmas felfedezést tettek! A hajózási és repülési nyilvántartások adatait összevetve megállapították, hogy a magánrepülő többször ment Budapestről éppen oda, ahol a luxusjacht is tartózkodott éppen akkor.

Egek ura ne hagyj el! A repülőgép és a hajó találkozott! Ez akár azt is jelenthetné, hogy Orbán Viktor találkozhatott a barátjával, Mészáros Lőrinccel!”

Ripost: Hogy ke­rült a mi­nisz­ter­el­nök a szol­noki szín­ház szín­pa­dára?

„Sokan hinni sem akar­ták azt a teg­nap esti in­for­má­ciót, hogy Orbán Vik­tor csak úgy, mond­hatni spon­tán módon az ut­cá­ról vá­rat­la­nul be­sé­tált a szol­noki Szig­li­geti Szín­házba, hogy egy jót be­szél­ges­sen régi is­me­rő­sé­vel Ba­lázs Pé­ter­rel a te­át­rum igaz­ga­tó­já­val. (…)

Nehéz visszaadni mennyire meglepődtek a főpróbára váró színészek, akik csak énrám vártak. Néztek nagy szemekkel, de aztán kitört az ováció. és persze fényképezkedhetett mindenki, aki csak akart.

Végül egy legalább háromnegyed órás beszélgetés lett a dologból, ámbár egy idő után már nagyon mutogatta az óráját a miniszterelnök úr titkára. Volt ott szó mindenről, színházról, művészetről, a felújításról és persze politikáról is… Aztán menni kellett tovább…

Ennyi nem több, ne kevesebb. Egy biztos, hogy ez a gesztus, ez a nem hivatalos, spontán látogatás többet ért nekünk minden ceremóniánál…”

Figyelő: Kiröhögték Trumpot az ENSZ közgyűlésén, sírás lesz a vége

„Az amerikai elnök a tőle megszokott magabiztos formáját hozta, mikor felszólalt az ENSZ közgyűlése előtt, erre kiröhögték. Immáron sokadszorra. Vannak, akik semmiből se tanulnak… (…)

Na jó, valljuk be, Trumptól nem idegen fogalom a nagyképűség, és csakugyan gyakori elfoglaltságai közé tartozik a nyilvánosság előtti hangos öntömjénezés. A közgyűlés előtt elmondott szavait mondhatnánk túlzónak, nehéz ugyanis összemérni az Egyesült Államok történetének összes elnöki teljesítményét Trumpéval. Az előző két elnököt viszont sokak szerint tényleg már most lepipálta. (…)

Szép nagy kacajokat láthattunk a CNN-en a kampány alatt, miközben minden okos véleményvezér elmondta a képernyőn, hogy Trumpnak semmi esélye, meg különben is, a republikánusok jelöltje egy bohóc. Aztán jött a csúfos leégés, mosolyok arcra fagyása, liberális könnyek és csalódott clintonisták görcsös rángatózása, üvöltözése.

Erre újabb balfék-jelöltek röhögik ki a „bohócot”. Ezek melyik meccset nézték?”

Az Origo főszerkesztője a 888-on: Macron kultuszminisztere érti az idők szavát: túl sok a férfi a filmekben

„A genderterror most a francia filmeket támadja. Addig sem kell a migrációval, a terrorizmussal és a munkanélküliséggel foglalkozniuk.

Mókás ötletet – mit ötletet, határozatot, döntést – jelentett be a francia kultuszminiszter asszony. Ezentúl a francia állam 15 százalékkal több pénzzel támogatja majd azokat a filmeket, amelyek stábjában példamutatóan figyelembe veszik a női-férfi egyenjogúságot. Példamutatóan. Ezt nem én írom, ezt Francoise Nyssen mondta. Példamutatóan. Hogyan? Kinek és miért is kellene példát mutatni? (…)

Hogy sok vagy kevés nő dolgozik a francia filmekben, ez teljesen értelmetlen kérdés. A filmgyártásban bizonyos szakmákban főleg nők dolgoznak (a sminkesek, fodrászok, öltöztetők többsége nő), az olykor 40 kilós kamerakocsit tologató munkások például férfiak, és nagyon sok az olyan háttérszakma, ahol meg nő is van meg férfi is. (…)

És ha francia film, akkor persze ott van a politikai iránymutatás. És a félelem. Igen, félelem. Amikor Magyarországon járt egy ügyes francia vígjátékrendező, Philippe de Chauveron és az Origo újságírója egy egyébként kitűnő L’Express-tanulmány alapján filmjei jobboldali attitűdjéről kérdezgette, villámgyorsan arról kezdett beszélni, hogy ő apolitikus, ő az emberi butaságot gúnyolja ki maximum, de nem politizál, s a többi. Filmjei sem. Hát persze. (…)

Ez Macron Franciaországa. Van egy elnök, aki – én unom leírni már sokadszorra – népszerűtlenebb elnök, mint bármely más elődje volt. 60 éve mérik, 60 éve nem utáltak ennyire francia elnököt. Macront persze ez nem érdekli. Négy éve még biztosan van, megbuktatni nem lehet, 2022-ig marad. Lehet, hogy kormánya megbukik, akkor majd feláldozza csatlósait, lesz akkor majd új miniszterelnöke, de mellette egy miniszterelnök amúgy is tulajdonképpen csak egy kormányszóvivő. Mindenről ő dönt. Ahogy nyilvánvalóan Macron erről is tudott. És egy ilyen ötlet nem végződhet rosszul. Ha cirkusz van belőle? Addig legalább nem a migrációról, nem a terrorizmusról, nem a munkanélküliségről, nem a szadista testőrparancsnokról (aki, mint magától az elnöktől tudjuk, nem Macron szeretője, sőt, még a nukleáris fegyverek indítókulcsa sincs nála), nem a kormányválságról, nem a gazdasági gondokról beszélnek. (…)

Macron, a kudarcelnök, aki a „minden” elnöke akart lenni (baloldali is, jobboldali is), a valóságban a „semmi” elnöke lett.

Pontosabban azért valaminek csak az elnöke lett. A bevándorlásé.”

Meghalt Burt Reynolds

0

A 70-es, 80-as évek egyik legnépszerűbb színésze szívrohamban halt meg. 82 éves volt.

Burt Reynolds egyetemi évei alatt futballsztár volt, de egy térdsérülés miatt fel kellett hagynia a sporttal, ezért a színészet felé fordult. Játszott a Broadwayen, majd egyre több tévészerepet kapott.

Első nagy filmje az 1972-es Gyilkos túra volt, majd ezt követte a Hajrá, fegyencváros (ennek 2005-ös remake-jében, a Csontdarálóban is szerepelt). Az 1977-es Smokey és a Banditával

a legnagyobb sztárok közé emelkedett.

Filmjei a legnézettebbek közé tartoztak, évekig gyakorlatilag megkerülhetetlen volt. folyamatosan dolgozott, volt, hogy egyszerre négy filmet is forgatott.

Fotó: MTI/EPA/Las Vegas News Bureau

A nyolcvanas évek közepétől azonban sorra hozta a rossz döntéseket, ezért népszerűsége egyre csökkent – ezzel egyenes arányban bevételei is egyre apadtak. Az Ágyúgolyó-futam még sikeres volt, de lemondott olyan szerepeket, amelyekkel végleg bebetonozhatta volna magát az A-listás sztárok közé:

visszautasította, hogy eljátssza James Bondot vagy Han Solot,

de eredetileg neki kínálták fel Jack Nicholson szerepét a Száll a kakukk fészkére című filmben, valamint Richard Gere-ét a Micsoda nőben.

Válságba került a magánélete is, Loni Andersonnal való válása a TMZ szerint Hollywood történetének egyik legmocskosabb szakítása volt.

Pályafutása talán legnagyobb mélypontját a Demi Moore-féle Sztriptízzel érte el, nem sokkal később azonban, 1997-ben a Boogie Nights a nagy visszatérést jelentette neki,

Oscar-díjra is jelölték

a legjobb mellékszereplő kategóriájában.

Utolsó szerepe Quentin Tarantino most készülő, sztárokkal telezsúfolt filmjében, a Volt egyszer egy Hollywoodban lett volna, de a Variety úgy tudja, hogy az ő részét még nem forgatták le.

Burt Reynoldsnak régóta problémái voltak a szívével, de családja közleménye szerint halála így is váratlan volt.

Kulka János: Ez egy börtön

0

Először adott élő tévéinterjút betegsége óta Kulka János. Azt mondta, jól van, de stroke-ja után még sokszor keresnie kell a szavakat, és azért is vállalta az interjút, hogy felhívja a betegségre, az afáziára a figyelmet.

Kulka János 2016 áprilisában kapott stroke-ot. Életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani, jobb karja lebénult, megszólalni sem tudott. Ezután sokáig kerülte a nyilvánosságot. A múlt héten aztán interjút adott az RTL Klub Fókusz című műsorának, most pedig élő tévéadásban is megszólalt, az ATV Egyenes Beszéd című műsorában, logopédusával, Varga Saroltával együtt.

Többek között arról beszélt, hogy beteg, de jól van, sokat sétál a kutyájával, hetente jár a logopédusához. Lassan fejlődik, de nyugodt, viszont egyfolytában azon gondolkodik, mi, hogyan és miért történt vele.

„Idegen vagyok, érted? Színész”

– mondta.

Beszélt arról is, hogy betegsége előtt gőgös volt, és ezért most már szégyelli magát.

A logopédusa azt mondta, Kulka János méltósággal viseli, ami történt vele. Megerősítette, hogy

a színész intellektusa megmaradt,

ugyanakkor betegsége miatt néha keresnie kell a szavakat. Kulka János is beszélt az afáziáról (agysérülés következtében bekövetkező beszédzavar), mint mondta, az interjút is azért vállalta, hogy felhívja erre a betegségre a figyelmet.

Úgy fogalmazott: ez egy börtön. Logopédusa szerint a betegnek az az egyik legnehezebb, hogy ismerőseik a beszédzavar miatt sokszor úgy tekintenek rájuk, mintha mentálisan is sérültek volna, pedig ez nem igaz: „ugyanaz az ember bent a fejében”.

Stroke-ja után Kulka János első szerepét Ujj Mészáros Károly X – A rendszerből törölve című filmjében játszotta. Beszélt a forgatásról is, dicsérte a főszereplőt, Balsai Mónit, és azt mondta, nagyon élvezte az öt napig tartó munkát.

„Haldokoltam. Kúsztam a földön. Nagyon jó volt”

– mondta.

A teljes interjút itt nézheti meg:

ÉLŐ: Kulka János interjú

ÉLŐ: Kulka János első tévéinterjúja a betegsége óta

Közzétette: atv.hu – 2018. augusztus 7., kedd

Bréking nyúz, 2018. július 19. – Tudósítás a másik valóságból

0

Volna min vitatkozni a tényekkel, de nehéz, Magyarország eddig 48 intőt kapott, ami nem idegen a függőségi viszonyt sulykoló magyar sajtótól, brit börtönben nyalt vissza a genderfagyi.

 

A Magyar Idők szerint a jogállamiság velejárója, hogy viták kísérik

„Újabb pofon Európától, hazánk az EU szégyenpadján: az olvasó is bizonyára ismeri azokat az újságokat (ez nem az), amelyek a hattyú halálának nem túl eredeti koreográfiája után nyúlnak, mindahányszor Magyarországnak jogvitája támad Brüsszellel. Ismét ez lehet a helyzet: hírek szerint az Európai Bizottság ma kötelezettségszegési eljárást indíthat a Stop, Soros! törvénycsomag miatt.

Mármost a demokrácia és a jogállamiság velejárója, hogy viták kísérik. Ha vannak ilyenek, minden ország áll elébük. 2017 utolsó napján 1559 kötelezettségszegési eljárás volt folyamatban az uniós tagállamokkal szemben. Magyarország 48 „intővel” a példásabb nebulók közé tartozik, már ha valaki kedveli az ilyen gyermeteg, mert függőségi viszonyt sulykoló, de a magyar sajtótól sajnos nem idegen képeket.” (Magyar Idők: Stop hülyeség).

Andy Vajnát is elérte a nyár elején kitört kulturkampf

„A magyar balliberális ellenzék – vagy inkább a balliberális ellenzék helyébe lépő – és a magát függetlennek, objektívnak tartó média egyik legfontosabb feladatának azt tűzte ki, hogy mindenáron a kormánypárt rossz hírét keltse. Viszont a jobboldalról is sok támadás éri Andy Vajnát, a nyár elején kitört „kulturkampf” szócsatáin belül. Természetesen mondhatnánk, hogy ez a dolguk. A probléma viszont annyi, hogy a tényekkel vitatkozni nehéz.” (Lokál: A magyar film jobb állapotban van, mint korábban bármikor).

A férfiból lett nő nemi szerve jól láthatóan erekciót mutatott

„Egy transznemű fogvatartottat – aki nem esett át nemváltó műtéten, így még megmaradt a férfi nemi szerve – transzszexuálisként került egy brit női börtönbe, akit most azzal vádolnak a hatóságok, hogy szexuálisan bántalmazott négy női fogvatartottat. A hírek szerint a yorkshire-i Wakefield és Flockton városa között található New Hall speciális női börtönben már az érkezése utáni első napokban elkezdte zaklatni a fogvatartottakat.

A transzgender – aki saját elmondása szerint már két éve nőként élt – mégsem egészen úgy viselkedett mint egy nő. A vallomások szerint ugyanis a férfiból lett nő nemi szerve a zaklatások alkalmával jól láthatóan erekciót mutatott, illetve az elkövető szándékosan mindent el is követett azért, hogy az áldozatai lássák is ezt.  A tanúvallomások alapján kiderül az is, hogy a transznemű fogdosta, megcsókolta, illetve orális szexuális kapcsolat létesítésére szólította fel áldozatait.” (888: Durván visszanyalt egy brit börtönben a transzgender fagyi)

Ezt a filmet kár volt megcsinálni

Találó alcím Az évszázad átverése az Ocean’s 8 című filmnek, mert valószínűleg sok néző átverve érzi majd magát, aki az Ocean’s Eleven élményéből kiindulva egy menő és vicces akciómozit vár a filmtől. Még inkább kellemetlenül érezheti magát az, aki esetleg azt hiszi, hogy feminista alapvetésű nyári popcornfilmre ült be. Vigyázat, a kritika enyhén spoileres.

