Kezdőlap Címkék Szovjetunió

Címke: Szovjetunió

Sztálin elvtárs a népszerűsége csúcsán?

A Szovjetunió ura, aki több mint húsz éven át teljhatalommal irányította a világ első kommunista államát, a ma élő oroszok szemében pozitív történelmi alak. Mindenekelőtt azért, mert megnyerte a második világháborút. A diktatúra szörnyűségeit úgy tekinti a ma élő oroszok többsége mint szükséges áldozatot a világháború megnyeréséhez.

A Levada közvélemény-kutató intézet szerint az oroszok 70%-a tekinti pozitívnak Sztálin elvtárs szereplését a szovjet állam élén. Csak 19% nyilatkozott negatívan Joszif Viszarionovics Sztálinról, aki többmillió honfitársát gyilkolta meg. A kedvező vélemények száma emelkedett a négy évvel ezelőtti felméréshez képest, a negatív vélemények száma pedig jelentős mértékben csökkent.

Sztálin egyik leszármazottját felháborítja a kedvező értékelés: az egyik dédunokája, Jacob Dzsugasvili elítélte a tömeges megtorlásokat, melyek a Szovjetuniót abban az időben jellemezték. „Aki igazolhatónak tartja ezeket a gyilkosságokat, annak vagy elment az esze vagy igen kétséges az erkölcsi alapállása!” – fogalmazta meg véleményét meglehetősen sarkosan dédapjáról Jacob Dzsugasvili. Sztálin továbbra is a Vörös téren van eltemetve – igaz, hogy már nem a mauzóleumban Lenin mellett. Miután Sztálin utóda, Hruscsov elítélte a korábbi idők terrorját, a grúz vezér holtteste kikerült a mauzóleumból, de a többi híres bolsevik vezető között van eltemetve a Vörös téren Moszkvában. Időnként felmerül, hogy el kellene vinni onnan, de a döntéshozók – tekintettel a közvéleményre – óvakodnak ettől, hiszen Sztálin még mindig a világháborús győzelmet és Oroszország világhatalmi státuszát jelenti az oroszok többsége számára.

Moszkva: 5 percen belül megsemmisíthetjük a Pentagont

1

Az új orosz hiperszonikus rakéták képesek arra, hogy öt percen belül célba találjanak Washingtonban – közölte az orosz állami televízió. Térképen mutatták be, hogy az orosz rakéták milyen célpontokra vannak irányítva az Egyesült Államok területén.

Az elnököt éppúgy célba vették mint a hadügyminisztériumot. Mindez a hidegháborúra emlékeztet. Putyin elnök a nemzethez intézett üzenetében orosz ellenességgel vádolta meg az amerikai diplomáciát. Minden oroszok ura hangsúlyozta: „készen állunk egy újabb kubai válságra!”

1961-ben a világ orosz-amerikai nukleáris háború szélére sodródott miután a Szovjetunió rakétákat helyezett el Kubában, ahol Fidel Castro vezetésével röviddel azelőtt győzött a szocialista forradalom. A Washingtonra irányított orosz rakéták kicsapták a biztosítékot Kennedy elnöknél, aki elrendelte Kuba blokádját. A világháborút elkerülték, de Hruscsov nem sokkal később megbukott – jelentős részben épp a kubai válság miatt.

Trump elnök felmondta az INF egyezményt, melyet még Reagan elnök írt alá Gorbacsovval. Ez az egyezmény vetett véget a hidegháborúnak miután korlátozta a közepes hatótávolságú rakéták elhelyezését Európában. Trump azzal vádolta az oroszokat, hogy megszegték az egyezményt. Putyin azt hangsúlyozza: nem akarnak újabb fegyverkezési versenyt, de a kihívásra válaszolnak. Nyilván ennek a része volt az is, hogy térképen mutatták be Moszkvában: milyen amerikai célpontokat érhetnek el a hiperszonikus rakéták öt perc alatt az Egyesült Államok területén.

Hitler bajusz és karlendítés a Vörös téren

Időnként szélsőjobboldali, fasiszta csoportok tüntetnek Moszkvában, és horogkereszttel valamint Heil Hitler köszönéssel masíroznak. Az hír azért is megdöbbentő, mert a második világháborúban az orosz főváros szenvedett leginkább a náci hadsereg rémtetteitől.  A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Krausz Tamás történész viszont azt mondja, hogy Oroszországban nem a nácik, hanem az új szélsőjobboldal a demokrácia legnagyobb ellenfele. Az egyetemi tanár szerint a populizmus számolta fel a demokráciát Magyarországon és Lengyelországban is. Ugyanakkor Krausz felhívja a figyelmet arra, hogy a civilizált világ által támogatott Ukrajna hadseregében az újfasiszták meghonosították a náci köszönést.

 

A világ elképedve hallja, hogy Moszkvában fasiszta csoportok, horogkereszttel és karlendítő Heil Hitler köszönéssel masíroznak. A náci vezér tényleg belopta magát az orosz lelkekbe?

Ezek hatásvadász hírek, amelyek legfeljebb néhány lökött különcről szólnak. A nácizmusnak valójában nincs tömegbázisa Oroszországban. Egy olyan országban, amely a legitimitását a Hitler elleni, 27 millió áldozatot követelő Nagy Honvédő Háborúból meríti, ott a nácizmusnak nem is lehet táptalaja. A hírekben szereplő figurák legfeljebb lázadásból, figyelemfelkeltésből öltik magukra az oroszok számára rendkívüli módon ellenszenves jelmezt, néhányan náci kollaboránsok leszármazottai. Ráadásul ezeket a figurákat bármely pillanatban elviheti a rendőrség, mert megnyilvánulásaikat a törvény is tiltja. Ha az orosz szélsőjobb csak ezekből a nácikból állna, akkor a szélsőjobboldal nem lenne veszélyes Oroszországban.

Mindez annyira közismert, hogy tényleg teljesen érthetetlen, hogy egy ilyen országban mégis megjelenhet a Hitler kultusz. Mi a magyarázata?

Ez a jelenség Európa keleti felén szinte mindenütt feltűnik a rendszerváltás óta, de a térségünkben ma már nem a nácizmusnak van hagyománya. Az orosz nácik olyan mértékben perifériális jelenségnek számítanak, hogy ha csak ez a veszély létezne, akkor ennél a pontnál lényegében abba is hagyhatnánk az interjút.

Az előbb mégis azt mondta, hogy van szélsőjobboldali veszély az oroszoknál is.

Persze, mert az etno-nacionalista szélsőjobboldali felbuzdulás, amely kiindulópontként az orosz nemzet felsőbbrendűségét fogalmazza meg más nemzetiségekkel szemben, szociális mozgalom helyett kirekesztő, imperiális célokat tűznek napirendre visszafordulva a távoli múlthoz.  Egy ilyen típusú jobboldalnak kétség kívül van társadalmi felhajtóereje.

A hitlerista jelenségeknek sokkal erőteljesebb hatása van azokban az országokban, amelyek a két világháború között, illetve a világháború idején szövetségben álltak a náci Németországgal. Ide sorolható Magyarország is, ahol az elmúlt évtizedekben találkoztunk szélsőjobboldali megnyilvánulásokkal, hivatalos rangra emelt Horthy-kultusszal.  De a többi Kelet-európai országban is érzékelhetőek ezek a náci hatások, ilyen szélsőségek még Lengyelországban is felbukkannak, a Baltikumban rég óta, Lettországban például a Waffen SS minden évben összejön, és legális gyűlést tarthat. Ez Oroszországban elő nem fordulhatna, viszont ez a jellemző a „Majdan” Ukrajnájában is, Bandera és az Ukrán Felkelő Hadsereg, amely részt vett lengyelek, szovjetek és speciálisan a zsidók kiirtásában, a nemzeti függetlenség kultikus elemévé váltak.

Ukrajnában több szélsőséges nacionalista szervezet is akad, köztük fegyveresek, melynek tagjai nem egyszer halálos áldozatokkal járó brutális akciót indítottak ukrán állampolgárok, romák ellen.  

Valóban sokféle szélsőjobboldali alakulat létezik, de elsősorban azt érdemes vizsgálni, hogy az ukrán nemzetállam, amely az egykori szovjet és a mai orosz hatalommal szemben fogalmazza meg magát, ebben talál magának gyökeret, mint pro-fasiszta, vagy pro-náci hagyomány. Ilyen két meghatározó súlyú formáció, az Ukrán Nacionalisták Szervezete és az Ukrán Felkelő Hadsereg, mindkét alakulat a fennálló hatalom része.  

 

Ezek harci különítmények, amelyek véres akciókat, leszámolásokat hajtanak végre. Mi a gyökere ezeknek a szervezeteknek?

Az fontos, hogy mindkét említett szervezet része a hatalomnak. Miközben az ukránok náci német támogatással a Vörös Hadsereg ellen harcoltak a második világháborúban. Az ukrán Andrijovics Bandera, és Roman Suhevics a Waffen SS és a Gestapó oldalán a Szovjetunió ellen harcolt. Ez a két embert 2014 után, a kijevi Majdani fordulat után létrejövő új hatalom nemzeti hősökké kiáltotta ki. Miközben lerombolták a Vörös Hadsereg számos emlékhelyét, s az addig becsben tartott szovjet szobrokat is ledöntötték.

Ezt a szélsőjobboldali szervezetet biztos nem Moszkvából finanszírozzák, de ma tartja magát az a vélemény, mely szerint az európai szélsőségeket viszont az oroszok pénzelik. Ön szerint is így van?

Feltehetően dotálnak olyan csoportosulásokat, amelyek fellépnek a ruszofób, oroszellenes erőkkel szemben. Akkor is támogatják ezeket, ha azok a politikai szélsőjobbot, vagy ha a szélsőbaloldalt képviselik.

Ezzel nem gyengítik az Európai Uniós országokat, illetve az Egyesült Államokat?

De igen, mert elsősorban az oroszok elszigetelődését, izolációját igyekeznek megakadályozni, gondolok itt mindenekelőtt az amerikai-európai szankciós politikára is. Ennél sokkal nagyobb veszélynek látom, hogy a nyugati polgári demokráciák, mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Európai Unió az oroszokkal szemben pénzzel, fegyverrel, politikai eszközökkel támogat egy pro-náci rezsimet Ukrajnában azzal a céllal, hogy kiterjeszthessék a NATO ellenőrzését Oroszország határaiig.  Mindeközben az ukrán rezsim demokratikus zászló adja el szélsőségesen antidemokratikus portékáját. Ukrajnában a hatalom betiltja az európai nyelvek – így a magyar, a román, a lengyel, a bolgár, de persze mindenekelőtt az orosz – oktatását is az iskolákban. Tehát egynemzetiségű állam kialakítására törekednek az ukránok, ami botrány az Európai Unió által hirdetett értékek szempontjából, hiszen Ukrajna egy soknemzetiségű ország. Mégis az ukrán „etnikum” adja az oligarchikus állam legitimitását az etno-nacionalizmus szellemében.

Ez pontosan mit jelent?

Azt, hogy az ukrán nemzetet a többiek fölé helyezi. A többi nemzetiség pedig vagy megszokik, vagy megszökik…

Ez lehet az alapja annak is, hogy ukrán nacionalisták tüntettek Magyarország beregszászi konzulátusa előtt, követleve a képviselet kiutasítását, mert szerintük az az „ukrán ellenes politikai eszközévé vált”. Éleződik a helyzet?

Feltétlen, bár azt nem állítom, hogy a magyar kormány intézkedéseinek nincsenek nacionalista megfontolásai, de a magyar ott egy 150 ezres kisebbség, amely több generáció, tehát évszázadok óta él „Ukrajnában”. Emiatt aztán feltétlen joga, hogy az általános iskolában magyar nyelven tanulhasson. A nyelvi, kulturális korlátozás elfogadhatatlan, hisz ezzel minden érintett nemzet jogait sértik. A közelmúltban járt Magyarországon egy ukrán emberi jogi mozgalom, amelynek tagjai elmondták, hogy Ukrajnában hogyan korlátozzák az emberi jogokat. Úgy fogalmaztak, hogy ez a berendezkedés egy pro-náci rezsim, amely speciálisan az ukrán fasiszta hagyományokra épít. Parasenko elnök meghonosította a náci köszönést az ukrán hadseregben, továbbá: nemzeti hősökké avatták az ukrán fasiszta hagyomány két említett figuráját.

Az persze szintén igaz, hogy felvételek igyekeztek igazolni, hogy a magyar konzulátus megsértette az ukrán törvényeket. A helyben élő magyarokat próbálták eligazítani, hogy mikor érdemes elővenni a magyar, mikor az ukrán útlevelet. Miközben a kettős állampolgárságot az ukránok tiltják. 

Ha Ukrajna tényleg be akar lépni az Európai Unióba, el kell fogadja a kettős állampolgárság tényét, hiszen  a kettős állampolgárság legitim az Európai Unióban, de néhány helyen valóban tiltják. Ezt viszont illik figyelembe vennie az ukrán politikát bírálóknak. Persze, ne felejtsük el, hogy az ukrán parlamentben, a Radában sok kettős állampolgár ül.

Az igaz, hogy Ukrajnában a politikai szereplők időlegesen tudomásul veszik, hogy nincs demokrácia?

Ez nem kérdés, hisz Ukrajnában nincs demokrácia, betiltották a kommunista pártot, Kelet-Ukrajnában úgyszólván népirtás zajlott le, tízezer civilt gyilkoltak meg, ami csak diktatórikus rendszerben fordulhat elő. Van ugyan parlament, ellenzék és választás, tehát formai értelemben a demokrácia csaknem minden kelléke megvan, de egyik sem úgy működik, ahogy kellene.

A kommunista pártot nem az orosz-barátság miatt tiltották be?

De, részben ezért, mert az ukrán fasizmus attól félt, hogy a kommunisták nyitva hagyják a kapukat a szovjet és az orosz kulturális hagyományok és befolyás előtt. De a lényeg, hogy azzal az illúzióval feltétlen le kell számolni, hogy ebben a térségben nyugati típusú demokráciát lehet építeni. Ez ugyanis nem elhatározás kérdése, hiszen ahol felülről kinevezett oligarchikus tőkéscsoportok gyakorolják a hatalmat, s nincs demokratikus burzsoázia, ott csak oligarchikus rendszert lehet létrehozni. Polgári demokráciát csak demokratikus polgársággal lehet létrehozni, de ilyen nincs Ukrajnában, de nincs a balti államokban vagy Lengyelországban, sőt, Magyarországon sem. Az Orbán-rendszer is erre a két világháború közötti politikai, kulturális hagyományra épít, ezért nem tud másként cselekedni.

Nálunk azért már volt polgári demokrácia, csak mára sikerült felszámolni. Talán a hagyományai nem elég erősek, de vannak olyan vélemények, hogy az orosz politika is megpróbál befolyást szerezni, s destabilizálni a térségben. Mit szól ehhez?

Ez szamárság! Természetesen minden gazdasági együttműködésnek vannak politikai konzekvenciái; aki fizet, az petyegtet. Természetesen a gazdasági együttműködésnek van politikai jelentősége és hatása. Ez a befolyásszerzés minden nagyhatalom geostratégiájának része. De ha azt mondaná bárki, hogy ez ott végződik, hogy Magyarország kilép az Unióból, amit az oroszok megfinanszíroznak, akkor az vicces tévedés. Nincs erre elég pénze az oroszoknak, s azt sem hiszem, hogy destabilizálni tudják egész Európát. A Szovjetunió a világ termelésének 12 százalékát adta, Oroszország már csak a 2 százalékát! Így aztán teljesen felesleges monomániásan az orosz befolyásról beszélni, az oroszokkal ijesztgetni, beszéljenek inkább ennél fontosabb dolgokról: pl. a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekről.

Ami pedig a náci szélsőségeket illeti: ez ma már pusztán rendőri ügy. A legtöbb helyen törvény tiltja a jelenlétüket. Az új szélsőjobboldal populista, tekintélyelvű, egyszerre antiszemita, iszlamofób idegengyűlölő, amely autoriter rendszerek szolgálatában áll. Ez van Magyarországon, Lengyelországban. Ez az új szélsőjobboldal, amely felszámolta a polgári demokráciát. Tehát ez az új szélsőjobboldal, nem pedig a nácik, a demokrácia legerősebb ellenfelei.  A nácikat csak pillanatnyi politikai célokra használják mindenütt. Ijesztgetnek velük, elterelik a figyelmet saját politikai tévútjaikról.

 

Óriási orosz hadgyakorlat a Távol-Keleten

0

Több mint háromszázezer katona, 36 ezer tank és több ezer repülőgép vesz részt a Vosztok (Kelet) elnevezésű hadgyakorlaton, amely 1981 óta a legnagyobb a térségen. 1981-ben a NATO támadását feltételezve rendezett óriás-hadgyakorlatot a Szovjetunió, a szovjet birodalmat megrendítő lengyelországi válság nyomán.

Most az agresszív külső környezettel indokolta a hadgyakorlatot Dmitrij Peskov, Vlagyimir Putyin elnök szóvivője. A részleteket Szergej Sojgu hadügyminiszter ismertette. Tőle tudni azt is, hogy kínaiak és mongolok is részt vesznek a távol-keleti hadgyakorlaton.

Oroszország katonai fenyegetéséről általában Lengyelország és a balti államok szoktak panaszkodni. Ők sürgetik a NATO-t és főként az Egyesült Államokat, hogy fokozza katonai erejét a térségben, az oroszok elrettentésére.

A szeptember közepére tervezett Távol-keleti hadgyakorlat Moszkva érdeklődésének új súlypontját jelzi.

A térségben jelentősen enyhült a feszültség azt követően, hogy júniusban Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor találkozott Szingapúrban. Észak-Korea vezetője megígérte a nukleáris leszerelést, cserébe az amerikaiak lemondtak a nagy hadgyakorlatokról. Aztán kiderült: Észak-Korea nem nagyon siet az atomfegyverek leszerelésével. Erre válaszul Washingtonban közölték: újrakezdődnek a hadgyakorlatok a Koreai-félszigeten.

Erre lehet válasz az orosz hadgyakorlat, amelyen kínai és mongol katonák is részt vesznek. A kínaiak létszáma 3200 fő lesz –  közölte a pekingi hadügyminisztérium. Kína és az USA között kereskedelmi háború folyik, és emellett súrlódások vannak a flottaműveletek miatt is a dél-kínai tengeren. Oroszország és Kína szoros szövetséges. Míg a gazdaságban ezt Kína fölénye jellemzi, katonai téren Oroszország az erősebb. Valószínűleg mind Moszkvában, mind pedig Pekingben úgy értékelik a helyzetet, hogy Washingtonban csak az erődemonstrációból értenek.

Minden héten az utcán tüntet a nép ellenségeként kivégzett férfi fia

0

Hétfőn volt a 65. évfordulója Sztálin halálának, de sokan vannak, akik nem felejtenek. Egy moszkvai férfi, akinek apját 80 éve végeztette ki Sztálin, minden szerdán az utcán tüntet azért, hogy létrehozzanak egy emlékhelyet az áldozatoknak.

 

Alekszej Neszterenko Sztálin halálának 65. évfordulója kapcsán mondta el a történetét a RedioFreeEurope-nak. Bevallotta, hogy neki is sokáig tartott rájönni, hogy Sztálin egy véres kezű zsarnok volt, és nem az az idol, akire az egész szovjet blokknak fel kellett néznie. A 79 éves férfi évek óta minden szerdán kiáll egy táblával a Nikolszkaja utca 23. elé, ahol apját 1938. szeptember 12-én kivégezték.

Neszterenko csak Sztálin halála után, 1954-ben tudta meg, hogy apja „a nép ellensége” volt, és ezért ítélték el és börtönözték be. „Csak most kezdtem el megérteni azokat a szörnyűségeket, amiken anyám keresztülmehetett” – mondja Neszterenko. Mikor az apját 1937-ben letartóztatták, minden rokonuk eltűnt, sokan a nevüket is megváltoztatták, hogy ne kelljen osztozniuk a következményekben. Apja több hónapnyi kínzás után sem vallott be semmit, ezért 1938-ban kivégezték, és a felesége egyedül maradt három kisgyerekkel.

A család viszont nem tudta, hogy az apa már nem él:

eredetileg ugyanis 10 év börtönre ítélték azzal a kitétellel, hogy levelet sem válthat a külvilággal. Mikor ez 1947-ben letelt, a felesége megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot abban a hitben, hogy még él.

Neszterenkót a 2000-es években kezdte igazán foglalkoztatni apja sorsa: felkutatta a hozzáférhető dokumentumokat a Nikolszkaja utca 23-ról, amely akkoriban katonai bíróságként üzemelt. 2007-ben egy nagy könyvet nyomtak a kezébe, amelyben 4000 ezer áldozat neve szerepelt, akiket az épületben végeztek ki. Az apja neve is köztük volt a nép ellenségeként említve. Halálos ítéletét maga Sztálin írta alá.

Az idős férfi megtudta, hogy az orosz Memorial nevű emberi jogi szervezet múzeumot akar nyitni az épületben. Arszenij Roginszkij, a szervezet tavaly elhunyt vezetője viszont felvilágosította, hogy sajnos erre nemigen kerül sor még az ő életükben.  Neszterenko nem nyugodott bele ebbe: 2010-ben barátai és családja segítségével filmet készített a Nikolszkaja utca 23-ról, amelyben 2016 óta gyógyszertár üzemel, és elkezdték a felújítását. Neszterenko elhatározta, hogy ameddig csak az ereje engedi, minden szerdán az épület előtt fog tüntetni. Azt szeretné elérni, hogy a kivégzések 80. évfordulójára táblákat helyezzenek ki, amelyek megemlékeznek az áldozatokról. Neszterenko azonban maga sem nagyon bízik abban, hogy vállalkozása sikerrel jár: a hatóságoknak benyújtott kérelmét

olyan emberek fogják elbírálni, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy nem léteztek a sztálini kivégzőlisták

– mondja.

(MTI/EPA/Zurab Kurcikidze)

Az idős férfi szerint az orosz társadalom soha nem fog tudni továbblépni, anélkül, hogy elfogadná és feldolgozná ezeket a tragédiákat, hiába telt már el 65 év Sztálin halála óta. Szerinte „a nép ellenségei” ma is élő gyermekeinek küzdenie kellene ezért, még akkor is, ha maguk az orosz emberek is sokszor elutasítóak. Neszterenkót magányos tüntetésein néha megszólítják a járókelők, és a nagy részük nem támogatja az ügyét. A legtöbben azt gondolják, hogy el kellene már felejteni ezeket a dolgokat, de olyan is van, aki rákiabál, hogy nem végeztek ki eleget a fajtájukból – mondja.

Sztálin megítélése 65 évvel halála után is problémás Oroszországban: habár kultuszának lebontására voltak kísérletek, és elítélték az általa elkövetett bűnöket, korántsem a Nyugaton kialakult diktátorkép a meghatározó. Tömeggyilkos helyett inkább egy erős kezű vezetőként tekintenek rá, akinek a második világháborús diadal is köszönhető. Ebbe a vonalba illeszkedik az az értelmezés is, amelyet Vlagyimir Putyin támogat, és ami miatt az utóbbi években megkezdődött egyfajta rehabilitációja is Sztálinnak.

Egyes felmérések szerint az orosz társadalomnak majdnem a felében pozitív kép él a diktátorról, akinek a sírjára hétfőn is több százan vittek virágot Moszkvában.

Hetven éves a lőporos hordó, avagy amikor az ENSZ felrobbantotta a Közel-Keletet

0

Hetven évvel ezelőtt ezen a napon jelentős fordulatot vett a Közel-Kelet történelme: ekkor tartották a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-szavazást. A nagyhatalmak azt hitték, hogy ezzel végleg megoldódik a „palesztinkérdés” és a második világháború borzalmait túlélő zsidóság számára egy sokkal nyugodtabb időszak veheti kezdetét. Ám nem így történt: habár korábban is voltak kisebb konfliktusok a két népcsoport között, ezek eltörpültek az 1947-es utáni eseményekhez képest. 

Sokak véleménye szerint az ENSZ első „igazi főpróbája” az 1947. november 29-én tartott szavazás volt. Az alig három éve működő nemzetközi szervezet tagállamai ekkor döntöttek „Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervéről” , amely egy arab, egy izraeli állam létrehozását, illetve Jeruzsálem nemzetközi felügyelete alá helyezését jelentette. A tervezetre

 

33-an igennel voksoltak (köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió is), miközben 13-an ellene (az összes arab ország) voltak és 10-en pedig tartózkodtak.

Így megszületett az 181-es számú határozat: létrejött egy arab és egy izraeli állam, valamint Jeruzsálem városa különleges státuszt kapott (corpus separatum, vagyis a várost külön nemzetközi kormányzat és az ENSZ igazgatása alá rendelték).

Palesztina felosztásának terve 1947-ben. A térkép forrása: Wikimedia Commons.

Azonban hosszú vezetett idáig, Izrael (újra)megalapításának a gyökerei jóval távolabbra nyúlnak vissza, mint a holokauszt vagy az első világháború. Habár már a középkortól kezdve több zsidó rabbi és értelmiségi is szót emelt a „Szentföldre való hazatérés mellett”, egy önálló zsidó állam létrehozása a Palesztinában csupán elméleti szintben létezett, semmiféle gyakorlati (akár diplomáciai, akár jogi) megvalósítás nem követte az elképzelést. Az első személy, aki komolyan gondolta Izrael állam létrehozását, az az Osztrák-Magyar Monarchia területén született Herzl Tivadar volt. Legfontosabb művében, vagyis az 1986-ban kiadott A zsidó állam (Der Judenstaadt) rakta le a politikai cionizmus alapjait.

A cikk a tudományos szakirodalom hivatalos definíciója szerint értelmezi a politikai cionizmus fogalmát: egy olyan szekulárison és liberalizmuson alapuló ideológiai és mozgalom, amely bár nem függetleníthető a zsidó vallástól, elsődlegesen etnikai alapokhoz köthető, végcélja pedig Izrael állam megalapítása a Palesztinának nevezett régióban.

Theodor Herzl (Herzl Tivadar) – 1860-1904. A kép forrása: Link.

Ő részletesen kidolgozta egy zsidó állam megalapításának körülményeit, menetét és intenzív diplomáciai hadjáratba kezdett (még a török szultántól is kért segítséget), hogy külföldi támogatókat szerezzen Izrael megalapításához. Ám minden próbálkozása kudarccal végződött: még a zsidók többsége – ideológiai, gazdasági vagy vallási okokból kifolyólag – kritizálták Herzlt a nézetei miatt. Ő azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Bázelben – az első Cionista Világkonferencia helyszínén – „megalapítottam a zsidó államot, mégha ezt ma hangosan mondanám, általános kacagással fogadnák” – írta le naplójába Herzl, majd nagy dacosan hozzátette:

„De ötven év múlva ezt mindenki be fogja látni Az állam lényege a nép állam-akarása.”

Utólag már tudjuk, hogy jövendölése majdnem napra pontosan bejött, de akkoriban nem úgy tűnt, hogy bárki is komolyan venné az elképzelését. Igaz, hívei közül sokan még Herzl életében alijáztak (zsidó kivándorlás) Palesztinába, főleg a kelet-európai térségből, ahol a zsidók ellen elkövetett pogromok szinte mindennapossá váltak. Csakhogy a XIX és XX. század fordulóján a Közel-Kelet korántsem volt kedvelt célpont a kivándorló zsidóság körében, mert rendkívül száraz és meleg éghajlati körülmények között kellett dolgozniuk, alacsony volt az infrastruktúra és nagyon sok betegség (kolera, tífusz) pusztított a környéken.

Ugyanakkor szükséges hozzátenni, hogy a helyi arabokkal való viszony – kezdetben legalábbis – korántsem volt rossz: nem egy arab földtulajdonos, rendszerint olyanok, akik nem ott éltek – eladta a földjeit az első-két kivándorlási hullámban érkezett zsidóknak. Sőt, az sem volt ritka, hogy a zsidók a helyi sejkektől vásároltak maguknak védelmet és kaptak támogatását az esetleges rablótámadásokkal szemben. Idővel viszont megromlott a két népcsoport közötti viszony, amit csak tetőzött az oszmán hatóságok fellépései is.

A megromlott viszony miatt zsidók is alapítottak saját milíciákat: ezen a Hasomer tagjai láthatóak. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Mindezek miatt sok alijázott zsidó inkább továbbvándorolt az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába vagy Ausztráliába. A zsidó kivándorlás lelassulását jól mutatta, hogy az első tisztán zsidó várost is csak 1909-ben alapították meg, amely a Tel-Aviv (jelentése tavasz dombja) nevet kapta. Palesztina lakossága az első világháború előtt így nézett ki: 700 ezer főt tett ki, amelynek 77 százaléka muszlim, 13 százaléka zsidó, és 10 százaléka keresztény volt.

Tel-Aviv, amikor még sivatag és sátortábor volt a helyén. A kép forrása: Link.

Az első világháború fontos lépcsőfok volt a cionizmus történetében: 1917-ben jelent meg a hírhedt – és november 2-án 100. évfordulóját ünneplő – Balfour-nyilatkozat. A brit kormány nevében Alfred James Balfour megígérte Lord Rotschild bárónak és a nagy-britanniai Cionista Szövetségnek és a zsidó népnek a „nemzeti otthon” megteremtését. Csakhogy a britek óvatosan fogalmaztak: kötelezettséget már nem vállaltak, Izrael hátarait nem jelölték ki és jogvédelmet ígért minden közösségnek.

Nagy-Britannia szerepe pedig a közvélekedésekkel ellentétben később is árnyalt volt: hol a zsidók mellé állt, hol viszont az arab országokat támogatta, de voltak időszakok, amikor mindkét népcsoport ellen egyszerre lépett fel. Például  1923-ban Palesztina brit mandátum alá került, Winston Churchill, akkor gyarmatügyi miniszter, kiadta a cionizmus Fehér könyvét, amelyben leszögezte, hogy London a „cionista igények támogatását nem helyezi az arab igények elé” és korlátozni akarta a bevándorlást. Aztán mégis tíz évvel később a brit politika nem görgetett akadályt az alijázás elé, amely jelentősen felgyorsult a harmincas évek eseményei – például Hitler hatalomra kerülése miatt – jelentősen megnövekedtek. Emiatt az egyensúlyozó politika miatt a brit katonák és állampolgárok kedvelt célpontjai voltak az arab támadóknak és a zsidó milíciáknak.

A második világháború után Nagy-Britannia továbbra sem állt egyértelműen az önálló zsidó állam létrehozása mellé, sőt, inkább „lepasszolta” azt: 1947 elején London bejelentette, hogy visszaadja a Palesztinára vonatkozó brit mandátumot és az ENSZ-nél kezdeményezte a „Palesztina-kérdés” rendezését. Ehhez hozzájárult az is, hogy a második világháború után egyre többször került fegyveres összetűzésbe a Palesztinában tevékenykedő zsidó milíciákkal. Brit politikusok tudták, hogy minden anyagi kiadás, adminisztratív lépés és katonai létszám növelése ellenére, képtelen  sokáig fenntartani a Palesztina feletti uralmukat és a gyarmatbirodalom más, fontosabbnak tartott térségeivel kell foglalkozniuk.

Dávid Király Hotel felrobbantása 1946-ban. A 91 halálos áldozattal járó merényletet az Irgun nevű milícia hajtotta végre, amely már a második világháború alatt gyakran követett el támadásokat brit, de a még más zsidó milícia vagy szervezet ellen is. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Az ENSZ Közgyűlése 1947. április 28-án tűzte napirendjére a kérdést. Az Egyesült Államokban Henry S. Truman elnök azonnal kifejezte támogatását Izraelt illetően: így akarta „jóvátenni” elődje, Franklin Delano Roosevelt hibáját, aki szerint elég „közömbösen és tétlenül szemlélte” az európai zsidóság sorsát, miközben több arab vezetőnek – például Ibn Szaúd szaúdi – megígérte, hogy az Egyesült Államok csak az arabokkal való egyeztetés után fog állást foglalni a zsidó állam létrehozásának ügyében. Truman támogatásához hozzájárult még az is, hogy nagy az esélye annak, hogy a következő választásokon a zsidó szavazók majd rá adják a voksukat. Ezenfelül London és Washington közötti eltérő felfogás szintén közrejátszott: az Egyesült Államok bár a Szovjetunióval szemben és Európában fontos szövetségesnek tartotta Nagy-Britanniát, a „harmadik világban” kritikusan szemlélte a britek szerepét, amerikai tisztségviselők és politikusok többször elítélően nyilatkoztak arról, ahogyan London „a gyarmatai felett uralkodott”.

David Ben Gurion (1886-1973) . A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ennél viszont érdekesebb Szovjetunió szerepe, hiszen elsőre elég furcsának tűnhet, hogy az amúgy antiszemitizmusáról nagyon híres – és később a „cionista orvosok perét” folytató – Sztálin miért támogatta ennyire intenzíven az önálló Izrael létrehozását. A cionista mozgalmak és Moszkva közötti első kapcsolatfelvételre már a második világháború előtt sor került: Hájim Weizman (a Cionista Világszövetség akkori elnöke, majd Izrael első államfője) és Dávid Ben Gurion (1935 óta a Zsidó Ügynökség vezetője és majd Izrael első miniszterelnöke) gyakran találkozott Ivan Majszkijjal, a Szovjetunió londoni nagykövetével, aki biztosította őket arról, hogy a Kreml támogatja a kelet-európai zsidók alijázását Palesztinába, illetve  „a Szovjetunió megértette a cionisták céljait és a háború után azok megvalósítása mellé áll”.

Andrej Gromiko, a Szovjetunió ENSZ-nagykövete 1947. május 14-én eleget tett a korábbi szovjet ígéretnek: szerinte a brit mandátum nem elegendő a zsidók megvédésére, ezért vagy egy demokratikus, közös arab-izraeli országot hoznak létre, vagy két különböző nemzetállamot, és ehhez kérte a nemzetközi közösség támogatását is. Ez a kijelentés páratlan nagy népszerűséget váltott ki a cionisták körében. Ám Sztálin korántsem „felebaráti szeretetből” vagy ” a zsidók számára jogos elégtétel miatt” támogatta Izrael létrejöttét.

Egyrészt abban bízott, hogy a kelet-európai – persze nem a Szovjetunióból, hanem a „felszabadított” országokból – megnő az alijázók száma, amely egyes becslések szerint 1947 végére már a 300 000-hez közelített. Így az új zsidó államban olyanok kerülnek, akik nem vagy csak rövid ideig tapasztalták meg a szovjet típusú „népi demokrácia áldásait”, pozitív véleménnyel lesznek majd a fasizmust legyőző Szovjetunióról és Palesztinában széleskörben terjeszteni fogják a szocializmus eszméit. Végül a helyi választásokon ezek a Moszkva-szimpatizáns csoportok megszerznék a hatalmat, s így az új közel-keleti állam a keleti blokk legfontosabb ideológiai és politikai szövetségesévé lépne elő.

Ez pedig önmagában egy óriási geopolitikai sikert jelentett volna: Szovjetunió egy értékes szövetségesre lelt volna a Közel-Keleten, mivel az arab államokkal nagyon rossz volt a viszonya, mivel

Sztálin minden arab vezető a „brit imperialista ügynöknek tartott”. 

Az önálló Izraellel, és egy állandósuló közel-keleti konfliktussal meg lehetne osztani az „imperialisták figyelmét”, jelentősen meggyengíteni Nagy-Britannia szerepét a világban, illetve éket lehet verni London és Washington közé, ami évekkel később akár törésvonallá is kiszélesedhet. Végül pedig a Kreml abban is reménykedett, hogy a diplomáciai – vagy akár katonai – támogatásért cserébe benyújtja a „számlát”: egy szovjet haditengerészeti bázis létesítését a Földközi-tengeren.

Grominko felszólalásának és Sztálin támogatásának meg lett az eredménye: másnap létrehozták – 45 szavazattal 7 ellenében – az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottságának” (United Nations Special Committee on Palestine – UNSCOP). A Palesztinával foglalkozó 11 tagú különbizottság feladata az volt, hogy megvizsgálja Izrael létrehozásának jogi kérdéseit és felmérte annak esetleges következményeit. Az ENSZ-ben szándékosan kihagyták a nagyhatalmakat, akik viszont a más országokon (például az Egyesült Államok a latin-amerikai, a Szovjetunió Csehszlovákia és Jugoszlávián) keresztül igyekeztek érvényesíteni az akaratukat.

Június 16-én a csoport tagjai Palesztinába utaztak, ahol interjúkat készítettek a helyi arabokkal, a brit hadsereg tagjaival vagy a kibucokban élő zsidósággal. A levont tapasztalatokból végül egy megoldási javaslattal álltak elő: augusztus 27-én az UNSCOP hét tagja megszavazta a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-tervezetet, de hárman – India, Irán és Jugoszlávia – elleneztek. Ők ugyanis egy olyan elképzelést támogattak, miszerint egy kétnyelvű, szövetségi államot hoztak volna létre Palesztinában.

Karikatúra a 181-es határozat megszületése után: Bármilyen más javaslat? – (Halál az arabokra. Halál a zsidókra)

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió igennel voksolt, Nagy-Britannia a tartózkodók között volt, miközben az arab államok élesen elítélték  és nem fogadták el Palesztina felosztását. Ám ahelyett, hogy ez végleg megoldott volna a problémákat, helyette még inkább elmélyítette az ellentétet. Miután a britek bejelentették, hogy május 15-ig teljesen kivonulnak a térségből, ezért szinte mindenki számára világos volt, hogy elkerülhetetlennek tűnik az arabok és a zsidók közötti háború kirobbanása. A Zsidó Ügynökség és Hagana (Önvédelem) már korábban is diplomáciai hadjáratba kezdtek, hogy kézifegyvereket és modern hadieszközöket, mint vadászgépeket vagy harckocsikat, vásároljanak az európai országoktól vagy az Egyesült Államoktól.

Csakhogy miután Washington december 5-én fegyverembargó alá helyezte Palesztinát, amelyet később az ENSZ is támogatott, szinte lehetetlenné vált a nyugati haditechnológia és fegyverek beszerzése. Ezért végül a fegyvergyártásról híres Csehszlovákiához fordultak hadianyagért, amelyet meg is kaptak: 1948 eléjétől kézifegyvereket – a történelem sötét iróniája, hogy eredetileg ezeket a náci Németországnak szánták – adott el a zsidó milíciáknak. Nem sokkal később pedig vadászgépekkel, a szintén német gépekből továbbfejlesztett Avia S-199-el látta el a frissen alakult izraeli légierőt, amelyek nem kevés szerepet játszottak az első arab-izraeli háború alakulásában. Az arabok a briteken és a muszlim államokon – Törökország – keresztül fegyverkeztek és készültek fel az (első) arab-izraeli háborúra.

Felhasznált források:

Ha akarjátok, nem mese – Szemelvények Herzl Tivadar naplójából, cikkeiből, beszédeiből. Link: http://www.or-zse.hu/javne/Ha_akarjatok_nem_mese.pdf

Boussois, Sébastien: Izrael, szembesítve a múlttal: Tanulmány az „új történelem” hatásáról. L ‘Harmattan Kiadó, Budapest, 2013.

Kalmár Zoltán: Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2017.

Rucker, Laurent: Moscow’s Surprise: The Soviet-Israeli Alliance of 1947-1949. In: Cold War International History Project Working Paper, No. 46. 2011.

Ónody György: Iszlám és kard. Éghajlat Kiadó, Budapest, 2016.

Merkel ismét beleveti magát az EU-s ügyekbe

0

Angela Merkel is résztvesz az EU csúcson, mely a keleti partnerkapcsolatokkal foglalkozik, és ez is azt mutatja, hogy Németország milyen jelentőséget tulajdonít az egykori szovjet tagállamoknak – mondta Johannes Hahn bővítési biztos a Deutsche Wellének.

Angela Merkel – a kormányalakítási gondjai miatt – nem ment el a legutóbbi EU csúcstalálkozóra, melyet Göteborgban tartottak a szociális helyzetről. Most hat egykori szovjet tagállamot hívtak meg Brüsszelbe: Ukrajnát, Fehéroroszországot, Georgiát, Moldovát, Azerbajdzsánt és Örményországot.

Aljakszandr Rihoravics Lukasenka fehérorosz elnök nem vesz részt, hiába hívták, pedig az országa szerződést kíván kötni az Európai Unióval, és az EU nyitott is erre. Jelenleg az EU nincs olyan állapotban, hogy új tagokkal bővüljön, ráadásul olyanokkal, akik mindent megígérnek, hogy pénzt kaphassanak, majd nem nagyon teljesítenek semmit sem – véli Hahn. „Ezért most az ígéretek teljesítésének időszaka kell, hogy következzen”- hangsúlyozta a bővítési biztos.

„Az célunk, hogy az EU keleti határai közelében jólétben élő és sikeres államok legyenek”

– hangsúlyozta Johannes Hahn bővítési biztos, aki a keleti partner kapcsolatokkal foglalkozó brüsszeli csúcstalálkozó alkalmából nyilatkozott a Deutsche Welle közszolgálati médiának.

A szerződésszegő

0

A szovjet beavatkozást egyetlen ponton lehetett és lehet támadni: a Varsói Szerződés szerint a szerződő felek tiszteletben tartják az egyes országok szuverenitását, és csak akkor sietnek egymás megsegítésére, ha valamelyiket külső támadás éri. 1956-ban Magyarországot nem érte a béketáboron kívülről (katonai) támadás, ergo a szovjet beavatkozás jogtalan volt, ellentmond a Varsói Szerződés alapelvével, tehát a Szovjetunió a szerződésszegő.

56 évvel ezelőtt ezen a napon – ugyancsak vasárnap – hajnali 4:00 órakor iszonyatos morajra ébredtünk. Azt hittük ismét földrengés van, mint amilyent már január 12-én átéltünk. Csakhogy ez a rengés nem néhány percre mozgatta meg a csillárt meg a poharakat a vitrinben, hanem egyre erősödő és közeledő zúgás követte, lánctalpasok csattogásával. Aztán az ablakból tankok végtelen sokaságának lámpái, fényei tűntek fel. Apám csak ennyit mondott: „Elindultak.” Öregemet látszólag nem lepte meg, hiszen előző nap a rádió többször is bemondta: „Maléter Pál azonnal menjen Tökölre.” Minden egyes alkalommal, amikor bemondták Apám a rádiókészülék mellett, mintha futballmeccset hallgatott volna többször is felkiáltott: Ne menj! Csapda! Ne menj! Csapda!

Vasárnap hajnalban a rádió még nem szólt. Apám felhívta a húgát, a nagynénémet, aki a Keletinél lakott, ő is hasonlókat észlelt. A szovjet tankok kelet felől jöttek, és valamennyi főútvonalon özönlöttek a Belváros (a Parlament) felé: Váci út, Lehel út, Városligeti hídon át a Hősök terén keresztül a Magyar Ifjúság útjára (Andrássy), Ajtósi Dürer sor, Thököly út, Kerepesi út, Üllői út, Soroksári út stb.

Végre megszólalt a rádió. Nagy Imre beszélt. „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” – majd Egmont-nyitány. Amikor ezt játszották, mindig valami szomorú dolog történt.

Aztán a törvényes magyar kormány miniszterelnöke délután már a jugoszláv követségen volt, ahol a környék utcáit szovjet páncélautók zárták el. Persze mi azt hittük, hogy a diplomata negyedet akarják távol tartani az esetleges (utcai) harcoktól. Elég fura helyzet volt: reggel még helytállás, harcban állás a hívó szó, délutánra pedig menedék. A honvédelmi miniszter (Maléter) már előző nap (szombaton) szovjet fogságba esett, miután elment Tökölre, ahol letartóztatták. Vajon Nagy Imrét mi késztette híres, utolsó rádióbeszédének elmondására?

Igaz, engem a mai napig jobban foglalkoztat, hogy november elsején este – ugyancsak a rádióban – miért kellett bejelentenie, hogy Magyarország (egyoldalúan) felmondja a Varsói Szerződést, és kinyilvánítja az ország semlegességét.

Előző írásomra, mely 1956-tal, annak szellemével, no meg a körülményekkel foglalkozott, bírálatot kaptam egy olyan valakitől, akinek véleményére sokat adok. Egyenesen „szentségtörés”- nek tartotta, hogy „meggondolatlan döntés”-nek neveztem a Varsói Szerződés felmondását, mivel az – szerintem – jó okot adott a szovjet beavatkozásra. Bírálómnak abban igaza van, hogy ezen megjegyzésem (talán) gyengíti az 56-ról kialakult forradalmi képet és csorbítja a szabadság iránti vágyban kifejezett egységet. Viszont a történelmi tények ismeretében meggyőződésem, hogy e döntés bejelentése nélkül is elindult volna, ahogy el is indult, a szovjet hadigépezet.

A probléma ott van és volt, hogy ameddig a szabadság iránti vágyban a sztálinizmus ellen egyesült az ország, addig a többségben ehhez a diktatúrát megtestesítő szovjetellenesség is párosult. Október 23. késő délutántól magyarok voltak a barikád mindkét oldalán.

A Sztálin halála (1953) utáni új vezetés (Hruscsov) és irányvonal 1955-re alakult ki, amely aztán rövid idő alatt világhatalommá tette a Szovjetuniót. 1956-ra vált kétpólusúvá a világ. Jaltában (1945. febr.) még három győztes hatalom volt (USA, UK, SU). Az azt követő 10 évben aztán egyértelművé vált, hogy a két egykori gyarmati nagyhatalom (brit és francia) örökre elveszítette világpolitika jelentőségét. Ebben nagy szerepet játszott a II. világháború, mely jelentősen meggyengítette a tengerentúli területeikkel a kapcsolattartást. Másoldalról, a függetlenségi mozgalmak ügyesen kihasználták az egykori gyarmatosítóknak a világháború során felmerült hazai (európai) nehézségeit.

1945-ben, a nácizmus feletti győzelmi mámorban a világ mintha megfeledkezett volna a továbbra is antikapitalizmust és világforradalmat hirdető proletárdiktatúráról, a Szovjetunióról. Hat évvel korábban (1939) még Hitler és Sztálin együtt támadták meg Lengyelországot. Majd Hitler párizsi bevonulását (1940), mint a kapitalizmus egyik fellegvárának elfoglalását, üdvözölte dísztáviratában Sztálin. A két antikapitalista diktatúra és eszmerendszer (szovjet és náci) közül végül is Churchill döntött Sztálin mellett 1941 nyarán, amikor Európában már csak Nagy-Britannia küzdött egyedül a nácik ellen, és Hitler megtámadta a kapitalizmus elsőszámú ellenségét, a (proletár) világforradalmat hirdető munkásparadicsomot. Churchill ekkor katonai és gazdasági segítséget kezdeményezett Moszkvának, mert attól tartott, hogy a katonailag harmatgyenge Szovjetunió heteken belül elbukik, és akkor valóban senki sem menti meg Nagy-Britanniát, és vele együtt az európai kontinenst. Ez volt Sztálin és a Szovjetunió szerencséje.

Jaltában (1945. febr.) a háború végét jelentő megszállási öveztek kijelöléséről egyeztettek, nem pedig a megszállás időtartamáról. Annak megszűntetését, a kivonulás pontos menetét a békeszerződések (1947) utáni időkre tervezték. Közben Churchill már híres fulton-i beszédében (1946) jelezte, hogy hosszú távú megszállásra kell számítani, mert Moszkva Vasfüggönyt épít, azaz nincs szándékában Európából visszavonulnia az 1939. szeptember előtti határai mögé.

1953 fontos dátum a 20. század történelmében. Nemcsak Sztálin halála, no meg Nagy Imre első miniszterelnöksége miatt, hanem a szovjet diktátor utódának kiszemelt (ugyancsak grúz) Berija sorsa miatt is. Berijától sokan tartottak, mivel éveken, évtizedeken át Sztálin bizalmasa volt, és mint ilyen a titkosrendőrség (is) hozzátartozott. A sztálini „személyi kultusz”-t elvető új szovjet vezetés (élén Hruscsovval) okot próbált keresni Berija elmozdítására, elnémítására. Berija ugyanis véget akart vetni a hidegháborúnak. Elképzelése szerint egyesíti Németországot, méghozzá úgy, hogy a győztes hatalmakkal közösen kötnek egy semlegességet garantáló államszerződést. Ennek fejében az USA-tól (és Nagy-Britanniától) hatalmas „jóvátételt” követel. Többszörösét annak, amit 1941 nyarától a szövetségesek a Szovjetuniónak folyósítottak (és amit, azóta sem fizettek vissza). Ezenkívül a balti államoknak a kelet-európai „testvér országokhoz” hasonló státuszt („nemzeti autonómia”) kívánt adni. Egyes vélemények szerint Nagy Imre miniszterelnöksége is Berijának köszönhető.

A 1953-as berlini munkásfelkelés jó alkalomnak tűnt. hogy Berija elképzelését Hruscsov és társai antikommunistának (hazaárulónak) tartsák, és a Szovjetunióra nézve veszélyesnek. Még 1953 nyarán – amolyan kis puccs formájában – Beriját tőrbe csalták, letartóztatták, a hadsereget pedig készenlétbe helyezték attól tartva, hogy Berija hívei megpróbálják majd kiszabadítani. 1953 szeptemberében Hruscsov lett a párt első titkára. A Berija elleni bizonyítékgyűjtés (vádemelés) decemberig tartott, az egynapos tárgyalásra védőügyvédet nem kapott, és fellebbezésre sem adtak lehetőséget. A halálos ítéletet még ugyanaznap végrehajtották.

Berija esetéből is jól látszik a hruscsovi „olvadás” elve és természete: „desztalinizálás” igen, rendszerváltás nem, azaz semmi olyan, amely a („magasabb rendű”) szovjetrendszert (proletárdiktatúra, tanácsrendszer, stb.) veszélyeztethetné. Két év múlva (1955) az osztrák államszerződéssel (kicsiben) megvalósították Berija elképzelését, azzal kiegészítve, hogy a Szovjetunió politikai és katonai hatalmát előbb meg kell erősíteni Kelet-Európában, amit egyúttal (puffer)védőzónának is tekintenek, abban az esetben, ha nyugatról támadás érné. Ehhez tudni kell, hogy 1954-ben a Szovjetunió kérte felvételét a NATO-ba, amit az 1949-ben alakult védelmi szervezet elutasított. Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Erre volt válasz a Varsói Szerződés létrehozása 1955-ben. A kelet-európai országokkal addig csak kétoldalú szerződése volt a Szovjetuniónak, az 1955-ös megállapodás viszont az egymás közötti katonai segélynyújtást is biztosította. Tehát, ha valamelyiket külső támadás éri, akkor nemcsak a Szovjetunió, hanem valamennyi szerződő fél a bajbajutott segítségére siet.

A szerződésben csak a csatlakozás lehetősége szerepel, a szerződés felmondása nem! Lehet, hogy játék a szavakkal, de a NATO elnevezésben az „O” (organisation) szervezetet jelent, amihez „tagként” lehet csatlakozni vagy (elvben) kilépni. Franciaország nukleáris haderejét kivonta a közös (amerikai) főparancsnokság alól, de nem lépett ki, a partnerségi feladatokban továbbra is részt vesz. A Varsói Szerződés viszont nem tagokból állt, hanem szerződő felekből (contracting parties). Ergo, annak felmondása igen bonyolult lenne, hiszen a szerződő felek valamennyiével egyeztetni kell, és ez nem megy máról holnapra. Arról nem is beszélve, hogy egy védelmi rendszerből való kiválás súlyosan veszélyeztetheti a többi szerződő fél biztonságát, katonai rendszerét, (titkos kódok, támadási és védelmi tervek stb.) elsősorban persze a Szovjetunióét.

Ha Moszkva bele is egyezett volna hazánk semlegességébe, azt egy nagyon hosszadalmas eljárás előzte volna meg. Arról nem is beszélve, hogy a magyar példának követői lehettek volna a „béketáboron” belül.

Éppen ezért, a szovjet beavatkozás (mai ésszel és történelmi távlatból) elkerülhetetlen volt. Már csak azért is, mert a magát magasabb társadalmi berendezkedésnek hirdető szovjetrendszer elvből NEM engedhette meg, hogy a „béketáborból” bárki is kiváljék. Ez a proletárdiktatúra teljes kudarca lett volna, és ékes bizonyítéka annak, hogy a 1917-ben elkezdődött társadalmi kísérlet nem sikerült. Moszkva azt elismerte, hogy Sztálin sokat „hibázott”, de az államszerkezet (egypártrendszer, tanácsrendszer stb.) változtatásáról hallani sem akart. Az ugyanis (könnyen) az egész birodalom szétesését, végét eredményezhette volna.

A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, nemzetközi jogilag tehetetlen volt, hiszen a hidegháború éveit éltük. Európában két ellentétes társadalmi berendezkedés nézett egymással farkasszemet. Mindegyik a másikat tartotta gonosznak és Európa népeiben azt az érzést táplálta, hogy a másik akarja megtámadni, lerohanni, azaz a veszély kívülről jön. Ennek a gondolatnak lett a jelképe a NATO és a Varsói Szerződés. A Szovjetunió és Magyarország „konfliktusa” a Vasfüggönyön túl, a béketábor (saját) problémája volt. Természetesen a Szabadvilág aggódva figyelte az eseményeket, de beleszólni nem tudott. Az ENSZ sem tudott hathatos azonnali segítséget nyújtani. Ha azonnal született volna egy határozat, annak végrehajtása is hosszú ideig elhúzódhatott volna, sőt nem egy olyan van, amit már évtizedek óta nem hajtanak végre az érintett felek.

A szovjet beavatkozást egyetlen ponton lehetett és lehet támadni: a Varsói Szerződés szerint a szerződő felek tiszteletben tartják az egyes országok szuverenitását, és csak akkor sietnek egymás megsegítésére, ha valamelyiket külső támadás éri. 1956-ban Magyarországot nem érte a béketáboron kívülről (katonai) támadás, ergo a szovjet beavatkozás jogtalan volt, ellentmond a Varsói Szerződés alapelvével, tehát a Szovjetunió a szerződésszegő.

Stephen Elekes

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!