Kezdőlap Címkék Vígszínház

Címke: Vígszínház

Rudolf Nurejev Nemzetközi Balettverseny

0

Rudolf Nurejev Nemzetközi Balettverseny díjait Budapeseten, a Vígszínházban megrendezett gálaesten – közölték a szervezők az MTI-vel.

A március 31. és április 5. között, az Eurotánc Alapítvány szervezésében, a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) együttműködésével megrendezett Rudolf Nurejev Nemzetközi Balettverseny és Fesztivál gálaestjén a meghívott nemzetközi sztárvendégek mellett felléptek a verseny győztesei is.

A rendezvényre 14 országból 48 versenyző jelentkezett, a Magyar Táncművészeti Egyetemről tíz fiatal nevezett.

A Nurejev Grand Prix-t az idei versenyen nem adták ki.

A férfiak mezőnyében az első díjat Juja  Omaki   (Japán), a második díjat megosztva Li Szong Jung (Dél-Korea) és Kim Dzsong Vu  (Dél-Korea) nyerte el. A harmadik díjat Topolánszky Vince, az MTE VII. évfolyamos hallgatója, Macher Szilárd tanítványa vehette át.

A nők mezőnyében az első díjat  Aszami Nakasima (Japán) kapta, a második díjat megosztva Galina Garmash (Oroszország) és Nika Afonina (Ukrajna), a harmadik díjat Nacuki Katajama (Japán) nyerte el.

A nemzetközi zsűri Vladimir Malakhov táncművész, koreográfus vezetésével további díjakat is kiadott. A legjobb partner díját Jevgenyij  Basaljuk (Oroszország) kapta. A legjobb kortárs koreográfia díját Emanuele Co’ (Olaszország), az MTE IX. évfolyamos hallgatója, Szakály György tanítványa kapta saját szólójáért, és neki ítélték A legjobb ifjúsági versenyző címet is a férfiak között. Ugyanezt az elismerést kapta a női versenyben Nagy Gvendolin, az MTE V. évfolyamos hallgatója, Molnár Márta osztályából.

FH/MTI

Diktátorok

Hynkel, aki persze egyértelműen beazonosítható Hitlerrel, hatalmas luftballonnal játszik, amire mintha földgömb lenne, ráfestették a földrészeket. Mámorosan föl-ledobálja, fején, kezén, lábán egyensúlyoz vele, arca gyermeki örömet, de gyilkos agressziót is tükröz. Ifj. Vidnyánszky Attila alakítja, A diktátor című produkcióban, Chaplin zseniális filmjének színpadi változatában, a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében.

 

Többen mondják, hogy merészség most elővenni ezt az alkotást, ami Chaplin tán legnagyobb hatású filmje. 1940-ben készült, a mindinkább előretörő fasizmus és személy szerint Hitler gúnyos, megsemmisítő paródiája, akit világhódító nagyságként tömegek ünnepelnek, azt ő kis felfuvalkodott, pitiáner senkinek ábrázolja, és egyfolytában kinevetteti. Akkorra már ismert, legendássá lett, sétapálcás, keménykalapos, lepukkant öltözetű kisemberének bajusza szinte azonos formájú Hitler bajuszáéval. Tán ebből is fakadhatott az ötlet, hogy a magas piedesztálra felkapaszkodott tömeggyilkoshoz totálisan hasonló kispolgár figurát teremtsen, és kettős szerepet játsszon, egy jó lelkű, csetlő-botló, humánus, sőt szerelmes borbélyt is, akit bohózati elemek halmozásával rendszeresen összecsereberélnek a rettegett, ugyanakkor sokak által imádott, diktátorral.

Fotó: Dömölky Dániel

Az már szomorú, hogy ennek a filmremekműnek a színpadi verzióját bemutatni, és hatalmas plakátot kitenni a Vígszínházra, A diktátor felirattal, manapság bátorságnak számít. Jobb lenne, ha ez az alkotás már csak mementó lenne, netán kissé poros bohózattá szelídült volna. De hát nem és nem, a diktátorok újra és újra megteremnek, megint Istennek képzelik magukat, ámítják a népüket, a világot, és sokan, úgy látszik, hogy ismét egyre többen, beveszik a maszlagjaikat, szándékos ferdítéseiket, hazugságaikat, alaptalan ígérgetéseiket, elkábított, kritikátlan, szemellenzős rajongóik lesznek. És ez persze játék a tűzzel, ami bizony életveszélyesen terjedhet.

Eszenyi Enikő igencsak groteszk jelenettel indítja a produkciót. A borbély egy pácienst borotvál, bohócosan hatalmas borotvát használva, felpörgetett ritmusú zenére végzi a munkáját, így ahelyett, hogy óvatos lenne, bravúroskodik, nyeglén brillírozik, időnként mintha oda sem figyelne, jelezve, hogy ez már neki pazarul megy így is. Viszt Attila vendégként, riadt tekintettel ül a székben, le van szorítva oda, moccanni sem tud, arckifejezése egyre rémültebbé válik, totálisan kiszolgáltatott helyzetben van. A borbély pedig élvezi a fölényét, és mind elővigyázatlanabbul közelít a férfi nyakához is, amiből komoly baj lehet.

Ez a nevettető, de rögtön azért hideglelős bohóctréfa, előrevetíti az eseményeket. Ha úgy tetszik, diktatúra kicsiben, hétköznapi fasizmus. Visszaélés egy helyzettel. Az agresszió kiütközése mindennapi szituációban. Annak megmutatása milyen az, amikor a jámbornak látszó emberből előtör az állat, de még csak incselkedik, bolondozik az agresszióval, még simán visszatuszkolja azt magába, de már önkéntelenül megmutatja, hogy ott van benne. Tudjuk, Hitler a kisember legrosszabb ösztöneire, legkönnyebben előhozható félelmeire apellált, ezzel fanatizálta a tömegeket, amire ugye temérdek példát látunk mostanság is. Ezt a fanatizált tömeget, aminek tagjai az ügyesen adagolt propaganda hatására teljesen elvesztik a józan eszüket, remekül megmutatta Mohácsi János, éppen a Víg deszkáin, A salemi boszorkányok mellbevágó előadásában. Hiszen a tömegek megtévesztése volt egykor, és most is, az egyik legfontosabb cél. Ennek az ügyesen rövid pórázon tartott, megfélemlített tömegnek a megjelenítését hiányolom a produkcióból, aminek nagyszabású keretei közé szerencsés lett volna, ha ez is befér, hiszen ez most központi kérdés.

Fotó: Dömölky Dániel

Monumentális az Antal Csaba által megteremtett látvány, a legkifejezőbb az a lépcsőzetes, pillanatok alatt kinyitható és összecsukható emelvény, amiről a néphez, jelen esetben a közönséghez lehet eltorzultan üvöltő hangon szónokolni. Ifj. Vidnyánszky erőteljesen karikírozza az önimádó, őrületbe hajló, de azért minden basáskodásuk dacára rettegő, közhelyeket pufogtató, fenyegetően gesztikuláló, eltorzuló arcú népbutítókat, akik leginkább a maguk pecsenyéjét sütögetik. Magába sűríti, megtestesíti a diktátorok korát. Hátborzongató és röhejes. Pusztai Judit jelmeztervező nem használ egy az egyben horogkereszteket, teljesen az eredetiekkel azonos egyenruhákat, de minden hasonlít a múzeumi másához. Az pedig külön tanulmányt igényelne, hogy amikor egy hatalmas zászlóval, ami letagadhatatlanul a fasizmust jelképezi, náci katonáknak öltözött legények beborítják a földszinti nézőtér középső részét, akkor erre ki hogyan reagál. Akadnak, akik viccnek fogják fel és nevetgélnek, mások riadtan, felháborodottan próbálják lelökni magukról. De hát ez nem sikerülhet, mert az egyenruhások keményen markolják, így ez ugyanolyan kelepce, mint amilyenbe a hebrencs borbély vendége került. Akadnak, akik csupán döbbenten maguk elé merednek, tán tudomásul véve, hogy egyebet nem is tehetnek, míg mások egészen közönyösen néznek, esetleg egyszerűen csak nem tetszik nekik ez az interaktív elem.

Fotó: Dömölky Dániel

Fontos alakításokat láthatunk, Hajduk Károly például Herr Spejz, aki állandóan aljasabbnál aljasabb tanácsokat ad, és még inkább kiélezi a már amúgy is éles helyzeteket. Wunderlich József olyan hadnagy, aki rádöbben arra, miben vett részt és megpróbál ellene fordulni. Gados Béla csúcs kitüntetett, felfuvalkodott tisztet személyesít meg, legnagyobb megdöbbenésére, letépik a plecsnijeit, megfosztják hatalmától, egyértelművé téve, hogy pillanatok alatt bárki kegyvesztetté válhat. Lukács Sándor, Igó Éva kisemmizett, zsidó áldozatok. Tehát a katonák és az áldozatok jelen vannak, a fasizmus könnyen felhergelhető szálláscsinálói kevéssé.

Az előadás végén, a Hitlernek nézett, katonai egyenruhába bújtatott borbély szónokolni kezd az emelvényen. De nem ordenáré szitokszavak, ölésre buzdító ocsmányságok hagyják el a száját, hanem szeretetre, emberségre, békére, megértésre serkentő mondatok. Majd ledobja az egyenruhát, ami rajta amúgy is csak maskarának hat, és a szerelme, Hanna után kiáltozik, akit Szilágyi Csenge alakít jókora szívvel, óriási segítőkészséggel, igaz szerelemmel.

Vágyálom ez, vagy remélhetjük, hogy a közeli valóság? Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő színpadi átirata, Eszenyi rendezése, ütős előadássá áll össze. Vannak és lesznek néhányan, akiket irritál, de mindenképpen kemény munkával létrehozott, jelentős teljesítmény, és komoly tett a mostani rémisztő, káosszal teli világban.

Marton László visszatér

Négy hónap telt el azóta, hogy kirobbant a Marton-ügy. A hír most az, hogy Marton László, a hosszabb szilencium és önkéntes száműzetés után visszatér a színpadhoz, igaz nem a Vígszínházba. A Független Hírügynökség értesülései szerint két helyre hívták rendezni: Veszprémbe, ahol az egykori Marton-tanítvány, Oberfrank Pál az igazgató, valamint a Rózsavölgyi Színpadra, ahol Zimányi Zsófia irányítása mellett mutatnak be sikerrel darabokat.

Marton Lászlóról, aki nem mellesleg hosszú évek óta a Színművészeti Egyetem tanára is, először Sárosdi Lilla színésznő állította, hogy szexuálisan zaklatta őt. Előbb csak egy neves rendezőt említett, mégpedig az Amerikában kirobbant Weinstein-eset kapcsán – a producerről kiderült, hogy számos nőt inzultált -, utóbb azonban a nevét is elárulta, megnevezte a Vígszínház korábbi igazgatójának, főrendezőjének személyét.

Az egész világon végigsöprő, és lényegében ma is tartó mozgalom, a metoo, akció első magyarországi leágazása volt ez az eset, amelynek következtében a Vígszínház meg is vált Martontól. A rendező, aki, a főigazgatói megbízása után évi egy rendezést vállalt a Vígszínházban, szinte azonnal nemkívánatos személlyé vált az Egyetemen, A vadkacsát pedig, amelyet éppen próbált a Pesti Színházban, levették a színlapról és törölték az előadandó darabok sorából. Ezzel együtt a Vígben fut ma is olyan előadás, amelynek Marton László a rendezője, például A Pál utcai fiúk, amely folyamatosan telt házakat produkál, és jegyet alig lehet rá szerezni.

A visszatérés nyilván meg fogja osztani a közvéleményt, illetve a szakmát, hiszen ez történt az ügy kirobbanáskor, tavaly októberben is. Marton egyébként az első, kicsit sutábbra sikeredett megszólalása után, amikor még pert is kilátásba helyezett, közleményben kért bocsánatot, majd elhallgatott. Nem adott interjút, nem nyilatkozott, nem adott ki további közleményt. Ugyanakkor sokan bírálták őt nyíltan, annál kevesebben vették védelmükbe.

A Független Hírügynökség, az új információ birtokába jutva, igyekezett tájékozódni, miként vélekedik most a szakma a két színház gesztusáról, inkább olyan válaszokat kapott, amelyek megengedőek; egyetértőek. Többen is úgy vélekedtek, olyanok persze, akik belülről ismerik ezt a világot, hogy Marton soha nem kezdett ki sem a színészeivel, sem a tanítványaival, sőt kifejezetten úriember módjára viselkedett velük. Ezzel persze nem azt akarták állítani, hogy ne fordulhatott volna elő, hogy kezdőkkel olykor félreérthetően, vagy nagyon is érthetően viselkedett, de – mint mondták – ezek adódhattak azokból a helyzetekből, amelyek gyakran előfordulnak a művészvilágban, főként azokkal, akik a pályára törekvésük közepette találkoznak neves rendezőkkel.

A Független Hírügynökség ennek megemlítésével nem kíván állást foglalni az esettel kapcsolatban, így abban sem akarunk igazságot tenni, hogy helyes-e Marton Lászlót foglalkoztatni, de azzal sem értenénk egyet, ha újabb vad roham indulna a rendező ellen. A társadalom tagjai el fogják dönteni, hogy szabad-e, kell-e újabb lehetőséget biztosítani egy kiváló rendezőnek.

Az emberek tűrőképessége kiszámíthatatlan

Hegedűs D. Géza, a kiváló színész, rendező a gazemberségnek szinte minden zegét-zugát feltérképezte, elképesztő, hogy hány undorító alakot játszott el. Azt mondja, úgy kell megformálnia ezeket a figurákat, hogy tiltakozást váltson ki a szörnyűséges akarnokok, zsarnokok, antiszociális és erkölcstelen lények ellen. Miközben a Hallgatni akartam előadásában Márai Sándort testesíti meg, aki a gerincesség maga.

Most mutatták be A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János filmet, amiben Te játszod a hentest, és húsz kilót híztál miatta. Miért érezted, ennek a szükségét, nem tudtad volna ezt a szerepet eljátszani a normál testsúlyoddal? Vagy netán a külsőddel is éreztetni akartad, hogy ez egy tahó, agyban és testben egyaránt elzsírosodott ember?

Bárhogy el lehetett volna játszani ezt a figurát, de a forgatókönyvben így volt megfogalmazva. Azt gondoltam, nem véletlenül írta azt Szász János, hogy formájában is valami olyan alak legyen, mint amilyen a lelke, mint ahogyan éli az életét. Nekem ez izgalmas játék volt, nagyon komoly kihívás. Mikor megkaptam a forgatókönyvet és utána János kiválasztott a szerepre, akkor körülbelül volt egy esztendőm arra, hogy ezt a 115 kilót elérjem és természetesen ez alatt, meg a próbák idején igyekeztem ezt a vaskos, epikureus alakot összerakni. Nagyon izgalmas volt. És aztán az én első forgatási napom hajnalán, már jelmezbe beöltözve, ott ülve a fodrászok keze alatt, megcsináltuk a fejét is, Jánossal együtt,

Fotó: Dömölky Dániel

Kodelka Ferencnek. Addig hosszú hajú, szakállas fickó voltam, de azon a reggelen tar kopaszra nyírták a fejemet. Maradt egy bajusz, amit kackiásra kanyarítottunk, így nyerte el Kodelka Ferenc a végleges formáját, egy tar kopasz, vastag nyakú, 115 kilós, hihetetlen erőteljes fickó lett. Ez a külső nagyon hozzásegített ahhoz, hogy lélektani szempontból is rátaláljak valahogy erre az emberre. Nem kerestem konkrét mintát hozzá, de meg kell mondanom neked, hogy az a gyerekkori környezet, ahol én felnőttem, a Nyírség rétközi régiójában, még azért őrizte valamennyire az egykori feudális viszonyokat. Láttam ilyen fazonokat, előttem sokféle minta van, volt emlékképem, érzelmi élményem ahhoz, hogy megteremtsek egy ilyen alakot.

Mostanában, amikor vissza akarnak hozni bizonyos történelmi időket, ez a figura óhatatlanul a hatalom jelképévé is válik, egy olyan kiskirály, aki basáskodik a környezetén.

Basáskodik, a függvényében él rengeteg ember, egy feudális nagyúr, aki alatt szinte jobbágyok, cselédek teszik a dolgukat. Egy igen erős, markáns jelenet, amikor a film egyik drámai pillanatában azt mondja, menjetek a dolgotokra, ki van rúgva mindenki, mert eladtam a húsfeldolgozó üzemet. Ott állnak megrettenve az emberek, magukba rejtett bosszúvággyal. Az a szörnyű ebben az egészben, hogyha végiggondolom a másfél évszázados, lassan modernizálódó magyar történelmünket, akkor itt a fő vonulat mégiscsak az, hogy valahogyan ez a feudális viszony, bárhogy is változzon a társadalmi környezet, azért ez megmaradt. Elpusztították ugyan a nagybirtokrendszert, az urakat elkergették, de a szolgák ottmaradtak és ugyanilyen alá-fölérendeltségben voltak kénytelenek élni a későbbiekben is. Mind a mai napig ez a vonulat tart, újra megteremtődtek a nagybirtokok, rengeteg világ szélére sodródott, kiszolgáltatott ember van, akik most is napszámba kénytelenek menni, és a helyzetük, társadalmi beágyazottságuk érdemben nem változik. Kitörni szinte lehetetlenség, mintha kasztrendszerszerű megátkozottság lenne ebben. Hiába indult ezzel párhuzamosan egy nagyon vékony, törékeny polgárosodási folyamat, ami a városokra jellemző, a polgárságot összefogó, reprezentáló értelmiség mindig nagyon megsínylette a történelmet. Bűnbaknak volt kikiáltva vagy emigrációba kényszerült, különösen a progresszív része, akár bebörtönözték őket.

Most pedig az értelmiség jelentős része egzisztenciálisan is csaknem lenullázódott, miközben a túlnyomó többségük még kussol is, nem meri hallatni a hangját.

Igen, mert nagyon kiszolgáltatottá vált.

A Vígszínházban a Hamlet előadásán belül eljátszod a főbasáskodót, Claudiust, aki nem ismer se istent, se embert, és eljátszod az atyja szellemét…

Aki trónfosztott, kifosztott és a szerelmétől, a feleségétől is megfosztott ember.

Igen izgalmas lehet megformálni a két végletet.

Fotó: Dömölky Dániel

Ez így van. Tulajdonképpen mondhatnánk azt, hogy ez egy ember két arca, lehetnének akár ikertestvérek. Olvashattuk Örkény Istvánnál, sőt Thomas Mann-nál még korábban, hogy eredendően, morális szempontból nincs meghatározottsága az embernek jóra vagy rosszra. Mindig a történelmi helyzetek, társadalmi szituációk, szociológiai viszonyok állítanak döntési kényszer elé embereket, és ezekben a pillanatokban dől el, hogy mit választanak, választhatnak így és úgy. Ez lényegében két arca is az embernek.

Manapság gyakran azt érzi az ember, hogy csak kényszerhelyzetek között választhat.

Hiába van külső kényszer, akkor is az ember a belső erejére támaszkodva megpróbálja egy talpalatnyi helyen is azt képviselni, amitől nem tud szabadulni. A szellemet nem lehet megerőszakolni, bár behódoltatható. Az ember egyetlen elvehetetlen értéke a szakmai tudása, a műveltsége, azok a képességek, amikkel egyedi módon csak ő rendelkezik. A nagyszüleimnél, szüleimnél is azt láttam, hogy olyan nincs, hogy az élet megerőszakoljon minket, akkor saját hajunknál fogva kihúzva magunkat a gödörből, talpra állunk és tesszük a dolgunkat. És ahol csak egy kicsi rés van, ott fényt is tudunk sugározni.

Sokan azt mondják, hogy gyerek van, család van, muszáj eltartani, muszáj megélni, létezni, és akkor szinte törvényszerűen hajlik a gerinc, megideologizálják, hogy az tulajdonképpen nem is hajlott, pedig esetleg már össze is tört.

Nézd, sokszínű, rendkívül gazdag az a társadalom, amiben élünk, látom én is a kiszolgáltatottságot. Akiknek erre módjuk van, ezeknek a kiszolgáltatott társadalmi rétegeknek a nevében meg kell szólalniuk. Legyen ez a megszólalás egy előadás, irodalmi mű, tényfeltáró cikk, tanulmány. Az ember nem dimenzionálhatja túl a lehetőségeit, a maga lehetőségein belül viszont amit lehet meg kell tennie.

Te most már a gazemberségnek szinte minden zegét-zugát feltérképezted, elképesztő, hogy hány undorító alakot játszottál el. Sütő András darabjában, az Álomkommandóban magát a koncentrációs táborban embereken aljas módon kísérletező Mengelét is. Miközben pedig monodráma formájában, a Hallgatni akartam előadásában, Márai Sándort testesíted meg, aki a gerincesség maga.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ő a polgári erkölcsiség magas fokát próbálja sugározni. Az én dolgom színészként az, hogy a világot, az emberi viszonyokat a lehető leggazdagabban megmutassam a közönségnek. Akkor szolgálom legjobban a humanista gondolkodást, ha olyan szélsőségesen és végletesen tudok megfogalmazni egy undorító alakot és olyan bonyolultan, amennyire csak lehetséges. Az érzelmi, szellemi megjelenítésükkel úgy kell élményt nyújtsak a színpadon, hogy ez gondolkodásra, ha úgy tetszik, ellenállásra késztesse a normális erkölcsi érzékkel rendelkező embereket. Tiltakozást váltson ki ezek ellen a szörnyűséges akarnokok, zsarnokok, antiszociális és erkölcstelen lények ellen. Azzal tudok segíteni, ha ezeket az alakokat maximálisan, a legteljesebb mértékben próbálom megmutatni. Ez válthatja ki az erőteljes ellenállást.

A humánum jegyében mutatod föl ezeket a rémes alakokat?

Igen, és a bátorság meg az ellenállás érdekében.

De a Márai előadásodban is benne van, hogy igencsak nagy a farkasvakság, amikor a németek már elfoglalták Ausztriát, Budán akkor is békésen sétálgattak az emberek a várban, beültek ebédelni azzal, hogy ó, ez a szörnyűség idáig úgysem ér el. És most is azt lehet tapasztalni, akkor is, amikor már üvölteniük kellene sokaknak, hogy szinte mindenki viszonylag csendben elvan. Mintha szemellenzőt tettek volna föl, miközben nyilván észlelnek temérdek mindent, hiszen már lehetetlen nem észlelni.

Ez mind igaz, de Márai arról is beszél, hogy minden az időbe van beágyazva. Persze ő is beszél arról, hogy volt, aki már reggel csomagolni kezdett, és nem csak Bécsben, az anschluss pillanatában. Volt, aki pedig végigküzdötte vagy szenvedte azt az iszonyú évtizedet, amiben a hatalommal rendelkező emberek folyamatosan romboltak, gyilkoltak. Általában az a megfigyelésem, hogy az emberek tűrőképessége igen erőteljes, de kiszámíthatatlan. Egy valamivel nem tudnak kalkulálni, hogy mindenki emberből van. A tűrőképesség szerintem egyenes arányban van a megalázottsági fokkal. A méltóság és a szabadság elvesztésének fokozatával. Akik gőgjükben, elbizakodottságukban nem számolnak ezzel, azok elfelejtik, hogy minden pusztul, bomlik, változik. Ha akarják, ha nem, akkor is újjá formálódik a világ.

De hát vannak, akik azt gondolják, hogy a történelmet átírhatják, a kerekét visszafordíthatják.

Fotó: Dömölky Dániel

Ez ideig-óráig megtehető, de én most már olyan korosztályokat tanítok, akik a ’90-es évek elején születtek, nekik már minden történelem. Számukra már dühítő, fölfoghatatlan, és nem is akarják érvényesnek tekinteni ezt a gyűlölködő világot. Szeretnének ettől megszabadulni, elrúgni maguktól, és teremteni egy új, teljes mértékben szabadságra alapuló világot. Ami most van, el fog múlni, meg fogják haladni a nemzedékek, mert elviselhetetlen számukra. Ezt nap, mint nap tapasztalom.

Túl sokan vannak olyanok, akik begubóznak, magukra zárják az ajtót, nem látnak, nem hallanak, a tévében is esetleg csak sportot néznek. Egy ilyen figurát is eljátszol Spiró György Kvartett című darabjában.

Ez az alak nem hajlandó a saját múltjával szembesülni.

De a jelennel sem.

Persze, képtelen a kommunikációra. Azért nem akar szembesülni a jelennel sem, mert akkor be kellene vallania hozzá a múltját. Azt pedig nem hajlandó, mert retteg, hogy amiatt felelősségre vonják.

Igencsak sok az elhallgatás.

Erről van szó. Ezért bízom én abban az új nemzedékben, amelyiknek nincs mit elhallgatnia, letagadnia, megmásítania. Nekik nincs közük azokhoz a bűnökhöz, amiket az apák, nagyapák, dédapák elkövettek. Követelhetik, hogy most aztán teljes mértékben öntsünk tiszta vizet a pohárba. Fedjünk föl mindent. Ne legyen mód arra, hogy átírják, letagadják a történelmet, valamit is kisatírozzanak belőle.

Kishantos a Vígszínházban

0

A magyar bohózat most éppen ott tart, hogy kirúgták Marton Lászlót a Vígszínházból.
Még nem tépkedik ki képeit a lapok archívumaiból (vannak még ilyenek?), még nem nyilvánították munkáit a judeoplutokrata bolsevik ízlés deviáns megnyilatkozásainak, ez még nem a nácizmus, ez még csak a Kristallnacht.

A sok szemforgató nyaller szolidaritásról pofázik, miközben prejudikál, bíróvá tolja fel magát egy zavaros ügyben.

Megtagadják a legminimálisabb együttérzést is a korszakos magyar rendezőtől, aki nélkül a Vígszínház soha nem lett volna, és már soha nem is lesz az, ami volt – nem lesz európai színházi műhely.

Helyette lesz még egy magyarkodó dalitársulattal több, igazodva Orbán Viktor legendásan kifinomult izléséhez, melyet jól példáz a Nemzeti Színház Honthy Hanna kiskalapját idéző épülete, meg a Budai Vár átalakítása – Ferenc József szellemében.

Nem irigylem Eszenyi Enikőt, kétségkívül nehéz helyzetben, egyúttal súlyos tévedésben is van, azt hiszi, gerince árán megúszhatja a dolgot, majd éppen ő kimarad a jóból.
Hát téved, nézze meg Gyárfás sorsát és töprengjen el azon, hogy rendelkezik-e hasonló beágyazottsággal a nemzetközi színházi szakmában, vagy mellette is csak olyan módon állnak majd ki, mint ő tette, teszi Martonnal.

Ha ő olvassa fel az ítéletet, az nem fog számára egérutat nyitni, legfeljebb kap majd egy asztalt Szili Katalin asztalával szemben, nézegethetik majd egymást.

A módszer ismert.

Ha valakinek a helye kell, először meg kell vádolni köztörvényes bűncselekménnyel, vagy érzékeltetni kell, hogy akár ez is lehet a vádból, majd le kell ülni a pálya szélére és figyelni a vergődő áldozatot, akit aztán már önállóan tépnek darabokra a magukat ünneplő, fennkölt eszmeiségű, de nem túl értelmes piranhák.

Marton László is tévedett, mert azt hitte, hogy megússza azzal, hogy bocsánatot kér azért, ha valakit sértett volna a közeledése, ami soha nem csapott át erőszakba.
Ha valaki nem akarta tűrni, módja volt nemet mondani, Marton nem tett semmit, hogy ezért bosszút álljon, vagy pályáján ellehetetlenítse a fiatal nőt, merthogy ma már csupa-csupa tizenhat évesről, meg gimnazistról folyik a lotyogás, jóllehet az „áldozatok” egy része a (kiheréletlen) kecskével is megtiszteltette volna magát egy nyúlfarknyi szerepért.
Az érintett nők közül a botrán kirobbantóján kívül egyetlen vállalta a nevét, ő is azt nyilatkozta, hogy a rendező közeledését nem élte meg zaklatásként, és ez szerintem a normális álláspont, hiszen holnap Schilling Árpád is sorra kerülhet, ha szétrugdalja az előszobában a cipőjét, vagy túlzottan beleéli magát valamelyik helyzetgyakorlatba.
Végülis még egy színházban sem könnyű szétválogatni a szerepeket: Hölgyem, felpróbálnám Önt férfiként, vagy meg szeretném pocséklani főrendezőként…
Ezt mindig az adott szituáció dönti el, és ezt utólag, évek múltán eldönteni reménytelen.

Marton László helyében perelnék, a sok nevetlen hősnő vállalja a nevét, aztán bizonyítsa azt, hogy állítása nyilvánosságra hozatalához érdeke fűződik, majd magát a szituációt, merthogy a bizonyítási teher azon van, aki állít valamit.
És most már van konkrét anyagi sérelem is, azt is lehet követelni a kissé már molyrágta művésznőkön.

Nem kell velük a bulvárban vitázni, nem kell azzal törődni, mit mndanak – mondjanak, amit akarnak.

De akkor bizonyítsák is.

Lehet a korabeli BMW hátsó ülésén egyik szemünkkel az előttünk térdelő csúnyáját, másikkal a Nemzeti Nagycirkuszt nézegetni, aztán jöhet a nagyhalál, a sértett szűz zokogásával egybekötve.

És még csak meztelenre se kell vetkőzni hozzá, itt a rendezőt nem Schillingnek, hanem Orbánnak hívják, vagy Habonynak, esetleg másnak – etikátlan selejtember mindig akad.

Ez az ügy iskolapéldája annak, hogy miként lehet egy rendes hajtóvadászatot megszervezni.
Miközben az erdőt akarjuk megszerezni, előtte el kell lehetetleníteni lakóit.
Most éppen a Szent István körúton találjuk Kishantost, javában folyik a permetezés glialkával, meg a termő parcellák felszántása – a majdani tulajdonos már a kapun belül van.
Nálunk a tehetséges gázszerelő leszármazottai is tehetségesek, és ez így van színházi körökben is…

Rettenetes elnézni, ahogy becsületben megőszült művészek és művésznők rettegve szlalomoznak az Orbán-rendszer sziklái között, próbálva őrizgetni egzisztenciájukat és emberi tartásuk roncsait.

Na, ez az, ami velejéig erkölcstelen és embertelen a diktatúrában, a fortélyos félelem és a jellemtelenség üli torát.

Ha azt érzik, hogy az áldozat fél, ezek addig ütik, míg mozog.
Ha viszont számukra is van kockázat, akkor azért van, hogy meghátrálnak, csak ehhez meg kell tanulni, hogy legalább akkor ne rettegjünk, mikor már nincs vesztenivalónk.
Lehet, hogy Marton bepróbálkozott néhány nőnél az elmúlt években, hetvenöt éves, ideje éppen volt rá.

Az élet már csak ilyen, a nő metakommunikációja alapján a férfi kezdeményez, aztán a nő – függően menstruációs ciklusa fázisától – dönt: vagy belemegy a kalandba, vagy visszautasítja a delikvenst, mert éppen fogékony állapotában inkább a havi fix fizetést abszolváló színházi asztalost tartja jobb választásnak leendő gyermeke szempontjából.
Az ember bonyolult szerkezet, emellett olyan, mint a Trabant – megy, de maga sem tudja miért és hova…

Drukkolok, hogy Marton Lászlónak megjöjjön a bátorsága, felszívja magát és nekimenjen üldözőinek.

Sajnos erre kevés az esély, emberek milliói estek áldozatul annak a tévedésnek, hogy ha ellenállás nélkül engednek a zsarnokoknak, akkor megúszhatják.

Soha.

Viszont ez a társadalom már nagybeteg, itt a kutyafalka mentalitása érvényesül – a falka sebesült tagját széttépik a többiek.

Sajnálom azokat is, akik magukat demokratáknak hiszik, miközben éppen kiszolgálják a hatalmat, a zsarnokságot.

Nem elég hőbörögni ugyanis valami elvont, szép eszme nevében, néha gondolkodni is kellene.

Álom…

P.S: Még mielőtt rázendítene a kórus a „kövezzük meg!” tradicionális nótájára, tájékoztatásul elmondanám, hogy ez a poszt nem Marton Lászlóról, hanem a szolidaritás hiányáról és a majdan bekövetkező mélységes csalódásokról szól.
És kérem, ha lehet, ne engem méltassatok, én többé-kevésbé elégedett vagyok magammal és nem hiszem, hogy ebből az állapotomból ki tudnátok billenteni…

Forrás: Pupu blogja.

A Vígszínház elbocsátotta Marton Lászlót

0

„A mai napon kezdeményeztük Marton László munkaviszonyának megszüntetését a Vígszínházban” – tudatta a Vígszínház. A teátrum közleményében leszögezte, hogy a döntés „nem jelent, nem jelenthet ítélkezést egy gazdag művészi életút felett”. A rendező repertoáron lévő előadásait továbbra is műsoron tartják.

 

A színház azt is tudatta, hogy a korábban jelzetteknek megfelelően aktívan részt vesz a szakmai szervezetek közös munkájában, ami a hasonló helyzetek megakadályozására, korai felismerésére irányul, illetve a színházon belüli anonim bejelentő vonalat indítanak el a következő héten.

Azonban – mint a FüHü megírta – Marton László legújabb rendezését lemondta a színház, amely tudatta, hogy a még premier előtt álllő Ibsen A vadkacsa című darabjának bemutatója elmarad a Pesti Színházban.

Az előzmény

Marton László végül tegnap – félig-meddig beismerő – közleményt tett közzé, pontosabban úgy kért bocsánatot, hogy magáról elhárította a felelősséget: „Most megértettem, hogy vannak, akik azt gondolják, úgy érzik, hogy oly módon közeledtem hozzájuk és olyat cselekedtem, amivel megsértettem őket.”

„Pályám során arra törekedtem, hogy másokat ne bántsak, hanem segítsek. Úgy a színpadon, mint azon kívül. Soha nem akartam egy másik embert megalázni” – szögezte le.

Közleménye után két újabb – névvel a bejelentését egyelőre még nem vállaló – áldozat szólalt meg a sajtóban.

Mint korábban megírtuk, Marton László nem indít pert, miután előbb Sárosdi Lilla vádolta meg szexuális zaklatással, majd több, korábbi áldozata is előkerült.

 

A padlón és a fellegekben

Megfacsarta ez a fiú a lelkemet, leheli ki magából felém fordulva, némileg megtörten egy vadidegen hölgy, amikor kijövünk a Mondjad, Atikám! előadásáról a Vígszínház Házi Színpadáról. És hát ez a fiú, Vecsei H. Miklós, aki még csak 25 éves múlt, bizony nekem is jócskán összefacsarta a lelkemet.

 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Utoljára, vagy egy éve, a Hallgatni akartam című Márai összeállítással csavarta itt össze a lelkem Hegedűs D. Géza. Na, de hát ő egy minden tekintetben beérett, nagy színész! Ez a srác viszont, aki amúgy már Shakespeare-t is fordított, meg drámákat dramatizált, és A Pál utcai fiúk kiugró sikerű musical változatának elementáris Nemecsek Ernője, hogy a fenébe tud annyit az életről, a világról, az alkotói kínokról, a szerelmi gyötrelmekről, a lélek legeslegmélyebb bugyrairól, hogy ennyire szívet tépő bír lenni? Anélkül, hogy akár csöppnyi hatásvadászat mutatóba előfordulna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Nem szavalóestről van szó, Vecsei H. temérdek anyag- és tárgyismerettel, óriási érzékenységgel, írt magának egy monodrámát, amit még meg is rendezett. Vecsei Kinga Réta pedig megtervezte hozzá a lehető legegyszerűbb teret, egy szegényesen szűk szobát, még a Házi Színpad deszkáin is tovább szűkítve a teret. Nyomasztó, fojtogató, levegőtlen. Van benne széken, ágyon, a lehető legszükségesebbeken kívül, egy játék villanyvasút, ami, ha úgy tetszik, József Attila esetében a kezdetet és a véget jelképezi.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az előadás úgy indul, hogy jó ideig nem is látjuk a színészt, csak a hangját halljuk, a szobán kívülről mantrázza a fájdalmas szavakat, meglepően halkan, mintha közel hajolna hozzánk, és kínzó vallomásként a fülünkbe susogná őket.

Az jut eszembe, hogy Jordán Tamás lehelte ilyen alig hallhatóan felejthetetlen estjén József Attila Szabad-ötletek jegyzékét. Úgy, hogy bár ott állt előttünk, a szintén nem nagy Radnóti Színházban, mégis fejhallgató volt rajtunk, és annak segítségével, meglehetősen intim módon, egyenest a fülünkbe mormolta a megrendítő szöveget, ami egyszerre egy zseniális agy és egy felbomlóban lévő elme döbbenetes szüleménye.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Vecsei H. is meg tudja mutatni a zsenialitást éppúgy, mint a totális összeomlást. A szeretetre sóvárgó gyermeket, akár csecsemő lélekkel, meg a férfit, akiben mindvégig ott a kölyök, és a megzakkanás folyamatát, amibe viszont igencsak világos pillanatok is keverednek. Az életrajzi elemek versrészletekkel olvadnak össze. Ritka egységben tárul elénk élet és mű. Szinte egyesülnek. Egyikből jobban értjük, érezzük a másikat, és viszont. Ott van előttünk egy végtelenül törékeny, igencsak könnyen sebezhető, pengeéles eszű, zsenitudattól sem mentes, de mégis szemvillanásnyi idő alatt is a padlóra kerülő ember, akiben együtt van jelen a tűz és a víz, az érzelmi amplitúdója messze a normálison túl kileng.

Az egyik pillanatban összeomlik, a másikban a fellegekben jár, szárnyal és aztán rögvest már-már agonizál. Ezt a hidegből forróba, majd onnan ide és vissza örökösen ingázó, örvényszerűen pusztító életutat képes közszemlére tenni Vecsi H. Az öngyilkos vágyat és a fellegekben járást közös platformra tudja hozni. Hát én ilyet még 25 éves színésztől nem láttam! De amúgy is csak igen kevesektől, kerülgetem a szót, mégis muszáj kimondanom, csak az igazán nagyoktól.

 

Bóta Gábor

Az aljasság természetrajza

Felizgatta az embereket az Eszenyi Enikő által ifj. Vidnyánszky Attilával a főszerepben, a Vígszínházban rendezett Hamlet. Sokan kérdezték a véleményemet róla, telefonon, Facebookon, személyesen, olyanok, akik látták, és olyanok szintén, akik nem. Heves beszédtémává lett egy színházi produkció, pró és kontra bőven vannak róla vélemények, rövid idő alatt rajongói lettek és bősz ellenzői.

Az előadásban, ahogy természetesen Shakespeare művében is, bőven van gyúanyag, és abban ugyancsak, ahogyan ifj. Vidnyánszky játssza. Nem az állandóan búval bélelt, örökösen filozofáló, cselekedni alig-alig képes Hamletet adja, hanem egy nyughatatlan, energiától duzzadó, hiperaktív fiatalt, aki küzd és küzd, és mindehhez még esze is van, talpraesetten ügyes is, ennek dacára elbukik, mert akkora az ádáz ellenerő.

Fotó:Dömölky Dániel

A kiugróan tehetséges ifjú színész remek a szerepben. Felindultságában benyargalássza a színpadot, csaknem a szó szoros értelmében falra mászik, függeszkedik, magasról leugrik, akrobatikázik, de ez nem tűnik öncélúnak, hiszen az őrületes idegfeszültségéből fakad. És mindehhez annak is igencsak ereje van, amit kiejt a száján. Súlyt tud adni a Forgách András által fordított ütős szavaknak. Szédületes karizmája van, és ettől mintha olykor már-már némi esély mutatkozna rá, hogy magányos gerilla harcosként komoly sebeket ejthet a megátalkodott hatalmi, elnyomó gépezeten. Megvan a tétje, hogy netalántán nem bukik el, nem csupán pusztába kiáltott szó, ami elhagyja az ajkát, ettől tétje lesz mindennek.

A harc pedig permanens, ahogy ugye pici országunkban látjuk, és, ha esetleg csitulna, mesterségesen is gerjesztik ezt azok, akiknek érdekükben áll. Eszenyi még egy jókora katonai dzsipet is behoz a színpadra, belőle hosszan kinyúló, messzire hordó, rémisztő fegyverrel, hogy szemléltesse a permanens háborúskodást. Laertes ezen gördül be a deszkákra, és igencsak elrettentően néz, Orosz Ákos megszemélyesítésében, aki kiválóan megformál egy olyan embert, akit csapás ér csapás után, rútul megölték apját, Poloniust, és nemsokára hideglelősen rondán hal meg a húga, Ophelia is.

A szín eléggé sötét, szürkén kilátástalan, zimankósan ködös, jelezve, hogy ridegség uralkodik a lelkekben is. De a miliőnél ridegebb a rútul trónbitorló Claudius, aki Hegedűs D. Géza elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiül a gonoszság, és ezt azért látjuk olyan jól, mert időnként vetítéssel kinagyítják lúdbőröztető alakját, taszító ábrázatát.

Antal Csaba ugyancsak hideg képzetet keltő, némiképp börtönre is emlékeztető, monstruózus fém rácsszerkezetet tervezett fő díszletelemként, ami különböző mozgásokra képes, ha úgy tetszik, maga a megelevenedett elnyomógépezet. És hát elnyomásból, hazugságból, hátba döfésből, gyűlöletből itt akad bőven, nem véletlenül a félelem, sőt a rettegés az úr. Ebben a közegben lúdbőröztetően hat, amikor az az egy szál színész, aki a szokásos trupp helyet érkezik, mondani kezdi József Attila Levegőt! című versét. Például ezt a részt:

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

És hát amilyen szuggesztíven ezt Hajduk Károly a színpad elején, velünk szembefordulva mondja, attól tényleg megáll a levegő, se egy köhintés, se egy székreccsenés, valóban néma, döbbent a figyelem, mert annyira arra rímel, amiben létezni vagyunk kénytelenek. Persze lehet azt vitatni, vagy akár fel is háborodni, hogy a fenébe kerül Shakespeare-be József Attila?! Hát úgy, hogy a színésznek, meg a színháznak pontosan arról kell beszélnie amiben élünk, meg amit legeslegbelül érzünk, és ez most bizony éppen ilyen. Azt már én is megkérdőjelezem, hogy az egérfogó jelenethez miért kell nézőket feltuszkolni a színpadra, amikor nincs kitalálva, hogy ők mit csinálnak és velük mit csinálnak. No, jó, persze nézik a jelenetet, de semmivel nincsenek közelebb hozzá, mint a nézőtér első két sorának jobboldalán ülők, aztán meg nem tudják, mikor és hol kell lemenniük a deszkákról, ez így suta, és csöppet sem erősíti azt az agora jelleget, ami a feltehető szándék. Némiképp vitatom a vízben való dühödt tapicskolást, birkózást is, a sokadik ilyen, valami mást kellene már kitalálni, bár kétségtelen, hogy Ophelia, ezúttal Réti Nóra alakításában, vízbe fullad, így aztán csak van némi indokoltsága ennek.

Fotó: Dömölky Dániel

Emlékezetes alakítás Feusztbaum Béláé, Poloniusként találó képet fest a mindenkori talpnyalókról, gerinchajlítókról, akikből mind több és több van. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera ugyancsak telibe találnak sírásókként, a nép józan paraszti eszét, és nyersen őszinte szókimondását testesítik meg. Börcsök Enkő Gertrudként egyértelműen eljegyezte magát az aljassággal, és maga is elaljasult, miközben szereti Hamletet és az ő érdekében próbál lavírozni. Csapó Attila és Zoltán Áron Rosencrantz és Guildensternként a képmutató szolgalelkűség megtestesítői. A Király Dániel által játszott jólelkű Horatio cselekvésképtelen. Tán ezért marad életben, senkinek nem érdeke megölni őt.

Végkifejletként, Fortinbrasként Gilicze Márta jön a színpadra, szűk kosztümös, merev hivatalnokra emlékeztet. Olyan karizmatikusnak kellene lennie, mint a sírásókat játszóknak ahhoz, hogy valami értelme legyen annak, hogy ő is nő. De nem elég kemény, nem elég lidérces ahhoz, hogy azt érezzük, ami esetleg a szándék, hogy még undokabbul részvétlenebb hatalom következik. Ha pedig ennyire jellegtelenül semmilyen, amilyennek mutatja magát, pillanatokon belül elsöprik, és utána akkor mi van? Az előadás befejezésével nem vagyok kibékülve. Egyébként pedig igen erőteljesnek tartom az érezhetően óriási energia és szellemi befektetéssel készült produkciót, és örülök annak, hogy ennyire fontossá, az átlagon felülinél sokkal többeket megmozgató beszédtémává tudott válni.

Dés László: Gyenge a magyar civil kurázsi

Dés László, Kossuth-díjas zeneszerző, muzsikus, a Vígszínházban bemutatott, A Pál utcai fiúk musical változatáért kapta a legjobb színházi zene díját a színikritikusoktól. Azt mondja, ebben a több mint száz évvel ezelőtti történetben, például az einstandolásban, a vörösingesek erőre építő militáris viselkedésében, sok minden benne van abból, amiben ma is részünk van.

– A Színikritikusdíj átadó gáláján elmondtad, hogy ez a már kevés szakmai díjak egyike. Huszonegy éve kaptad meg utoljára, A dzsungel könyve zenéjéért. Azt mondtad, hogy dolgozni kell érte keményen. Miért van szerinted kevés szakmai díj?

– Azért valószínűleg, amiért vékony a magyar civil réteg, gyenge a magyar civil kurázsi, amiért kevés a magyar mecénás. Még nem alakult ki az a jómódban élő kulturált polgári réteg, amelyiknek fontos már, hogy kortárs magyar képeket vegyen, támogassa a színházat, a képzőművészetet, a zenét, díjakat alapítson, és ezt aztán kitartóan végig is vigye, és hogy egyáltalán fontos neki a színvonalas kultúra. Hogy az életének elengedhetetlenül fontos része legyen. Azért kevés a valódi szakmai díj, amiért nincs még négyszáz éves gyepünk, mint az angoloknak. Hogy nem tudott kialakulni a megfelelő civil gondolkodás és öntudat, abban benne van már az, hogy a Horthy korszak sem volt egy nagy kultúrmecénás és demokrata, valljuk be őszintén, a gazdag zsidó polgárság volt az inkább, akiket legfőképpen érdekelt a művészetben a progresszivitás, a modernitás, az hogy menjen előre, ne ismételje önmagát. Gondoljunk csak a Baumgarten díjra, vagy Hatvany Lajosra. Ezt aztán ’38-tól elkezdve, a háború utánra is átnyúlva, a szocializmus évei alatt végképp sikerült szétrombolni. Úgyhogy sok-sok évtizedes hiátus keletkezett ezen a területen. Hogy a megfelelő egyensúly helyreálljon, arra a rendszerváltozás után sem volt különösebb törekvés a kormányzatok részéről. Ezért, ha a civil élet területén valami, mint a Színikritikusdíj már létezik több évtizede, az komolyan értékelendő!

-Manapság éppen azt éljük át, hogy a humán kultúrának nincs sok renoméja, akár az oktatásban is kevésbé fontosnak minősítik, közben pedig egy felmérés szerint az utóbbi nyolc évben mégis két millióval nőtt a színházlátogatók száma.

-A színház az a különleges műfaj, ami semmilyen módon nem pótolható, nem digitalizálható, nem másolható, nem lehet sokszorosítani.

– Előadások felvételét lehet sokszorosítani, csak ha valaki tévén, számítógépen néz színházat, az nagyon nem ugyanaz, mintha ott ülne a helyszínen, hiszen a színháznak éppen az a lényege, hogy egy légtérben kell lenni a művészekkel. Ennek ellenére mégiscsak igen fontosnak tartanám, hogy jóval több színházi közvetítés legyen.

– Igen, én is így gondolom, de akármilyen jó minőségben veszik fel az előadásokat, nagyon nehéz azt visszaadni, amit a színházban megtapasztal, érez a néző. Valami mindig elvész, akár a produkció lényege. Ellentétben a filmmel, ami arra van kitalálva, hogy egy vásznon vagy egy jó minőségű tévén nézzük, a színház valahogy meghal, eltompul, szürkül a képernyőn. Éppen azért, mert az egy élő műfaj. A gyerekeknél, a fiataloknál látszik igazán a színház semmivel nem pótolható hatása. Ők ma már, tudjuk jól, pár évesen kezelik a tableteket, az okos telefonokat, elképesztő videó-játékokat játszanak, minden sebesen változik, robban és zuhan, fantasztikus a látvány. És akkor elmennek egy színházba, vegyük például A dzsungel könyvének előadását a Pesti Színházban, ami nem egy kis színház, de maga a színpad az csaknem olyan, mint egy szoba, még zsinórpadlás sincs. Tehát leginkább eszköztelenül, puritánul lehet előadásokat csinálni, ahogy A dzsungel könyvét is, amiben alig van díszlet, és ami van, az két felvonáson keresztül nem változik.

– Miközben a gyerekek hozzá vannak szokva a szuper látványhoz.

– Erről van szó és mégis azok a gyerekek, akik fapofával nézik a fantasy horrorfilmeket a tableten, beülnek A dzsungel könyvére és elképesztő hatással van rájuk az, hogy a színészek különböző állatokat, akik természetesen emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, megjelenítenek, például egy kígyót Méhes László örökbecsű előadásában.

– Ő még mindig játssza ezt a szerepet?

– Sose volt más, ez a szerep soha nem volt lekettőzve, ezerkétszázszor játszotta el, ilyen még Amerikában sincs, mert ott is hármas szereposztások vannak musicalek esetében. A gyerekek magukon kívül vannak az izgalomtól, a meghatottságtól, az izgalomtól, a félelemtől, úgy átélik az előadást, ahogyan soha nem tudnak átélni egy videó-játékot.

– A videó-játékokon legyilkolnak akár több száz embert, és ez nyilván olyan nagyon mélyen azért nem érinti meg őket, miközben azt tudom, hogy ha A dzsungel könyvében meghal a Reviczky Gábor által alakított Balu, akkor ezen vannak, akik kiborulnak, többször előfordult, hogy bizonyos gyerekeket be kellett vinni a színfalak mögé és megmutatni, hogy de hát valójában nem is halt meg.

– Ez sokszor előfordult, meg kellett mutatni Reviczkyt a zokogó, kétségbeesett gyerekeknek. Hát pontosan erről van szó, rengeteg mesterséges robotkatona halála átélhetetlen, felfoghatatlan, érdektelen, egy ember halála viszont, amit hitelesen, hatásosan ábrázolnak valamilyen műalkotásban, akár hetekig hatással lehet ránk.

-A dzsungel könyve, miközben egy mese, azért arról is szól, hogy dzsungel törvények uralkodnak a világban, igen, van aki meghal, vagy aki öreg, azt ki lehet golyózni, aki gyenge, azt el lehet tiporni. Ez mennyire jön le a produkcióból?

– A nagy kamaszok már nyilván differenciáltabban látják és értik ezt a darabot, de a kicsik inkább csak érzik ezeket a dolgokat. Az nagyon érdekes, hogy nincs kimondva, hogy Balu meghal, de van egy dala, amiben elbúcsúzik, és azt mondja, hogy elmegy. A gyerekek mégis pontosan tudják, hogy mi következik azután, hogy ő fáradtan elmegy a semmibe. Tehát ezt a metaforikus beszédet és játékot pontosan értik és ez fantasztikus. Hogy aztán a halál tényével mit kezdenek, azt nem tudom, de őszintén szólva ezzel mi felnőttek sem nagyon tudunk mit kezdeni. Nem, vagy nagyon nehezen tudunk róla beszélni. Szerintem itt tettenérhető a színház pótolhatatlansága, hogy miközben tönkrement a videó és a DVD ipar, miközben a mozik alig tudják becsalogatni az embereket, miközben ahelyett, hogy elmenne valaki koncertre, már megnézi inkább a Youtubeon, és már a hagyományos könyv helyett e-könyv is van, a színházba viszont el kell menni, az előadást meg kell nézni.

– Elképesztő sikere lett A Pál utcai fiúk musical változatának. Szerinted miért? Mit sikerült ebben úgy eltalálni, hogy ekkorát robbanjon? Elsülhetett volna ez fordítva is, hogy ki a fenét érdekel már egy régi Molnár Ferenc kisregény?

– Így van, gondolhatták volna azt a nézők, hogy ez egy régi történet elavult eszmékkel, magatartásformákkal. Amúgy pont ellenkezőleg van, mint ahogy sokan elképzelik, hogy ugyan kérem, a Dés-Geszti szerzőpáros, ha az ismert sztori, A Pál utcai fiúk musical változatát megcsinálja, akkor ez csak siker lehet. Ebből a több, mint száz éve megírt regényből filmek, színpadi adaptációk készültek, köztük nagyon tehetségesek, Török Sándornak van egy remek színpadi verziója. A színházi variációk közül egyik sem lett olyan kiugró siker, amire máig emlékszünk. A mostani az első ilyen siker, tehát nem evidens ez. Ez sok jó döntés sorozatán múlott. Nagyon örültem annak, hogy Marton László rendező pont arra gondolt, amire én, ne játsszák gyerekek, ne játsszák nők. Játsszák fiatalemberek, akiknek még elhisszük, hogy bennük van az ehhez szükséges fiatalos energia, lelkesedés, kamaszos hév, ugyanakkor már tudnak profi módon játszani, és tudomásul vesszük, hogy ők a Pál utcai fiúk. Azt hiszem, hogy ez az első öt percben eldől. Azzal igen nagy gondban voltam, hogy milyen zenei nyelvet válasszak, hogyan induljak el. És rájöttem, hogy ezt az egyszerű, puritán történetet nem szabad agyonhangszerelni, agyoncizellálni. Úgy döntöttem, hogy gitárokra, dobra alapozok és kész.

– Akadt is, aki kifogásolta, ez annyira egyszerű zene, hogy azért ennél többet kinézett volna belőled.

– Igen, hát jó, tessék utánam csinálni. Éppen hogy erről van szó, adekvát döntéseket kell hozni. Két fontos dolognak kell megfelelni, hogy a zene „rajta” legyen a történeten, amit el akarunk mondani, és hogy szóljon a ma közönségéhez. És ha ehhez éppen nem bonyolult harmónia világ szükségeltetik, akkor nem szabad erőltetni. Mert hamis lesz, amit a zene sugall.

– A végkicsengést áthangszereltétek, hiszen a regényben az áruló Gerébnek megbocsátanak, visszaveszik a csapatba. Azért írtátok ezt át úgy, hogy nem veszik őt vissza, mert azt érzitek, hogy manapság akkora árulásokat követnek el, hogy ezt már lehetetlen megbocsátani?

– Így van, ezt a mai keményebb világra hangszereltük át, ahhoz képest, ami a 19. század végén volt, hiszen akkor játszódik a történetet, Molnár Ferenc gyerekkorának idején. Az eredeti regényben tizennégy évesek a Pál utcai fiúk. Ők még könnyebben megbocsátanak, a nagyobb srácok már kevéssé.

– Te miket nem tudsz mostanában megbocsátani?

– Hát nézd, van egy garnitúra, amelyik tudatosan, kitartóan, permanensen tönkreteszi az országot. Ez megbocsáthatatlan.

– Ez így elég általános, konkrétan mire gondolsz?

– Mondjam például az oktatást? Az maga a normális jövő záloga. Nem véletlenül ment el innen most már hatszázezer ember, ebből legalább négyszázezer fiatal. Ők azért mentek el, mert saját maguknak és különösen a gyerekeiknek élhetőbb, jobb jövőt akarnak. Nincs olyan területe a mindennapi életnek, ahol ne találkoznánk ezzel a rombolással.

– Tudsz olyan művet írni, amiben benne van az, amit ezzel kapcsolatban érzel?

– Igen, részint A Pál utcai fiúkban is benne van. Például az einstandolásban, vörösingesek erőre építő militáris viselkedésében, a gittegyletes szarakodásban. De most készülök egy nagy munkára, amiben reményeim szerint sok minden benne lesz ebből, holott egy 19. századi történet.

– Mi lesz ez?

– Nem árulom el. Mert még el se kezdtem írni, csak gondolatban foglalkozom vele, nem akarom elpénecolni a témát.

A Színikritikusdíjat szerintem kaphattad volna a Tennessee Williams darabból, A vágy villamosából írt, az Erkel Színházban bemutatott balettért is, csak azt valószínűleg sokkal kevesebb kolléga látta.

– Igen, és gondolom, kevesebb kritikusnak van hozzá affinitása, mert ez egy másik műfaj.

– Ennek egyébként sokkal bonyolultabb a zenéje, mint A Pál utca fiúké. Annyira nagy zenekar szükséges hozzá, hogy nem is játsszák élőben. Miközben áradoztál arról, hogy a színháznak élőnek kell lennie, szerintem a színházban a zenének is, ha fontos szerepe van, annak kell lennie. Inkább legyen sokkal kisebb zenekar. Engem, miközben nagyon tetszik amit komponáltál, zavar, hogy egy balett esetében magnóról halljuk a zenét.

– Engem is. Nem is a zenekar nagysága az igazi probléma, hanem a több műfajúság. A történet az én zenei elképzelésemben úgy kívánta, hogy legyen egy jazz kamarazenekar, ami azt jelenti, hogy egy jazzbőgősnek, dobosnak, ütőhangszeresnek, zongoristának, trombitásnak, szaxofonosnak, jazzcimbalmosnak ott kellene lennie a zenekari árokban. Aztán úgy éreztem, hogy a nagy New Orleans-i utcajelenetekhez szükségem van egy big-bandre is. Ez már plusz húsz fő, jó ebből a húszból vonjuk le az előbb felsorolt ritmusszekciót, mert az ugyanaz. De ezenkívül szükségem volt egy rendes nagyméretű szimfonikus zenekarra, és emellett még egy kortárs kamarazenei világra. Plusz van benne többféle énekhang is. Nem csak azért lett volna élőben megvalósíthatatlan, mert ennyi ember nem fér be egy zenekari árokba és borzasztóan bonyolult lett volna a hangosítás, hanem mert ennyi jó muzsikust nem tudsz lekötni egy próba- illetve előadássorozatra. Ez lehet, hogy az én hibám.
– Igen, erre azt lehet mondani, hogy oldd meg úgy a zenét, hogy élőben előadható legyen.

– Így viszont rendkívül sokszínű és plasztikus a zene, majd remélem, hogy megjelenik egy szvit ebből lemezen. Mivel vannak szép számmal reminiszcenciák, azaz ismétlődő motívumok, így a teljes anyagból lehet egy hatvan perces szvitet szerkeszteni. Azért ebből remélem, majd kiderül, hogy semmilyen zenei döntés nem volt véletlen.

Kicsit elteltem magamtól

Stohl András úgy gondolja, túl sok nagy szerep jött egymás után. Nem érzi azt, hogy kiürült, csak már nem volt benne az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell. A Class FM-ben azért vállalt rádiós műsorvezetést, mert ez más típusú munka, mint a színészet, jó időben kérték és sokat is fizetnek. Új kapcsolatáért nem hagyta ott a gyerekeit, rendszeresen találkozik velük.

Fotó: Dömölky Dániel

– Azt nyilatkoztad, életed legnagyobb színészi ajándékának tartod John Proctor szerepét a Vígszínházban játszott Istenítéletben. Legutóbb, amikor májusban beszéltünk, azt mondtad, sírni fogsz, ha az utolsó előadást játszod belőle. Így lett?

– Így lett. A tapsrendnél persze elpityeredtem magam. Amikor felállt ezer ember és ünnepelték a produkciót, az nagyon jó érzés volt. A Facebookon elterjedt, hogy ez lesz az utolsó előadás, pótszékes telt ház volt és felállva tapsoltak a nézők.

– Gondoltál közben valamire?

– Ezeknek az előadásoknak a végén én mindig nagyon elfáradtam. Már nagyon kész voltam, ilyenkor már nem tudtam gondolni semmire, de igazából ezért is csinálja ezt a pályát a színész. Ez az a jó érzés, ez a katarzis nekünk is megvan, nem csak a nézőknek. Tudod, hogy örömet szereztél és hogy ezért az életedből szakadt ki egy darab.

– Annak ellenére, hogy elszerződtél a színházból, tovább játszod a többi szerepedet?

– Mindegyiket játszom tovább, most kezdjük majd A testőr felújító próbáit.

– Akkor mi értelme volt a Vígszínházból eljönni?

– Azért kellett eljönnöm, mert délelőtti műsorvezetést vállaltam a Class FM-ben, az adás tíz óráig tart és utána még megbeszélést is szoktunk tartani. Nem tehetem meg a kollégáimmal, a színházzal, hogy késve megyek az új produkciók próbáira, hogy azt mondom nekik, csak tizenegytől vagyok hajlandó próbálni. Az, hogy én egy rádióban dolgozom, nem befolyásolhatja a Vígszínház próbarendjét.

– Sokan nem értik a mai napig sem, hogy miért volt neked olyan fontos a rádiós műsorvezetés.

– Kicsit elteltem magamtól, elteltem ettől a rengeteg sok melótól és azt hittem, akkor még balga fejjel, hogy ez nekem egy kis szabadságot fog adni.

– Eleged volt magadból, azt érezted, hogy ismétled önmagad?

– Túl sok nagy szerep volt egymás után. Nem érzem azt, hogy kiürültem, csak már nem volt bennem az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell.

– Ha hajnalban műsort vezetsz, akkor lehet, hogy még jobban kifáradsz és még kevesebb „harapás” lesz benned.

– Hát ez is lehet, de most már én határozom meg, hogy elvállalok-e egy-egy szerepet. Ha társulati tag vagy, akkor kötelező évadonként két új produkcióban részt venned.

– De állítólag kapásból vállaltál máshol három új szerepet.

Fotó: Szalontai Ábel

– Így van, de ez még azelőtt történt, hogy a rádióval megkötöttem volna a szerződést. Most nem tudok mit tenni, amiket bevállaltam, azokat meg kell csinálnom. Ráadásul az egyik a Hegedűs a háztetőn-ben Tevje szerepe, Alföldi Róbert rendezésében. Egy ilyen felkérésre nyilván nem fogok nemet mondani. A Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében a Delila című Molnár Ferenc darabban játszom majd. És nagyszabású karácsonyi produkció lesz az Álomkészítők. Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója rendezi, például Schell Judit, Szabó Győző játszik benne.

– Ha elteltél magaddal, akkor a kora reggeli rádiós műsorvezetésen kívül nem lehetett volna mást találni? Vagy erre nagyon megkértek és nagyon sokat fizetnek?

– Mindezek benne vannak abban, hogy elvállaltam ezt a munkát. Jó időben találtak meg, teljesen más típusú feladat, mint a színészet, ez, mint Stohl Andrást, a magánembert érdekel engem.

– Reggeli tévéműsort már vezettél. Ez nagyon más?

– Nem nagyon más. Koncentráltabb azzal, hogy nincs arcunk, nincs mimikánk, csakis hangunk van. Nem bántam meg a döntésemet.

– Mi a jó ebben?

– Jópofa dolog minden nap teljesen más témát feldolgozni, minden nap új emberrel találkozni, a napi vendégeket kifejezetten szeretem. A rádióműsornak ezt a részét kicsit színvonalasabbra akarjuk csinálni, mint sok más rádió, hogy ne csak sima rihegés-röhögés legyen, ne is valakinek a pellengérre állítása, hanem igyekszünk egy kicsit építőek lenni, olyan témákat találni, amikből tanulni tudnak az emberek.

– De rihegés-röhögés is van…

– Rihegés-röhögés is természetesen van a műsorban. De azzal sincs semmi baj, ha valakinek erre van igénye, mert oda kapcsol az ember, ahova akar.

– Az egykori reggeli tévéműsorban való szereplésedet nevezted eszelős, őrült baromkodásnak. Ez akkor már nem az?

– Ez már nem az, most már ötven éves vagyok. Icipicit talán komolyodtam és azért talán éltem már annyit, hogy egy-két témához hozzá tudok úgy szólni, hogy az másnak is a fejlődésére szolgálhat, ha mondhatok ilyen nagy szavakat.

– Profi műsorvezető vagy, vagy Stohl András a színész, aki mellesleg műsort vezet?

– Szerintem ez nem jó így sarkítva. Profi műsorvezető nem vagyok, de három hónapon keresztül foglalkoztak velünk, és most is, amikor az adásnak vége, vannak visszahallgatások, elemzések, folyamatosan megy előre a dolog.

– Szóval élvezed ezt.

– Azt hiszem, mondhatom azt, hogy élvezem.

– A nagyon korán kelést is?

Fotó: Almási J. Csaba

– Képzeld el, hogy ez a legkevesebb. Ötkor kelek és fél hatkor indulok. Attól, hogy te tudod, hogy reggel műsorvezető vagy élőadásban, nem fordulhat elő az, hogy csörög az óra és egy kicsit visszafekszel. Mert tudod, hogy nélküled nem fog elindulni az adás. Valószínűleg egy szerkesztőnek nehezebb lehet felkelni, de attól, hogy meg kell szólaljál hat óra három perctől, nincs mese, időben elindulsz, és ha már elindulsz, akkor adás végéig az idő elszalad, az egy nagy görgeteg, ott nincsen probléma. A probléma utána jön, amikor mondjuk elmegyek próbálni és jön egy holtpont dél körül. Akkor azért érződik a reggel ötös kelés. Ilyenkor meg azt mondom magamban, hogy a fáradt színész a jó színész, érzékenyebben próbálok.

– És ha még este játszani is kell?

– Hát ilyen gyakran van, ha vége kettőkor-fél háromkor a próbának, akkor van két órám pihenni, ha nem szinkronizálok.

– Azt is mondtad már nekem, hogy az is előfordult, hogy éjjel forgattál és onnan egyenesen mentél a rádióba műsort vezetni.

– A mostani héten kedden-szerdán-csütörtökön-pénteken is így van ez. A kedd például úgy nézett ki, hogy reggel hattól tízig rádióztam, tizenegytől háromig próbáltam a Hegedűs a háztetőn-t, délután négytől hajnali négyig forgattam és onnan persze megint mentem a rádióba. Majd a következő ugyanilyen nap kezdődött.

– Eközben tudsz valamelyest foglalkozni a világgal?

– Most nem.

– Tehát gőzöd nincs arról, hogy mit írnak az újságok, mit mondanak a hírekben?

– Azért a kocsiban bekapcsolom a rádiót, és ha tudom, a tévében megnézem a híradót. Nem vagyok teljesen elbutulva és nem is minden nap ilyen, mint amit most elmondtam.

– Amikor az Alföldi által igazgatott Nemzetiben játszottál, és most is játszol a rendezésében – meg azért nyilván a Hegedűs a háztetőn előadása sem lesz politikailag semleges -, akkor téged ellenzékinek sorolnak be, holott nyilvánosan nem nagyon politizálsz.

– Nem is nagyon szeretnék. De azt hiszem, hogy ezzel a Hegedűs a háztetőn előadással megint ellenzékinek fogok számítani. Nagy hősszínészek szokták ezt a szerepet játszani, de ez egy igazán szegény, jószívű kisember, aki nem bírja a feszültséget, nem bírja, ha fájdalmat okoz. Én így szeretném játszani. Nem gondolom, hogy ez egy nagy hősszerep.

– Például a Mephisto vagy a Danton halála, amikben főszerepeket alakítottál, kimondottan a hatalomról szólnak, nyilván te is gondolsz róla valamit.

– A Hegedűs a háztetőn esetében nyilván megkerülhetetlen, hogy egy zsidó közösségről szól, de nem csak erről. Alföldi el is mondta a sajtótájékoztatón, hogy az nem jó, amikor olyan helyzetbe hoznak egy népcsoportot vagy egy egész népet, hogy a fejük fölött döntenek róluk, és a végén el kell hagyniuk az országot. Ez a magyar állapotokról szól. Nyilván azért csinálunk színházat, hogy próbáljunk vele mondani valamit. De ez mindig előfordul, ez az emberiség problémája.

– Az aktuálpolitikáról mit gondolsz?

– Erről nem szeretnék beszélni, mint színész, de azt gondolom, hogy nem mennek jó irányba a dolgok. Túl sok a szegény ember, nagyon nagyra nyílt az életszínvonal területén az olló és nem igazságosan nyílt ekkorára. Igen sok olyan dolog van, amit nem tudok megmagyarázni, sok mindent nem értek, hogyan történhet meg.

– Sokan pedig azt nem értik, hogyan lehetett otthagyni a feleségedet, a gyerekeidet…

– Nem hagytam ott őket, amikor tudok, elmegyek hozzájuk. De akár forgatásra is odahozza őket az édesanyjuk, Ancsika, és ott is megölelem őket. Azt pontosan tudják, hogy nem a fenekemet verem a földhöz és nem Mallorcán nyaralok, hanem dolgozom, és esetleg ezért nem látnak egy napig.

– Sok vargabetű volt az életedben, alkohol, drog, baleset, börtön, ez ügyben én időnként meg szoktalak védeni, hogy ahhoz, hogy remekül eljátssz dzsentrit, diktátort, gyilkost, nem lehet minden nap otthon békésen enni a húslevest. A balesettől a börtönig színészi szempontból valószínűleg temérdek minden kamatoztatható tapasztalatokat jelent.

– Ezek igen, persze, ezek a téglák nyilván belekerülnek a hátizsákba és ha az ember nem is gondol rá, akkor is ott van az arcán vagy a néző fejében, ha olyan szituáció jön, akkor rögtön hozzáköti azt, amit rólam gondol. Ez, ha lehet ilyet mondani, bizonyos szempontból előny, de senkinek nem javaslom, hogy emiatt ilyesmiket kipróbáljon.

– Ugyanakkor a lelkedben ez teherként minden bizonnyal ott van, akár örökre is.

– Hát biztos, hogy ott van. A fene tudja, hogy az ember ezt mikor tudja rendesen feldolgozni vagy feldolgozható-e egyáltalán. Én azt mondom, hogy ezen nagyrészt túl vagyok, ez megtörtént, ez is az én életem volt, hozzám tartozik, de azt hiszem, hogy ezt már magam mögött hagytam.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!