Nyilvánvaló, hogy már az sem feltétlenül volt jó döntés, hogy trilógiává duzzasztotta Steven Soderbergh az Ocean’s Elevent, de az biztos, hogy az Ocean’s 8-nek már el sem kellett volna készülnie, vagy ha mindenáron ragaszkodtak a női verzióhoz, akkor nagyon sok mindent nagyon másként kellett volna csinálni. Ahelyett ugyanis, hogy megkaptuk volna a méltán népszerű Ocean’s Eleven spinoffját, amiben végre nem csak epizódszerephez jutnak a nők, készült egy nagyon rossz utánzat, amely legalább annyira hamis és felszínes, mint az a világ, amelyben hőseink a nagy balhét igyekeznek végrehajtani.

Az alapkérdés nyilván az, hogy miért volt szükség arra, hogy készüljön egy csak női verzió. Gondolom, a metoo meg a női alkotók mozgalmai miatt Hollywoodban most menő nőpártinak lenni, és nőkre fókuszáló mozikat csinálni. Ezt csak üdvözölni lehet, csakhogy vélhetően nem az a legjobb eszköze, ha újraforgatnak férfiközpontú filmeket ezúttal női szereplőgárdával. Nehéz elképzelni, hogy ez ne hasson totálisan erőltetetten, rossz esetben pedig akár kontraproduktív is lehet az összes jó szándék ellenére.

Az Ocean’s 8-ben a csak emlékében megidézett Danny Ocean (George Clooney) frissen börtönből szabadult húga, Debbie Ocean (Sandra Bullock) arra készül, hogy testvére nyomdokain lépdelve ismét belevesse magát a bűn világába. A nagy balhé és az ezzel járó móka és pénz mellett ott van a bizonyítási kényszer: meg akarja mutatni, hogy ő is képes végrehajtani egy nagystílű melót, illetve szép lassan kiderül, hogy azért romantikus ok is rejtezik a háttérben – hasonlóan ugye az Ocean’s Eleven sztorijához.

A koncepció alapját képező csak női felállást viszont nem túl jól sikerült eladni.

Mivel a szakmában nyilván felül vannak reprezentálva a férfiak, ezért kellett valami ok arra, hogy Debbie miért nőkkel veszi körül magát. A társainak azzal indokolta ezt, hogy a nők kevésbé feltűnők (gondolom, bűnözői szerepkörben). A sztoriból aztán kiderül, hogy az igazi magyarázat inkább az, hogy nem bízik már a férfiakban. Ezzel sikerült azt a nem túl szép üzenetet megfogalmazni, miszerint a női összetartás a férfiakkal szembeni ellenérzésben gyökerezik.

És akkor azt még nem is említettük, hogy mit akar ellopni Debbie Ocean és csapata? Nem kaszinót rámolnak ki, mint Danny Oceanék, hanem igazi csajos bulit csinálnak: a divatvilágban hajtják végre a nagy átverést azzal, hogy ellopnak egy különösen értékes nyakláncot. Ehhez pedig szükségük van olyan komoly bűnözői háttérre, mint többek között egy divattervező (Helena-Bonham Carter), egy felszínes filmsztár (Anne Hathaway) és egy divatmagazin szerkesztősége.

Forrás: Intercom

Van egy jelenet, amely szépen összefoglalja, hogy mi lenne a film girl power üzenete, és azt is, hogy miért megy ez félre. Debbie Ocean a nagy akció előtt arról beszél, hogy nem önmagukért csinálják a balhét, hanem

azokért a nyolcéves kislányokért, akik egyszer majd bűnözők szeretnének lenni.

Mindezt egy tükör előtt állva, az ajkát rúzsozva teszi. Gondolom, a filmet esetleg megnéző kislányok pedig majd jól levonhatják a tanulságot, hogy ha olyan szexisek lesznek, mint Sandra Bullock, akkor esetleg egy spinoffban eljátszhatnak női bűnözőket, akik családjuk férfitagjait követve csilivili nyakláncokat lopnak, hogy (vigyázat, itt jön a hatalmas spoiler!!!) megszívathassák a gonosz expasijaikat.

Még mielőtt az olvasó azt hinné, hogy csak ilyen szempontból lehet belekötni a filmbe, és akit az egész feminista vergődés hidegen hagy, akár jól is érezheti magát a moziban, le kell szögezni, hogy az Ocean’s 8 sok más sebből is vérzik.

Annak, aki megnézte az Ocean’s-trilógia eddigi részeit, jó eséllyel unalmas és kiszámítható lesz minden, amit benne lát. Ez az első Ocean’s-film, amelyet nem Steven Sonderbergh rendezett, hanem az Éhezők viadalát is jegyző Gary Ross, és úgy tűnik, inkább csak a külső stílusjegyeit tudta a nagy elődtől ellopkodni, de az már nem nagyon ment neki, hogy valódi feszültséget teremtsen az alapanyagból. Ezen pedig az agyonhájpolt szereplőgárda sem segít.

Sandra Bullock Debbie Oceanje kifejezetten irritáló figura,

akiről egy pillanatig sem lehet elhinni, hogy valóságos. Lou, a Cate Blanchett által alakított barátnője már sok fokkal jobb, de a forgatókönyvben arra nem jutott idő és energia, hogy jobban megismerhessük és megértsük a motivációit. Ugyanez igaz egyébként az összes többi, rossz értelemben véve karikatúraszerű szereplőre, akiket Debbie és Lou a meló érdekében összeszed. Ők is teljesen a levegőben lógnak, holott az Ocean’s Eleven egyik legszórakoztatóbb része pont a csapat összerakása és bemutatása volt. Itt ez ötlettelen és igencsak erőltetett, így az egyébként jó színészek, plusz a betépett hackert játszó Rihanna sem sokat tud hozzátenni a filmhez.

Ott van még a rengeteg kisebb-nagyobb celeb, akik önmagukat alakítják, de a magyar nézőknek valószínűleg nem sok örömfaktort jelentenek majd. Debbie-ék ugyanis az Amerika egyik legfontosabb társadalmi eseményének számító Met Gálán randalíroznak, amiről azt érdemes tudni, hogy sztárok buliznak egymással jótékonykodás ürügyén, és a divatrajongók számára is az év egyik legfontosabb eseményének számít. Itthon azonban valószínűleg jóval kevesebb embert izgat a Met Gála, és sajnos maga a rablás sem sikerült túl érdekfeszítőre. A kötelező nagy csavar pedig olyan, hogy utána az ember csak a fejét fogja. Tehát összefoglalva: hiányoznak a jó karakterek, a feszültség és a humor, azaz gyakorlatilag minden, ami az Ocean’s-filmek kvintesszenciáját jelenti. A felemás feminista üzenet ehhez már csak hab a tortán.

Nem sok szex került a hatvanévesek szexvígjátékába

A szürke ötven árnyalatát gyakorta szokás úgy jellemezni, hogy nagyipornó. Bill Holderman rendezőt bizonyára megihlette ez a jellemzés, mert Könyvklub című első nagyjátékfilmjét konkrétan ennek a témának szentelte: adott egy rakás hatvan pluszos nő, akik E.L. James ponyváját olvasva rákattannak a szexre és pasizásra.

A fentebb említett leírás némiképp ugyan leegyszerűsítő, de a lényeg mégiscsak ez. A Könyklub – avagy az alkony ötven árnyalata olyan, mintha a szexszel ismerkedő tinikről szóló vígjátékok lájtosabb, szószerinti és átvitt értelemben vett nyugdíjasverziója lenne, de szerencsére azért sokkal nézhetőbb ezeknél. Igaz, hogy eléggé kiszámítható, de csak néha lendül át az ízléstelenség határán, helyenként nevetni is lehet rajta, és még a főszereplők közti kémia is működik. Azt pedig már eleve értékelendő, ha valaki arra veszi a bátorságot, hogy nem fiatal és kifogástalan külsejű emberek szerelmi életéről készít filmet.

Sosem felejtem el, amikor néhány éve édesanyám meglepő kérdéssel állt elő a vasárnapi ebédnél: hallottam-e már A szürke ötven árnyalatáról? Ugyanis egy barátnője olvasásra ajánlotta neki a könyvet azzal, hogy milyen jó. Mondhatom, először majdnem kiköptem a húslevest, majd finoman megpróbáltam közölni vele, hogy szerintem ez a könyv nem neki való, és ráadásul nem is túl minőségi olvasmány. Nos, ilyesmi a véleményük a Könyklub hatvanas főszereplőinek is, akik többet hallottak már E.L. James bestselleréről, mint az én hasonló korú anyám, és tudják, hogy szexről van benne szó, nem is akármilyenről. Mégis elolvassák a könyvet, és ennek az élménynek a hatására pedig fenekestül felfordul az életük.

A kiinduló szituáció szerint négy barátnő minden hónapban kiválaszt egy könyvet, amelyet elolvasnak, aztán a következő találkozáskor kibeszélnek. Amikor azonban a legfiatalosabb és legtrendibb barátnő, Vivian (Jane Fonda) kitalálja, hogy a következő könyv A szürke ötven árnyalata legyen, mindenki ledöbben. Azt gondolják, hogy hatvan felett már ciki és nincs is értelme a szexről olvasgatni, de mivel Vivian ragaszkodik hozzá, elkezdik olvasni a könyvet.

Diane Keaton, Candice Bergen, Jane Fonda és Mary Steenburgen

A négy, különböző élethelyzetben lévő nőre más-más módon hat a könyv. A látszólag boldog házasságban élő Carol (Mary Steenburgen) rájön, hogy mennyire zavarja, hogy a férje már nem közeledik hozzá szexuálisan. Az elvált, és leginkább a munkájába temetkező Sharon (Candice Bergen) elgondolkodik azon, hogy talán még most sem késő a randizáshoz. Az özvegy Diane (Diane Keaton) pedig számára is meglepő módon elfogadja egy férfi közeledését. Vivian nem szorul rá, hogy egy könyv ébressze fel a benne rejlő szexualitását, de persze az ő életében is beüt a bonyodalom negyven évvel ezelőtti szerelme képében.

Egyébként talán ez a legbénább történetszál az egész filmben, mert bár nyilván elképzelhető, hogy valakik évtizedek múltán találnak egymásra, nagyon zavaró, hogy milyen irányba vitték Fonda karakterét az írók. Ő az egyetlen nő a társaságban, akinek nincs családja, és a barátnők közül bizonyos szempontból ő a legsikeresebb, vagy legalábbis a leggazdagabb, hiszen menő üzletasszony. Viszont világ életében egyedül volt, csak alkalmi kapcsolatai voltak, és valamiért fontosnak érezték az alkotók, hogy azt üzenjék, hogy ez azért nem okés. Kiderül ugyanis, hogy valójában üres az élete.

Diane sztorijának sem a szerelmi szál a legerősebb része, hanem az, ahogy a lányai bánnak vele, akik magukban már elkönyvelték öregnek. A széltől is óvnák, és annyira aggódnak a testi épségéért, illetve azért, hogy magányos, hogy inkább folyamatosan felügyelet alatt tartanák. Diane viszont fellázad ezellen.

Carol és a férje, Bruce (Craig T. Nelson) baja az, hogy a szenvedély már régen eltűnt a kapcsolatukból, legalábbis a férfi részéről. Ez is lehetne egyébként egy érdekes alapszitu, de erre olyan borzasztó megoldást talál a film, amit nagyon kínos nézni. Messze ennek a párosnak köszönhetőek a Könyklub legcikibb jelenetei, amelyek egy ponton Amerikai pite szintű poénkodásba csapnak át. Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy tiszteletre méltó hatvanas nőkkel történik mindez, hanem az, hogy nem illik bele a film hangvételébe, még akkor sem, ha nem mindig a legkifinomultabbak a poénok.

Diane Keaton és lovagja, Andy Garcia

Ironikus, hogy a legjobban annak a karakternek a történetszála sikerült, akibe mintha a legkevesebb energiát fektették volna az írók, és nincs is túlságosan előtérben. Sharon az, aki a legkevésbé nyitott erre a szexkönyves őrületre, de az élmény hatására aztán csak ráveszi magát az online randizásra. Az ő sztorijában nincs semmi nagy fordulat és semmi túláradó romantika, de pont ezért hiteles. Ráadásul alapból is ő tűnik a leginkább valódinak az összes nő közül, és színészileg is sokkal értékelhetőbb, mint a sztárok, lásd a szinte magukat alakító Fonda és Keaton.

Egyébként nyilván pont nem az a célja egy nyári romantikus komédiának, hogy hiperrealista látleletet adjon a minket körülvevő világról, de a sok tündérmesébe illő fordulat között üdítően hat, hogy milyen egyszerűen zárták le az alkotók Sharon történetszálát. Annál is inkább, mert a film utolsó harmada bosszantóan tele van a hiteltelen, de mindemellett tökéletesen kiszámítható „fordulatokkal”.

Összességében nyilván nem a Könyvklub lesz az év egyik legmaradandóbb élményt nyújtó filmje, de még a nyáré sem, viszont könnyed mozizásra azért alkalmas, és nem feltétlenül csak az érintett korosztálynak. Jó lenne, ha nem lenne annyira szokatlan, hogy hatvan feletti emberek a főszereplői egy filmek, akik ne adj’ isten még szexelnek is. Bár ebben azért sokkal visszafogottabbak voltak a film készítői, mint az ihletet adó A szürke ötven árnyalata szerzője. Hiába beszélnek a szereplők folyamatosan a szexről, és hiába a 16-os karika, bizonyos szempontból elképzesztően prűd a film. Szexjelenet jóformán alig akad benne, de sebaj, egyszer biztos elérjük azt is, hogy ne csak európai művészfilmben merjenek intim helyzetben lévő hatvanéveseket mutatni a finnyás közönségnek.

Fejkendőjük miatt inzultálták az egyiptomi színésznőket Budapesten

A Cairo Scene nevű portál beszámolója szerint két egyiptomi színésznőt inzultált egy magyar férfi a Felhők felett című egyiptomi tévésorozat budapesti forgatásán. A színésznők egyébként épp arról forgattak egy jelenetet, hogy inzultus éri őket, mert fejkendőt viselnek, amikor a férfi kiabálva kifogásolta, hogy a nőkön fejkendő van. Hírünk a világban.

Miután az államfő elolvasta ezt a cikket, haladéktalanul magához kérette a miniszterelnököt és közölte vele: eddig, és nem tovább. Elég volt a gyűlöletből, amivel mérgezik az emberek lelkét! Azonnal hagyják abba az uszítást!

Ezt követően az államfő soron kívül műsoridőt kért a köztévétől, mondván, fontos bejelentésre készül. Amikor aztán az esti órákban megjelent a képernyőn, közölte az emberekkel: bocsánatot kér, amiért idáig hallgatott.

Oka volt rá, mondta, olyan ok, amelyet most nem fejtene ki részletesen. De már nagyon bánja, hogy csak most vette magának a bátorságot, és hogy idáig a lojalitás felülírta benne az embert.

Elismételte, amit a miniszterelnöknek már napközben elmondott: hogy elég volt a gyűlöletből. Ha ez így megy tovább, kihal a nemzet, mert a mérgezett lelkek előbb, vagy utóbb testi bajokat is okoznak.

És az államfő elismételte azt a hasonlatot is, amelyet egy honfitárs publicista cikkeiben többször is olvashatott: hogyha méreg kerül egy szervezetbe, az megfelelő kezeléssel, az esetek többségében gyógyítható. Ha ezt a mérget nem távolítják el időben és sokáig lappang a szervezetben, akkor az illető, akihez a mérgezett test tartozik, menthetetlen lesz és meghal.

Ezt mondta volna az államfő napközben a miniszterelnöknek és este a tévében, ha egy másik országban, és nem Magyarországon élnénk.

Ilyen lett a legújabb Star Wars-történet

Ha egy szóval kellene jellemezni a legújabb Star Wars-filmet, amely a Han Solo történetét középpontba állító spin-off, azt mondhatnánk, hogy mindenféle szempontból korrekt. Nem ezért a filmért fog valaki beleszerezni a Csillagok háborúja univerzumába, de csalódást sem okoz a Solo – Egy Star Wars történet.

 

Habár ez utóbbi mondat nem hangzik túl nagy dicséretnek, tulajdonképpen az, hiszen nehéz feladatra vállalkozott a kreatív stáb és Ron Howard rendező. Egy mindenki által jól ismert, ikonikus karakter előtörténetét kellett bemutatni, és meg kellett találni azt a színészt is, aki eladható a fiatal Harrison Fordként, miközben a Solónak önmagában is meg kellett állnia a helyét. Nagyon sok buktató rejlett tehát a vállalkozásban, míg a 2016-ban bemutatott első spin-offal, a Zsivány Egyessel több szempontból egyszerűbb volt a helyzet. Ott a szó szoros értelmében mellékszálról volt szó, ezért teljesen új, ismeretlen karakterekre lehetett építeni a sztorit, akiknek története gyakorlatilag le is zárult a film végén. A Solo esetében ez nyilvánvalóan nem volt opció: ezt a filmet sokkal jobban be kellett ágyazni a fő történetszálba, és Han Solón kívül más ismert karakterek is megjelennek benne.

Tulajdonképpen a spin-offok létének két oka van (mármint ha eltekintünk a piszkos anyagiaktól, ami nyilvánvalóan a legfontosabb, mindent megmagyarázó ok): a messzi-messzi galaxisban rengeteg még a potenciál Skywalkerék és kapcsolt részeik történetén kívül, számos új bolygót, lényt, gonoszt lehet bemutatni, azaz szó szerint új világokat megnyitni a nézők előtt, plusz ott van a rengeteg esemény és karakter, akiket vagy amiket megéri jobban, más nézőpontból is megismerni. A Solo ezeknek az elvárásoknak is tökéletesen megfelel: kapott egy saját filmet egy közönségkedvenc karakter, akiről ezáltal kicsit többet megtudhatunk, és sikerült tovább tágítani a Csillagok háborúja univerzumát is.

Spoilerezni nem szeretnénk, ezért a történetről legyen elég annyi, hogy tulajdonképpen azt mutatja be a film, hogy

hogyan lett Han Solóból az Új reményben megismert Han Solo, a hivatásos űrcsempész.

Hogyan vált azzá a kissé mogorva, magányos farkassá, aki nem szívesen szövetkezik senkivel, és fennen hangoztatja, hogy csak a saját érdekeit nézi, de azért világos, hogy ha arra kerül sor, lehet rá számítani az erő jó oldalán.

A Solót játszó Alden Ehrenreich, Csubakka és Emilia Clarke Csillagok háborúja ûreposz legújabb része, a Solo: Egy Star Wars-történet bemutatója előtt Cannes-ban (MTI/EPA/Franck Robichon)

Mindez persze nem működne, ha nem lenne hihető, hogy ez ugyanaz a karakter, mint akit Harrison Ford alakításában megismertünk. Kijelenthetjük, hogy a viszonylag ismeretlen Alden Ehrenreich személyében nagyjából hiteles Han Solóra bukkantak az alkotók. Ehrenreich nem értelmezi újra Solo figuráját, és nem mutat be nagy ívű karakterfejlődést sem, de hát a Star Wars filmeket soha nem a kiemelkedő színészi teljesítmény miatt nézték az emberek. Sőt, igazából ebben az esetben talán jobb is, hogy Ehrenreich nem tűnik annyira karizmatikus figurának. Nem lehet azzal vádolni, hogy saját egyénisége átütne a vásznon, ezért nem is áll előttünk egy teljesen új Han Solo, hanem tudja hozni a már megismert figurát, csak annak egy naivabb, csillogó szeműbb verzióját. Azt sem lehet ráfogni, hogy utánozná Harrison Fordot, de azért van bennük kellő hasonlóság ahhoz, hogy működjön az összekapcsolás. És itt nem csak a külsőségekre gondolok, bár nyilvánvalóan erre is odafigyeltek.

Ehrenreich alakítása összességében pontosan olyan, mint maga a film: korrekt.

Nagyjából ez mondható el a többiekről is, hiszen kifejezetten izgalmas új szereplőt nem ismertünk meg. Woody Harrelson megbízhatóan hozza a saját figuráját, aki azonban nem kifejezetten érdekes, Daniel Glover viszont kifejezetten jó a tenyérbemászó Lando Calrissian szerepében. Benne azért még bőven van potenciál. A Trónok harca sztárja, Emilia Clarke ellenben nem alkotott igazán maradandót a szerepében. Pedig a karaktere elég összetett lenne, bár mentségére legyen mondva, hogy igazából pont az nem derül ki, hogy miért lett ilyen Qi’ra, így pedig elég nehéz bárhogy viszonyulni hozzá, és mintha a színésznőnek sem sikerült volna. És, ha már szóba került a Clarke-ból sztárt csináló sorozat: talán még annyit elárulhatunk a Solo történetről, hogy kis túlzással több árulás, átverés és háttérben zajló mesterkedés van benne, mint egy évadnyi Trónok harcában. Ami egy ponton már feldolgozhatatlanul sok is lesz, és mi is legalább annyira belezavarodunk abba, hogy ki kivel és hogy, mint maguk a szereplők.

Donald Glover Lando Calrissian szerepében. Forrás: Fórum Hungary

Ráadásul a motivációk sincsenek a legjobban kidolgozva, de pont ezért is mondhatjuk korrekt, és nem kiemelkedően jó filmnek a Solót. Hiszen

sikerült megfelelnie a vele szemben támasztott komplex elváráshalmaznak, de igazán maradandó élmény nem lett.

Önálló alkotásként is értékelhető, amihez nem kell kívülről fújni az összes korábbi Star Wars-filmet (bár, ha létezik olyan néző, aki meg egyetlen epizódot sem látott még, azért nem feltétlenül ezzel kezdje), viszont rengeteg olyan kisebb-nagyobb utalás van benne, ami fellelkesítheti a keményvonalas rajongókat is, és még azt is sikerült elhitetni, hogy Han Solót lájtuk. Az már inkább csak kötözködés, hogy Ehrenreich igazából nem tűnik fiatalabbnak, mint Harrison Ford

Kérdés, hogy milyen lett volna a film, ha nem küldik el az eredetileg a rendezésre felkért Phil Lord és Chris Miller alkotópárost (21 Jump Street, Lego Batman), akik helyett aztán a veterán Ron Howardra (A Da Vinci-kód, Egy csodálatos elme, Apollo 13) bízták a Solót. Úgy tűnik, nagy törést nem okozott a munkálatokban a rendezőváltás, a háttérbeli kreatív viták egyáltalán nem látszódnak a filmen. Valószínűleg egyedibb alkotás született volna Lord és Miller keze nyomán, bár az korántsem biztos, hogy jobb.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK