Kezdőlap Címkék Szovjetunió

Címke: Szovjetunió

Németország és a Szovjetunió a felelős

Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök visszaemlékezve a második világháború kirobbanásának 81-ik évfordulójára Németországot és a Szovjetuniót tette egyedüli felelőssé a II. Világháború kirobbanásáért.

Hitler és Sztálin 1939-ben paktumot kötött, és ebben felosztották egymás között az egész köztük fekvő régiót, így Lengyelországot is, melyet Molotov külügyminiszter  az első világháborút lezáró békék “szörnyszülöttjének” nevezett. A náci Németország csapatai szeptember elsején, a Szovjetunió katonái 1939 szeptember 17-én támadták meg a kétségbeesetten védekező Lengyelországot. Mateusz Morawiecki miniszterelnök újra felrótta a nyugati hatalmaknak, hogy tétlenül nézték Lengyelország pusztulását. A lengyel kormányfő egy olyan kisvárosban mondott beszédet, amelyre a nácik légiereje, a Luftwaffe több száz bombát dobott le, és ezzel több ezer alvó polgár halálát okozta.

Megemlékezés a Westerplatten

Andrzej Duda elnök mondott beszédet azon a Gdansk környéki területen, ahol a náci Németország megindította a második világháborút. Elmondta, hogy Lengyelország náci megszállásának idején több mint hatmillió polgár veszítette életét. A Lengyel Emlékezet Bizottsága szerint a hatmillió áldozat körülbelül fele zsidó volt. A holokauszt ennél több áldozatot követelt Lengyelország területén, ahol a haláltáborok működtek. Ide szállították például Magyarországról is a zsidókat 1944 tavaszán amikor több mint félmillióan kerültek a haláltáborokba Lengyelország területén. Döntő többségüket meggyilkolták.

2020 – a 75. évforduló

2020, történelmünk legnagyobb világégésére, pontosabban annak befejezésének 75. évfordulójára való emlékezés éve. Az év első kilenc hónapjának szinte minden napjára jut olyan esemény, mely a végső fegyverletételhez visz közelebb. Habár már az eddig eltelt két hónap (január, február) is jelzi, hogy még napjainkra sincs egyértelműen és alaposan feldolgozva a második világháború vége, befejezése.

Néhány közhely: „a történelmet a győztesek írják”, „soha többé háborút”, „soha többé Holokauszt”, stb. Az elmúlt 75 év rácáfolt ezekre a frázisokra, különösen Európában, ahol állítólag 75 éve béke van. Emlékeztetőül: 1956-ban legalább annyi épület károsodott meg Budapesten, mint 1945-ben. A délszláv háború (1991 – 2001) idején az elfogottakkal, mint hadifoglyokkal való bánásmód semmiben sem különbözött bármely náci haláltáborban elkövetett rémtettől. Ráadásul a srebrenica-i vérengzés, mészárlás a holland „békefenntartók” közelében történt. A jugoszláv szövetségi állam erőszakos felbomlását, a délszláv háborút, képtelen volt megakadályozni az „európaiság szimbóluma”, az EU. Végül a NATO-t, pontosabban az Egyesült Államok légierejét, kellett felkérni a „rendcsinálásra” (ahogy ez a II. világháború idején is történt!)

Valaki is komolyan állíthatja, hogy az elmúlt 75 esztendő európai történelmét a győztesek írták?

Talán Putyin helyzete és szerepe a legnehezebb az idei megemlékezésekben, hiszen hiába győztek 75 évvel ezelőtt elődei, a soknemzetiségű Szovjetunió népei, mára ez a dicsőség elhalványult, elsősorban az egykori szovjet-zóna, a Moszkva befolyása alá került közép-kelet-európaiak körében. Különösen a győzelemért életüket adók családtagjai csalódottak és nehezen veszik tudomásul ezt a – nevezzük – pálfordulást. Putyin évek óta próbálkozik valamit visszaszerezni abból a dicsőségből és tiszteletből, amit országa 1945-ben élvezett az iszonyatos emberáldozattal kivívott győzelem alapján. Nem véletlen, hogy meghagyta azt a (szovjet) himnuszt, amit Sztálin választott ki több pályázat közül, és ami csak 1944-ben váltotta fel az 1922 óta hivatalos szovjet himnuszt, a nemzetközi munkásmozgalom legelterjedtebb mozgalmi dalát, az Internacionálét. Majd a Szovjetunió megszűnése (1991) után már csak szöveg nélkül játszották az 1944 óta hivatalos dallamot. Aztán jött a sydney-i olimpia és az orosz sportolóknak nem volt mit énekelniük, végül Putyin 2000. december 25-én aláírta a himnusz új (hivatalos) szövegét.

Hála az internetnek (youtube) rengeteg visszaemlékezés látható „ferdeszemű” egykori harcosoktól, veteránoktól, akik az 1941-es náci orvtámadást követően, a Nagy Honvédő Háború idején, önként jelentkeztek a szovjet haza védelmére. Ez

némi magyarázat lehet, hogy miért volt oly sok ázsiai a Vörös Hadsereg Közép-Kelet-Európát elözönlő katonái között. Ugyanakkor a katonai vezetők között szinte csak európai kinézetűek voltak.

Hogy az idei, 75. évforduló-sorozat Európa keleti felén nem lesz valami felhőtlen, azt már az eddigi történések is mutatják, például Auschwitz felszabadítása. Putyin Jeruzsálembe ment a Yad Vashem-ben tartott Holokauszt megemlékezésre, amitől viszont távol maradt a lengyel államelnök, mivel állítólag a rendezők, szervezők nem engedték, hogy Putyin után beszédet mondjon. Ugyanakkor az Auschwitzban rendezett megemlékezésen Oroszországot csak a varsói nagykövet képviselte, pedig vagy 40 ország állam- és kormányfője jelent meg a világ legnagyobb zsidó temetőjében tartott megemlékezésen.

Közben Lengyelországban törvénybe iktatták, hogy börtönbüntetéssel sújtható az, aki a haláltáborral kapcsolatban Auschwitz lengyel nevét (Oświęcim) használja, vagy földrajzi helymeghatározóként mellé teszi a „lengyelországi” jelzőt.

Ebből is látszik, hogy a II. világháborúra emlékezés Kelet-Európában máig ki nem beszélt, történelmileg helyre nem tett eseményeket hozhat a felszínre. Ha a nácizmust tekintjük a világuralomra törő, minden mást elpusztító ideológia alapjának, akkor egyértelmű, hogy ennek az eszmének a legyőzése, mi több megsemmisítése volt a legfőbb cél. Egy eszme, mely nacionalista, nemzeti, származási, „faji” alapra helyezte a kontinens népeinek gondolkozását. Ez a szemlélet sokkal veszélyesebb a Föld lakosságára, nemzeteire nézve, mint maga a diktatórikus államforma, az egypártrendszer. Hiszen Hitler minden baj okozójának egyetlen népcsoportot, a zsidókat, nevezte meg, és jelölte ki elpusztításukat hetedíziglen. Ez a 20-30-as években nagyon sok európainak tetszett, mert úgy érezték, ha ez a népcsoport eltűnik Európából, de legalábbis országukból, akkor minden probléma, elsősorban a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség, egyik pillanatról a másikra megszűnik. Ez az antikapitalista felfogás hozta közös nevezőre a hitlerizmust és a leninizmust.

Mégis, az igazi nagy különbség, hogy amíg a nemzeti-szocialisták (nemzeti = nazional = náci) egy népcsoport (a zsidók) kiirtásától remélték a világ sorsának jobbra fordulását, addig a nemzetközi-szocialisták, azaz a kommunisták, a népektől, nemzetektől függetlenül a magántulajdon teljes felszámolásától, köztulajdonba vételétől várták az egyén életkörülményének látványos javulását. 

Talán érdemes megemlíteni, hogy a kontinentális európai birodalmak (orosz, német, osztrák-magyar, török) az I. világháború végén felbomlottak és „szocialista” (szociáldemokrata) köztársaságokká alakultak, melyek közül néhányból rövid időre szovjet-tanácsrendszer is lett. Moszkva hamar felismerte, hogy a két egypártrendszer, a sztálini (kommunista) szocializmus és a hitleri nemzeti szocializmus, könnyen összetéveszthető, ezért a Komintern-en keresztül a Szovjetunióval szimpatizáló nyugati baloldali körök elkezdték használni és terjeszteni a nemzetiszocializmus helyett az olasz fasizmus, fasiszta szót, fogalmat, jelzőt, majd ennek ellenzőikre az antifasiszta kifejezést, jelzőt.

A magyar nyelv és gondolkodás („mi mindig jók voltunk, mégis, mindenki minket bánt”) sajátossága, hogy ameddig a rasszista szó minden nyelven fajgyűlölőt jelent, addig a radikális magyar nacionalisták a fajvédő szót, fogalmat alkalmazták, és ezzel a többi nemzetiséget tették ellenséggé. Majd

az ősi, egyistenhitű felekezet tagjait törvényi úton átminősítették népcsoporttá, így lett a Kiegyezés óta (1867) törvénybe foglalt izraelitából „zsidó”. A deportálás, „külföldiül” kiutasítást jelent, és az állampolgárságtól való (tömeges) megfosztást.

Erre jó példa a napjainkban bátor hősként tisztelt felvidéki Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedüliként nem szavazta meg (tartózkodott) a deportálást. A szlovákiai magyar politikus ugyanis attól tartott, ha a deportálást, mint olyant, elfogadja a pozsonyi parlament, akkor – esetleg később – a magyar lakosság is szülőföldje elhagyására kényszeríthető.

Arról is szeretnek megfeledkezni a II. világháború ismertetői, hogy 1939-ben Lengyelország szovjet-náci felosztásával, Hitler szabadkezet kapott (Nyugat-)Európa lerohanására. Egyedül Nagy-Britannia állta a sarat a náci légitámadásokkal szemben. A demokrata párti és pacifista USA távol tartotta magát a harcoktól. Roosevelt elnök még 1940 októberében Bostonban is azt mondta:

„Fiaitok nem lesznek idegen háborúkba küldve”
(Your boys are not going to be sent into any foreign wars)

Végül, brit könyörgésre, Washington a szigetország részére és védelmére pénzért (lend and lease = kölcsönbérleti szerződés) volt hajlandó hadianyagot szállítani (1939-41). Az európai hadi és politikai helyzet tragikussá vált, amikor a szárazföldi Európa meghódítása (Blitzkrieg) után Hitler az Ural-ig akarta (Harmadik) Birodalmát kiterjeszteni, és ezért (1941. július) a harmat gyenge Szovjetunió ellen fordult.

Ellentétben Lenin paranoid kapitalista ellenességével (vagy félelmével?), Sztálin szó nélkül elfogadta a nyugati, angolszász szövetségesi (anyagi, hadiipari) segítséget, és a kínálkozó történelmi pillanatot, hogy kitörjön a világszerte megvetett proletárdiktatúra okozta elszigeteltségből.

Az európai kapituláció 75. évfordulójáig (1945. május 8-9) hátra lévő néhány hónap még tartogathat egy-két meglepetést a megemlékezéseken. Beleértve

a magyarországi harcok befejezését is. 1945. április 4. volt a szovjet hadijelentések szerint az a nap, amikor „a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarországról az utolsó német-náci egységeket, és hazánk területén befejeződtek a második világháborús harci cselekmények.” Erre a mai kormánypolitika képviselői nem akarnak emlékezni, vagy emlékeztetni.

Annak ellenére, hogy minden politikai felhang nélkül 1945. április 4. a magyarországi harcok beszüntetését, azaz a második világháború magyarországi bejezését jelenti. 

Emlékeztetőül: 1944. október 16-án puccs révén, náci segítséggel került hatalomra a Szálasi-kormány (önelnevezése szerint a Nemzeti Összefogás Kormánya) Budapesten, ám a szovjet front közeledtével 1944 decemberében a Dunántúlra helyezte át székhelyét. Miközben Debrecenben megalakult a szovjet támogatta ideiglenes kormány. Szálasiék 1945. március 28-án oszlatták fel hivatalosan a parlamentet, tagjai, pedig másnap, március 29-én hagyták el Magyarország területét.

A budai Vár 1945. februári védelmében részt vevőkkel ellentétben, az országot március végén elhagyó magyar alakulatok (és velük tartó politikusok) valójában megszegték a haza védelmére tett esküjüket. Vajon miért, és ezt azóta sem rótta fel senki, pl. a jelenlegi nacionalista politikai vezetés?

Arra sincs válasz, hogy a területileg Ukrajnához tartozó Jaltában (1945. február 4-11.) miért csak három szövetséges ország (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió) vezetője van jelen, majd öt hónappal később, a náci kapituláció után (május 8.), Potsdamban (júl. 17- aug. 02) már (Franciaországgal kiegészülve) négy győztes nagyhatalom dönt Európa további sorsáról, az egykori náci birodalom (és szövetségesei) területeinek megszállásáról?

A 75. évforduló megemlékezéseiből kitűnik, hogy mennyire nem ismeri a hidegháború 40 éve alatt ideológiailag befolyásolt magyar közvélemény a nácizmus feletti győzelem valódi okát, a kapitalizmus győzelmét.

Azt, hogy az USA a kapitalista szabadszellemnek megfelelően nagyon rövid idő alatt (szűk négy év = 1941-45) átállt a teljes hadiiparra, miközben (ellentétben a szovjettel), mindvégig azon volt, hogy megkíméljék az „emberanyagot”, és emberközéppontúvá tegyék a hadsereget, melynek érdekében olyan logisztikai újításokat, változásokat alkalmaztak, ami addig Európában ismeretlen volt.

Az egyik ilyen, a „hazai ízek” elérhetősége a világ bármely pontján, hogy harcoló katonáik érezzék az otthon közelségét. Ilyen volt megtalálni azt az alkoholmentes italt, mely csak Amerikában volt kapható. Nem véletlen kötöttek szerződést a Coca Colával, mely minden hadszíntéren jelen volt. 1964-ben az első budapesti önkiszolgáló étterem megnyitásakor egy ismerősöm odasúgta: „Ezt én már ’45-ben láttam az amerikaiaknál, sőt olyan tálcára kapták a kaját, melyen mélyedések voltak és mindennek megvolt a helye. A szakács úgy osztotta ki az ételt, hogy az egyikbe kimérte a levest, a másikba a krumplipürét, a harmadikba a húst, és még a salátának és a desszertnek is volt külön helye.” Ezzel szemben, ’65-ben a Néphadseregben csajka volt, meg zsíros, ritkán elmosott alumínium mélytányér.

Az európai hadszíntereken (legyen az Sztálingrád, Don-kanyar, Budapest ostroma, stb.) készült haditudósításokban, filmeken, fényképeken mindenhol hiányzik a sebesült amerikaiakra jellemző elsősegély nyújtás, az infúziós palackok.

Az amerikaiaknak sokkal fontosabb volt a csendes-óceáni hadszíntér, elvégre a japánok támadták meg őket. Az ottani csaták ismertetésekor feltétlen meg kell említeni az igazi nagy nevet és elmét, az abszolút konzervatív, antikommunista Douglas MacArthur tábornokot. Katonái rajongásig szerették, tisztelték, mivel nem a tiszti étkezdében, hanem katonái között fogyasztotta el ételét. Roosevelt elnököt komcsinak tartotta, olyannyira, hogy elnökké választása után le is szerelt a hadseregtől. MacArthur katonai ismereteit kamatoztatni elment a spanyol-amerikai háborút követően az USA gyámság alá került Fülöp-szigetekre tanácsadónak, ami 1945-ben (50 év elteltével = 1895-1945) kapta volna vissza függetlenségét. MacArthur a Csendes-óceán Svájcát akarta a spanyol nyelvű szigetcsoportból csinálni. Ezt a tervét hiúsította meg Japán 1941 végén, amikor támadást intézett Pearl Harbor és a térség amerikai támaszpontjai ellen. A kiváló katonát Roosevelt elnök azonnal visszahívta az USA hadseregébe, mivel az amerikai demokrácia nem ismer politikai ellentétet a haza védelmében, és a tábornok rögtön szolgálatba lépett. Mint a szárazföldi erők, azaz a hadsereg parancsnoka, végig harcolta a csendes-óceáni háborút, majd kijárta az elnöknél, hogy ő és csapatai (szárazföldi! = Army) előtt tegyék le a japánok a fegyvert, méghozzá a Navy (a haditengerészet) és a Marine (tengerészgyalogság) jelenlétében. Ráadásul azt is elérte Roosevelt utódjánál, Truman elnöknél, hogy Japánt csak a yankee-k szállják meg, ne pedig a négy győztes hatalom, mint Európában. Elvégre

a csendes-óceáni harcokban az USA mellett csak britek és kanadaiak vettek részt. A Sztálin-féle Szovjetunió is csak azután üzent hadat Japánnak, mikor már az USA ledobta a két atombombát (Hirosima, Nagasaki).

Ugyancsak megjegyzendő: a sztálini Szovjetunió 1939-ben, tehát Lengyelország kétoldalú megtámadásának évében, nemcsak a nácikkal, de a japánokkal is meg-nem-támadási szerződést kötött, hogy ne kelljen esetleg két fronton harcolnia. Az öt éves szerződés (1939-44), – ha előzőleg nem mondják fel – automatikusan még egy évig (1945) érvényben marad. A japánok 1941-ben a Szovjetunió elleni náci orvtámadás idején korrektül továbbra is tiszteletben tartották a ’39-es megállapodást. Erről sem tud igazán a magyar közvélemény.

A napokban emlékeztek meg a szövetségesek Drezda elleni légitámadásáról, és az egyik Facebook-os ismerősöm megemlékezését ezzel indította:

„…. Katonai szempontból is értelmetlen, zömében polgári lakosságot sújtó bombázás volt. 1969-ben láttam a cikkben említett romokat.

Nagyon sokan bevették ezt az endékás kommunista propagandát, mármint 25 évvel a háború után épülettörmelék halmazt mutogatni, mint az amerikaiak (és britek) „gaztette”. Arról persze nem emlékeztek meg (elmarasztalóan), amit a nácik tettek, pl. Conventry vagy Rotterdam ártatlan lakóinak szőnyeg-, gyújtó- és napalm bombázásával.

Különben Németország szerte a neonácik emlékeznek meg ezekről a szövetségesek által végrehajtott bombázásokról napjainkban is. Münchenben több ilyen „domb” is található, ahol emléktábla hirdeti a szomorú eseményt, és amit minden évben a neonácik átragasztanak az USA-t és Nagy-Britanniát gyilkosnak nevező felirattal.

A múlt-kor.hu azon állítása sem igaz, hogy a második világháború legpusztítóbb légitámadása a szászországi Drezda elleni volt. Tokió sokkal többet kapott és szenvedett el 1945 januárjában. Éppen ezért nem érezte át a japán hadvezetés augusztusban a Hirosima elleni atomtámadás emberveszteségét, mivel a sugárzás következtében a halálestek többsége csak később jelentkezett.

Hirosima (és Nagasaki) jól átgondolt és kivitelezett stratégiai célpontok voltak. Mindkettő kikötőváros Japán nyugati oldalán, azaz a kínai partok felé. Ezek voltak a hadtáp és utánpótlás szállító tengeri hajóösszekötések a japánok által megszállt Mandzsúriával, ahol az egész japán szárazföldi hadsereg érintetlenül állt és várt a szigetország védelmére való bevetésre a tengeren és óceánon közeledő amerikaiakkal szemben.

Ezekkel a példákkal talán közelebb került a világháború megértése, és a Győzelem Napjára való emlékezés 75. évfordulója.

Egyéni észrevétel, megfigyelés

A 80 év alattiak, különösen a ’45 után születettek közül sokan úgy gondolják, hogy Magyarországnak mindig volt közös határa az 1917-18 óta fennállt Szovjetunióval. Nos, ez tévedés. Még a Tanácsköztársaság idején sem volt! Annak ellenére, hogy a pártállam propagandája, különösen 1957 után, előszeretettel mutatta azt a képet, amelyen Szamuely repülővel ment Moszkvába, hogy találkozzék Leninnel.

A wikipédia szerint:

„….1918. november 9-én Ungváron megalakult a Magyarországi Rutén Néptanács, majd a Károlyi Mihály-kormány megalapította itt a Ruszka Krajna autonóm területet….”

Nem tudom, mennyire ismert a Hucul Köztársaság, amiről ITT lehet olvasni, és aminek bukását követő évtizedek után Kárpátalja a Szovjetunióhoz, azon belül az Ukrán SzSzK-hoz került.

Ugyancsak kevésbé ismert, hogy Ruténia (azaz a ruténok) és Ruszinföld (azaz a ruszinok) a csehszlovákoktól kapták a Podkarpatská Rus azaz a Kárpátalja elnevezést. A versailles-i béketárgyalások idején Kárpátalja fontosságát mindenekelőtt az alapozta meg, hogy területén haladt keresztül az a vasútvonal, amely biztosította a közvetlen összeköttetést Csehszlovákia és Románia között. A párizsi békekonferencia már 1919. szeptember 10-én, az „osztrákok Trianonjakor”, a saint-german-en-lay-i békediktátumban az Ausztriától levált Cseh-szlovákiához csatolta ezt a területet.

A szovjet-magyar határ csak 1945. június 29. óta létezett, tehát erről is meg kellene emlékezni ez év folyamán.

Az előzményekről röviden: Az 1938. november 2-ai első bécsi döntés értelmében Kárpátalja déli része (Ungvár, Munkács, Beregszász) Magyarországhoz került. Majd 1939. március 15-én, a magyar hadsereg megszállta az egész területet, azaz Kárpátalja egészét Magyarország annektálta. 1944 októberében a szovjet hadsereg foglalta el Kárpátalját, majd 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták a területet.

Meghalt Jazov marsall, a Szovjetunió utolsó hadügyminisztere

Meg akarta menteni a Szovjetuniót, ezért vett részt a puccsban Gorbacsov ellen, de ezzel siettette a rendszer bukását és a birodalom szétesését. Ahromejev vezérkari főnök öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni a Szovjetunió bukását.

Dmitrij Jazov 17 éves korában jelentkezett a szovjet hadseregbe, hogy harcolhasson a nácik ellen. Ettől fogva folyamatosan ívelt felfelé a katonai karrierje. A távol-keleti katonai körzet parancsnoka volt amikor Mihail Gorbacsov pártfőtitkár kiválasztotta őt hadügyminiszternek. Kivételesen lojális tiszt volt vagyis semmiféle politikai ambícióval nem rendelkezett. A Szovjetunió híres marsalljait mint Zsukov vagy Konyev korábban azon a címen állították félre Moszkvában, hogy katonai hatalomátvételre készülnek.

A bukás

1991-ben a birodalmi titkosszolgálat vezetője, Krjucskov tábornok puccsot szervezett Gorbacsov ellen, mert attól tartott , hogy szétesik a Szovjetunió. Ehhez a puccshoz csatlakozott Jazov tábornok is, aki korábban mindent megtett a Szovjetunió fennmaradásáért. Parancsára a szovjet hadsereg véresen leverte a lázongó polgárok tüntetéseit Azerbajdzsánban és Litvániában. Emiatt 2019-ben egy bíróság tízéves börtönbüntetésre ítélte – távollétében – Jazov marsallt. A puccs megbukott. Jelcin hatalomra, Jazov börtönbe került. A Szovjetunió utolsó hadügyminisztere nem sok időt töltött börtönben. Hamarosan kiszabadult és katonai tanácsadó lett. Vlagyimir Putyin kilencvenedik születésnapján kitüntette Jazov marsallt. A Szovjetunió utolsó hadügyminisztere 95 éves korában halt meg mint köztiszteletben álló veterán, aki olyan rendszert védelmezett  melynek a napja már letűnt …

Soros: Európa, kérlek, ébredj fel! – 2019. február

Európa alszik, alvajáróként a semmi felé halad. Az európai népeknek fel kell ébredniük, mielőtt túl késő lenne – írja Soros György. Ha nem, az Európai Unió úgy jár, mint a Szovjetunió 1991-ben. Sem a vezetők, sem a polgárok nem ismerték fel, hogy a lehetőségek köre igen széles, és a különböző utak eredményessége bizonytalan.

Európa, kérlek, ébredj fel! címmel írt cikket a Project Syndicate-en Soros György. Az írást a hazai olvasók számára apróbb rövidítésekkel közöljük.

Legtöbben azt feltételezik, hogy a jövő többé-kevésbé hasonlít a jelenre, de ez nem feltétlenül így van. Hosszú és változatos életemben sok olyan időszak tanúja voltam, amit radikális egyensúlynak nevezek. Ma ilyen időszakban élünk.

A következő értékvesztő pont az Európai Parlament 2019. májusi választása lesz. Sajnos az európai ellenséges erők versenyelőnyt élveznek a szavazás során. Ennek számos oka van, köztük a legtöbb európai országban fennálló elavult tagállami pártrendszer, ami akadályozza a megújulás, alkalmazkodás lehetőségét, valamint

az Európai Unió alapját képező elveket megsértő tagállamok fegyelmezésére szolgáló jogi eszközök teljes hiánya.

Az EU a közösségi vívmányokat (az uniós jog testület) alkalmazhatja a tagjelölt országokra, de nem rendelkezik elegendő kapacitással a tagállamok megfelelésének érvényesítéséhez.

Az elavult pártrendszer akadályozza azokat, akik meg akarják őrizni azokat az értékeket, amelyekre az EU-t alapították, de segít azoknak, akik szeretnék helyettesíteni ezeket az értékeket valamilyen radikálisan eltérő módon. Ez igaz az egyes országokra és még inkább a transzeurópai szövetségekre.

Az egyes államok pártrendszere tükrözi a tizenkilencedik és a huszadik században fennálló felosztásokat, mint például a tőke és a munkaerő közötti konfliktus. De a leginkább lényeges törés a pro- és anti-európai erők között van.

Az EU domináns országa Németország, de a németországi domináns politikai szövetség – a kereszténydemokrata unió (CDU) és a bajor keresztény szociális unió (CSU) között – fenntarthatatlanná vált. A szövetség addig működött, amíg Bajorországban nem volt jelentős párt a CSU jobb oldalán. Ez megváltozott a szélsőséges Alternativ für Deutschland (AfD) felemelkedésével. A tavalyi szeptemberi tartományi választásokon a CSU a legrosszabb eredményt hozta hat évtized alatt, és az AfD először jutott be a bajor parlamentbe.

Az AfD felemelkedése megszüntette a CDU-CSU-szövetség létjogosultságát.

De ez a szövetség nem bontható fel anélkül, hogy új választásokhoz vezessen, amit azonban sem Németország, sem Európa nem engedheti meg magának. A jelenlegi kormányzó koalíció nem lehet olyan erősen Európa-párti, mintha az AfD nem fenyegetné a jobb oldalát.

A helyzet azért messze nem reménytelen.

A német zöldek az országban az egyetlen következetesen Európa-barát pártnak számítanak, és a közvélemény-kutatások során továbbra is emelkednek, míg az AfD, úgy tűnik, elérte csúcspontját (kivéve a volt Kelet-Németországot). Most azonban a CDU/CSU-szavazókat olyan pártszövetség képviseli, amelynek elkötelezettsége az európai értékek iránt ambivalens.

Az Egyesült Királyságban is elavult pártstruktúra akadályozza a népakarat kifejeződését. Mind a Munkáspárt, mind a konzervatívok belsőleg megosztottak, de vezetőik,

Jeremy Corbyn és Theresa May annyira elszántak, hogy a Brexitet végigviszik,

és együttműködnek ennek elérése érdekében. A helyzet annyira bonyolult, hogy – bár a legtöbb brit nem látja át – ez lesz az ország számára meghatározó esemény az elkövetkező évtizedekben.

A Corbyn és May közötti egyezség azonban mindkét pártban ellenkezést váltott ki, ami a Munkáspárt esetében a lázadással határos. A nyilvánosság is tudatában van a Brexit szörnyű voltának. Annak esélye, hogy May tervezetét február 14-én elutasítják, napról napra növekszik. Ez az ismételt népszavazást vagy még inkább a brit 50. cikk szerinti döntés (a kilépésről – a szerk.) visszavonását hozhatja.

Olaszország hasonló helyzetben van. Az EU 2017-ben végzetes hibát követett el a dublini megállapodás szigorú betartatásával (a menekültügyben – a szerk.), amely tisztességtelen terheket ró az olyan országokra, mint Olaszország, ahol a bevándorlók először belépnek az EU-ba.

Ez lökte Olaszország túlnyomórészt Európát támogató és bevándorló választóit az anti-európai Liga és Öt Csillag Mozgalom karjába 2018-ban.

A korábban domináns Demokrata Párt szétesett. Ennek eredményeképpen a választópolgárok jelentős részének, akik továbbra is Európa-pártiak, nincs kire szavazniuk.

Van kísérlet arra, hogy egységes európai kezdeményezést szervezzünk. Néhány országban megtörténik a pártrendszerek átalakítása, például Franciaországban, Lengyelországban, Svédországban és valószínűleg máshol is.

A transzeurópai szövetségek esetében a helyzet még rosszabb.

A nemzeti pártoknak legalább a gyökerei megvannak a múltban, de a transzeurópai szövetségeket a pártvezetők saját érdeke határozza meg. Az Európai Néppárt (EPP) a legrosszabb elkövető. Az EPP szinte teljesen elvesztette alapelveit, amint azt a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor vezette Fidesz tagságának folyamatos fenntartása is bizonyítja, annak érdekében, hogy megőrizze többségét és ellenőrizze a munkahelyek legjobb elosztását az EU-ban.

Az Európa-ellenes erők jónak tűnhetnek az összehasonlításban: legalábbis vannak bizonyos elveik, még akkor is, ha szörnyűek.

Nehéz elhinni, hogy a májusban megtartandó európai parlamenti választásokon az Európa-párti pártok győzedelmeskedjenek, kivéve, ha képesek Európa érdekeit saját érdekeik elé helyezni.

Az EU megőrzését még mindig el lehet érni,

ha ennek érdekében radikálisan meg tud újulni. Ezt a rendszer szívénél kell kezdenie a jelenlegi vezetésnek és emlékezni kell arra, hogy olyan helyzetbe lavírozta magát, mint amikor a Szovjetunió összeomlott.

Az első lépés, hogy megvédjük Európát ellenségeitől, mind a belső, mind a külső ellenfelektől, az, hogy felismerje a fenyegetés mértékét. A második az, hogy felébressze az alvó pro-európai többséget, és mozgósítsa azt az értékek védelme érdekében, amelyeken az EU-t alapították. Ellenkező esetben az egyesült Európa álma válhat a 21. század rémálmává.

Sztálin elvtárs a népszerűsége csúcsán?

A Szovjetunió ura, aki több mint húsz éven át teljhatalommal irányította a világ első kommunista államát, a ma élő oroszok szemében pozitív történelmi alak. Mindenekelőtt azért, mert megnyerte a második világháborút. A diktatúra szörnyűségeit úgy tekinti a ma élő oroszok többsége mint szükséges áldozatot a világháború megnyeréséhez.

A Levada közvélemény-kutató intézet szerint az oroszok 70%-a tekinti pozitívnak Sztálin elvtárs szereplését a szovjet állam élén. Csak 19% nyilatkozott negatívan Joszif Viszarionovics Sztálinról, aki többmillió honfitársát gyilkolta meg. A kedvező vélemények száma emelkedett a négy évvel ezelőtti felméréshez képest, a negatív vélemények száma pedig jelentős mértékben csökkent.

Sztálin egyik leszármazottját felháborítja a kedvező értékelés: az egyik dédunokája, Jacob Dzsugasvili elítélte a tömeges megtorlásokat, melyek a Szovjetuniót abban az időben jellemezték. “Aki igazolhatónak tartja ezeket a gyilkosságokat, annak vagy elment az esze vagy igen kétséges az erkölcsi alapállása!” – fogalmazta meg véleményét meglehetősen sarkosan dédapjáról Jacob Dzsugasvili. Sztálin továbbra is a Vörös téren van eltemetve – igaz, hogy már nem a mauzóleumban Lenin mellett. Miután Sztálin utóda, Hruscsov elítélte a korábbi idők terrorját, a grúz vezér holtteste kikerült a mauzóleumból, de a többi híres bolsevik vezető között van eltemetve a Vörös téren Moszkvában. Időnként felmerül, hogy el kellene vinni onnan, de a döntéshozók – tekintettel a közvéleményre – óvakodnak ettől, hiszen Sztálin még mindig a világháborús győzelmet és Oroszország világhatalmi státuszát jelenti az oroszok többsége számára.

Moszkva: 5 percen belül megsemmisíthetjük a Pentagont

1

Az új orosz hiperszonikus rakéták képesek arra, hogy öt percen belül célba találjanak Washingtonban – közölte az orosz állami televízió. Térképen mutatták be, hogy az orosz rakéták milyen célpontokra vannak irányítva az Egyesült Államok területén.

Az elnököt éppúgy célba vették mint a hadügyminisztériumot. Mindez a hidegháborúra emlékeztet. Putyin elnök a nemzethez intézett üzenetében orosz ellenességgel vádolta meg az amerikai diplomáciát. Minden oroszok ura hangsúlyozta: “készen állunk egy újabb kubai válságra!”

1961-ben a világ orosz-amerikai nukleáris háború szélére sodródott miután a Szovjetunió rakétákat helyezett el Kubában, ahol Fidel Castro vezetésével röviddel azelőtt győzött a szocialista forradalom. A Washingtonra irányított orosz rakéták kicsapták a biztosítékot Kennedy elnöknél, aki elrendelte Kuba blokádját. A világháborút elkerülték, de Hruscsov nem sokkal később megbukott – jelentős részben épp a kubai válság miatt.

Trump elnök felmondta az INF egyezményt, melyet még Reagan elnök írt alá Gorbacsovval. Ez az egyezmény vetett véget a hidegháborúnak miután korlátozta a közepes hatótávolságú rakéták elhelyezését Európában. Trump azzal vádolta az oroszokat, hogy megszegték az egyezményt. Putyin azt hangsúlyozza: nem akarnak újabb fegyverkezési versenyt, de a kihívásra válaszolnak. Nyilván ennek a része volt az is, hogy térképen mutatták be Moszkvában: milyen amerikai célpontokat érhetnek el a hiperszonikus rakéták öt perc alatt az Egyesült Államok területén.

Hitler bajusz és karlendítés a Vörös téren

Időnként szélsőjobboldali, fasiszta csoportok tüntetnek Moszkvában, és horogkereszttel valamint Heil Hitler köszönéssel masíroznak. Az hír azért is megdöbbentő, mert a második világháborúban az orosz főváros szenvedett leginkább a náci hadsereg rémtetteitől.  A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Krausz Tamás történész viszont azt mondja, hogy Oroszországban nem a nácik, hanem az új szélsőjobboldal a demokrácia legnagyobb ellenfele. Az egyetemi tanár szerint a populizmus számolta fel a demokráciát Magyarországon és Lengyelországban is. Ugyanakkor Krausz felhívja a figyelmet arra, hogy a civilizált világ által támogatott Ukrajna hadseregében az újfasiszták meghonosították a náci köszönést.

 

A világ elképedve hallja, hogy Moszkvában fasiszta csoportok, horogkereszttel és karlendítő Heil Hitler köszönéssel masíroznak. A náci vezér tényleg belopta magát az orosz lelkekbe?

Ezek hatásvadász hírek, amelyek legfeljebb néhány lökött különcről szólnak. A nácizmusnak valójában nincs tömegbázisa Oroszországban. Egy olyan országban, amely a legitimitását a Hitler elleni, 27 millió áldozatot követelő Nagy Honvédő Háborúból meríti, ott a nácizmusnak nem is lehet táptalaja. A hírekben szereplő figurák legfeljebb lázadásból, figyelemfelkeltésből öltik magukra az oroszok számára rendkívüli módon ellenszenves jelmezt, néhányan náci kollaboránsok leszármazottai. Ráadásul ezeket a figurákat bármely pillanatban elviheti a rendőrség, mert megnyilvánulásaikat a törvény is tiltja. Ha az orosz szélsőjobb csak ezekből a nácikból állna, akkor a szélsőjobboldal nem lenne veszélyes Oroszországban.

Mindez annyira közismert, hogy tényleg teljesen érthetetlen, hogy egy ilyen országban mégis megjelenhet a Hitler kultusz. Mi a magyarázata?

Ez a jelenség Európa keleti felén szinte mindenütt feltűnik a rendszerváltás óta, de a térségünkben ma már nem a nácizmusnak van hagyománya. Az orosz nácik olyan mértékben perifériális jelenségnek számítanak, hogy ha csak ez a veszély létezne, akkor ennél a pontnál lényegében abba is hagyhatnánk az interjút.

Az előbb mégis azt mondta, hogy van szélsőjobboldali veszély az oroszoknál is.

Persze, mert az etno-nacionalista szélsőjobboldali felbuzdulás, amely kiindulópontként az orosz nemzet felsőbbrendűségét fogalmazza meg más nemzetiségekkel szemben, szociális mozgalom helyett kirekesztő, imperiális célokat tűznek napirendre visszafordulva a távoli múlthoz.  Egy ilyen típusú jobboldalnak kétség kívül van társadalmi felhajtóereje.

A hitlerista jelenségeknek sokkal erőteljesebb hatása van azokban az országokban, amelyek a két világháború között, illetve a világháború idején szövetségben álltak a náci Németországgal. Ide sorolható Magyarország is, ahol az elmúlt évtizedekben találkoztunk szélsőjobboldali megnyilvánulásokkal, hivatalos rangra emelt Horthy-kultusszal.  De a többi Kelet-európai országban is érzékelhetőek ezek a náci hatások, ilyen szélsőségek még Lengyelországban is felbukkannak, a Baltikumban rég óta, Lettországban például a Waffen SS minden évben összejön, és legális gyűlést tarthat. Ez Oroszországban elő nem fordulhatna, viszont ez a jellemző a „Majdan” Ukrajnájában is, Bandera és az Ukrán Felkelő Hadsereg, amely részt vett lengyelek, szovjetek és speciálisan a zsidók kiirtásában, a nemzeti függetlenség kultikus elemévé váltak.

Ukrajnában több szélsőséges nacionalista szervezet is akad, köztük fegyveresek, melynek tagjai nem egyszer halálos áldozatokkal járó brutális akciót indítottak ukrán állampolgárok, romák ellen.  

Valóban sokféle szélsőjobboldali alakulat létezik, de elsősorban azt érdemes vizsgálni, hogy az ukrán nemzetállam, amely az egykori szovjet és a mai orosz hatalommal szemben fogalmazza meg magát, ebben talál magának gyökeret, mint pro-fasiszta, vagy pro-náci hagyomány. Ilyen két meghatározó súlyú formáció, az Ukrán Nacionalisták Szervezete és az Ukrán Felkelő Hadsereg, mindkét alakulat a fennálló hatalom része.  

 

Ezek harci különítmények, amelyek véres akciókat, leszámolásokat hajtanak végre. Mi a gyökere ezeknek a szervezeteknek?

Az fontos, hogy mindkét említett szervezet része a hatalomnak. Miközben az ukránok náci német támogatással a Vörös Hadsereg ellen harcoltak a második világháborúban. Az ukrán Andrijovics Bandera, és Roman Suhevics a Waffen SS és a Gestapó oldalán a Szovjetunió ellen harcolt. Ez a két embert 2014 után, a kijevi Majdani fordulat után létrejövő új hatalom nemzeti hősökké kiáltotta ki. Miközben lerombolták a Vörös Hadsereg számos emlékhelyét, s az addig becsben tartott szovjet szobrokat is ledöntötték.

Ezt a szélsőjobboldali szervezetet biztos nem Moszkvából finanszírozzák, de ma tartja magát az a vélemény, mely szerint az európai szélsőségeket viszont az oroszok pénzelik. Ön szerint is így van?

Feltehetően dotálnak olyan csoportosulásokat, amelyek fellépnek a ruszofób, oroszellenes erőkkel szemben. Akkor is támogatják ezeket, ha azok a politikai szélsőjobbot, vagy ha a szélsőbaloldalt képviselik.

Ezzel nem gyengítik az Európai Uniós országokat, illetve az Egyesült Államokat?

De igen, mert elsősorban az oroszok elszigetelődését, izolációját igyekeznek megakadályozni, gondolok itt mindenekelőtt az amerikai-európai szankciós politikára is. Ennél sokkal nagyobb veszélynek látom, hogy a nyugati polgári demokráciák, mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Európai Unió az oroszokkal szemben pénzzel, fegyverrel, politikai eszközökkel támogat egy pro-náci rezsimet Ukrajnában azzal a céllal, hogy kiterjeszthessék a NATO ellenőrzését Oroszország határaiig.  Mindeközben az ukrán rezsim demokratikus zászló adja el szélsőségesen antidemokratikus portékáját. Ukrajnában a hatalom betiltja az európai nyelvek – így a magyar, a román, a lengyel, a bolgár, de persze mindenekelőtt az orosz – oktatását is az iskolákban. Tehát egynemzetiségű állam kialakítására törekednek az ukránok, ami botrány az Európai Unió által hirdetett értékek szempontjából, hiszen Ukrajna egy soknemzetiségű ország. Mégis az ukrán „etnikum” adja az oligarchikus állam legitimitását az etno-nacionalizmus szellemében.

Ez pontosan mit jelent?

Azt, hogy az ukrán nemzetet a többiek fölé helyezi. A többi nemzetiség pedig vagy megszokik, vagy megszökik…

Ez lehet az alapja annak is, hogy ukrán nacionalisták tüntettek Magyarország beregszászi konzulátusa előtt, követleve a képviselet kiutasítását, mert szerintük az az „ukrán ellenes politikai eszközévé vált”. Éleződik a helyzet?

Feltétlen, bár azt nem állítom, hogy a magyar kormány intézkedéseinek nincsenek nacionalista megfontolásai, de a magyar ott egy 150 ezres kisebbség, amely több generáció, tehát évszázadok óta él „Ukrajnában”. Emiatt aztán feltétlen joga, hogy az általános iskolában magyar nyelven tanulhasson. A nyelvi, kulturális korlátozás elfogadhatatlan, hisz ezzel minden érintett nemzet jogait sértik. A közelmúltban járt Magyarországon egy ukrán emberi jogi mozgalom, amelynek tagjai elmondták, hogy Ukrajnában hogyan korlátozzák az emberi jogokat. Úgy fogalmaztak, hogy ez a berendezkedés egy pro-náci rezsim, amely speciálisan az ukrán fasiszta hagyományokra épít. Parasenko elnök meghonosította a náci köszönést az ukrán hadseregben, továbbá: nemzeti hősökké avatták az ukrán fasiszta hagyomány két említett figuráját.

Az persze szintén igaz, hogy felvételek igyekeztek igazolni, hogy a magyar konzulátus megsértette az ukrán törvényeket. A helyben élő magyarokat próbálták eligazítani, hogy mikor érdemes elővenni a magyar, mikor az ukrán útlevelet. Miközben a kettős állampolgárságot az ukránok tiltják. 

Ha Ukrajna tényleg be akar lépni az Európai Unióba, el kell fogadja a kettős állampolgárság tényét, hiszen  a kettős állampolgárság legitim az Európai Unióban, de néhány helyen valóban tiltják. Ezt viszont illik figyelembe vennie az ukrán politikát bírálóknak. Persze, ne felejtsük el, hogy az ukrán parlamentben, a Radában sok kettős állampolgár ül.

Az igaz, hogy Ukrajnában a politikai szereplők időlegesen tudomásul veszik, hogy nincs demokrácia?

Ez nem kérdés, hisz Ukrajnában nincs demokrácia, betiltották a kommunista pártot, Kelet-Ukrajnában úgyszólván népirtás zajlott le, tízezer civilt gyilkoltak meg, ami csak diktatórikus rendszerben fordulhat elő. Van ugyan parlament, ellenzék és választás, tehát formai értelemben a demokrácia csaknem minden kelléke megvan, de egyik sem úgy működik, ahogy kellene.

A kommunista pártot nem az orosz-barátság miatt tiltották be?

De, részben ezért, mert az ukrán fasizmus attól félt, hogy a kommunisták nyitva hagyják a kapukat a szovjet és az orosz kulturális hagyományok és befolyás előtt. De a lényeg, hogy azzal az illúzióval feltétlen le kell számolni, hogy ebben a térségben nyugati típusú demokráciát lehet építeni. Ez ugyanis nem elhatározás kérdése, hiszen ahol felülről kinevezett oligarchikus tőkéscsoportok gyakorolják a hatalmat, s nincs demokratikus burzsoázia, ott csak oligarchikus rendszert lehet létrehozni. Polgári demokráciát csak demokratikus polgársággal lehet létrehozni, de ilyen nincs Ukrajnában, de nincs a balti államokban vagy Lengyelországban, sőt, Magyarországon sem. Az Orbán-rendszer is erre a két világháború közötti politikai, kulturális hagyományra épít, ezért nem tud másként cselekedni.

Nálunk azért már volt polgári demokrácia, csak mára sikerült felszámolni. Talán a hagyományai nem elég erősek, de vannak olyan vélemények, hogy az orosz politika is megpróbál befolyást szerezni, s destabilizálni a térségben. Mit szól ehhez?

Ez szamárság! Természetesen minden gazdasági együttműködésnek vannak politikai konzekvenciái; aki fizet, az petyegtet. Természetesen a gazdasági együttműködésnek van politikai jelentősége és hatása. Ez a befolyásszerzés minden nagyhatalom geostratégiájának része. De ha azt mondaná bárki, hogy ez ott végződik, hogy Magyarország kilép az Unióból, amit az oroszok megfinanszíroznak, akkor az vicces tévedés. Nincs erre elég pénze az oroszoknak, s azt sem hiszem, hogy destabilizálni tudják egész Európát. A Szovjetunió a világ termelésének 12 százalékát adta, Oroszország már csak a 2 százalékát! Így aztán teljesen felesleges monomániásan az orosz befolyásról beszélni, az oroszokkal ijesztgetni, beszéljenek inkább ennél fontosabb dolgokról: pl. a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekről.

Ami pedig a náci szélsőségeket illeti: ez ma már pusztán rendőri ügy. A legtöbb helyen törvény tiltja a jelenlétüket. Az új szélsőjobboldal populista, tekintélyelvű, egyszerre antiszemita, iszlamofób idegengyűlölő, amely autoriter rendszerek szolgálatában áll. Ez van Magyarországon, Lengyelországban. Ez az új szélsőjobboldal, amely felszámolta a polgári demokráciát. Tehát ez az új szélsőjobboldal, nem pedig a nácik, a demokrácia legerősebb ellenfelei.  A nácikat csak pillanatnyi politikai célokra használják mindenütt. Ijesztgetnek velük, elterelik a figyelmet saját politikai tévútjaikról.

 

Óriási orosz hadgyakorlat a Távol-Keleten

0

Több mint háromszázezer katona, 36 ezer tank és több ezer repülőgép vesz részt a Vosztok (Kelet) elnevezésű hadgyakorlaton, amely 1981 óta a legnagyobb a térségen. 1981-ben a NATO támadását feltételezve rendezett óriás-hadgyakorlatot a Szovjetunió, a szovjet birodalmat megrendítő lengyelországi válság nyomán.

Most az agresszív külső környezettel indokolta a hadgyakorlatot Dmitrij Peskov, Vlagyimir Putyin elnök szóvivője. A részleteket Szergej Sojgu hadügyminiszter ismertette. Tőle tudni azt is, hogy kínaiak és mongolok is részt vesznek a távol-keleti hadgyakorlaton.

Oroszország katonai fenyegetéséről általában Lengyelország és a balti államok szoktak panaszkodni. Ők sürgetik a NATO-t és főként az Egyesült Államokat, hogy fokozza katonai erejét a térségben, az oroszok elrettentésére.

A szeptember közepére tervezett Távol-keleti hadgyakorlat Moszkva érdeklődésének új súlypontját jelzi.

A térségben jelentősen enyhült a feszültség azt követően, hogy júniusban Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor találkozott Szingapúrban. Észak-Korea vezetője megígérte a nukleáris leszerelést, cserébe az amerikaiak lemondtak a nagy hadgyakorlatokról. Aztán kiderült: Észak-Korea nem nagyon siet az atomfegyverek leszerelésével. Erre válaszul Washingtonban közölték: újrakezdődnek a hadgyakorlatok a Koreai-félszigeten.

Erre lehet válasz az orosz hadgyakorlat, amelyen kínai és mongol katonák is részt vesznek. A kínaiak létszáma 3200 fő lesz –  közölte a pekingi hadügyminisztérium. Kína és az USA között kereskedelmi háború folyik, és emellett súrlódások vannak a flottaműveletek miatt is a dél-kínai tengeren. Oroszország és Kína szoros szövetséges. Míg a gazdaságban ezt Kína fölénye jellemzi, katonai téren Oroszország az erősebb. Valószínűleg mind Moszkvában, mind pedig Pekingben úgy értékelik a helyzetet, hogy Washingtonban csak az erődemonstrációból értenek.

Minden héten az utcán tüntet a nép ellenségeként kivégzett férfi fia

0

Hétfőn volt a 65. évfordulója Sztálin halálának, de sokan vannak, akik nem felejtenek. Egy moszkvai férfi, akinek apját 80 éve végeztette ki Sztálin, minden szerdán az utcán tüntet azért, hogy létrehozzanak egy emlékhelyet az áldozatoknak.

 

Alekszej Neszterenko Sztálin halálának 65. évfordulója kapcsán mondta el a történetét a RedioFreeEurope-nak. Bevallotta, hogy neki is sokáig tartott rájönni, hogy Sztálin egy véres kezű zsarnok volt, és nem az az idol, akire az egész szovjet blokknak fel kellett néznie. A 79 éves férfi évek óta minden szerdán kiáll egy táblával a Nikolszkaja utca 23. elé, ahol apját 1938. szeptember 12-én kivégezték.

Neszterenko csak Sztálin halála után, 1954-ben tudta meg, hogy apja „a nép ellensége” volt, és ezért ítélték el és börtönözték be. „Csak most kezdtem el megérteni azokat a szörnyűségeket, amiken anyám keresztülmehetett” – mondja Neszterenko. Mikor az apját 1937-ben letartóztatták, minden rokonuk eltűnt, sokan a nevüket is megváltoztatták, hogy ne kelljen osztozniuk a következményekben. Apja több hónapnyi kínzás után sem vallott be semmit, ezért 1938-ban kivégezték, és a felesége egyedül maradt három kisgyerekkel.

A család viszont nem tudta, hogy az apa már nem él:

eredetileg ugyanis 10 év börtönre ítélték azzal a kitétellel, hogy levelet sem válthat a külvilággal. Mikor ez 1947-ben letelt, a felesége megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot abban a hitben, hogy még él.

Neszterenkót a 2000-es években kezdte igazán foglalkoztatni apja sorsa: felkutatta a hozzáférhető dokumentumokat a Nikolszkaja utca 23-ról, amely akkoriban katonai bíróságként üzemelt. 2007-ben egy nagy könyvet nyomtak a kezébe, amelyben 4000 ezer áldozat neve szerepelt, akiket az épületben végeztek ki. Az apja neve is köztük volt a nép ellenségeként említve. Halálos ítéletét maga Sztálin írta alá.

Az idős férfi megtudta, hogy az orosz Memorial nevű emberi jogi szervezet múzeumot akar nyitni az épületben. Arszenij Roginszkij, a szervezet tavaly elhunyt vezetője viszont felvilágosította, hogy sajnos erre nemigen kerül sor még az ő életükben.  Neszterenko nem nyugodott bele ebbe: 2010-ben barátai és családja segítségével filmet készített a Nikolszkaja utca 23-ról, amelyben 2016 óta gyógyszertár üzemel, és elkezdték a felújítását. Neszterenko elhatározta, hogy ameddig csak az ereje engedi, minden szerdán az épület előtt fog tüntetni. Azt szeretné elérni, hogy a kivégzések 80. évfordulójára táblákat helyezzenek ki, amelyek megemlékeznek az áldozatokról. Neszterenko azonban maga sem nagyon bízik abban, hogy vállalkozása sikerrel jár: a hatóságoknak benyújtott kérelmét

olyan emberek fogják elbírálni, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy nem léteztek a sztálini kivégzőlisták

– mondja.

(MTI/EPA/Zurab Kurcikidze)

Az idős férfi szerint az orosz társadalom soha nem fog tudni továbblépni, anélkül, hogy elfogadná és feldolgozná ezeket a tragédiákat, hiába telt már el 65 év Sztálin halála óta. Szerinte „a nép ellenségei” ma is élő gyermekeinek küzdenie kellene ezért, még akkor is, ha maguk az orosz emberek is sokszor elutasítóak. Neszterenkót magányos tüntetésein néha megszólítják a járókelők, és a nagy részük nem támogatja az ügyét. A legtöbben azt gondolják, hogy el kellene már felejteni ezeket a dolgokat, de olyan is van, aki rákiabál, hogy nem végeztek ki eleget a fajtájukból – mondja.

Sztálin megítélése 65 évvel halála után is problémás Oroszországban: habár kultuszának lebontására voltak kísérletek, és elítélték az általa elkövetett bűnöket, korántsem a Nyugaton kialakult diktátorkép a meghatározó. Tömeggyilkos helyett inkább egy erős kezű vezetőként tekintenek rá, akinek a második világháborús diadal is köszönhető. Ebbe a vonalba illeszkedik az az értelmezés is, amelyet Vlagyimir Putyin támogat, és ami miatt az utóbbi években megkezdődött egyfajta rehabilitációja is Sztálinnak.

Egyes felmérések szerint az orosz társadalomnak majdnem a felében pozitív kép él a diktátorról, akinek a sírjára hétfőn is több százan vittek virágot Moszkvában.

Hetven éves a lőporos hordó, avagy amikor az ENSZ felrobbantotta a Közel-Keletet

0

Hetven évvel ezelőtt ezen a napon jelentős fordulatot vett a Közel-Kelet történelme: ekkor tartották a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-szavazást. A nagyhatalmak azt hitték, hogy ezzel végleg megoldódik a “palesztinkérdés” és a második világháború borzalmait túlélő zsidóság számára egy sokkal nyugodtabb időszak veheti kezdetét. Ám nem így történt: habár korábban is voltak kisebb konfliktusok a két népcsoport között, ezek eltörpültek az 1947-es utáni eseményekhez képest. 

Sokak véleménye szerint az ENSZ első “igazi főpróbája” az 1947. november 29-én tartott szavazás volt. Az alig három éve működő nemzetközi szervezet tagállamai ekkor döntöttek „Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervéről” , amely egy arab, egy izraeli állam létrehozását, illetve Jeruzsálem nemzetközi felügyelete alá helyezését jelentette. A tervezetre

 

33-an igennel voksoltak (köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió is), miközben 13-an ellene (az összes arab ország) voltak és 10-en pedig tartózkodtak.

Így megszületett az 181-es számú határozat: létrejött egy arab és egy izraeli állam, valamint Jeruzsálem városa különleges státuszt kapott (corpus separatum, vagyis a várost külön nemzetközi kormányzat és az ENSZ igazgatása alá rendelték).

Palesztina felosztásának terve 1947-ben. A térkép forrása: Wikimedia Commons.

Azonban hosszú vezetett idáig, Izrael (újra)megalapításának a gyökerei jóval távolabbra nyúlnak vissza, mint a holokauszt vagy az első világháború. Habár már a középkortól kezdve több zsidó rabbi és értelmiségi is szót emelt a “Szentföldre való hazatérés mellett”, egy önálló zsidó állam létrehozása a Palesztinában csupán elméleti szintben létezett, semmiféle gyakorlati (akár diplomáciai, akár jogi) megvalósítás nem követte az elképzelést. Az első személy, aki komolyan gondolta Izrael állam létrehozását, az az Osztrák-Magyar Monarchia területén született Herzl Tivadar volt. Legfontosabb művében, vagyis az 1986-ban kiadott A zsidó állam (Der Judenstaadt) rakta le a politikai cionizmus alapjait.

A cikk a tudományos szakirodalom hivatalos definíciója szerint értelmezi a politikai cionizmus fogalmát: egy olyan szekulárison és liberalizmuson alapuló ideológiai és mozgalom, amely bár nem függetleníthető a zsidó vallástól, elsődlegesen etnikai alapokhoz köthető, végcélja pedig Izrael állam megalapítása a Palesztinának nevezett régióban.

Theodor Herzl (Herzl Tivadar) – 1860-1904. A kép forrása: Link.

Ő részletesen kidolgozta egy zsidó állam megalapításának körülményeit, menetét és intenzív diplomáciai hadjáratba kezdett (még a török szultántól is kért segítséget), hogy külföldi támogatókat szerezzen Izrael megalapításához. Ám minden próbálkozása kudarccal végződött: még a zsidók többsége – ideológiai, gazdasági vagy vallási okokból kifolyólag – kritizálták Herzlt a nézetei miatt. Ő azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Bázelben – az első Cionista Világkonferencia helyszínén – „megalapítottam a zsidó államot, mégha ezt ma hangosan mondanám, általános kacagással fogadnák” – írta le naplójába Herzl, majd nagy dacosan hozzátette:

“De ötven év múlva ezt mindenki be fogja látni Az állam lényege a nép állam-akarása.”

Utólag már tudjuk, hogy jövendölése majdnem napra pontosan bejött, de akkoriban nem úgy tűnt, hogy bárki is komolyan venné az elképzelését. Igaz, hívei közül sokan még Herzl életében alijáztak (zsidó kivándorlás) Palesztinába, főleg a kelet-európai térségből, ahol a zsidók ellen elkövetett pogromok szinte mindennapossá váltak. Csakhogy a XIX és XX. század fordulóján a Közel-Kelet korántsem volt kedvelt célpont a kivándorló zsidóság körében, mert rendkívül száraz és meleg éghajlati körülmények között kellett dolgozniuk, alacsony volt az infrastruktúra és nagyon sok betegség (kolera, tífusz) pusztított a környéken.

Ugyanakkor szükséges hozzátenni, hogy a helyi arabokkal való viszony – kezdetben legalábbis – korántsem volt rossz: nem egy arab földtulajdonos, rendszerint olyanok, akik nem ott éltek – eladta a földjeit az első-két kivándorlási hullámban érkezett zsidóknak. Sőt, az sem volt ritka, hogy a zsidók a helyi sejkektől vásároltak maguknak védelmet és kaptak támogatását az esetleges rablótámadásokkal szemben. Idővel viszont megromlott a két népcsoport közötti viszony, amit csak tetőzött az oszmán hatóságok fellépései is.

A megromlott viszony miatt zsidók is alapítottak saját milíciákat: ezen a Hasomer tagjai láthatóak. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Mindezek miatt sok alijázott zsidó inkább továbbvándorolt az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába vagy Ausztráliába. A zsidó kivándorlás lelassulását jól mutatta, hogy az első tisztán zsidó várost is csak 1909-ben alapították meg, amely a Tel-Aviv (jelentése tavasz dombja) nevet kapta. Palesztina lakossága az első világháború előtt így nézett ki: 700 ezer főt tett ki, amelynek 77 százaléka muszlim, 13 százaléka zsidó, és 10 százaléka keresztény volt.

Tel-Aviv, amikor még sivatag és sátortábor volt a helyén. A kép forrása: Link.

Az első világháború fontos lépcsőfok volt a cionizmus történetében: 1917-ben jelent meg a hírhedt – és november 2-án 100. évfordulóját ünneplő – Balfour-nyilatkozat. A brit kormány nevében Alfred James Balfour megígérte Lord Rotschild bárónak és a nagy-britanniai Cionista Szövetségnek és a zsidó népnek a „nemzeti otthon” megteremtését. Csakhogy a britek óvatosan fogalmaztak: kötelezettséget már nem vállaltak, Izrael hátarait nem jelölték ki és jogvédelmet ígért minden közösségnek.

Nagy-Britannia szerepe pedig a közvélekedésekkel ellentétben később is árnyalt volt: hol a zsidók mellé állt, hol viszont az arab országokat támogatta, de voltak időszakok, amikor mindkét népcsoport ellen egyszerre lépett fel. Például  1923-ban Palesztina brit mandátum alá került, Winston Churchill, akkor gyarmatügyi miniszter, kiadta a cionizmus Fehér könyvét, amelyben leszögezte, hogy London a „cionista igények támogatását nem helyezi az arab igények elé” és korlátozni akarta a bevándorlást. Aztán mégis tíz évvel később a brit politika nem görgetett akadályt az alijázás elé, amely jelentősen felgyorsult a harmincas évek eseményei – például Hitler hatalomra kerülése miatt – jelentősen megnövekedtek. Emiatt az egyensúlyozó politika miatt a brit katonák és állampolgárok kedvelt célpontjai voltak az arab támadóknak és a zsidó milíciáknak.

A második világháború után Nagy-Britannia továbbra sem állt egyértelműen az önálló zsidó állam létrehozása mellé, sőt, inkább “lepasszolta” azt: 1947 elején London bejelentette, hogy visszaadja a Palesztinára vonatkozó brit mandátumot és az ENSZ-nél kezdeményezte a „Palesztina-kérdés” rendezését. Ehhez hozzájárult az is, hogy a második világháború után egyre többször került fegyveres összetűzésbe a Palesztinában tevékenykedő zsidó milíciákkal. Brit politikusok tudták, hogy minden anyagi kiadás, adminisztratív lépés és katonai létszám növelése ellenére, képtelen  sokáig fenntartani a Palesztina feletti uralmukat és a gyarmatbirodalom más, fontosabbnak tartott térségeivel kell foglalkozniuk.

Dávid Király Hotel felrobbantása 1946-ban. A 91 halálos áldozattal járó merényletet az Irgun nevű milícia hajtotta végre, amely már a második világháború alatt gyakran követett el támadásokat brit, de a még más zsidó milícia vagy szervezet ellen is. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Az ENSZ Közgyűlése 1947. április 28-án tűzte napirendjére a kérdést. Az Egyesült Államokban Henry S. Truman elnök azonnal kifejezte támogatását Izraelt illetően: így akarta “jóvátenni” elődje, Franklin Delano Roosevelt hibáját, aki szerint elég „közömbösen és tétlenül szemlélte” az európai zsidóság sorsát, miközben több arab vezetőnek – például Ibn Szaúd szaúdi – megígérte, hogy az Egyesült Államok csak az arabokkal való egyeztetés után fog állást foglalni a zsidó állam létrehozásának ügyében. Truman támogatásához hozzájárult még az is, hogy nagy az esélye annak, hogy a következő választásokon a zsidó szavazók majd rá adják a voksukat. Ezenfelül London és Washington közötti eltérő felfogás szintén közrejátszott: az Egyesült Államok bár a Szovjetunióval szemben és Európában fontos szövetségesnek tartotta Nagy-Britanniát, a „harmadik világban” kritikusan szemlélte a britek szerepét, amerikai tisztségviselők és politikusok többször elítélően nyilatkoztak arról, ahogyan London “a gyarmatai felett uralkodott”.

David Ben Gurion (1886-1973) . A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ennél viszont érdekesebb Szovjetunió szerepe, hiszen elsőre elég furcsának tűnhet, hogy az amúgy antiszemitizmusáról nagyon híres – és később a „cionista orvosok perét” folytató – Sztálin miért támogatta ennyire intenzíven az önálló Izrael létrehozását. A cionista mozgalmak és Moszkva közötti első kapcsolatfelvételre már a második világháború előtt sor került: Hájim Weizman (a Cionista Világszövetség akkori elnöke, majd Izrael első államfője) és Dávid Ben Gurion (1935 óta a Zsidó Ügynökség vezetője és majd Izrael első miniszterelnöke) gyakran találkozott Ivan Majszkijjal, a Szovjetunió londoni nagykövetével, aki biztosította őket arról, hogy a Kreml támogatja a kelet-európai zsidók alijázását Palesztinába, illetve  „a Szovjetunió megértette a cionisták céljait és a háború után azok megvalósítása mellé áll”.

Andrej Gromiko, a Szovjetunió ENSZ-nagykövete 1947. május 14-én eleget tett a korábbi szovjet ígéretnek: szerinte a brit mandátum nem elegendő a zsidók megvédésére, ezért vagy egy demokratikus, közös arab-izraeli országot hoznak létre, vagy két különböző nemzetállamot, és ehhez kérte a nemzetközi közösség támogatását is. Ez a kijelentés páratlan nagy népszerűséget váltott ki a cionisták körében. Ám Sztálin korántsem “felebaráti szeretetből” vagy ” a zsidók számára jogos elégtétel miatt” támogatta Izrael létrejöttét.

Egyrészt abban bízott, hogy a kelet-európai – persze nem a Szovjetunióból, hanem a “felszabadított” országokból – megnő az alijázók száma, amely egyes becslések szerint 1947 végére már a 300 000-hez közelített. Így az új zsidó államban olyanok kerülnek, akik nem vagy csak rövid ideig tapasztalták meg a szovjet típusú „népi demokrácia áldásait”, pozitív véleménnyel lesznek majd a fasizmust legyőző Szovjetunióról és Palesztinában széleskörben terjeszteni fogják a szocializmus eszméit. Végül a helyi választásokon ezek a Moszkva-szimpatizáns csoportok megszerznék a hatalmat, s így az új közel-keleti állam a keleti blokk legfontosabb ideológiai és politikai szövetségesévé lépne elő.

Ez pedig önmagában egy óriási geopolitikai sikert jelentett volna: Szovjetunió egy értékes szövetségesre lelt volna a Közel-Keleten, mivel az arab államokkal nagyon rossz volt a viszonya, mivel

Sztálin minden arab vezető a “brit imperialista ügynöknek tartott”. 

Az önálló Izraellel, és egy állandósuló közel-keleti konfliktussal meg lehetne osztani az “imperialisták figyelmét”, jelentősen meggyengíteni Nagy-Britannia szerepét a világban, illetve éket lehet verni London és Washington közé, ami évekkel később akár törésvonallá is kiszélesedhet. Végül pedig a Kreml abban is reménykedett, hogy a diplomáciai – vagy akár katonai – támogatásért cserébe benyújtja a “számlát”: egy szovjet haditengerészeti bázis létesítését a Földközi-tengeren.

Grominko felszólalásának és Sztálin támogatásának meg lett az eredménye: másnap létrehozták – 45 szavazattal 7 ellenében – az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottságának” (United Nations Special Committee on Palestine – UNSCOP). A Palesztinával foglalkozó 11 tagú különbizottság feladata az volt, hogy megvizsgálja Izrael létrehozásának jogi kérdéseit és felmérte annak esetleges következményeit. Az ENSZ-ben szándékosan kihagyták a nagyhatalmakat, akik viszont a más országokon (például az Egyesült Államok a latin-amerikai, a Szovjetunió Csehszlovákia és Jugoszlávián) keresztül igyekeztek érvényesíteni az akaratukat.

Június 16-én a csoport tagjai Palesztinába utaztak, ahol interjúkat készítettek a helyi arabokkal, a brit hadsereg tagjaival vagy a kibucokban élő zsidósággal. A levont tapasztalatokból végül egy megoldási javaslattal álltak elő: augusztus 27-én az UNSCOP hét tagja megszavazta a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-tervezetet, de hárman – India, Irán és Jugoszlávia – elleneztek. Ők ugyanis egy olyan elképzelést támogattak, miszerint egy kétnyelvű, szövetségi államot hoztak volna létre Palesztinában.

Karikatúra a 181-es határozat megszületése után: Bármilyen más javaslat? – (Halál az arabokra. Halál a zsidókra)

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió igennel voksolt, Nagy-Britannia a tartózkodók között volt, miközben az arab államok élesen elítélték  és nem fogadták el Palesztina felosztását. Ám ahelyett, hogy ez végleg megoldott volna a problémákat, helyette még inkább elmélyítette az ellentétet. Miután a britek bejelentették, hogy május 15-ig teljesen kivonulnak a térségből, ezért szinte mindenki számára világos volt, hogy elkerülhetetlennek tűnik az arabok és a zsidók közötti háború kirobbanása. A Zsidó Ügynökség és Hagana (Önvédelem) már korábban is diplomáciai hadjáratba kezdtek, hogy kézifegyvereket és modern hadieszközöket, mint vadászgépeket vagy harckocsikat, vásároljanak az európai országoktól vagy az Egyesült Államoktól.

Csakhogy miután Washington december 5-én fegyverembargó alá helyezte Palesztinát, amelyet később az ENSZ is támogatott, szinte lehetetlenné vált a nyugati haditechnológia és fegyverek beszerzése. Ezért végül a fegyvergyártásról híres Csehszlovákiához fordultak hadianyagért, amelyet meg is kaptak: 1948 eléjétől kézifegyvereket – a történelem sötét iróniája, hogy eredetileg ezeket a náci Németországnak szánták – adott el a zsidó milíciáknak. Nem sokkal később pedig vadászgépekkel, a szintén német gépekből továbbfejlesztett Avia S-199-el látta el a frissen alakult izraeli légierőt, amelyek nem kevés szerepet játszottak az első arab-izraeli háború alakulásában. Az arabok a briteken és a muszlim államokon – Törökország – keresztül fegyverkeztek és készültek fel az (első) arab-izraeli háborúra.

Felhasznált források:

Ha akarjátok, nem mese – Szemelvények Herzl Tivadar naplójából, cikkeiből, beszédeiből. Link: http://www.or-zse.hu/javne/Ha_akarjatok_nem_mese.pdf

Boussois, Sébastien: Izrael, szembesítve a múlttal: Tanulmány az „új történelem” hatásáról. L ‘Harmattan Kiadó, Budapest, 2013.

Kalmár Zoltán: Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2017.

Rucker, Laurent: Moscow’s Surprise: The Soviet-Israeli Alliance of 1947-1949. In: Cold War International History Project Working Paper, No. 46. 2011.

Ónody György: Iszlám és kard. Éghajlat Kiadó, Budapest, 2016.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK