Olvasom a Demokratában az írást, mely egy elmaradt kézfogásról szól:
„Te kezet fognál azokkal az ávósokkal, akik példának okáért Bús Balázst – ítélet nélkül! – a szegedi Csillag börtönbe vetették? Akik másokat is börtöne zártak, holott az ügyükben még nem született jogerős ítélet? Neked volna kedved ezekkel az emberi mivoltukból kivetkőzött ávósporontyokkal barátkozni?
Te kezet fognál egy elmeháborodott, ördögien gonosz és leleményes szörnyeteggel, aki „slim fit” ingében és homokszínű nadrágjában terjeszti a romlást az egész országban?
Volna kedved barátkozni azzal, aki nap mint nap válogatott szitkokkal, rágalmakkal és fenyegetésekkel alázza meg azokat, akik ezt az országot 16 év alatt széppé és naggyá (őt megérdemeletlenül gazdaggá), tették, hogy most legyen hol pöffeszkedni, legyen mit tönkretenni, kifosztani egy szánalmasan ostoba csürhe éljenzése, bár egyre fogyó éljenzése közepette?
Te kezet fognál annak a hordának bármelyik tagjával, amelyik most tort ül a romokon, amelyik most ünnepli magát, és miközben máris zsákban hordja haza a pénzt, átkozódva gyalázza az előtte járókat, mert nem csak jók voltak, hanem sikeresek is.”
Kemény szavak, súlyos szavak. Olyasvalaki véleménye, aki – mint írja – országát bajtársaival együtt „széppé és naggyá tette”, ebből következően az összes kijelentése abszolút jogos. Persze, ha nem széppé és naggyá tették volna az országot, hanem csúnyává és kicsivé, akkor sima hazudozássá válik az efféle iromány, szerencsére mindenki látja mivé lett az ország, így aztán nem kérdés, melyik változat az igazi.
A széppé és naggyá tétel révén tökéletesen érthető, hogy a hős patrióták ávósporontyokkal nem barátkoznak. Így például Kövér László nem volt hajlandó kezet fogni az aktuális hordataggal, akivel egy emléktábla avató ünnepségen futottak össze, és az – horribile dictu – kezet nyújtott neki!
Az ünnepségből látható, hogy Adynak mennyire igaza van a „Nekünk Mohács kell” verscímmel, ezt erősíti, hogy nem csak Mohács tartozik ünnepeink közé, de még Trianon meg Ötvenhat is, viszont most tekintsünk el Adytól, és koncentráljunk az adott eseményre.
Résztvevők:
Egyfelől: Kövér László (sz.: 1959; Pápa), jogász, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának volt segédmunkatársa, a Fidesz egyes számú tagkönyvének birtokosa, a magyar Országgyűlés volt tagja, az utóbbi 16 évben az Országgyűlés elnöke.
Másfelől: Kőszegi Krisztián (sz.: 1993; Pécs), nyolcgyermekes roma családból származó, félárva földrajz–történelem szakos tanár, a Tisza Párt képviselője, a Bogád-Pogány SE alelnöke és labdarúgója, május 9. óta az Országgyűlés alelnöke.
Az esemény rövid összefoglalása: a mohácsi csata előtti eseményekre emlékeztek 2026. augusztus 23-án Bátán, a Szent Vér-kegyhelyen. 500 év elteltével augusztus 23-án az utókor új emléktáblát avatott. A megemlékező ünnepséget követően Bíró László nyugalmazott tábori püspök celebrált szentmisét a szabadtéri oltárnál. Az eseményen megjelent mind Kövér László, az Országgyűlés volt elnöke, mind Kőszegi Krisztián jelenlegi országgyűlés alelnök. Utóbbi odament az előbbihez, és kezet nyújtott neki, de az előbbi nem fogadta el.
A durva udvariatlanság feltételezhető okai:
- Mivel Kövér az idősebb, úgy gondolja, egy fiatalabb részéről illetlenség a kéznyújtás.
- Mivel Kövér házelnök volt, Kőszegi meg csak egy alelnök, Kövér úgy gondolja, az alacsonyabb rangú beosztott részéről illetlenség a kéznyújtás.
- Kövér valamely egyéb okból tartja magát felsőbbrendűnek a felé nyújtott kéz tulajdonosánál… de ezt inkább hagyjuk.
- Kövér ugyan patrióta, azaz mindig a magyarok érdekeit nézi, de számára nem minden hivatalos magyar magyar, sőt a magyarok nagyobb része nem is magyar neki. Jóval inkább ellenségek, mint honfitársak, vagyis az igazi magyarok igazi ellensége a másik párt (az is magyar, de nem számít!), az ellenséggel pedig nem fogunk kezet! Vili? Egyrészt, mert mit szólnának a bajtársak, akikkel naggyá és széppé tettük Magyarországot, másrészt, mert utálom őket, mint a kukoricagölödint.
- Kövér ugyan demokrata, de annyira azért nem, hogy simán fogadja el abszolút demokratikus kiebrudalását zsíros kis állásából, ahol annyira védte a demokráciát, és tette naggyá Magyarországot anyagilag, hogy az már legendás (217 millió HUF büntetés bevasalása 171 képviselőtől). A házelnök eltávolítása ráadásul „egy szánalmasan ostoba csürhe” akaratából és éljenzése közepette történt, akik jóval többen vannak, mint Kövérék FIDESZ-re szavazó okosai, és ez a hajdani elnök számára a legérthetetlenebb, már-már ördögi praktika eredménye. Valódi boszorkányság, amely máglyát érdemel! Így aztán majd hülye lesz egy kézfogással mintegy jóváhagyni a sátáni árulást az ő és harcostársai által széppé és naggyá tett ország ellen.
Ha választani kéne, hogy melyik ok az igazi, néhányan azt mondanánk, hogy mindegyik az. A volt házelnöknek jól láthatóan van egy erőteljes felsőbbrendűségi érzése, amelyet az eddigi pályafutása során sok éven át megélt siker, pénz, csillogás plusz az országgyűlési képviselők fölé rendelés erősített megmosolyogni való ostobaságból veszélyes ostobasággá.
Ezzel a húzással ugyanis kinyilváníttatott, hogy Magyarországon nem lesz béke. Még véletlenül se. A legkellemetlenebb az egészben, hogy a győztesek(!) pont arra építették a kampányukat és építik ma a taktikájukat, hogy a lehető legalaposabban eltiporják a FIDESZ-t. ami nem csak pártként való, de az egyéni egzisztenciális eltiprással való fenyegetést is magába foglalja, és bizony az élőlények már csak olyanok, hogy ha eljutnak a totális sarokba szorításig, azaz a nekik már minden mindegy állapotba, akkor nem fognak válogatni az eszközökben.
Azon, hogy az ilyen belharc hová viszi az országot, mindenki gondolkodjon el maga. Már nagyon sokszor lehetett itt olvasni, hogy minél szélesebb körű és minél szorosabb az összefogás, annál többre jutnak a szövetségesek (lásd pl.: az Amerikai Egyesült Államok nagyon szorosan összefogott államait), de úgy látszik a példa nemhogy nem ragadós, de még csak nem is kerül megfontolásra. Se a világban, se nálunk. Úgy is nézünk ki. Mindkét vonalon.
Fenti okból a Tisza alelnök-képviselőjének nem kellett volna ezt tennie, mert így alkalmat adott a visszautasítás révén egymás utálatának további fokozására, ami nem a legszerencsésebb lépés a mai időket tekintve… hacsak nem pont ez volt a célja, mert akkor mondhatjuk, hogy tökéletesen sikerült.
Az utálat csúcsra járatása ugyanis egyértelműen látszik a Kövér durva udvariatlanságát magyarázni próbáló írásból (lásd itt), melynek az ellenfelet illető minősítései, a jelzőként és főnévként használt szavak kristálytisztán mutatják azt, hogy Szerző a másik oldal szintén magyar tagjai iránt milyen érzelmekkel viseltetik. Érdekesség, hogy Szerzőnek több köze van az általa besározásra használt ávósporonty kifejezéshez (lásd Szerző Kádár kori írásait az akkori pártlapokban), mint az ifjú Tiszás provokátornak, aki akkor még nem is élt.
Az pedig, hogy új szavak képződnek a nagy érzelmi felhorgadásban („érdemtelenül” helyett „megérdemeletlenül”) Szerző lelkiállapotát tekintve nem csoda.
A nyelvújítás a patrióták kedvence.
