Kezdőlap Címkék Palesztina

Címke: Palesztina

A Horthy korszak VI. – a Magyar Királyság megszűnése

Az asszimiláció teljes kudarca, a nemzeti bűntudat teljes hiánya

1944. március 19-ig az emberi alapjogokat sértő mindenféle „megszigorítás“ (törvények, rendeletek) ellenére a magyar zsidóság nagyon reménykedett a túlélésben, elvégre magyarok. Itt születtek, magyar az anyanyelvük, más himnuszt nem tudnak, nem ismernek, egyazon az Istenük, stb.. Magyar állampolgárok. Ez utóbbi nagy fontos! Mert már 1941-ben volt egy kísérlet a deportálásra, de akkor csak a nem magyar állampolgárokat szedték össze és toloncolták ki a megnagyobbodott Magyarországból az egykori szovjet-ukrán határ menti Kamenyeck-Podolszk-ba. Ez pont két hónappal a Szovjetunió elleni hadba lépés után történt 1941. augusztus 28-án. Közel 20.000 magyar embert öltek meg az ott állomásozó SS alakulatok. A gyilkosságról sokan tudtak: a helybéli lakosság, az embertömeget átadó magyar katonák és az akkor már közös hadműveleti területen szolgáló munkaszolgálatosok, valamint a budapesti hatóságok. Mivel az áldozatok nem magyar állampolgárok voltak, az elkövetett gyilkosságnak még a gondolatával sem akart foglalkozni a hazai közvélemény.

Azzal tisztában volt a magyar zsidóság, hogy a 1944 márciusi náci katonai megszállás nem sok jóval kecsegtet. Volt némi fogalmuk, hogy mi történt a zsidókkal Európa szerte, különösen Németországban 1933 óta. Épp ezért a náci Birodalomba való deportálás, kiutasítás, kitoloncolás („kényszerkivándorlás”) nyugtalanította őket a legjobban, ahol – állítólag – munkatáborokban kell majd dolgozniuk a német hadiipar számára. A félelmen, a bizonytalanságon valamit enyhíthetett a gyűjtőhelyeken tapasztalt hatalmas tömeg látványa, a ”nem vagyunk egyedül” érzése, különösen, hogy a családok együtt maradhattak és együtt mehettek az ismeretlen, bizonytalan jövőbe. Ellentétben az 1939 májusa óta hadra fogott, és büntető századba sorolt magyar munkaszolgálatosokkal, akikről nem lehetett tudni hova vezénylik, milyen körülmények között élnek, harcolnak és (esetleg) halnak meg. A munkaszolgálatos családja teljes bizonytalanságban élt, mi lesz a gyerekkel, az apával vagy a férjjel. És a halálhír is csak késve (hónapok múltán) érkezett a keleti frontról, vagy a magyar honvédség felügyelte területekről. Itt jegyzendő meg, a munkaszolgálat intézménye egyedülálló volt Európában. A hitleri Németország eleve nem alkalmazta ezt a büntető formát, mert az nem egyezett a rasszista ideológiával. A náci felfogás szerint a zsidók bűnözök, a (német) nép ellenségei, ezért a frontra megbízhatatlanokat nem küldtek. Ott csak a bátor (és hős) német katonák harcoltak. A hátországban viszont hiányzott a munkaerő, különösen a hadiiparban. Az emberanyag utánpótlást a megszállt területek „alsóbbrendű” népeiből és a hadifoglyokból biztosította az SS. Több nagy iparvállalat arra panaszkodott, hogy az SS a (kényszer)munkás utánpótlást embertelen körülmények között tartja, és a magas halálozási szám a termelés rovására mehet.

A magyar felfogás ezzel szemben eleve „mozgó vesztőhelynek” tekintette a frontszolgálatot valamennyi katonája számára. A fegyvertelen, civil ruhás, „megbízhatatlan” katonai alakulatok tagjai teljes mértékben ki voltak szolgáltatva a parancsnokaiknak és a keretlegényeknek. Ezeknek a felügyelőknek az (egyéni) emberségén múlott sok száz, sőt ezer magyar ember élete. Mivel a Magyar Királyi Honvédség keretén belül vallásra, származásra tekintet nélkül, mint megbízhatatlanokból álló alakulatok működtek, így rájuk nem vonatkozott a polgári lakosság ellen elkövetett háborús bűntett kategória. A náci megszállást követően annyiban változott a helyzet, hogy sokan a túlélés lehetőségét biztosabbnak látták a német hadiiparban dolgozni, ill. német parancsnokság alá tartozó munkásszázadokba bekerülni. A Todt-szervezet kiszámíthatóbbnak tűnt, mint a magyar parancsnokság alá tartozott munkaszolgálat.

Horthy mindvégig államfőhöz méltóan, a király helyettesének, a régensnek szerepét igyekezett betölteni. Semmibe sem szólt bele, ő a Magyar Királyságot képviselte. Az irányítást a mindenkori kormányra és annak (miniszter)elnökére bízta. Így a felelősséget is! Ebben nagy gyakorlata volt. A fehérterror idején is a piszkos munkát nem a parancsnoksága alatt álló (frissen alakult) hadsereg, hanem a „különítmények” végezték. Mily szép szó?! Különítmény. Aztán 1921-ben Deutsch-Westungarn (Német Nyugat-Magyarország) – a későbbi Burgenland – területét biztosító osztrák csendőrökre, rendőrökre sem a reguláris magyar hadsereg, hanem ismét a „különítmény”, a (civil ruhás, fegyveres) Rongyos Gárda támadt és fordította meg a soproni népszavazás eredményét. Horthy egész uralkodása alatt arra törekedett, hogy személye, mint államfő, az országot képviselő és összetartó szimbólum jelenjék meg külföldön és belföldön egyaránt. Közvetlenül az államvezetésbe nem igazán szólt bele.

Legjobb példa nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter (1942. szept. 24-től 1943. jún. 12-ig) esete. A kiváló katona végig harcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg vezérkari főhadnagya. A francia segédlettel, ill. jóváhagyással megszervezett, és Horthy Miklós fővezér irányítása alatt szerveződő magyar királyi honvédségben katonai karrierje töretlenül ívelt felfelé. 1942-ben, mint az első magyar hadsereg parancsnoka ment nyugdíjba. Majd a Kállay-kormány honvédelmi miniszterének nevezte ki Horthy Miklós. A tapasztalt katona Nagy Vilmos mindent elkövetett, hogy a hadsereget távol tartsa a politikától, és az itthon maradt alakulatok elég erősek és felkészültek legyenek arra, hogy ha megfordulna a hadiszerencse, az 1918-as katonai összeomlás ne tudjon bekövetkezni. Habár a keleti fronton szolgáló 2. magyar hadsereg hazahozatala nem tartozott a hatáskörébe, jó néhány intézkedést hozott a munkaszolgálatosok helyzetének, és a velük való bánásmód javítására. Emiatt a vezérkarban „zsidóbérenc”-nek titulálták és a politikusok is állandóan támadták. Végül lemondott. Horthy szó nélkül elfogadta védelmi minisztere távozását.

A Salzburg melletti Klessheim-i kastélyba kirendelt (kicsalt) Horthy tudomásul vette Hitler ultimátummal felérő bejelentését, hogy 1944. március 19-én csapatai (stratégiai okokból) megszállják Magyarországot. Hazatérve a Kormányzó betartotta a nácik által felajánlott egyességet, miszerint továbbra is a Magyar Királyság államfője marad, a politikától azonban távol tartja magát, amiért cserében a németek nem tekintik ellenséges országnak hazánkat. Horthy ezt a körülményekhez képest kedvező kompromisszumnak tekintette, és mint az ország és az államiság (a Szent Korona) védelmezője élte meg, hiszen az államapparátus, a közigazgatás (rendőrség, csendőrség, minisztériumok, helyi közigazgatási rendszer, szervezet és alkalmazottak) mind a helyén maradt. Az országban, a településeken, anyagi kár nem keletkezett. Sőt, a lakosság befogadta, elszállásolta és élelmezte a német megszállókat. Közterületi atrocitásokra, utcai kivégzésekre, asszonyok megerőszakolására, stb. nem került sor.

Látva az elkerülhetetlen totális náci vereséget (titokban) Horthy azon munkálkodott, hogy ne ismétlődjék meg az 1918-as vég, és az ország területi veszteség nélkül kerüljön ki az ismét elveszített háborúból. Ekkor már világossá vált számára, hogy a szovjettel kell tárgyalni mindezekről az elképzeléseiről, hatalma és az ország területének megtartása érdekében.

A „zsidókérdést” a Sztójay-kormány belügyminiszterének, Jaross Andornak, két államtitkárára (Baky László, Endre László) bízta, akik teljes mértékben kiszolgálták a náci érdekeket, ill. követeléseket. Mindketten nyilas szimpatizánsok voltak. Irányításuk alatt kezdődött meg a vidéki zsidóság gettóba gyűjtése, zárása, majd a tömeges deportálás, az országból való kitoloncolás.

Eichmann 1944 márciusában már a másutt bevált módszerrel érkezett Magyarországra. Megszervezni a Zsidótanácsot. Lehetőleg olyan emberekből, akiket rég és jól ismer a helyi zsidóság, és akik hajlandóak követni a nácik utasításait, melyért cserében ígéretet kapnak, hogy senkinek sem lesz bántódása. Ezt az Európa szerte bevált trükköt a magyarok is bevették, pedig volt idejük informálódni, hogyan is működik a náci gépezet.

A magyarországi Zsidótanács engedelmeskedett az Eichmann vezette csoportnak. A cionistákat is sikerült Eichmann-nak félrevezetni, „kollaborálni”. Jó pénzért hajlandó volt embereket, ha nem is Palesztinába, de a semleges Svájcba kijuttatni. Lásd Kasztner-vonat, mely elsősorban Kasztner Rezső rokonaiból állt. Ugyancsak Eichmann ötlete volt a „vért áruért” akció, hogy a szövetségesek 10.000 teherautójáért cserében elengedi a közel 1 milliós magyar zsidóságot. Hogy ez mennyire volt igaz? Nem tudjuk. Viszont e javaslat komolyságát próbálta igazolni (kvázi „előlegként”) a Kasztner-vonat. A „vért áruért” akció ötlete eleve abszurd volt, hiszen a 10.000 teherautó a vesztésre álló hitleri hadigépezetet segítette volna, az egy millió magyar zsidó biztonságos helyre elszállítása, viszont a háborús körülmények között egyszerűen lehetetlen lett volna. Ugyanakkor az ajánlattal magyarországi cionista vezetőt sikerült az ellenállásból kivonnia, és a Közel-Keletre küldenie, akit a gyanakvó britek hamarosan letartóztattak.

Eközben a hazai zsidóság – a rossz sejtésén kívül – nem tudta, hogy mi vár a deportáltakra. 1944. április végén azonban történt valami. Két szlovák fogolynak sikerült Auschwitzból megszökni és az ottani állapotokról, körülményekről, és a további előkészületekről első kézből beszámolni, a világot tájékoztatni. A részletes beszámoló Auschwitz-jegyzőköny néven került be a történelembe. Ebben a jelentésben nemcsak a borzalmas állapotokról számolnak be, hanem a magyarok „fogadására” tett előkészületekről is, amelyből egyértelműen kiderül, hogy tömeggyilkosságra készülnek. Ez a jelentés a budapesti Zsidótanácson keresztül jutott el Horthyhoz és környezetéhez, valamint a semleges országok követségei segítségével külföldre. A május közepén kezdődött deportálások szerencsétlenjei minderről semmit sem tudtak. A budapesti Zsidótanács ugyanis nem tájékoztatta az érintetteket, a hazai zsidóságot. A tanács tagjai túlélték a Vészkorszakot és a háború utáni magyarázatuk szerint abban reménykedtek, hogy a front közeledte miatt a németeknek nem lesz idejük és erejük a magyar zsidók deportálására, ezért igyekeztek minden zsidó ellenkezést és ellenállást megfékezni, ami provokációnak tűnhetett volna a nácik szemében.

Az Auschwitz-jegyzőkönyv végül eljutott a szövetségesekhez, akik a nagyszámú vidéki magyar zsidóság elhurcolásában igazolva látták az auschwitzi haláltáborban folyó mészárlást. Ekkora már a tengerentúli (USA) zsidószervezetek is akcióba léptek, és elérték az amerikai kormánynál, hogy egy németül, angolul és magyarul (is) jól beszélő svéd üzletembert, mint követségi alkalmazottat Budapestre küldjenek. A zsidómentő Wallenberg 1944 júliusában érkezett Budapestre, hogy segítsen a magára hagyott budapesti zsidóság reménytelen helyzetén. Nyelvtudása, hely- és emberismerete (kiket lehet megvesztegetni) sok ártatlan életet mentett meg.

A magyarországi viszonyokra – talán – jellemző. Július 27-én elfogása közben halálos lövést kap a több éve körözött, kommunista párttag Ságvári (Spitzer) Endre. Miközben vidéken a magyar hatóságok összeszedik és bevagonírozzák a zsidóságot, a magyar biztonsági erők, a politikai csendőrség, négy detektívet tudnak ráállítani egy körözött személy felkutatására. Ságvárit, mint „földalatti baloldali szervezőmunkát végző és vezető” egyént keresik (és fogják el), nem pedig, mint zsidót, sárgacsillagot nem viselőt. Vagy, ne adj Isten, a deportálást, a bevagonírozást megakadályozni szándékozó illegális kommunistát, aki pártutasításra cselekszik.

Divatos manapság a dán Holokausztot példaként említeni, ahol egy éjszaka alatt – a deportálás megkezdése előtt egy nappal – szinte a teljes dániai zsidóságot átszállították Svédországba.

A tények, amik miatt ez az összehasonlítás hamis

Azon az éjszaka kb. 8000 embert mentettek át egy tengerszoroson, a kb. 30 km-re fekvő semleges svéd partokra. Az akció megszervezését a dán ellenállás számlájára írják, akiknek közvetlen kapcsolataik voltak a náci megszállókkal, ill. a velük kollaboráló hivatalnokokkal, hatóságokkal. Elvégre a zsidómentést hazafias ügynek tekintették, a megszálló náci hatalom, erő és ideológia elleni harc látványos tettének.

Ugyanakkor, Magyarországgal egyetlenegy semleges ország sem volt határos. Így a menekítés eleve lehetetlen volt. A magyarországi zsidóság lélekszámát kb. egymillióra becsülik. Ennyi ember kimenekítésére, pláne befogadására egyetlen (környező) ország sem vállalkozott volna. De a legnagyobb különbség: a dánok izraelita vallású dánoknak tekintették honfitársaikat. A király pedig valamennyi alattvalóját a dán Koronához hű állampolgárnak. A dán parlament a náci megszállást megelőző években nem hozott „zsidótörvényeket”. Tehát, a lakosság és az államvezetés mentalitása eleve más volt.

Pedig a német megszállás ugyanazon „modell” alapján történt Magyarországon is, mint Dániában: az államfő és az államapparátus érintetlen maradt. Csakhogy a (hivatalos) magyar állam és a lakosság (többsége) nem tekintette a nemzet részének az izraelita vallású magyarokat, a zsidókat. Ellenállásról nem lehet beszélni. A mentési akciók inkább csak néhány politikai vagy származása miatti üldözött, ill. katonaszökevény bujtatására korlátozódott, amibe (a nyilas időkben) egyházi emberek is bekapcsolódtak. Komoly, szervezett partizánakciók nem jellemezték a náci megszállta Magyarországot a deportálások idején. A vasúti vágányokat, síneket nem robbantották fel, hogy késleltessék a haderőmozgást, vagy a deportáltak kiszállítását. A vasutasok sem szabotálták a szerelvények összeállítását, a megfelelő számú tehervagonok rendelkezésre bocsátását. A kommunisták (pl. Marót-, Szír-csoport, stb.) által szervezett és végrehajtott akciók (Gömbös szobor felrobbantása, a Városi (Erkel) Színházban tartott nyilas gyűlés robbantással történt megzavarása) mind 1944 őszén aktivizálódik. A vidéki zsidók nyár eleji deportálását „látványos” akciókkal senki sem próbálta megakadályozni, vagy legalább késleltetni. Az üldözöttek csak saját magukra, egyéni leleményességükre, esetleg néhány bátor segítőre számíthattak. A keresztény egyházak, különösen a katolikus is, csak a már kikeresztelkedett zsidók érdekében lépett fel. A jó kapcsolatokkal rendelkező illegális kommunista mozgalom és párt ugyancsak nem tudta riasztani a deportálásra várókat. Egyetlen olyan (cionista vagy baloldali) szervezet, vagy csoportosulás sem akadt, amely figyelmeztette volna deportálásra váró honfitársainkat, hogy mi vár rájuk a haláltáborokban.

Ugyanakkor a náci propaganda azonnal akcióba lépett, amint az auschwitzi gaztett híre (jegyzőkönyv formájában) elterjedt. Filmet forgattak Theresienstadtban (Terezin), ahová egy napra (1944. június 23.) meghívták a Vöröskereszt delegációját Svájcból. A delegáció egyetlen fogollyal sem beszélhetett, de az ott látottak (futballmeccs, koncert, térzene, kávéház, játszótér, rendezett kertek, utcák stb.) mély benyomást tettek rájuk, és vitték hírét, hogy a zsidók áttelepítése és új életük milyen jól sikerült. A svájci Vöröskereszt tagjainak távozása után megindultak a tehervagon szállítmányok Auschwitz felé.

Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit. Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve meg vannak bocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van: „megbűnhődte már a nép múltat és jövendőt.”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.

Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

Súlyos ítéletek egy antiszemita perben Franciaországban

0

A bíróság 8, 13 és 16 éves börtönbüntetésre ítélt három muzulmán fiatalt, akik fegyveres rablótámadást hajtottak végre Párizs környékén egy zsidó pár ellen. 2014-ben Créteilben másfél órán keresztül fogva tartották a fiatal párt, hogy megszerezzék a pénzüket.

„Köztudott, hogy a zsidók otthon tartják a pénzüket! Nem viszik bankba.” – mondta az egyik tettes a bíróság előtt. (Csak két tettest tudtak elfogni az antiszemita merénylet után, a harmadik még mindíg szabadlábon van.)

A fiatal pár elmondta a bíróság előtt, hogy az életük szétesett a támadás után. Elváltak, mert nem tudták feldolgozni az esetet. Állásukat is elveszítették. Pszichiáterhez mentek, hogy megoldják lelki gondjaikat.

A támadást követően több tüntetés is volt Franciaországban, mely elítélte az antiszemita akciót, melyet három muzulmán fiatal hajtott végre Párizs környékén.

Franciaországban él Európa legnagyobb zsidó és muzulmán közössége. Az elmúlt években a viszony jelentős mértékben megromlott az iszlamista merényletek miatt. Creteilben a merényletet még ezt megelőzően követték el, de a fiatalok mentalitása olyan volt, mint a dzsihád harcosoké.

„Palesztináért tesszük mindezt!”- írták fel a lakás falára. A bíróság előtt az egyik tettes azt állította, hogy rosszul bántak velük a börtönben, mert annak igazgatója zsidó! Honnan tudta, hogy zsidó? – kérdezte a bíró. „Csak belenéztem a szemébe és láttam, hogy zsidó!”- vallotta a fiatal muzulmán tettes.

Hetven éves a lőporos hordó, avagy amikor az ENSZ felrobbantotta a Közel-Keletet

0

Hetven évvel ezelőtt ezen a napon jelentős fordulatot vett a Közel-Kelet történelme: ekkor tartották a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-szavazást. A nagyhatalmak azt hitték, hogy ezzel végleg megoldódik a “palesztinkérdés” és a második világháború borzalmait túlélő zsidóság számára egy sokkal nyugodtabb időszak veheti kezdetét. Ám nem így történt: habár korábban is voltak kisebb konfliktusok a két népcsoport között, ezek eltörpültek az 1947-es utáni eseményekhez képest. 

Sokak véleménye szerint az ENSZ első “igazi főpróbája” az 1947. november 29-én tartott szavazás volt. Az alig három éve működő nemzetközi szervezet tagállamai ekkor döntöttek „Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervéről” , amely egy arab, egy izraeli állam létrehozását, illetve Jeruzsálem nemzetközi felügyelete alá helyezését jelentette. A tervezetre

 

33-an igennel voksoltak (köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió is), miközben 13-an ellene (az összes arab ország) voltak és 10-en pedig tartózkodtak.

Így megszületett az 181-es számú határozat: létrejött egy arab és egy izraeli állam, valamint Jeruzsálem városa különleges státuszt kapott (corpus separatum, vagyis a várost külön nemzetközi kormányzat és az ENSZ igazgatása alá rendelték).

Palesztina felosztásának terve 1947-ben. A térkép forrása: Wikimedia Commons.

Azonban hosszú vezetett idáig, Izrael (újra)megalapításának a gyökerei jóval távolabbra nyúlnak vissza, mint a holokauszt vagy az első világháború. Habár már a középkortól kezdve több zsidó rabbi és értelmiségi is szót emelt a “Szentföldre való hazatérés mellett”, egy önálló zsidó állam létrehozása a Palesztinában csupán elméleti szintben létezett, semmiféle gyakorlati (akár diplomáciai, akár jogi) megvalósítás nem követte az elképzelést. Az első személy, aki komolyan gondolta Izrael állam létrehozását, az az Osztrák-Magyar Monarchia területén született Herzl Tivadar volt. Legfontosabb művében, vagyis az 1986-ban kiadott A zsidó állam (Der Judenstaadt) rakta le a politikai cionizmus alapjait.

A cikk a tudományos szakirodalom hivatalos definíciója szerint értelmezi a politikai cionizmus fogalmát: egy olyan szekulárison és liberalizmuson alapuló ideológiai és mozgalom, amely bár nem függetleníthető a zsidó vallástól, elsődlegesen etnikai alapokhoz köthető, végcélja pedig Izrael állam megalapítása a Palesztinának nevezett régióban.

Theodor Herzl (Herzl Tivadar) – 1860-1904. A kép forrása: Link.

Ő részletesen kidolgozta egy zsidó állam megalapításának körülményeit, menetét és intenzív diplomáciai hadjáratba kezdett (még a török szultántól is kért segítséget), hogy külföldi támogatókat szerezzen Izrael megalapításához. Ám minden próbálkozása kudarccal végződött: még a zsidók többsége – ideológiai, gazdasági vagy vallási okokból kifolyólag – kritizálták Herzlt a nézetei miatt. Ő azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Bázelben – az első Cionista Világkonferencia helyszínén – „megalapítottam a zsidó államot, mégha ezt ma hangosan mondanám, általános kacagással fogadnák” – írta le naplójába Herzl, majd nagy dacosan hozzátette:

“De ötven év múlva ezt mindenki be fogja látni Az állam lényege a nép állam-akarása.”

Utólag már tudjuk, hogy jövendölése majdnem napra pontosan bejött, de akkoriban nem úgy tűnt, hogy bárki is komolyan venné az elképzelését. Igaz, hívei közül sokan még Herzl életében alijáztak (zsidó kivándorlás) Palesztinába, főleg a kelet-európai térségből, ahol a zsidók ellen elkövetett pogromok szinte mindennapossá váltak. Csakhogy a XIX és XX. század fordulóján a Közel-Kelet korántsem volt kedvelt célpont a kivándorló zsidóság körében, mert rendkívül száraz és meleg éghajlati körülmények között kellett dolgozniuk, alacsony volt az infrastruktúra és nagyon sok betegség (kolera, tífusz) pusztított a környéken.

Ugyanakkor szükséges hozzátenni, hogy a helyi arabokkal való viszony – kezdetben legalábbis – korántsem volt rossz: nem egy arab földtulajdonos, rendszerint olyanok, akik nem ott éltek – eladta a földjeit az első-két kivándorlási hullámban érkezett zsidóknak. Sőt, az sem volt ritka, hogy a zsidók a helyi sejkektől vásároltak maguknak védelmet és kaptak támogatását az esetleges rablótámadásokkal szemben. Idővel viszont megromlott a két népcsoport közötti viszony, amit csak tetőzött az oszmán hatóságok fellépései is.

A megromlott viszony miatt zsidók is alapítottak saját milíciákat: ezen a Hasomer tagjai láthatóak. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Mindezek miatt sok alijázott zsidó inkább továbbvándorolt az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába vagy Ausztráliába. A zsidó kivándorlás lelassulását jól mutatta, hogy az első tisztán zsidó várost is csak 1909-ben alapították meg, amely a Tel-Aviv (jelentése tavasz dombja) nevet kapta. Palesztina lakossága az első világháború előtt így nézett ki: 700 ezer főt tett ki, amelynek 77 százaléka muszlim, 13 százaléka zsidó, és 10 százaléka keresztény volt.

Tel-Aviv, amikor még sivatag és sátortábor volt a helyén. A kép forrása: Link.

Az első világháború fontos lépcsőfok volt a cionizmus történetében: 1917-ben jelent meg a hírhedt – és november 2-án 100. évfordulóját ünneplő – Balfour-nyilatkozat. A brit kormány nevében Alfred James Balfour megígérte Lord Rotschild bárónak és a nagy-britanniai Cionista Szövetségnek és a zsidó népnek a „nemzeti otthon” megteremtését. Csakhogy a britek óvatosan fogalmaztak: kötelezettséget már nem vállaltak, Izrael hátarait nem jelölték ki és jogvédelmet ígért minden közösségnek.

Nagy-Britannia szerepe pedig a közvélekedésekkel ellentétben később is árnyalt volt: hol a zsidók mellé állt, hol viszont az arab országokat támogatta, de voltak időszakok, amikor mindkét népcsoport ellen egyszerre lépett fel. Például  1923-ban Palesztina brit mandátum alá került, Winston Churchill, akkor gyarmatügyi miniszter, kiadta a cionizmus Fehér könyvét, amelyben leszögezte, hogy London a „cionista igények támogatását nem helyezi az arab igények elé” és korlátozni akarta a bevándorlást. Aztán mégis tíz évvel később a brit politika nem görgetett akadályt az alijázás elé, amely jelentősen felgyorsult a harmincas évek eseményei – például Hitler hatalomra kerülése miatt – jelentősen megnövekedtek. Emiatt az egyensúlyozó politika miatt a brit katonák és állampolgárok kedvelt célpontjai voltak az arab támadóknak és a zsidó milíciáknak.

A második világháború után Nagy-Britannia továbbra sem állt egyértelműen az önálló zsidó állam létrehozása mellé, sőt, inkább “lepasszolta” azt: 1947 elején London bejelentette, hogy visszaadja a Palesztinára vonatkozó brit mandátumot és az ENSZ-nél kezdeményezte a „Palesztina-kérdés” rendezését. Ehhez hozzájárult az is, hogy a második világháború után egyre többször került fegyveres összetűzésbe a Palesztinában tevékenykedő zsidó milíciákkal. Brit politikusok tudták, hogy minden anyagi kiadás, adminisztratív lépés és katonai létszám növelése ellenére, képtelen  sokáig fenntartani a Palesztina feletti uralmukat és a gyarmatbirodalom más, fontosabbnak tartott térségeivel kell foglalkozniuk.

Dávid Király Hotel felrobbantása 1946-ban. A 91 halálos áldozattal járó merényletet az Irgun nevű milícia hajtotta végre, amely már a második világháború alatt gyakran követett el támadásokat brit, de a még más zsidó milícia vagy szervezet ellen is. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Az ENSZ Közgyűlése 1947. április 28-án tűzte napirendjére a kérdést. Az Egyesült Államokban Henry S. Truman elnök azonnal kifejezte támogatását Izraelt illetően: így akarta “jóvátenni” elődje, Franklin Delano Roosevelt hibáját, aki szerint elég „közömbösen és tétlenül szemlélte” az európai zsidóság sorsát, miközben több arab vezetőnek – például Ibn Szaúd szaúdi – megígérte, hogy az Egyesült Államok csak az arabokkal való egyeztetés után fog állást foglalni a zsidó állam létrehozásának ügyében. Truman támogatásához hozzájárult még az is, hogy nagy az esélye annak, hogy a következő választásokon a zsidó szavazók majd rá adják a voksukat. Ezenfelül London és Washington közötti eltérő felfogás szintén közrejátszott: az Egyesült Államok bár a Szovjetunióval szemben és Európában fontos szövetségesnek tartotta Nagy-Britanniát, a „harmadik világban” kritikusan szemlélte a britek szerepét, amerikai tisztségviselők és politikusok többször elítélően nyilatkoztak arról, ahogyan London “a gyarmatai felett uralkodott”.

David Ben Gurion (1886-1973) . A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ennél viszont érdekesebb Szovjetunió szerepe, hiszen elsőre elég furcsának tűnhet, hogy az amúgy antiszemitizmusáról nagyon híres – és később a „cionista orvosok perét” folytató – Sztálin miért támogatta ennyire intenzíven az önálló Izrael létrehozását. A cionista mozgalmak és Moszkva közötti első kapcsolatfelvételre már a második világháború előtt sor került: Hájim Weizman (a Cionista Világszövetség akkori elnöke, majd Izrael első államfője) és Dávid Ben Gurion (1935 óta a Zsidó Ügynökség vezetője és majd Izrael első miniszterelnöke) gyakran találkozott Ivan Majszkijjal, a Szovjetunió londoni nagykövetével, aki biztosította őket arról, hogy a Kreml támogatja a kelet-európai zsidók alijázását Palesztinába, illetve  „a Szovjetunió megértette a cionisták céljait és a háború után azok megvalósítása mellé áll”.

Andrej Gromiko, a Szovjetunió ENSZ-nagykövete 1947. május 14-én eleget tett a korábbi szovjet ígéretnek: szerinte a brit mandátum nem elegendő a zsidók megvédésére, ezért vagy egy demokratikus, közös arab-izraeli országot hoznak létre, vagy két különböző nemzetállamot, és ehhez kérte a nemzetközi közösség támogatását is. Ez a kijelentés páratlan nagy népszerűséget váltott ki a cionisták körében. Ám Sztálin korántsem “felebaráti szeretetből” vagy ” a zsidók számára jogos elégtétel miatt” támogatta Izrael létrejöttét.

Egyrészt abban bízott, hogy a kelet-európai – persze nem a Szovjetunióból, hanem a “felszabadított” országokból – megnő az alijázók száma, amely egyes becslések szerint 1947 végére már a 300 000-hez közelített. Így az új zsidó államban olyanok kerülnek, akik nem vagy csak rövid ideig tapasztalták meg a szovjet típusú „népi demokrácia áldásait”, pozitív véleménnyel lesznek majd a fasizmust legyőző Szovjetunióról és Palesztinában széleskörben terjeszteni fogják a szocializmus eszméit. Végül a helyi választásokon ezek a Moszkva-szimpatizáns csoportok megszerznék a hatalmat, s így az új közel-keleti állam a keleti blokk legfontosabb ideológiai és politikai szövetségesévé lépne elő.

Ez pedig önmagában egy óriási geopolitikai sikert jelentett volna: Szovjetunió egy értékes szövetségesre lelt volna a Közel-Keleten, mivel az arab államokkal nagyon rossz volt a viszonya, mivel

Sztálin minden arab vezető a “brit imperialista ügynöknek tartott”. 

Az önálló Izraellel, és egy állandósuló közel-keleti konfliktussal meg lehetne osztani az “imperialisták figyelmét”, jelentősen meggyengíteni Nagy-Britannia szerepét a világban, illetve éket lehet verni London és Washington közé, ami évekkel később akár törésvonallá is kiszélesedhet. Végül pedig a Kreml abban is reménykedett, hogy a diplomáciai – vagy akár katonai – támogatásért cserébe benyújtja a “számlát”: egy szovjet haditengerészeti bázis létesítését a Földközi-tengeren.

Grominko felszólalásának és Sztálin támogatásának meg lett az eredménye: másnap létrehozták – 45 szavazattal 7 ellenében – az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottságának” (United Nations Special Committee on Palestine – UNSCOP). A Palesztinával foglalkozó 11 tagú különbizottság feladata az volt, hogy megvizsgálja Izrael létrehozásának jogi kérdéseit és felmérte annak esetleges következményeit. Az ENSZ-ben szándékosan kihagyták a nagyhatalmakat, akik viszont a más országokon (például az Egyesült Államok a latin-amerikai, a Szovjetunió Csehszlovákia és Jugoszlávián) keresztül igyekeztek érvényesíteni az akaratukat.

Június 16-én a csoport tagjai Palesztinába utaztak, ahol interjúkat készítettek a helyi arabokkal, a brit hadsereg tagjaival vagy a kibucokban élő zsidósággal. A levont tapasztalatokból végül egy megoldási javaslattal álltak elő: augusztus 27-én az UNSCOP hét tagja megszavazta a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-tervezetet, de hárman – India, Irán és Jugoszlávia – elleneztek. Ők ugyanis egy olyan elképzelést támogattak, miszerint egy kétnyelvű, szövetségi államot hoztak volna létre Palesztinában.

Karikatúra a 181-es határozat megszületése után: Bármilyen más javaslat? – (Halál az arabokra. Halál a zsidókra)

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió igennel voksolt, Nagy-Britannia a tartózkodók között volt, miközben az arab államok élesen elítélték  és nem fogadták el Palesztina felosztását. Ám ahelyett, hogy ez végleg megoldott volna a problémákat, helyette még inkább elmélyítette az ellentétet. Miután a britek bejelentették, hogy május 15-ig teljesen kivonulnak a térségből, ezért szinte mindenki számára világos volt, hogy elkerülhetetlennek tűnik az arabok és a zsidók közötti háború kirobbanása. A Zsidó Ügynökség és Hagana (Önvédelem) már korábban is diplomáciai hadjáratba kezdtek, hogy kézifegyvereket és modern hadieszközöket, mint vadászgépeket vagy harckocsikat, vásároljanak az európai országoktól vagy az Egyesült Államoktól.

Csakhogy miután Washington december 5-én fegyverembargó alá helyezte Palesztinát, amelyet később az ENSZ is támogatott, szinte lehetetlenné vált a nyugati haditechnológia és fegyverek beszerzése. Ezért végül a fegyvergyártásról híres Csehszlovákiához fordultak hadianyagért, amelyet meg is kaptak: 1948 eléjétől kézifegyvereket – a történelem sötét iróniája, hogy eredetileg ezeket a náci Németországnak szánták – adott el a zsidó milíciáknak. Nem sokkal később pedig vadászgépekkel, a szintén német gépekből továbbfejlesztett Avia S-199-el látta el a frissen alakult izraeli légierőt, amelyek nem kevés szerepet játszottak az első arab-izraeli háború alakulásában. Az arabok a briteken és a muszlim államokon – Törökország – keresztül fegyverkeztek és készültek fel az (első) arab-izraeli háborúra.

Felhasznált források:

Ha akarjátok, nem mese – Szemelvények Herzl Tivadar naplójából, cikkeiből, beszédeiből. Link: http://www.or-zse.hu/javne/Ha_akarjatok_nem_mese.pdf

Boussois, Sébastien: Izrael, szembesítve a múlttal: Tanulmány az „új történelem” hatásáról. L ‘Harmattan Kiadó, Budapest, 2013.

Kalmár Zoltán: Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2017.

Rucker, Laurent: Moscow’s Surprise: The Soviet-Israeli Alliance of 1947-1949. In: Cold War International History Project Working Paper, No. 46. 2011.

Ónody György: Iszlám és kard. Éghajlat Kiadó, Budapest, 2016.

Belharc Palesztinában

0

A Palesztin Hatóság szabadon engedte a múlt héten letartóztatott öt újságírót, akik közül négyen a Gázai övezetet uraló radikális iszlamista Hamászhoz közeli médiának dolgoztak. Előtte a Hamász is elengedte az állami tévé tudósítóját a Gázai övezetben.

A radikális Hamász médiájának öt munkatársát biztonsági okra hivatkozva fogta le a Palesztin Hatóság (PH), de családtagjaik szerint politikai okok álltak őrizetbe vételük mögött. Hétfői, óvadék ellenében megejtett szabadon bocsájtásuk előtt a Gázai övezetet uraló Hamász is visszaadta szabadságát a hatóság tévécsatornája tudósítójának, akit Gázában vettek őrizetbe – írta a Haarec izraeli újság..

Ügyvédjeik és családtagjaik szerint lecsukásuk valódi oka a PH-t vezető

mérsékelt nacionalista Fatah párt és a Gázai övezetet irányító Hamász közötti hatalmi harc volt.

A PH az egy hónappal ezelőtt kiadott, az internetes médiát szabályozó rendelete alapján fogta el az öt publicistát, akire az új rendelet alapján egy évtől akár életfogytig terjedő börtönbüntetés is kiszabható lett volna. A PH fennállásának eddigi legkeményebb korlátozásait vezette be az újságírók ellen a július 11-én kiadott új szabályozásával, amelynek alapján bírálói szerint gyakorlatilag bárkit letartóztathatnak azzal a váddal, hogy „ártott a nemzeti egységnek”.

MTI/FüHü

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK