Kezdőlap Címkék évforduló

Címke: évforduló

Évfordulón

Gyanútlanul ráugrik a televízióm Orbán kormánytévéjére, és azt kell látnom, hogy reggeltől estig Gyurcsányt adják. Politikai kampányuk részeként az őszödi beszéd elhangzásának tizenötödik évfordulójára emlékeztetnek. Szeptemberben, amikor annak lesz a tizenötödik évfordulója, hogy a Fidesz által megszerzett felvételt elküldték a közrádióba, és ott – merthogy akkor a közmédia nem a kormány szócsöve volt – nyomban be is játszották, majd ismét emlékezni fognak rá. Csak tegyék.

Tegyék, mert legalább van mire büszkének lennünk. Az őszödi beszédre tényleg büszkék lehetünk. Az derül ki belüle, hogy egy rövid ideig volt olyan miniszterelnöke az országnak, volt olyan kormánya és a kormány mögött álló parlamenti többsége, amely megpróbált olyan reformpolitikát folytatni, amely alkalmas lehetett volna az ország felemelésére, az oktatás és az egészségügy több évtizedes problémáinak megoldására.

Azóta is halljuk, hogy egyik kormány sem mert hozzányúlni az egészségügyhöz, és lám, nem igaz, volt kormány, amelyik nekifogott, volt egészségügyi miniszter, amelynek volt erre kidolgozott és reális programja, és

ha nem tesz meg mindent a Fidesz a reform megakadályozásáért, ha nem hátrál ki a reform mögül az akkori MSZP-frakció,

mára már versengő biztosítók gondoskodnának arról, hogy megfelelő kezelést kapjon mindenki a járulékért cserébe, és az orvosok és szakdolgozók is már régen rendes fizetést kaphatnának. A betegeknek pedig már másfél évtizede nem kellene hálapénzt fizetniük, elég lenne a törvényben szabályozott vizitdíj.

Igen, ezt vették el tőlünk, akik népszavazást kezdeményeztek a reformok ellen, és akik megijedtek a saját árnyékuktól.

Mindaz persze később történt, akkor, másfél évtizeddel ezelőtt még ők is lelkesedtek azért, hogy élnek a történelmi lehetőséggel, és megpróbálnak egy más, jobb világot teremteni. Hogy szakítanak korábbi viselkedésükkel, a szükséges lépések halogatásával, a problémák szőnyeg alá söprésével, kimondják az igazat, és megteszik, amit tenni kell.

Ok ez a büszkeségre.

Szégyenkezni pedig nem az őszödi beszéd miatt kell, hanem amiatt, ami megelőzte: a felelőtlen ígéretekért, az ötven százalékos béremelésért és tizenharmadik havi nyugdíjért, ami nemcsak azért volt káros, mert destabilizálta az államháztartást, hanem azért is, mert olyan illúziót keltett az emberekben, hogy mindent lehet, csak akarni kell.

Szégyenkezni kell a szembenézés és cselekvés halogatásáért,

a választás előtti kockázatos intézkedéskért, a felelőtlen áfa-csökkentésért. Azokért igen. Meg azért is, ahogy kihátráltak a reformpolitika, különösen az egészségügyi reform mögül. Azért, hogy utólag, a vereség után hátat fordítottak a reformpolitikának, hogy úgy tettek és ma is úgy tesznek, mintha akkor nem ők szavazták volna meg a bátor, de népszerűtlen intézkedéseket.

Szégyenkezni azért kell, ha ma ugyanolyan megalapozatlan ígértekkel próbálják megnyerni az emberek támogatását, mint amilyenekkel közel két évtizeddel ezelőtt tették, és ami teljes hitelvesztéshez, majd Orbán kétharmadához vezetett. Azért szégyenkezni kell – nem kicsit, de nagyon.

Azok a felséges kézfogások

Megvolt a százéves évforduló. Abból, ahogy a főpolgármester által kezdeményezett egy perces leállás a tömegközlekedés elrendelt leállására korlátozódott, az autók és a gyalogosok pedig nemigen zavartatták magukat, és háborítatlanul folytatták útjukat, arra következtethetünk: nem volt a budapestiek számára olyan fontos az ügy, mint azt politikusaink feltételezték.

Politikusaink számára azonban nagyon fontos volt, megtartották ünnepi ülésüket az Országházban, illetve egy kisebbségük – amellyel egyetértek – tüntetően távol maradt. Kövér és Áder elmondta a maga beszédét, az ellenzékiek fegyelmezetten végigülték, sokan közülük – ha jól láttam a képernyőn – meg is tapsolták. Miután elénekelték a Himnuszt, kibővítve a közjogi funkcióval nem rendelkező székely himnusszal, Orbán Viktor odament az ellenzéki oldalhoz, és kezet fogott a jelenlevő három ellenzéki frakcióvezetővel, Jakab Péterrel (Jobbik), Tóth Bertalannal (MSZP) és Keresztes László Lóránttal (LMP).
A főpolgármestert újságírói kérdésre válaszolva dicsérte meg kezdeményezéséért.
Lássuk be: a maga szempontjából igaza volt. Ez a három ellenzéki frakció – ha az MSZP morgott is egy kicsit, hogy nem kaphatott szót, hogy az emlékülésen csak a Fidesz két vezető politikusa beszélhetett – szépen elfogadta a rezsim ideológiai, történelemszemléleti hegemóniáját.
A Jobbik esetében ez talán magától értetődik, ők annak idején ugyanennek az ideológiának, történelemszemléletnek a jegyében alakultak meg. Az LMP a parlamentbe jutva szintén gyorsan felzárkózott emellé, s mindmáig hűségesen kitart mellette. (Akiknek nem igazán tetszik, azok a Párbeszédbe távozók között voltak.)

A magát baloldalinak és európainak hirdető MSZP-től ez már meglepőbb lenne, ha nem fordítottak volna hátat immár egy évtizede mindannak, amit a magyar és európai baloldal hagyományait követve korábban, nemcsak Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc, de már Horn Gyula kormánya mögött állva is képviseltek.

Mihez is asszisztáltak biodíszletként ezek az ellenzéki képviselők? Mit is adott elő Kövér és Áder?

Beszédeikben szinte mindent visszahallottunk a múlt század húszas-harmincas éveinek nacionalista propagandájából, csak a revíziós követelések maradtak el.
  • A békeszerződés létrejöttének folyamatát úgy írta le, hogy a maradéktalanul jó magyarság a gonosz Nyugatnak lett áldozata.
  • A háború kitörésében mindenki hibás volt, csak Tisza István, a magyar miniszterelnök ellenezte egy darabig a háborút.
  • A háborút megelőző, a kiegyezést követő évtizedeket mint sikeres gazdasági fejlődést jellemezte, a korabeli Magyarország súlyos feszültségeiről nem volt szava, s fel sem merülhetett az őt hallgatóban, hogy a nemzetiségek bármiért is ne akartak volna továbbra is a magyar állam fennhatósága alatt élni.
  • Hogy a dualista korszak magyar uralkodó elitjét bármiért bárminemű felelősség terhelné, arról Áder nem látszott tudni.
Elismeréssel említette Apponyi Albert beszédét, amellyel Párizsban az antanthatalmakat a történelmi Magyarország területi integritásának fenntartásáról próbálta meggyőzni, s a Magyarországon nemzetiségként jelen levő szomszéd népeknek a magyarokhoz képesti kulturális elmaradottságára hivatkozott, amivel csak tovább gyengíthette a magyar pozíciót. Amit Áder a békeszerződés közvetlen előzményeiről mondott, az egybecsengett Kövér minapi nyilatkozatával, miszerint ha nem lett volna a baloldal árulása, másutt húzták volna meg a határokat. Károlyit tette felelőssé, amiért nem szervezett hadsereget a határok védelmére, és persze a „bolsevik tobzódást”. Mintha nem a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege szállt volna szembe – rövid ideig sikeresen – a csehszlovákokkal és románokkal.

És mit mondott magáról a békeszerződésről, annak igazságtalanságáról?

Ungváry Krisztián történész figyelemre méltó cikkben ír arról, hogy mi az, amit indokolt fájlalni Trianonnal kapcsolatban, és mi az, amit nem.
Szerinte a terület, az erdők, az ásványkincsek elvesztése nem ok a száz év utáni fájdalomra, hiszen azok azokhoz tartoznak, akiknek az átcsatolt terület a szülőföldje, és akik többségükben nem voltak magyarok. Szerinte a fájdalom amiatt jogos, hogy a határ túloldalára került magyar lakosság az elűzetés, kiszorítás vagy beolvasztás, erőszakos asszimiláció (Ungváry kifejezésével „etnocídium”) áldozata lett.
Nos, Áder beszédében is területveszteségről, erdők, vasutak, gabonatermelő területek szerepelnek, és emellett beszél a lakosságról oly módon, hogy „[n]épessége 18 millióról 7 és fél millióra zsugorodott. Több mint három millió magyar került a határon kívülre.”

Tehát eldugta a számok közé, hogy Horvátország nélkül is hétmillió, Horvátországgal együtt kilencmillió nem magyar került át más országba, s közülük azok a románok, szlovákok, szerbek, horvátok, akiknek a korábbi magyar állam nem akart, nem tudott hazája lenni, hazára találtak.

Azzal szemléltette a békeszerződés igazságtalanságát, hogy míg Németországtól csak területének 13, népességének 4 százalékát vették el, Magyarországtól 67 illetve 60 százalékát. Ez az összehasonlítás azonban velejéig hamis, hiszen az első világháború előtti Németországban alig éltek nemzetiségek (északon dánok, keleten, a Lengyelország felosztásakor bekebelezett területen lengyelek, ugyanakkor Elzász-Lotaringiában csak a lakosság csekély kisebbsége beszélt franciául, a többség nyelve a német volt), míg Magyarország igazi soknemzetiségű állam volt, ahol a lakosság fele tartozott nemzetiségekhez. Áder előadása tehát a békeszerződésnek azt az értelmezését visszhangozta, amely már Apponyi beszédében is megjelent, és végigvonult a Horthy-korszakon.
Kövér beszéde   a parlamenti kormánytöbbség által benyújtott politikai nyilatkozattervezetet volt hivatott megindokolni mint a tervezet parlamenti vitájának indítása. Magát a tervezetet ()
néhány napja már elemeztem ezen az oldalon (Viszonylagos nemzeti többség, június 3.), nem kell rá visszatérnem. Előterjesztői beszédében Kövér is azt hangsúlyozta, hogy „a történelmi Magyarország területe kétharmadának elvesztéséhez és a magyar nemzet minden tíz tagjából háromnak – azaz a nemzet harmadának – idegen hatalmak fennhatósága alá szorításához vezettek”.

Az igazságtalanság érzékeltetésekor tehát ő is az Ungváry által helytelenített érvelést alkalmazta, és ő sem ejtett szót arról, hogy a történet szereplői között ott voltak a régi Magyarország több milliós nemzetiségei is.

Kövér beszédének központi üzenete ugyanakkor az volt, hogy sajátos módon, az Orbán-rendszer jelenlegi politikáját alátámasztandó aktualizálta Trianon általa vélt tanulságát:

száz esztendővel ezelőtt csak a magyar nemzet létét vonták kétségbe a korabeli győztesek, napjainkban pedig azok, akik kellően erőseknek és örök győzteseknek képzelik magukat, Európa valamennyi nemzetének a létét kétségbe vonják”.

Akkor a nyugati hatalmak a magyar nemzetet kívánták megsemmisíteni, most a meg nem nevezett nemzetközi, nemzetek feletti erők minden nemzetet,

mert szükségük van Európa erőforrásaira, mert pénzügyileg végzetesen el akarják adósítani, gazdaságilag maguk alá akarják gyűrni, kulturálisan és technológiailag gyarmatosítani, politikailag pedig teljesen uralni akarják Európát, és mindezen törekvésükben az európai nemzetek és az őket védeni hivatott nemzeti államok puszta léte is akadályt jelent számukra”.

Íme, így jutott el Kövér Trianontól az antiglobalizmushoz, unióellenességhez, a Fidesz által képviselt nacionalizmus új dimenziójához. Ebben pedig – és ez az orbáni politika fontos új vonása – szövetséget keresnek a visegrádiakkal kezdve azokkal az európai államokkal, amelyek készek lehetnek a közös szembeszegülésre az Európai Unió fejlődésének föderatív irányával.
Amivel Áder is, Kövér is büszkén hivalkodott (akárcsak Orbán pár nappal későbbi sátoraljaúlyhelyi beszédében), hogy a magyar nemzet megvan, fennmaradt, azzal valójában nincs mit hivalkodni.
Szamárság: a lengyelek azok, akiknek államiságát többször is megszüntették, ezzel szemben a magyar állam – a magyar etnikum kétharmadával a területén – fennmaradt, és ha egy nép önálló állammal rendelkezik és nagyobb része saját államban él, akkor nyelvének, kultúrájának, nemzeti identitásának továbbélése biztosítva van akkor is, ha más állam fennhatósága alá szorult tagjait asszimiláció sújtja.
A valódi kérdés nem a nacionalista retorikában oly sokat emlegetett „megmaradás”, hanem az, hogy miként van meg a magyar nemzet, hogy a megmaradás mikéntjére, a magyarországi magyarok életének alakulására lehetünk-e büszkék, s főleg lehetnek-e arra büszkék azok a politikusai, akik az ország fölötti hatalmat megkaparintották. Erről – az életszínvonal, a társadalmi kohézió, a kulturális felemelkedés, a táradalom egészsége állapotáról – Áder néhány, a Fidesz-kormányzás apológiáját jelentő frázisán túl egyik szónok sem beszélt.

Ekként hangzott a parlamenti díszülésen az a fideszes nacionalizmus, amelynek ünnepi kifejtéséhez ellenzéki képviselőink többsége asszisztált, és talán meg is tapsolt.

Márpedig a nacionalizmus az orbáni politika egyik – nem az egyetlen – olyan oszlopa, amely választóit idestova két és fél évtizede a Fideszhez köti. Az ellenzék ma nagyobb része úgy képzeli, hogy ha maga is kritikátlanul felvállalja az orbáni nacionalizmust, akkor semlegesítheti azt mint a választókat a Fideszhez láncoló kötőanyagot, s elérhetik, hogy a választók a jólét, a társadalmi igazságosság vagy éppen a korrupció alakulása alapján hozzák meg döntéseiket, és szembeforduljanak a fideszes hatalommal.
Tévednek: ezzel csak megerősítik, hogy Orbánnak, Ádernek, Kövérnek igaza van abban, amivel híveiket magukhoz láncolják, s nehezítik azt, hogy bárki megkérdőjelezze a Fidesz politikai hegemóniáját.

Megtiszteltetés az Országgyűlésben

Már megint az a megtiszteltetés ért, hogy egy államtitkár idézte fel valamely írásomat. Menczer Tamás külügyminisztériumi államtitkár – a KDNP-s Hollik Istvánnak „válaszolva”, amellett érvelve, hogy az ellenzéket hidegen hagyja a határon túli magyarok sorsa – mondotta a következőt: „Szeretnék arra emlékeztetni, hogy a Gyurcsány-párt egyik nagy gondolkodója, bizonyos Bauer Tamás 2011-ben kimatekozta azt, hogy a trianoni döntés előtt a határok igazságtalanabbak voltak, mint utána. Ugyan lehettek volna utána is egy kicsit igazságosabbak, ha néhány millió magyart nem csatolnak el, de hát ez van. Ezt mondta Bauer Tamás.
Valóban ezt írtam. A Galamuson jelent meg 2011-ben Különvélemény jeles napokon című cikkem, benne a következőkkel: „Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. Tudjuk:

az 1910-es népszámlálás szerint a történelmi, Horvátországgal együtt vett Magyarország lakosságának 48 százaléka volt magyar nemzetiségű.

Mégpedig a magyar állam által rendezett népszámlálás szerint – amely ezt az arányt csak felfelé torzíthatta –, és olyan évtizedek után, amikor nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára. E népszámlálás szerint több mint tízmillió román, szlovák, szerb, német és ukrán vagy ruszin, ahogy tetszik, élt kisebbségi sorban. A horvát és szlovák nép egésze élt a magyar állam fennhatósága alatt, saját államiság nélkül. A trianoni békeszerződés révén ez megfordult: három és félmillió magyar került kisebbségi sorba a határ túloldalán.

Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka.

Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor

a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait.

Akkor legfeljebb a trianoni határváltozások mértékét tarthatják igazságtalannak (hiszen a harminc-ötven kilométerrel odébb megvont határok esetén még kevesebben kerültek volna kisebbségi helyzetbe, és emiatt a konkrét határokat joggal tarthatták akkor igazságtalannak), de nem a változtatás tényét.
Aki magát a változtatás tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak. Én nem tudom így gondolni.

Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után.

Azért különösen azokban, mert totális államban súlyosabb következményei vannak annak, ha az állam a többségi népességé, mint plurális demokráciában – erre mutatott rá Duray Miklós könyvéhez írott emlékezetes előszavában Csoóri Sándor.”
Ezt a gondolatmenetet találták meg az államtitkár szorgos háttéremberei. Jó munkát végeztek, egészségükre. Magát a számítást először egy 2009-es írásomban végeztem el, ekképpen:
A történelmi Magyarországnak közel 21 millió (az 1910-es népszámlálás szerint pontosan 20 886 487) lakosa volt. Ebből 10 050 575 volt magyar nemzetiségű, a teljes népesség 48 százaléka. Következésképpen a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka – románok, szlovákok, szerbek, horvátok, németek, ukránok, olaszok – éltek kisebbségi sorban a magyar államban a trianoni béke előtt. A határok új megvonása ezzel szemben azt jelentette, hogy 3425879 magyar, 1805137 német, 436234 ukrán, 30064 román, 157833 szlovák, 105068 horvát, 22547 szerb, tehát összesen 5982762 személy kötött ki kisebbségi sorban, a Kárpát-medence lakosságának 52 helyett 29 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet rossz dolognak tekintjük, akkor a határok olyan megvonása, amikor 29 százalék él kisebbségi sorban a korábbi 52 százalék helyett, igazságosabb megoldás.”
Legyen a „matek” még világosabb: igen, 3,4 millió magyar lakott az 1910-es népszámlálás szerint a szomszéd országokhoz került területeken, ők kerültek – ha túlélték a világháborút, és persze ha nem jöttek át Magyarországra – kisebbségi sorba. Ugyanakkor a békeszerződéssel 2,8 millió román, 2,3 millió szerb és horvát, 1,7 millió szlovák és 233 ezer osztrák lett a szomszédos országok többségi népességhez tartozó lakosa. Összesen hétmillióan, ami kétszerese a kisebbségi sorba került magyaroknak.
Én ma is kitartok álláspontom mellett. Mi, magyarok nem tesszük helyesen, ha nem lépünk túl a békeszerződések miatti kesergésen, és évfordulójukat nemzeti tragédia emléknapjának tartjuk. Jobb lenne, ha szomszédaink sem élnék meg örömünnepként a békeszerződés évfordulóját.

Tragédiának a világháborúkat tekintsük, és ne a békeszerződéseket.

Abban a demokratikus Európában, amelyhez három évtizede még csatlakozni akartunk, a háborúkra, azok befejeződésére együtt emlékeztek az egykor ellenségként egymással harcoló országok mai lakói, és nem egymásra vicsorogva, mint nálunk. A békeszerződésekkel kialakult határok mellett is lehet jó magyar életet teremteni a magyar államon kívül is, amint azt néhány európai példa évtizedek óta mutatja. Ennek alapja azonban a szomszéd népek megbékélése.

2020 – a 75. évforduló

2020, történelmünk legnagyobb világégésére, pontosabban annak befejezésének 75. évfordulójára való emlékezés éve. Az év első kilenc hónapjának szinte minden napjára jut olyan esemény, mely a végső fegyverletételhez visz közelebb. Habár már az eddig eltelt két hónap (január, február) is jelzi, hogy még napjainkra sincs egyértelműen és alaposan feldolgozva a második világháború vége, befejezése.

Néhány közhely: „a történelmet a győztesek írják”, „soha többé háborút”, „soha többé Holokauszt”, stb. Az elmúlt 75 év rácáfolt ezekre a frázisokra, különösen Európában, ahol állítólag 75 éve béke van. Emlékeztetőül: 1956-ban legalább annyi épület károsodott meg Budapesten, mint 1945-ben. A délszláv háború (1991 – 2001) idején az elfogottakkal, mint hadifoglyokkal való bánásmód semmiben sem különbözött bármely náci haláltáborban elkövetett rémtettől. Ráadásul a srebrenica-i vérengzés, mészárlás a holland „békefenntartók” közelében történt. A jugoszláv szövetségi állam erőszakos felbomlását, a délszláv háborút, képtelen volt megakadályozni az „európaiság szimbóluma”, az EU. Végül a NATO-t, pontosabban az Egyesült Államok légierejét, kellett felkérni a „rendcsinálásra” (ahogy ez a II. világháború idején is történt!)

Valaki is komolyan állíthatja, hogy az elmúlt 75 esztendő európai történelmét a győztesek írták?

Talán Putyin helyzete és szerepe a legnehezebb az idei megemlékezésekben, hiszen hiába győztek 75 évvel ezelőtt elődei, a soknemzetiségű Szovjetunió népei, mára ez a dicsőség elhalványult, elsősorban az egykori szovjet-zóna, a Moszkva befolyása alá került közép-kelet-európaiak körében. Különösen a győzelemért életüket adók családtagjai csalódottak és nehezen veszik tudomásul ezt a – nevezzük – pálfordulást. Putyin évek óta próbálkozik valamit visszaszerezni abból a dicsőségből és tiszteletből, amit országa 1945-ben élvezett az iszonyatos emberáldozattal kivívott győzelem alapján. Nem véletlen, hogy meghagyta azt a (szovjet) himnuszt, amit Sztálin választott ki több pályázat közül, és ami csak 1944-ben váltotta fel az 1922 óta hivatalos szovjet himnuszt, a nemzetközi munkásmozgalom legelterjedtebb mozgalmi dalát, az Internacionálét. Majd a Szovjetunió megszűnése (1991) után már csak szöveg nélkül játszották az 1944 óta hivatalos dallamot. Aztán jött a sydney-i olimpia és az orosz sportolóknak nem volt mit énekelniük, végül Putyin 2000. december 25-én aláírta a himnusz új (hivatalos) szövegét.

Hála az internetnek (youtube) rengeteg visszaemlékezés látható „ferdeszemű” egykori harcosoktól, veteránoktól, akik az 1941-es náci orvtámadást követően, a Nagy Honvédő Háború idején, önként jelentkeztek a szovjet haza védelmére. Ez

némi magyarázat lehet, hogy miért volt oly sok ázsiai a Vörös Hadsereg Közép-Kelet-Európát elözönlő katonái között. Ugyanakkor a katonai vezetők között szinte csak európai kinézetűek voltak.

Hogy az idei, 75. évforduló-sorozat Európa keleti felén nem lesz valami felhőtlen, azt már az eddigi történések is mutatják, például Auschwitz felszabadítása. Putyin Jeruzsálembe ment a Yad Vashem-ben tartott Holokauszt megemlékezésre, amitől viszont távol maradt a lengyel államelnök, mivel állítólag a rendezők, szervezők nem engedték, hogy Putyin után beszédet mondjon. Ugyanakkor az Auschwitzban rendezett megemlékezésen Oroszországot csak a varsói nagykövet képviselte, pedig vagy 40 ország állam- és kormányfője jelent meg a világ legnagyobb zsidó temetőjében tartott megemlékezésen.

Közben Lengyelországban törvénybe iktatták, hogy börtönbüntetéssel sújtható az, aki a haláltáborral kapcsolatban Auschwitz lengyel nevét (Oświęcim) használja, vagy földrajzi helymeghatározóként mellé teszi a „lengyelországi” jelzőt.

Ebből is látszik, hogy a II. világháborúra emlékezés Kelet-Európában máig ki nem beszélt, történelmileg helyre nem tett eseményeket hozhat a felszínre. Ha a nácizmust tekintjük a világuralomra törő, minden mást elpusztító ideológia alapjának, akkor egyértelmű, hogy ennek az eszmének a legyőzése, mi több megsemmisítése volt a legfőbb cél. Egy eszme, mely nacionalista, nemzeti, származási, „faji” alapra helyezte a kontinens népeinek gondolkozását. Ez a szemlélet sokkal veszélyesebb a Föld lakosságára, nemzeteire nézve, mint maga a diktatórikus államforma, az egypártrendszer. Hiszen Hitler minden baj okozójának egyetlen népcsoportot, a zsidókat, nevezte meg, és jelölte ki elpusztításukat hetedíziglen. Ez a 20-30-as években nagyon sok európainak tetszett, mert úgy érezték, ha ez a népcsoport eltűnik Európából, de legalábbis országukból, akkor minden probléma, elsősorban a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség, egyik pillanatról a másikra megszűnik. Ez az antikapitalista felfogás hozta közös nevezőre a hitlerizmust és a leninizmust.

Mégis, az igazi nagy különbség, hogy amíg a nemzeti-szocialisták (nemzeti = nazional = náci) egy népcsoport (a zsidók) kiirtásától remélték a világ sorsának jobbra fordulását, addig a nemzetközi-szocialisták, azaz a kommunisták, a népektől, nemzetektől függetlenül a magántulajdon teljes felszámolásától, köztulajdonba vételétől várták az egyén életkörülményének látványos javulását. 

Talán érdemes megemlíteni, hogy a kontinentális európai birodalmak (orosz, német, osztrák-magyar, török) az I. világháború végén felbomlottak és „szocialista” (szociáldemokrata) köztársaságokká alakultak, melyek közül néhányból rövid időre szovjet-tanácsrendszer is lett. Moszkva hamar felismerte, hogy a két egypártrendszer, a sztálini (kommunista) szocializmus és a hitleri nemzeti szocializmus, könnyen összetéveszthető, ezért a Komintern-en keresztül a Szovjetunióval szimpatizáló nyugati baloldali körök elkezdték használni és terjeszteni a nemzetiszocializmus helyett az olasz fasizmus, fasiszta szót, fogalmat, jelzőt, majd ennek ellenzőikre az antifasiszta kifejezést, jelzőt.

A magyar nyelv és gondolkodás („mi mindig jók voltunk, mégis, mindenki minket bánt”) sajátossága, hogy ameddig a rasszista szó minden nyelven fajgyűlölőt jelent, addig a radikális magyar nacionalisták a fajvédő szót, fogalmat alkalmazták, és ezzel a többi nemzetiséget tették ellenséggé. Majd

az ősi, egyistenhitű felekezet tagjait törvényi úton átminősítették népcsoporttá, így lett a Kiegyezés óta (1867) törvénybe foglalt izraelitából „zsidó”. A deportálás, „külföldiül” kiutasítást jelent, és az állampolgárságtól való (tömeges) megfosztást.

Erre jó példa a napjainkban bátor hősként tisztelt felvidéki Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedüliként nem szavazta meg (tartózkodott) a deportálást. A szlovákiai magyar politikus ugyanis attól tartott, ha a deportálást, mint olyant, elfogadja a pozsonyi parlament, akkor – esetleg később – a magyar lakosság is szülőföldje elhagyására kényszeríthető.

Arról is szeretnek megfeledkezni a II. világháború ismertetői, hogy 1939-ben Lengyelország szovjet-náci felosztásával, Hitler szabadkezet kapott (Nyugat-)Európa lerohanására. Egyedül Nagy-Britannia állta a sarat a náci légitámadásokkal szemben. A demokrata párti és pacifista USA távol tartotta magát a harcoktól. Roosevelt elnök még 1940 októberében Bostonban is azt mondta:

„Fiaitok nem lesznek idegen háborúkba küldve”
(Your boys are not going to be sent into any foreign wars)

Végül, brit könyörgésre, Washington a szigetország részére és védelmére pénzért (lend and lease = kölcsönbérleti szerződés) volt hajlandó hadianyagot szállítani (1939-41). Az európai hadi és politikai helyzet tragikussá vált, amikor a szárazföldi Európa meghódítása (Blitzkrieg) után Hitler az Ural-ig akarta (Harmadik) Birodalmát kiterjeszteni, és ezért (1941. július) a harmat gyenge Szovjetunió ellen fordult.

Ellentétben Lenin paranoid kapitalista ellenességével (vagy félelmével?), Sztálin szó nélkül elfogadta a nyugati, angolszász szövetségesi (anyagi, hadiipari) segítséget, és a kínálkozó történelmi pillanatot, hogy kitörjön a világszerte megvetett proletárdiktatúra okozta elszigeteltségből.

Az európai kapituláció 75. évfordulójáig (1945. május 8-9) hátra lévő néhány hónap még tartogathat egy-két meglepetést a megemlékezéseken. Beleértve

a magyarországi harcok befejezését is. 1945. április 4. volt a szovjet hadijelentések szerint az a nap, amikor „a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarországról az utolsó német-náci egységeket, és hazánk területén befejeződtek a második világháborús harci cselekmények.” Erre a mai kormánypolitika képviselői nem akarnak emlékezni, vagy emlékeztetni.

Annak ellenére, hogy minden politikai felhang nélkül 1945. április 4. a magyarországi harcok beszüntetését, azaz a második világháború magyarországi bejezését jelenti. 

Emlékeztetőül: 1944. október 16-án puccs révén, náci segítséggel került hatalomra a Szálasi-kormány (önelnevezése szerint a Nemzeti Összefogás Kormánya) Budapesten, ám a szovjet front közeledtével 1944 decemberében a Dunántúlra helyezte át székhelyét. Miközben Debrecenben megalakult a szovjet támogatta ideiglenes kormány. Szálasiék 1945. március 28-án oszlatták fel hivatalosan a parlamentet, tagjai, pedig másnap, március 29-én hagyták el Magyarország területét.

A budai Vár 1945. februári védelmében részt vevőkkel ellentétben, az országot március végén elhagyó magyar alakulatok (és velük tartó politikusok) valójában megszegték a haza védelmére tett esküjüket. Vajon miért, és ezt azóta sem rótta fel senki, pl. a jelenlegi nacionalista politikai vezetés?

Arra sincs válasz, hogy a területileg Ukrajnához tartozó Jaltában (1945. február 4-11.) miért csak három szövetséges ország (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió) vezetője van jelen, majd öt hónappal később, a náci kapituláció után (május 8.), Potsdamban (júl. 17- aug. 02) már (Franciaországgal kiegészülve) négy győztes nagyhatalom dönt Európa további sorsáról, az egykori náci birodalom (és szövetségesei) területeinek megszállásáról?

A 75. évforduló megemlékezéseiből kitűnik, hogy mennyire nem ismeri a hidegháború 40 éve alatt ideológiailag befolyásolt magyar közvélemény a nácizmus feletti győzelem valódi okát, a kapitalizmus győzelmét.

Azt, hogy az USA a kapitalista szabadszellemnek megfelelően nagyon rövid idő alatt (szűk négy év = 1941-45) átállt a teljes hadiiparra, miközben (ellentétben a szovjettel), mindvégig azon volt, hogy megkíméljék az „emberanyagot”, és emberközéppontúvá tegyék a hadsereget, melynek érdekében olyan logisztikai újításokat, változásokat alkalmaztak, ami addig Európában ismeretlen volt.

Az egyik ilyen, a „hazai ízek” elérhetősége a világ bármely pontján, hogy harcoló katonáik érezzék az otthon közelségét. Ilyen volt megtalálni azt az alkoholmentes italt, mely csak Amerikában volt kapható. Nem véletlen kötöttek szerződést a Coca Colával, mely minden hadszíntéren jelen volt. 1964-ben az első budapesti önkiszolgáló étterem megnyitásakor egy ismerősöm odasúgta: „Ezt én már ’45-ben láttam az amerikaiaknál, sőt olyan tálcára kapták a kaját, melyen mélyedések voltak és mindennek megvolt a helye. A szakács úgy osztotta ki az ételt, hogy az egyikbe kimérte a levest, a másikba a krumplipürét, a harmadikba a húst, és még a salátának és a desszertnek is volt külön helye.” Ezzel szemben, ’65-ben a Néphadseregben csajka volt, meg zsíros, ritkán elmosott alumínium mélytányér.

Az európai hadszíntereken (legyen az Sztálingrád, Don-kanyar, Budapest ostroma, stb.) készült haditudósításokban, filmeken, fényképeken mindenhol hiányzik a sebesült amerikaiakra jellemző elsősegély nyújtás, az infúziós palackok.

Az amerikaiaknak sokkal fontosabb volt a csendes-óceáni hadszíntér, elvégre a japánok támadták meg őket. Az ottani csaták ismertetésekor feltétlen meg kell említeni az igazi nagy nevet és elmét, az abszolút konzervatív, antikommunista Douglas MacArthur tábornokot. Katonái rajongásig szerették, tisztelték, mivel nem a tiszti étkezdében, hanem katonái között fogyasztotta el ételét. Roosevelt elnököt komcsinak tartotta, olyannyira, hogy elnökké választása után le is szerelt a hadseregtől. MacArthur katonai ismereteit kamatoztatni elment a spanyol-amerikai háborút követően az USA gyámság alá került Fülöp-szigetekre tanácsadónak, ami 1945-ben (50 év elteltével = 1895-1945) kapta volna vissza függetlenségét. MacArthur a Csendes-óceán Svájcát akarta a spanyol nyelvű szigetcsoportból csinálni. Ezt a tervét hiúsította meg Japán 1941 végén, amikor támadást intézett Pearl Harbor és a térség amerikai támaszpontjai ellen. A kiváló katonát Roosevelt elnök azonnal visszahívta az USA hadseregébe, mivel az amerikai demokrácia nem ismer politikai ellentétet a haza védelmében, és a tábornok rögtön szolgálatba lépett. Mint a szárazföldi erők, azaz a hadsereg parancsnoka, végig harcolta a csendes-óceáni háborút, majd kijárta az elnöknél, hogy ő és csapatai (szárazföldi! = Army) előtt tegyék le a japánok a fegyvert, méghozzá a Navy (a haditengerészet) és a Marine (tengerészgyalogság) jelenlétében. Ráadásul azt is elérte Roosevelt utódjánál, Truman elnöknél, hogy Japánt csak a yankee-k szállják meg, ne pedig a négy győztes hatalom, mint Európában. Elvégre

a csendes-óceáni harcokban az USA mellett csak britek és kanadaiak vettek részt. A Sztálin-féle Szovjetunió is csak azután üzent hadat Japánnak, mikor már az USA ledobta a két atombombát (Hirosima, Nagasaki).

Ugyancsak megjegyzendő: a sztálini Szovjetunió 1939-ben, tehát Lengyelország kétoldalú megtámadásának évében, nemcsak a nácikkal, de a japánokkal is meg-nem-támadási szerződést kötött, hogy ne kelljen esetleg két fronton harcolnia. Az öt éves szerződés (1939-44), – ha előzőleg nem mondják fel – automatikusan még egy évig (1945) érvényben marad. A japánok 1941-ben a Szovjetunió elleni náci orvtámadás idején korrektül továbbra is tiszteletben tartották a ’39-es megállapodást. Erről sem tud igazán a magyar közvélemény.

A napokban emlékeztek meg a szövetségesek Drezda elleni légitámadásáról, és az egyik Facebook-os ismerősöm megemlékezését ezzel indította:

„…. Katonai szempontból is értelmetlen, zömében polgári lakosságot sújtó bombázás volt. 1969-ben láttam a cikkben említett romokat.

Nagyon sokan bevették ezt az endékás kommunista propagandát, mármint 25 évvel a háború után épülettörmelék halmazt mutogatni, mint az amerikaiak (és britek) „gaztette”. Arról persze nem emlékeztek meg (elmarasztalóan), amit a nácik tettek, pl. Conventry vagy Rotterdam ártatlan lakóinak szőnyeg-, gyújtó- és napalm bombázásával.

Különben Németország szerte a neonácik emlékeznek meg ezekről a szövetségesek által végrehajtott bombázásokról napjainkban is. Münchenben több ilyen „domb” is található, ahol emléktábla hirdeti a szomorú eseményt, és amit minden évben a neonácik átragasztanak az USA-t és Nagy-Britanniát gyilkosnak nevező felirattal.

A múlt-kor.hu azon állítása sem igaz, hogy a második világháború legpusztítóbb légitámadása a szászországi Drezda elleni volt. Tokió sokkal többet kapott és szenvedett el 1945 januárjában. Éppen ezért nem érezte át a japán hadvezetés augusztusban a Hirosima elleni atomtámadás emberveszteségét, mivel a sugárzás következtében a halálestek többsége csak később jelentkezett.

Hirosima (és Nagasaki) jól átgondolt és kivitelezett stratégiai célpontok voltak. Mindkettő kikötőváros Japán nyugati oldalán, azaz a kínai partok felé. Ezek voltak a hadtáp és utánpótlás szállító tengeri hajóösszekötések a japánok által megszállt Mandzsúriával, ahol az egész japán szárazföldi hadsereg érintetlenül állt és várt a szigetország védelmére való bevetésre a tengeren és óceánon közeledő amerikaiakkal szemben.

Ezekkel a példákkal talán közelebb került a világháború megértése, és a Győzelem Napjára való emlékezés 75. évfordulója.

Egyéni észrevétel, megfigyelés

A 80 év alattiak, különösen a ’45 után születettek közül sokan úgy gondolják, hogy Magyarországnak mindig volt közös határa az 1917-18 óta fennállt Szovjetunióval. Nos, ez tévedés. Még a Tanácsköztársaság idején sem volt! Annak ellenére, hogy a pártállam propagandája, különösen 1957 után, előszeretettel mutatta azt a képet, amelyen Szamuely repülővel ment Moszkvába, hogy találkozzék Leninnel.

A wikipédia szerint:

„….1918. november 9-én Ungváron megalakult a Magyarországi Rutén Néptanács, majd a Károlyi Mihály-kormány megalapította itt a Ruszka Krajna autonóm területet….”

Nem tudom, mennyire ismert a Hucul Köztársaság, amiről ITT lehet olvasni, és aminek bukását követő évtizedek után Kárpátalja a Szovjetunióhoz, azon belül az Ukrán SzSzK-hoz került.

Ugyancsak kevésbé ismert, hogy Ruténia (azaz a ruténok) és Ruszinföld (azaz a ruszinok) a csehszlovákoktól kapták a Podkarpatská Rus azaz a Kárpátalja elnevezést. A versailles-i béketárgyalások idején Kárpátalja fontosságát mindenekelőtt az alapozta meg, hogy területén haladt keresztül az a vasútvonal, amely biztosította a közvetlen összeköttetést Csehszlovákia és Románia között. A párizsi békekonferencia már 1919. szeptember 10-én, az „osztrákok Trianonjakor”, a saint-german-en-lay-i békediktátumban az Ausztriától levált Cseh-szlovákiához csatolta ezt a területet.

A szovjet-magyar határ csak 1945. június 29. óta létezett, tehát erről is meg kellene emlékezni ez év folyamán.

Az előzményekről röviden: Az 1938. november 2-ai első bécsi döntés értelmében Kárpátalja déli része (Ungvár, Munkács, Beregszász) Magyarországhoz került. Majd 1939. március 15-én, a magyar hadsereg megszállta az egész területet, azaz Kárpátalja egészét Magyarország annektálta. 1944 októberében a szovjet hadsereg foglalta el Kárpátalját, majd 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták a területet.

400 éve kezdődött a valódi első világháború

Persze nem az általában első világháborúként emlegetett, 1914-1918 közötti harcokról van szó, hanem az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háborúról. Ez pont 400 évvel ezelőtt, eredetileg a protestánsok és a katolikusok közötti vallásháborúként indult, francia-Habsburg hatalmi viszályként folytatódott, és végül Európa szinte összes állama bekapcsolódott, a spanyoloktól a svédeken át a magyarokig, több kontinensen is folyt a harc. A háborúnak becslések szerint több mint 10 millió áldozata volt, az azt lezáró békerendszer évszázadokra meghatározta Európa képét.

Az egész Európát lángba borító eseménysorozat egy bizarr jelenettel kezdődött. A protestáns cseh rendeknek egyre több sérelmük volt a katolikus Habsburgok uralma alatt (ne felejtsük, Magyarország egy része ekkor szintén Habsburg-uralom alatt állt), és ez csak fokozódott, amikor II. Mátyás, akinek nem született gyereke, unokaöccsét, a bigott II. Ferdinándot nevezte meg örökösének. Őt 1617-ben koronázták cseh királlyá, hogy aztán ügyet se vessen a csehek panaszaira.

Mire aztán épp 400 évvel ezelőtt, 1618. május 23-án,

a dühös csehek kidobták a prágai vár ablakán a császári tisztségviselőket.

Ők több emeletnyit zuhantak, de nagy szerencséjük volt: ugyanis egy trágyadombra (más források szerint szemétkupacra) estek, így mindannyian túlélték a támadást.

Ezzel kezdődött a háború, amelyről Niederhauser Emil történész így írt A Habsburgok című könyvben:

„valamiképpen más, mint az eddigiek, bonyolultabb, érthetetlenebb, iszonyatosabb”.

II. Ferdinánd
Forrás: Wikimedia Commons

A háborúnak persze voltak egyéb előzményei is: a protestáns német fejedelemségeknek nem tetszett a Habsburgok abszolutizmusa, és már 1608-ban megalakították ellenük a Protestáns Uniót, mire válaszul a következő évben a Katolikus Liga is megalakult, a spanyolok és a pápa támogatásával. Élesen voltak az ellentétek a Habsburgok és a franciák között is – utóbbiak egyre nyíltabban akarták megtörni az Európa feletti Habsburg dominanciát.

Miután II. Mátyás 1619-ben meghalt, a csehek V. Frigyes pfalzi választófejedelmet hívták meg a trónra, aki egyébként I. Jakab angol király veje volt. (A választófejedelem kifejezés arra utal, hogy volt szavazata a német-római császárválasztáson.) Sőt,

Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel is szövetséget kötöttek.

Bethlen Gábor
Forrás: Wikimedia Commons

Ez utóbbihoz persze kellett a törökök engedélye is. Bethlen Magyarországon szép sikereket ért el, több északi, tehát addig Habsburg-uralom alatt álló várost elfoglalt Kassától Pozsonyig, sőt, a cseh-morva sereggel Bécset is körbezárták. Bethlent a magyar rendek 1620 augusztusában királlyá is választották, ő azonban kellően óvatos volt, és nem koronáztatta meg magát.

Ennek előnye később derült ki: miután sem az angolok, sem a Protestáns Liga nem volt hajlandó komoly támogatást nyújtani, 1620 novemberében Fehérhegynél a csehek döntő vereséget szenvedtek. Ezzel

300 évre megszűnt Csehország önállósága.

Bethlen viszont egy évvel később olyan békeszerződést tudott aláírni Nikolsburgban, amelyet Romsics Ignác történész a Magyarország története című, tavaly megjelent könyvében kifejezetten előnyösnek nevez. Bethlen megtarthatta hódításai egy részét, birodalmi hercegi címet kapott és a vele harcolók is amnesztiában részesültek.

A közben német-római császárnak is megválasztott Ferdinánd viszont folytatta a háborút: a német protestánsok ellen fordult. Ezt nem nézhette tétlenül a szintén protestáns IV. Keresztély (Krisztián) dán király, szerződést kötött a hollandokkal és az angolokkal, és támadást indított. Bethlen is még kétszer hadba szállt a Habsburgok ellen, előnyösebb békefeltételeket azonban nem tudott kiharcolni.

Wallenstein Ernest Crofts festményén
Forrás: Wikimedia Commons

A Habsburgok ugyanis komoly sikereket értek el, elsősorban a nagyszerű hadvezérnek, Albrecht von Wallensteinnek köszönhetően. A győzelmek miatt II. Ferdinánd 1629-ben kiadott egy rendeletet, amely szerint visszavette azokat a korábbi katolikus egyházi birtokokat, amelyeket az 1555-ös augsburgi vallásbéke protestáns kézre adott. Emiatt persze kiújultak a harcok – és

egy újabb zseniális hadvezér is a színre lépett:

II. Gusztáv Adolf svéd király.

Ő 1630-ban indította el németországi hadjáratát, névleg azért, hogy megvédje a protestánsokat, valójában viszont egy balti birodalmat akart kiépíteni. Sorra aratta a győzelmeket, két évvel később a lützeni csatában Wallensteint is megverte – csakhogy harc közben ő is elesett. Nem sokkal később egyébként Wallenstein is meghalt: őt viszont a császár ölette meg, miután titkos tárgyalásokba kezdett, és állítólag még azt is fontolgatta, hogy cseh királlyá választatja magát.

II. Gusztáv Adolf halála Carl Wahlbom festményén
Forrás: Wikimedia Commons

Ferdinánd közben visszavonta rendeletét, így aztán a protestáns német rendek kiegyeztek vele. Ez viszont az eddig háttérben maradó, bár a svédekkel szerződést kötő Franciaországnak, elsősorban az országot irányító Richelieu bíborosnak nem tetszett. Így aztán

hiába volt Franciaország is katolikus, hadba szállt a Habsburgok ellen,

vagyis a háború vallási jellegét felváltotta a nyílt hatalmi küzdelem, amely Ferdinánd 1637-es halála után is folytatódott.

A harc ráadásul egyre kiterjedtebbé vált. A franciák a hollandokkal kötöttek szövetséget, az osztrák Habsburgok pedig a rokonaikkal, a spanyol Habsburgokkal fogtak össze. Vagyis ekkorra már

minden európai nagyhatalom belekeveredett a háborúba.

És bár továbbra is komoly harcok folytak a német területeken, a háború súlypontja a francia-spanyol frontra helyeződött. Spanyolország komoly gondokkal küzdött: hosszú ideje folyt a háború Németalföldön, amely még spanyol uralom alatt állt, legalábbis névleg, és hamarosan felkelés tört ki a hasonlóan spanyol uralom alatt álló Portugáliában és Katalóniában is. Utóbbit le tudták verni, előbbit nem: 1640-ben Portugália újra önálló állam lett. A franciák ráadásul 1643-ban Rocroi-nál tönkreverték a spanyol csapatokat.

A háború ekkorra már más kontinensekre is kiterjedt:

harcok folytak Brazíliában, főleg a gazdag cukortermeléséről ismert Pernambuco környékén, valamint az afrikai és ázsiai gyarmatokon is.

A rocroi-i csata Augusto Ferrer-Dalmau festményén
Forrás: Wikimedia Commons

Közben Erdély is újra beavatkozott: Rákóczi György fejedelem szövetséget kötött a franciákkal és a svédekkel, majd támadást indított – annyit végül elért, hogy a Habsburgok megerősítették a korábbi békeszerződéseket, és elismerték a magyar protestánsok szabad vallásgyakorlását.

Ekkorra már az összes fél belefáradt az évtizedek óta tartó háborúba. Münsterben és Osnabrückben összesen 194 uralkodó vett részt a béketárgyalásokon, végül hároméves tárgyalássorozat után 1648-ban

megkötötték a vesztfáliai békét, amely hosszú időre meghatározta Európa jövőjét.

A béke garantálta a protestánsok vallásszabadságát, valamint Hollandia és Svájc függetlenségét. A Német-Római Birodalom viszont hivatalosan is egymástól független, kisebb államok laza szövetségére bomlott, a császári hatalom névlegessé vált, Poroszország viszont megerősödött. Spanyolország elvesztette nagyhatalmi státuszát, Franciaország viszont a kontinens vezető hatalma lett. Észak-Európában Svédország erősödött meg, és a Habsburg-monarchia is túlélte a háborút.

A 30 év alatt a fő hadszíntéren, a német területeken a lakosság legalább 20 százaléka, bizonyos területeken a fele meghalt, a harcok, az éhezés és a járványok következtében. Hatalmas volt a pusztítás Csehországban is. A háború egyben

az utolsó vallásháború és az első modern háború

is volt. Innentől kezdve a nemzetközi szövetségek megkötését egyre kevésbé befolyásolták a vallási kérdések, a harcokban pedig egyre kisebb szerepük volt a zsoldosseregeknek.

Borítókép: Josef Heydendahl: Jelenet a harmincéves háborúból (Forrás: Wikimedia Commons)

Szoboravatás Tom Lantos születésének 90. évfordulóján

0

Tom Lantosnak, az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa néhai magyar származású képviselőjének szobrát avatták fel a főváros XIII. kerületében, a Révész utca és Viza utca között található Tom Lantos sétányon.

A Berzsenyi Dániel Gimnázium, Tom Lantos egykori iskolája szomszédságában tartott rendezvényen David Kostelancik, a budapesti amerikai nagykövetség ideiglenes ügyvivője angol nyelvű beszédében azt mondta, hogy a képviselő igazi úriember volt, aki társai méltóságát tartotta szem előtt, függetlenül politikai nézeteiktől. Hozzátette: többször személyesen is találkozott a politikussal.

Tóth József (MSZP), a XIII. kerület polgármestere úgy fogalmazott, hogy Tom Lantos a demokrácia, az esélyegyenlőség hőse volt; a párbeszéd, és nem a “pártbeszéd” híve.

Küzdött az antiszemitizmus, a diszkrimináció, a népirtás ellen, és kiállt a nemzeti kisebbségek jogaiért – hangoztatta.

Tomicah Tillemann, Tom Lantos unokája arról beszélt, hogy a képviselő Budapest fia volt.

Amikor csak tehette, visszatért a városba, amely átitatta őt a család heves szeretetével – fűzte hozzá.

25 éve küldték el az első SMS-t

0

Negyedszázados lett a mobilos kommunikáció egyik fontos vívmánya, a meghatározott karakterszámú, rövid szöveges üzenet, azaz az SMS. Ugyan kicsit már kezd kimenni a divatból, de még mindig nagyon népszerű üzenetküldési forma, amelynek története egy karácsonyi jókívánsággal kezdődött.

Igaz, hogy már az 1980-as években, tehát a mobiltelefonos kommunikáció hajnalán elkezdődött a kísérletezés, hogy hogyan lehetne szöveges üzenetetek küldeni a GSM-hálózaton, de használni csak a 90-es években kezdték az SMS-t.

A Short Message Service kifejlesztése nemzetközi kooperáció eredménye volt: több GSM-szolgáltató dolgozta ki a protokollt, amellyel a hálózatot rövid, szöveges üzenetek küldésére is alkalmassá tették. Az 1985-ös GSM szabvány egy SMS-üzenet méretét 160 karakterben határozta meg. Az SMS kifejlesztésében egy finn mérnök, Matti Makkonen munkájának jelentőségét is ki szokták emelni.

Az első SMS-t viszont csak 1992. december 3-án, a Vodafone hálózatán keresztül küldték el az Egyesült Királyságból. A küldő egy brit mérnök, Neil Papworth volt, aki egy személyi számítógép segítségével küldte el az SMS-t a vodafone-os Richard Jarvis Orbitel 901-es típusú készülékére.

Az üzenet ennyi volt: „Boldog karácsonyt”.

1993-ban már a GSM szolgáltatók is elkezdtek így kommunikálni az ügyfeleikkel, de az akkori telefonokkal a felhasználók még nemigen tudtak SMS-eket küldeni (a Nokia volt az, amely először képessé tette a telefonjait az üzenetek küldésére és fogadására is). Nagyon lassan terjedt el ez az üzenetváltási forma a mobilozók körében, bár ehhez az is hozzájárult, hogy kezdetben nehézkes volt még az smsezés.

Az ezredforduló végén kezdett tömegessé válni az SMS, 2010-ben pedig már 6,1 billió (6,1 x 1012) ilyen üzenetet küldtek el az emberek. Még egy érdekes adat, hogy 2007-ben történt meg először, hogy az amerikaiak több SMS-t küldtek és kaptak egy hónapban, mint ahány telefonhívást lebonyolítottak.

Neil Papworth a jelentős évforduló kapcsán a Sky News-nak nyilatkozott (SMS-ben), és arra a kérdésre, hogy hogy érzi magát a 25. születésnap alkalmából, ezt válaszolta:

„Öregnek érzem magam, egy egész generáció felnőtt, mióta elküldtem azt az üzenetet!”.

Visszaemlékezett az első SMS küldésének körülményeire is. 22 éves volt, és a Vodafone egyik főnökének küldte el az üzenetet, aki épp egy karácsonyi partin vett részt. Választ nem kapott, de nem is remélt, mert azzal a készülékkel, amire az üzenetet küldte, még nem is lehetett volna szöveges üzenetet küldeni. Hozzátette, hogy az SMS nem az ő ötlete vagy találmánya volt, egyszerűen csak szerencsés volt, hogy ő küldhette el az elsőt.

Manapság még mindig népszerű az SMS, sőt, egyre növekszik a piaca, de az okostelefonokon elérhető, az internetet használó rövid üzenetváltási protokollok, például a Facebook Messenger, a Viber vagy WhatsApp kezdik megkérdőjelezni a jelentőségét. Ez főként Európára igaz, hiszen az Egyesült Államoknál a legtöbb szolgáltatónál ingyen lehet smsezni, így ott továbbra is őrzi népszerűségét ez az üzenetküldései forma.

Ha a számokat nézzük, a becslések szerint

2017-ben összesen 32 billió SMS-t fog küldeni az emberiség,

míg a különböző mobilapplikációkkal küldött üzenetek száma a 8 billiót sem éri majd el.

Magyarországon a GSM Távirat névvel is illeték a 90-es években az SMS-eket, legalábbis ezt nevet használta a Westel, amikor 1995-ben itthon is bevezette a szolgáltatást.

Száz éve végezték ki a leghíresebb kémnőt

Mata Hari volt minden idők legismertebb kémnője. Táncosnőként dolgozott, néhány évig rendkívül sikeres és népszerű volt, majd értékesíteni kezdte az így szerzett információkat, de valószínűleg a legendája sokkal nagyobb, mint amennyire kémként sikeres volt – már, ha egyáltalán valóban dolgozott kémként, és nem csak pletykákkal házalt. 1917. október 15-én végezték ki.

A Mata Hari persze csak álnév volt: Margaretha Geertruida Zelle néven született 1876. augusztus 7-én a hollandiai Leeuwarden városában, egy gazdag kalapos lányaként. Ahogy Hahner Péter történész írta róla: sötét hajával, karcsú termetével, fekete szemével, kreol bőrével kitűnt a szőke és testes hollandok közül, és azt beszélték, hogy valamelyik őse jávai lehetett.

Apja meglehetősen elkényeztette a kislányt, aki már kiskorában fantasztikus történeteket talál ki származásáról.

13 éves volt, amikor apja csődbe ment, szülei elváltak, anyja két évvel később meghalt. Margaretha intézetbe került, onnan azonban kirúgták. Az igazgató ugyanis szexuálisan zaklatta, és amikor ez kiderült, a lánynak kellett mennie.

Margaretha úgy gondolta, leginkább nőiességét kihasználva érvényesülhet az életben, ezért 18 évesen válaszolt egy hirdetésre, amelyet egy Indonéziában élő, nála 20 évvel idősebb, feleséget kereső katonatiszt, Rudolph MacLeod adott fel.

Forrás: Wikimedia Commons

Egy fiuk és egy lányuk született, de a katona részeges volt, és gyakran verte feleségét és a szolgálókat is. Margarethát ráadásul szifilisszel is megfertőzte. Egyik alkalmazottjuk, valószínűleg bosszúból a rossz bánásmódért,

megmérgezte gyerekeiket,

és csak a kislányt tudták megmenteni. 1900-ban visszatértek Európába, de itt elváltak, Margaretha pedig Párizsba utazott. Kislánya az apánál maradt.

Itt egy cirkuszban dolgozott, de mivel Indonéziába táncolni is megtanult, átváltott erre, bár saját bevallása szerint sosem táncolt jól. Közben gyakran váltogatta szeretőit, akik anyagilag is támogatták.

Forrás: Wikimedia Commons

A nagy áttörés 1905-ben jött el, amikor felkérték, hogy táncoljon egy múzeumban, elit közönség előtt, ahol

szinte meztelenül adott elő egy csábító táncot,

másnap pedig az egész sajtó róla áradozott.

Azt kezdte terjeszteni magáról, hogy anyja indiai hercegnő volt, a táncot pedig Siva isten templomában tanulta. Életrajzában rejtélyes lyukakat hagyott, hogy többet bízzon a képzeletre. Felvette a Mata Hari (a Hajnal Szeme malájul) nevet.

Azért is nagyon népszerű volt, mert sokan azt hitték, hogy a híres hétfátyoltáncot meztelenül fejezi be. De ahogy Hahner Péter is írta, valójában teljesen sohasem vetkőzött le a színpadon, testszínű ruha volt rajta, és ékszerekkel díszített, fém melltartóit is mindig magán hagyta.

Hamarosan már

csillagászati pénzeket kapott, a politikai és üzleti élet hatalmasságai akartak megismerkedni (és lefeküdni) vele.

A pénzt viszont gyorsan elszórta, az újdonság varázsának múlásával pedig, néhány év alatt megkopott a hírneve, és újra a szeretői tartották el.

Forrás: Wikimedia Commons

Mivel továbbra is a semleges Hollandia állampolgára volt, ezért az első világháború kitörése után is szabadon utazgathatott Németország és Franciaország között – német és francia tiszteket is elcsábítva. Erre persze mindkét titkosszolgálat felfigyelt.

Hahner Péter szerint ekkor arra készült, hogy véget vet vándorlásainak, ugyanis beleszeretett egy fiatal orosz tisztbe. Amikor egy háborús zónában fekvő katonai kórházban ápolták, Mata Hari engedélyt kért, hogy meglátogassa. A francia kémelhárítás egyik kapitánya ekkor megkérdezte, hajlandó lenne-e kémkedni Franciaország számára. Rengeteg pénzt ajánlottak neki, ezért elvállalta a feladatot, de

csak értéktelen információkat szerzett.

Közben állítólag az amszterdami német konzul is megkereste, és ő is pénzt ajánlott neki, hogy kémkedjen a németeknek. Ezt a pénzt is elfogadta.

1916-ban aztán Mata Hari találkozót kért a madridi német katonai attasétól, hogy újra találkozzon a német trónörökössel, akivel állítólag lefeküdt korábban. Az attasé annyit írt erről Berlinbe, hogy „sikerült a H-21 fedőnevű kémet beszerveznie”. Csakhogy a táviratot a franciák is olvasták, és 1917. február 13-án letartóztatták Mata Harit.

Később kiderült, hogy a németek tudták, hogy feltörték a titkosításukat, és szándékosan írták ezt Mata Hariról, valószínűleg azért, mert semmilyen értékes információkkal nem szolgált nekik sem, csak párizsi pletykákkal. Ráadásul így elterelhették a figyelmet a valódi kémeikről.

Mata Hari kivégzése előtt
Forrás: Wikimedia Commons

Kihallgatása alatt a hosszú ideje kitalált világában élő Mata Hara belegabalyodott a valós és elképzelt tényekbe. Mivel azt mondta, hogy egyszer húszezer frankot kapott egy német diplomatától elveszett csomagjai miatt, bizonyítottnak vették, hogy kém.

Ő viszont ezt visszautasította,

kurtizánnak nevezte magát, aki csak a gyönyörnek él.

A hadbíróság viszont halálra ítélte. Valószínűleg azért is, mert a háború éppen a németek sikereit hozta, Franciaország morálja folyamatosan csökkent, Mata Hari viszont jó bűnbak volt a kudarcokra.

Harminc évvel később a bíróság egyik tagja el is ismerte: az ítélet már a tárgyalás előtt megszületett. A per dokumentumai azonban szigorúan titkosak: csak most, a kivégzés után száz évvel oldják fel őket ez alól.

Mata Harit 1917. október 15-én a vincennes-i erődben végezték ki.

A legenda szerint nem engedte, hogy bekössék a szemét,

és csókot dobott kivégzőinek. Egy másik változat szerint az utolsó pillanatban széttárta kabátját, ami alatt nem viselt semmit, hogy megzavarja a rá célzó katonákat.

Holttestét senki nem kérte ki, így az anatómiai múzeumba került, ahonnan az 1950-es években eltűnt.

A legendája azonban halála után még inkább szárnyalt. Életéről több film is készült: játszotta őt Greta Garbo, Jeanne Moreau, Marlene Dietrich, Gábor ZsaZsa, de még Sylvia Kristel, az Emmanuelle-filmek főszereplője is. 20 évvel ezelőtt kiállítás nyílt az emlékére szülővárosában.

Helsinki Bizottság: A kerítés visszatérés a Kádár-korba

0

A déli határzár kétéves évfordulója kapcsán a Magyar Helsinki Bizottság úgy véli, hogy most ismét az a helyzet, mint 30 éve: üldözött ne juthasson be, akinek sikerül, az is takarodjon.

Kétéves a szerbiai határzár. A kormány ezt az új időszámítás kezdetének tekinti menekültügyben. Ebben részben igaza is van. Két éve valóban ahhoz képest valami egészen más kezdődött, mint ami közvetlenül előtte volt – írja közleményében a Magyar Helsinki Bizottság.

Szerintük valódi újdonságról nem beszélhetünk. Sikerült az idő kerekét visszafelé fordítani, és

visszatérni a pártállami időkhöz,

amikor nem volt Magyarországon menedékjog, és a menekülőknek rettegniük kellett a hatóságoktól. A bizottság szerint a mostani magyar állam is – akár az 1987-es –

mindent megtesz azért, hogy az üldözöttek ne juthassanak be az országba, és a kevesek, akiknek mégis sikerül, eltakarodjanak innen.

A közleményben azt írják, “a kormányerő falat emelt a menekültek előtt, ahogyan az emberség és a józan ész előtt is”, míg az állam többi szerve hol passzívan, hol aktívan működik közre abban, hogy ez az építmény szilárdan tovább állhasson.

70 éve független India

0

1947 augusztus 15-én lett független India. Az évforduló alkalmából a budapesti Indiai nagykövetség családias hangulatú ünnepséget rendezett az itt élő indiaiaknak és az ország barátainak.

Az ünnepélyes zászlófelvonás és a himnusz után, Rahul Chhabra nagykövet úr olvasta fel az India Köztársaság elnökének erre a napra írt beszédét.

A hivatalos rész lezajlása után indiai ételek mellett beszélgettek a vendégek a nagyköveti rezidencia kertjében tartott kisebb fogadáson.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK