Eltitkolt Mohács

A mohácsi csata 500. évfordulója (1526–2026) rendkívüli alkalom arra, hogy egy ünnepi vagy tudományos kötet túllépjen a rögzült sztereotípiákon, és a legújabb kutatási eredmények (régészet, hadtörténet, geopolitika) tükrében mutassa be azt, ami 1526. augusztus 29-én következett be. Az Eltitkolt Mohács (1526) tanulmánykötet lehet az az egyik mű, amely milliókhoz közelebb hozza a csata élményét, történetét és tanulságait.

A kötet hat szerzője – Botlik Richárd, Eördögh Árpád, Gombor László, Nemes István, Orovicz Viktor és Tolvaj Balázs – forráshiányos közegben vállalkozott a nagy feladatra, és azt hiszem dicséretesen helyt álltak: méltó módon emlékeznek meg a mohácsi csata 500. évfordulójáról, s az ütközetben részt vett hősökről.

A könyv meghatározó tanulmánya egy kronológia, amely a krónikákhoz hasonlóan, az 1526. év minden egyes napjáról tájékoztatja az Olvasót. A teljesség igényére törekvő kronológiai áttekintés mutatja a legjobban, hogy még a mohácsi csatára való felkészülés során, és a csata előtti vagy utáni napokban is zajlott a megszokott élet: adás-vétel, birtok adományozás, pereskedés és apró-cseprő, mindennapi dolog.

Az Unicus Kiadó ügyvezetője, Kemény András gondozásában megjelent kötet címe az „Eltitkolt Mohács”. Ez már a fellapozás előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy itt nem egy száraz, unott, kopott tényfelsorolás vár az Olvasóra, hanem tényleges történelmi beavatás azokba a mélységekbe, amelyek eddig csak a kiváltságos kutatóknak adatott meg. Tárgyalásra kerülnek furcsaságok, például az, hogy Brodarics István kancellár (a mohácsi csata leghitelesebb krónikása), ha már megemlített két lengyel nemest, akik információkkal rendelkeztek II. Lajos király sorsával kapcsolatban, akkor azt, amit tudtak, miért nem vetette papírra? Az is kiderül, hogy a történész szakma eddig eltitkolt és mind a mai napig titkol vagy elhallgat jelentős tényeket, melyek fontos kérdéseket érintenek, mint: Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg horvátországi magánhadseregének távolmaradása; a toborzás nehézkességének okai; az ütközetet távolban átvészelő „árnyékseregek” magas száma; Szapolyai János erdélyi vajda „késése”; II. Lajos király halálának és megtalálásának körülményei. A könyvhöz kedvcsinálóként most ezekről szólok pár szót:

Kezdjük a horvátokkal. A Magyar Királyság 1102 óta perszonálunióban állt Horvátországgal, ezért a mindenkori magyar király egyben horvát uralkodó is volt. 1526-ban a horvát Frangepán Kristófot jelölték a magyar sereg élére fővezérnek, de ő egy vita miatt a mohácsi csata napját Zágráb környékén töltötte a 450-500 lovasával. Hozzá hasonlóan nem segített II. Lajos királynak a sógora, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg sem, akinek a zsoldosait amúgy – a később Kőszeget védő – Jurisics Miklós kapitány vezette. A helyzet annyira súlyos volt, hogy a király közvetlenül a csata előtti napokban már fej- és jószágvesztéssel fenyegette a távol maradó horvátokat, akik lényegében tétlenül nézték végig a csatavesztést. Így aztán valójában nem volt „horvát” szárnya a magyar seregnek. Azt ugyan valóban Batthyány Ferenc horvát-szlavón-dalmát bán vezette, de a 11 ezer tervezett főből végül csak négyezer, kizárólag szlavón katonával érkezett meg: horvátokat nem tudott Ferdinánd engedélye nélkül magával vinni. Mi sem jellemzőbb a helyzetre, mint Frangepán ritkán idézett levele a mohácsi csata után: „a csapás hasznos volt, mert ha a magyarok a török császáron diadalmaskodnak, ki élhetne tovább alattuk, ki maradhatna meg közöttük, s lenne-e határa kevélységüknek?”

Aztán itt van a lengyel és cseh kérdés. II. Lajos Jagelló-házi uralkodó volt. Magyarország- és Csehország trónját apjától örökölte, nagybátyja, I. Zsigmond pedig lengyel-litván király volt. Nézzünk rá a korabeli térképre: a Jagelló-ház országai az akkori Európa második legnagyobb kiterjedésű államkonglomerátumát alkották. A lengyel király többször is udvariasan elutasította a magyar követek kérését, mert egy évvel a mohácsi csata előtt békeszerződést kötöttek Szulejmán szultánnal Sztambulban, és nem kockáztatták a szerződésszegést azzal, hogy hivatalos zászlók alatt harcoló lengyel katonákat küldjenek Magyarországra.

1. Lajos július 20-án indult el Budáról egy hatszáz fős cseh gyalogos kontingens élén Mohács felé, melyben csak testőrök, kamarások, udvari személyzet, fegyverforgatáshoz értő cseh közkatonák voltak. A közgondolkodás manapság neves cseh főurakat és nemeseket, politikai vezetőket és mintegy ötezer elesett cseh katonát említ Mohács kapcsán, ami egyáltalán nem igazolható. A király egykori gyámja és nevelője, Brandenburgi György őrgróf például Pozsonyból Székesfehérvárig 12 nap alatt jutott el, majd mikor megtudta, mi történt, mindössze négy nap alatt tette meg a csapataival az utat visszafelé. A cseh kancellár pedig Győrnél várakozott, és váltságdíjat követelt az ütközetből menekülő Brodarics szabadon engedéséért.

Az „árnyékhadsereg” kifejezésről is beszélni kell. Az 1523-as török-ellenes konferencián a pápa megkérdezte a magyar delegációt, hogy Magyarország egy esetleges oszmánok elleni hadjáratra mekkora katonai erőt tudna mozgósítani. A követek azt felelték, hogy 60 ezer főt, mire a pápa kijelentette: Magyarországnak nincs szüksége a keresztény államok segítségére. 1521-ben, Nándorfehérvár elestekor valóban összesen körülbelül 60 ezer főnyi katona gyűlt össze magyar oldalon, a mohácsi csatában viszont II. Lajos király mindössze 25-27 ezer fővel rendelkezett. Ha összeadjuk az ütközetből távol maradók, nem harcolók, vagyis Botlik Richárd által árnyékseregekként nevezett csapatok létszámát, 41 ezer katonát kapunk!

A szervezés, a toborzás a pénzhiány miatt nem volt hatékony, és sok főúr és főméltóság vagy el sem ment a királyi táborba, vagy a törvényileg vártnál jóval kisebb csapatot vitt magával (pl. Szapolyai György szepesi ispán ötezer fő helyett ezerötszáz katonával jelent meg). Mindezek ellenére fontos tisztázni: katonai szempontból a mohácsi csata nem volt akkora csapás, mint azt gondolnánk, mivel a magyar lovasság jelentős része megmenekült a csatából. A néhai II. Lajos országaiban még a vesztes mohácsi csata után is hatalmas katonai potenciál volt.

Érdekes dolgokat tudhatunk meg Szapolyai János erdélyi vajdáról, és késéséről is. Kiderül, hogy a „késés” az ő mesterteve volt, szemben a jelenleg elfogadott történészi állásponttal, miszerint „ellentétes értelmű parancsokat” kapott a királytól. A kötetben sikerült bizonyítani, hogy a vajda már a mohácsi csata előtt kapcsolatban állt az oszmánokkal, és tudatos taktikával nem avatkozott harcba.

Különösen érdekesek azok az adatok, amelyek a király holttestével kapcsolatosak. A mohácsi csata 400. évfordulója alkalmából megjelent könyvben megtalálható, és forrásként használt, a király holttestének megtalálásáról írott latin nyelvű jelentés súlyosan hibás magyar fordítással adták ki. Ezért az 500. évfordulós kiadványban szerepel a jelentés minden eddiginél szöveghűbb fordítása. (Kiderül az is, hogy a holttestet egy kikötő közelében találták meg.) A könyvben három szakértő szerző (orvos, patológus és nyomozó) is foglalkozik a megtalálás részleteivel, és keresik a válaszokat arra, amiről egy történész már szakmai szempontból nem nyilatkozhat.

Mindezeken kívül még sok más érdekességről is olvashatunk, például hogy Tomori Pál miért vélekedett úgy, hogy esély van a győzelemre. Növeli a kötet értékét az a térkép, amely segítségével a csata óta sokak által keresett Földvár falu helye akár ki is következtethető.

Azt is megtudhatjuk, hogy a mohácsi csatát a kor embere nem tragédiának vagy vésznek élte meg, hanem csak egy vesztes csatának, és azt is, hogy 1526-ban, a mohácsi csatánál is sokkal nagyobb ütközet volt Marótnál. Itt – a mohácsi két órás küzdelemmel szemben – két napig tartott az összecsapás. Helyet kapott a kötetben két másik hősies küzdelem története is. Az egyik, hogy a Bács templomába szorult ismeretlen hősök hatalmas pusztítást végeztek a visszavonuló oszmán seregben, a janicsár hadtest jelentős emberveszteséget szenvedett, és jóval több oszmán aga és tiszt is meghalt, mint a mohácsi csatában. A másikban megismerkedhetünk a Pétervárad mocsarainál bekövetkezett összecsapásokkal is.

Olvassuk el a könyvet, s sokkal többet fogunk megérteni általa a magyar történelemből.