Kezdőlap Címkék Kelemen Hunor

Címke: Kelemen Hunor

 Elnökök lennének

A jelenlegi elnök, első mandátuma alatt nem volt sem „játékos”, a szónak abban az összekacsintós, hogy ne mondjak csintalant, értelmében, de lényegében negatív aurával és befolyással, mint Traian Băsescu volt, és nem volt „álmodozó értelmiségi” sem.

 

Emil Constantinescu, aki a ’89-es fordulatot követően, első volt a valóban rendszerváltó elnökök/politikusok között, hiszen Ion Iliescu a létezett szocialista rezsim fiaként, annak csak meghosszabbítója volt, és maradt: Ceaușescu „emberarcú változata”.

Mindent egybevetve Iliescut a román Kádárként jellemezhetjük, akinek sikerült desztalinizálni a megörökölt politikai rendszert, mondjuk úgy nyitottabbá és élhetőbbé tenni, viszont demokratikussá és hatékonnyá változtatnia, a viszonylag kedvező körülmények ellenére sem tudta.

Constantinescu, az első ellenzéki, művelt értelmiségi, nem indult második mandátumért. Egyfelől a jóérzés – annak a tudata, hogy keveset vagy szinte semmit sem tehet az elnöki pozícióból – késztette erre, de és másfelől főként az hogy, ahogy fogalmazott: „legyőzték a titkosszolgálatok”, amelyek fölött 4 éves mandátuma alatt sem sikerült megszereznie a kontrollt.

Amint mostani egyik vetélytársa ragasztotta rá és minden bizonnyal helyezte föl az elnöki jelzők táblájára Klaus Johannis első mandátumában leginkább „tűzoltó” volt, aki legtöbb energiát arra használt el – amúgy komótos, régivágású, németes úriember lévén, meglehetősen energiatakarékosan működött –, hogy megakadályozza a kormányzó többséget a demokratikus fékek és ellensúlyok magyar módira való fölszámolási kísérleteiben. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyiben és milyen konjunktúrának köszönhetően sikerült is ez neki, de nem volt igazán „atom tűzoltó”, ahogy magát jellemezte, mert követő módon és olykor egyenesen lemaradva az eseményekről, vagy pusztán konstatálva azokat oltotta a tüzet, viszont azt soha nem maga rakta, mint elődje Băsescu tette.

Klaus Johannis

elnöksége teljes idején „ellenzékből” elnökölt. Első korszakában egy – akkor is a leginkább a posztkommunista PSD támogatásával működő – de formailag technokrata kormány mellett, azután pedig a „paloták közti” (az elnöki, azaz Cotrocen-i palota és a Victoria téri kormánypalota közötti) háború egyik szereplőjeként, nyílt ellentétben a kormányzó hatalommal és annak mára bebörtönzött vezérével Liviu Dragneaval. A dolog mostani állása szerint Johannis legyőzte ellenfelét és a hatalomhoz, az erősebbhez való csatlakozás (bandwagon effect) mindig is jellemezte a román politikai mezőnyt, ezért a belpolitikai szcénán ő a fő szereplő. És persze Johannis pozitív külföldi imidzse is teszi, hogy toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat, és hogy minden valószínűség szerint novemberben új mandátumot szerez. Ha a saját térfeléről – legalábbis elvi és a jórészt azonos szavazóréteget megszólító –

Dan Barna

nem indult volna elnökjelöltként, valószínű a jelenlegi elnök első fordulóban megszerzi a voksok többségét. Biztosan van az a spin doctor, aki érti a Dan Barna jelölését, viszont szempontomból indulása érthetetlen és értelmetlen. Az új politikai formáció jelöltje (USR-PLUS), aki minden bizonnyal bírja a (nagy)városi yuppik és mindenféle szabadúszó, de a nyugatotjárt, aktív és többnyire optimista hipsterek többségének bizalmát is „jó arc”, CV-je, eddigi megnyilvánulásai bizonyítják ezt. Csakhogy éppen mert habitusánál fogva hajlamos egyfelől az önmegtartóztatásra (mecsoda pozitív tulajdonság ez egy politikusnál a „volt” való valóságban!), arra, hogy ne kövesse ellenfeleit, amikor azok „lemennek kutyába”, amikor teljes gátlástalansággal lépnek föl a politikai színpadon, veszíteni fog. Másfelől Dan Barna nem az alternatív tények és posztigazságok embere – ebben is hasonlít Johannisra – hanem sokkal inkább a populista (és nem egyszer demagóg, azaz divatos) politikus ellentéte. Dan Barna a jövő embere, legalábbis ez körvonalazódik és tandemben Dacian Cioloș-al nagyon is elképzelhető, mint az „új pártok” képviselői fogják uralni a román politikai szcénát a jövőben, de egyelőre, ahogy mondani szokás not yet. A mostani jelöltsége élesen szembehelyezi a jelenlegi miniszterelnök-asszonnyal, aki Dragnea elnök-jelölti hangja, az illiberális populizmus képviselője (nem összetévesztendő a lassan „klasszikus román nacionál-kommunista” hullám képviselőivel, akik a futottak még kategóriában játszanak). Szóval a fölső házban a harmadik

Viorica Dăncila miniszterelnök-asszony

elnök-jelölt, ha nem is különösebb meggyőződés, de a „hátország”, a párthagyomány, a vidéki kiskirályok egy részének presztízse kötelezi erre. A PSD „üdvöskéje” a nemrég még spárgán rángatott Dragnea-baba jelölése abszurd, de van neki rendszere, azaz beágyazott, le-, illetve bejáratott pártapparátus van mögötte. Sokféle és sokrétű az a konglomerátum, amit a hölgy „megörökölt” – ugyanis a legfőbb politikai donor-párt, a poszt-szocialista Iliescu-féle párt, amelynek mintegy bomlástermékei a „hagyományos nacionalista-populista” pártkezdemények – de, még mindig a leginkább beágyazott, a legtöbb vidéki polgármestert és tanácsost adó tömegpárt. Dăncila „csak” a második fordulóba jutásért száll harcba – amint jelzi is – viszont arra valóban esélyes, a hölgy viszont egyáltalán nem a jövő, ő a múlt, a reziduális poszt-kommunista párt, kissé primitív, románul is helytelenül beszélő, tajdag és kiszolgáltatott képviselője a vidékiségnek, a kisembereknek, akik lényegében apolitikusak, de még mozgósíthatók: vénasszonyok nyara. Ugyanakkor a kis-, és apró-jelöltekkel összevetve, akár húsz százalékra és második fordulóra is esélyes, és aztán ott van a

futottak még kategória, amelyben egyik reakciós és rolleres.

A humormentes ember viccelődései – az álmoskönyv szerint – visszájára szoknak elsülni, ezért a roller már-már megelőlegezetten „szopóroller”-é válhat, ugyanis a FfP vezérének jelzett tulajdonsága, savanyúvá teszi. Persze jelképesen, az e-roller, menőnek tűnik, csakhogy vélhetően ennyit tud és gondol a környezetvédelemről, oszt jónapot. A roller lehet a hibás azért is, hogy Kelemen második fordulóban, sőt államelnöknek látja/láttatja magát, elnöki stand up-osnak, meg Johannisnál magasabbnak (ellenőrizetlen az a „hír”, hogy a valóságban is az) és ez nem vicc, hanem populista kampánypropaganda!

De ne időzzünk sokat a politainment (a vicces politika, a paródia) témájánál, mert lényegesebb dolog is fölmerül a jelölttel és vállalkozásával kapcsolatban. Ugyanis itt volt/van a jó alkalom, hogy a rommagyar jelölt a progresszió mellé álljon, mert nem hiszem, hogy ezúttal föltétlen Fidesz elvárás szerint kellett volna pozicionálnia. Hogy Dan Barna-t jelölte ki a FfP fő ellenfélnek, vagyis az új, alulról szerveződő párt jelöltjét, aki igyekszik a rommagyarokat is megszólítani, immár saját ízlést, a rommagyar politikai mainstream saját jogon való végleges elköteleződését jelzi, a populista (eredetileg illiberális, manapság keresztény szabadságos, de lesz ez még egyéb is) kurzus, az orbánizmus mellett. Kelemen Hunornak jelöltetnie kellett magát, mint mondja is megőrizendő a hagyományt, csakhogy.

A választott út, vidáman e-rollerezve, egyenesen a zsákutca falának vezet: a nihilbe.

Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden vonatkozásban Orbánt követi és egyelőre úgy tűnik nincs visszaút.

A populizmus sajátja, hogy nemcsak az erőforrásokat és lehetőségeket akarja társadalmi szinten szétosztani, pontosabban újraosztani, hanem a becsületet, tiszteletet (igen, a respektet) és elismerést is, a diskurzusok szintjén legalábbis, előnybe hozva a „köznépet” (a plebst, amelyet a populista politika megcéloz), akitől, állítólag, megtagadták azokat. A populista diskurzus azt föltételezi, hogy az elit elvonta a plebs-től, az újradefiniált köznéptől, a javakat és az elismerést, stb. A legszegényebbek, a kisebbségek (bevándorlók, vagy helyiek), pedig másságukkal fenyegetik a köznép biztonságát, aki így a populista politikusok és formációk védelmére szorul. A „köznép” nevében föllépő populisták viszont egyetlen érvet tudnak fölhozni arra, hogy miért akarnak hatalmat, ti., hogy többségben vannak, azaz a populizmus magjához tartozik a többségi elv (majoritarianism), melyet szembefordítanak különösképpen az elit, de a legszegényebb rétegek elvárásaival, életmódjával, tudásával, tapasztalatával, stb.

A „kisebbségi populizmus” éppen ezért abszurd, contradictio in adjecto, aki a nép/nemzet nevében beszél, az – szándéka szerint – a többséghez szól (ezt mondta Orbán Viktor első kormányzását követően, amikor a radikális populizmus útjára lépett: „a nemzet nem lehet ellenzékben”), sőt annak a nevében követel.

A populista többségi elv arra a radikális következtetésre jut, hogy az általa meghatározott köznép, maga a nemzet, aki nem tartozik a köznéphez az a nemzetnek sem része, hiába állampolgára egy államnak.

Így az anti-populista elit és a legelesettebbek, akik között Magyarországon jelesen egy kisebbséghez tartozókat lehet beazonosítani, nemzeten kívüliek, vagy legalábbis nemzetidegenek.

De ellenségek lesznek azok az intézmények – fékek és ellensúlyok rendszere – melyek nem rendelődnek alá automatikusan a „többségi elvnek”, innen az illiberális fölhördülés, a média egy része, az igazságszolgáltatás és minden egyéb viszonylag független intézmény ellen.

Nos, ha megvizsgáljuk az Orbánt – immár egyre nyíltabban – (kényszerűségből, vagy sem) fölvállaló, sőt egyenesen „lemásoló”, magyarán radikális populista fordulatot vett rommagyar politikai mainstream ténykedését kiderül, hogy minden olyan konjunkturális vagy sem, összetevő adott, mi több a korszellem is kedvező, ami a populista politika egy sajátos formájának kialakítását segíti. Különössége a helyzetnek, hogy a FfP semmit sem kell tegyen azért, hogy az orbáni politika szárba szökjön – ellene kellene tegyen, de ez más kérdés – és az orbánista populizmus eluralkodjon, hiszen a rommagyar közönség közvetlenül a magyarországi média által hagyja magát fertőzni.

A magyarországi elfideszesedett, megszállt köz-, illetve kormánymédiára ráhangolt közönség számára csak megerősíteni kell a populista propagandát és jelszavakat, „csatlakozni a többséghez”, és a népszerűség garantált.

Megvan arra nemcsak a plebstől jövő erős igény, hogy a populizmus szárba szökkenjen a rommagyar társadalomban, hanem az eszköz is, ennek elterjesztésére, a magyarországi mainstream „média rejtett üzenete” ugyanis, azokat az etno-nacionalista érzelmeket és attitűdöket hívja elő, illetve erősíti föl, melyek nálunk is régóta a lappangó közvéleményt jellemzik. Nem kell a szomszédba mennünk kis idegengyűlöletért, kirekesztési gesztusokért, elitet, illetve a legelesettebbeket lesajnáló magatartásért, mi több a helyi konjunktúralovagok is készen állnak – itt a mainstream rommagyar politikai osztályra gondolok –, a populista politizálást kisebbségi mezőnyben színre vinni. És akkor még nem szóltam a rommagyar társadalom foglyul ejtéséről, mely egyfelől a bűvös parlamenti bejutáshoz szükséges küszöb elérésével operál, másfelől meg a mediatikus tér – pontosabban az írott és közvetített média – megszállásából, a politikai cenzúra egyértelmű bevezetéséből nyeri hatalmát.

Legyen populista a román hatalom is

Van viszont egy óriási akadálya a kisebbségi populizmusnak, mégpedig a „reális” etnikai/nemzeti többség, azt gondolni ugyanis, hogy egy kisebbség sikerrel játszhat többséget a politikai mezőnyben, vagy a társadalom bármely szegmensében, több mint önbecsapás, a kisebbségi közösség politikai elárulása.

A kisebbségi politizálás uszkve 25 éve arról szólt, hogy

a kisebbségi jogokat az általános emberi jogokból és az állampolgárokat egyenként megilletőkből levezetve kell – adott esetben pozitív diszkriminációval (affirmative action) is – létrehozni, illetve megvédeni.

A populista fordulat viszont, egyfelől azt hozta, hogy már sem az elit, sem a legelesettebbek (nevezetesen a magyarul beszélő, magyar öntudattal is rendelkező romákról van szó), de a szórványban élők igényeit sem kell figyelembe venni csak az, elvben legalábbis, Orbánra szavazó plebs számít. Ezzel beszűkül az a választói társadalom, melytől azután szavazatokat vár a politikum (most még lehetett Kárpátokon kívül vásárolt szavazatokkal 5%-ra teljesíteni, de a hurok egyre inkább szorul), belső határvonalak jelennek meg a rommagyar társadalomban – ismét csak magyarországi mintára – melyek hosszú távra is megosztják a közösséget, stb. De a kisebbségi társdadalom elárulását, az eddigi politizálás feladását leginkább az adja, hogy a rommagyar politikai mainstream nemcsak populista fordulatot vett, hanem az orbáni politizálást közvetíti a bukaresti politikai osztály fele.

Az elmúlt három esztendőben Kelemen Hunor és pártja a PSD mellett kiállva egyenesen sürgette egy olyan román hatalom kiépülését, mely – a populizmus sajátosságából fakadóan – nemcsak potenciálisan, hanem tőlegesen sem lehet más csak kisebbség-ellenes.

Hokiakadémiát Sadova-ra

Kibújt a szög a zsákból, hiszen Kelemen Hunor azt ajánlja (egy a „román multikulturalizmusról” szóló ifjúsági rendezvényen a monokulturalista, élesen multikulti ellenes Orbánt egy ilyen rendezvényen promotálni önmagában is gáz), hogy a román kormánynak (vagy nem is tudom ki, mert most éppen az a helyzet, hogy ha valaki megkérdezné a miniszterelnök asszonyt, hogy kik alkotják legálisan és legitim módon a kormányát, minden bizonnyal nehezére esne a miniszterek nevét fölsorolnia), vagy hatalomnak „le kellene másolnia Orbánt”. Egyelőre csak a határontúli románság vonatkozásában, de, mintegy magától értetődő módon, minden egyébben is, hiszen a hatumák orbáni támogatási rendszere szerves következménye belpolitikájának. Magyarán azt üzeni a rommagyar pártvezér a román ifjúsági képviselők által a román hatalomnak, hogy átláthatatlan módon, klientúrát építve, (könnyen kiderülhet, hogy illegálisan) nagyobb költségvetésből származó összeggel támogassa, saját belátása, azaz kénye-kedvének megfelelően a határon túli románságot, hogy több foci- illetve hokiakadémiát Moldovába!

Egy populista jelszó

A Respekt a populista politikai mezőny azon pontját jelöli (mondhatni az abszurd boncasztal), amelyen Orbán Viktor és Liviu Dragnea – mostanában via Viorica Dăncila – találkoznak és olyan trumpista módra, nagy-Romániáról és nagy-Magyarországról álmodnak,

ami éppen a két reálisan létező ország és a mindenféle kisebbségek kizárásával jönne létre. Hogy mit keres ott a FfP és Kelemen Hunor, az már az árulás természetrajzához tartozik, a rommagyar vezér ugyanis, olyan áruló, aki Esterházyval szólva, nem vállalja az árulást. Az előkampányban bedobott Respekt jelszó nem légüres térben, hanem a radikális populista fordulatot kifejezendő került meghírdetésre, hogy világos legyen nemcsak az orbánizmus, hanem a román populisták fölvállalása is (Dragnea kampányolt a májusi EP választásokkor a „nagyobb respektet Romániának”, jelszóval).

A megfordított R betű a FfP elnökének keresztnevében, mellyel az aláírásgyűjtést „díszítették ki” még jelez némi – talán – lelkifurdalást, de leginkább a rejtőzködést, a fel nem vállalt habitust jelzi. Egyfelől, mert biztos a bukásban, amit statisztikailag is be lehet lőni – minden ellenkező szóvivői elmaszatolási igyekezet ellenére – hiszen egy pártvezérnek ildomos, sőt kötelező hozni pártja szavazatarányát. Másfelől a már máskor is jelzett politikai árulás elrejtését (szereptávolítás) szolgálja: „hisz nem is én vagyok, valakik nem csak az R betűt, de a személyt is eltévesztették és tévedésből helyezték plakátra” – sugallja a főnök.

A szimbólumok sajátja, hogy többértelműek, és más-más kontextusan akár egymásnak ellentmondó jelentést hordozhatnak, de a most felszínre került politikai szimbólumok, leginkább a populista fordulat visszafordíthatatlanságát jelzik: új rommagyar politikai formáció(k)ra és politikusokra van szükség, ha nem akarunk a szakadékban kikötni.

 

*Sadova, az a Moldova Köztársaságbeli falu, ahonnan Igor Dodon, moldovai elnök származik. És köztudott, hogy nemcsak Felcsúton működik közpénzből grundolt fociakadémia, hanem Csíkkarcfalván – Kelemen Hunor szülőfalujában – magyar közpénzen létrehozott (egyébként, hogy érdekesebb legyen katolikus alapítvány által működtetett) hokiakadémia.

Hej szóvivő, szóvivő …

Jó esetben a politikai szóvivő szerepe, hogy árnyalja, hogy (köz)érthetőbbé, adatoltabbá, kontextualizáltabbá tegye a politikusok diskurzusait, hogy mindenkor “rendelkezésére álljon” a médiának, hogy naprakész információkkal szolgáljon.
A szóvívő szerepe összeköttető kommunikációs szerep, és ezért nem csak a sajtón keresztül a közönséghez juttat el fontos információt, de a sajtótól, a közönségtől, induló kérdéseket, problémákat, a maga során, vissza-közvetíti a politikus(ok) fele. Olyan kommunikációs szakember tehát a sajtóközvetítő, aki alig vagy egyáltalán nem rendelkezik saját véleménnyel, csak közvetít a politikusok szövegeit teszi, névvel, arccal, és hanggal, illetve szövegekkel emészthetőbbé, illetve tájékoztatja a médián keresztül a nagyérdeműt.
Nos, sok évi gondolkodás után (ebből a kinevezett szóvivő csak két-három évre emlékszik, de hát egy újszülöttnek minden vicc …),

a Fidesz fő fiókpártja szóvivőt nevezett ki, aki, mint mondja “a politikai bikkfanyelvet tenné közérthetővé”.

Szóval helyből érdekes álláspontot vesz föl az új sajtóközvetítő és mindjárt azt mondja, hogy biza főnökei a politikai bikkfanyelvet használják, magyarán évek, évtizedek óta rosszul kommunikálnak, majd ő.
Nem tudom a román médiában hogyan mutatkozott be, de az biztos, hogy a magyarban nem érthetővé tétellel, hanem ködösítéssel, mellébeszéléssel kezdte. Miért? Mert arra az ártatlan kérdésre, mely valóban egy kis, “baráti” csapdát állít szóvivőnek és főnökének is (aki szintén kitért a válasz elől), hogy mit tekintene kudarcnak az államelnöki szavazatok esetén a párt, mellébeszél, sőt azokat a bikkfanyelvi kliséket ismételgeti, amelyeket főnöke már elterjesztett és egyáltalán nem értelmezi a már elhangzottakat. Mit kerülget szóvivő és főnöke? Hát azt, hogy Kelemen Hunor eddig is gyengén teljesített az elnökválasztások első fordulójában és föltehetően még gyengébben fog. És már előre menekül a felelősség elől. Hadd helyezzem kontextusba a dolgot, bemutatva az eddigi elnökválasztásokon szerzett rommagyar szavazatok számát és arányát, hogy értsük jobban, hogy mi a Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla gondja.

Elnökválasztások első fordulójában leadott szavazatok száma és aránya 1996-2014

Szavazatszám
%
1.
1996
Frunda György
761.411
6.02
2.
2000
Frunda György
696.989
6.22
3.
2004
Markó Béla
533.446
5.1
4.
2009
Kelemen Hunor
372.761
3.83
5.
2014
Kelemen Hunor
329.727
3.47
Azt sugallja a szóvivő, a Kelemen Hunor rossz szereplését – rendre annyi szavazatot szerzett, mint a Frunda György szavazatainak a fele – a szavazók „haszonelvűsége” magyarázza, pedig nem. Kelemen Hunor népszerűtlensége, más összefüggésből is világosan kiderül, abból is ahogy ódzkodik nem általa verbuvált tömeg előtti megjelenéstől, és jó okkal. Kelemen egyetlen összefüggésben sem húzónév, nem képes csak pártja szavazatainak a felét besöpörni. Ez nagy valószínűséggel a mostani szavazáskor is így lesz, ha nem még gyengébben fog szerepelni, de ha cél sincs kijelölve, elbukni sem lehet, következmények nélküli a párt, mert a foglyul ejtett szavazók megengedik.
Egyébként, a szóvivő azzal is ködösít, hogy miért is indul az elnök, amikor egyfajta hagyományra sőt „böcsületre” utal, azt hiszem elfelejtette, hogy a jelszó nem a becsület, amiből kevés terem a mai politikai mezőnyben, hanem a „respekt”, ami viszont indokolatlan és semmihez sem kapcsolódik (ilyesmit kiérdemelni és nem Finkelstein-Habonyosan kikövetelni szokás). Kelemen Hunor azért indul, hogy az első körben Johannisztól és Barnától vegyen el rommagyar szavazatokat és ezzel támogassa a miniszterelnök-asszonyt, akiről, a maga során, az ő főnöke mondta, hogy: „komoly politikusnak tartja”, miután a börtönben ülő Dragneáról is volt elismerő szava. Hát így.

Az RMDSZ haldoklása

„Az, hogy ma a romániai magyar párt ismét egy – lehet, hogy két – képviselőt küldhet az Európai Parlamentben, persze letagadhatatlan siker, de meglehet, ez volt az utolsó, amit a párt magáénak mondhat. Az a morális ár, amit ezért most megfizet, feltárja: nem a maga jogán, politikai erejénél foga küldheti ki képviselőjét Brüsszelbe, hanem egy korrupt, a Fidesztől semmiben sem különböző párt kegyéből. Kérdés, hogy a trükk, melyre most már az egész világ figyel, végrehajtható lesz-e a következő parlamenti választáson? Mert ha nem, akkor az erdélyi magyar politikai képviselet búcsúzni fog a román parlamenttől is. És ezzel beteljesül Orbán Viktor álma: mehet a szabadrablás Erdélyben is, épp úgy, ahogy az már egy ideje Magyarországon folyik.” – újabb Diplomácia Jegyzet Ara-Kovács Attilától.

Az európai parlamenti választásokat követően iszonyatos politikai botrány bontakozott ki Romániában. Nem a nagy román pártok viselt dolgai állnak jelenleg a viták kereszttüzében, hanem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a kormányzó szociáldemokraták közös üzelmei. Ez utóbbiak, vagyis a Román Szociáldemokrata Párt (PSD) immáron bizonyított módon voksokat szerzett a magyar szervezetnek, hogy az egyáltalán bejusson a parlamentbe. Első ránézésre számos tanulsága van az esetnek.

Bebizonyosodott – amit az RMDSZ mindig is tagadni akart –, hogy tökéletesen mindegy, ki áll az ország élén, segíti annak hatalmon maradását saját befolyásának biztosítására.

Tulajdonképpen nem lenne ezzel semmi baj, ha normális viszonyok között zajlana a szomszédos állam társadalmi élete, de már egy ideje messze vagyunk attól, hogy bármilyen normalitásról beszéljünk. A román „szociáldemokraták” pártja a Fidesz klónja, azzal a nem csekély különbséggel, hogy nincs kétharmada, s bár a gátlástalanságuk elképesztő, van néhány közintézmény, amely alkalmanként figyelmezteti erre őket. Liviu Dragnea, a román Orbán Viktor jelenleg börtönben ül, s egy ilyen üdvös fordulatról a magyar lakosság zöme egyelőre csak álmodozhat.

Bebizonyosodott az is, hogy ezzel a manipulációval az RMDSZ túlment egy határon, ami Európából szemlélve már nem megengedett. Eddig okkal mondhatta magról az RMDSZ, hogy a legeurópaibb romániai párt, ezt követően ilyesmivel már azoknál sem házalhat, akik számos – anyagi, politikai, nacionalista-indulati – megfontolás alapján eddig bármilyen döntését elfogadták. Az RMDSZ pont olyanná vált, mint bármelyik balkáni szervezet, s ezzel akaratán kívül lélekben is hozzácsatolta Erdélyt ahhoz az Európában nem kívánt, zagyva világhoz, ami valaha ugyan a Landstrassénál kezdődött (Metternich), de sok magyar remélte, hogy mégsem.

Persze lehet az esetet némi megértéssel is szemlélni:

az RMDSZ nagyon nehéz helyzetben van, mert nem csak a nagy romániai pártok azok, amelyek árgus és nem feltétlenül jó szándékokkal követik működését, de ugyanezt teszi a Fidesz is.

Orbán kezdetben – a rá jellemző nemtelen egyszerűséggel – meg akarta fojtani a pártot, épp úgy, ahol a többi határon túli magyar szervezetet is, hogy helyükbe saját hűbéri pártokat állítson. Ez számos helyen igen gyorsan sikerült, de Erdélyben, ahol a fideszes kamupártok – Erdélyi Magyar Polgári Párt, Erdélyi Magyar Néppárt – sorra elbuktak, ez nem ment könnyen, egész addig, míg az RMDSZ vezetése, meghallván az idők szavát, maga is be nem hódolt. Ha ebből a perspektívából szemléljük a dolgokat, ez a romániai szavazatvásárlási botrány a lojalitásért, illetve befolyásért cserébe, nem is elsősorban román találmány. Az elmúlt évtizedek során számos esetben előfordult Magyarországon, hogy aztán a módszert a Fidesz vigye tökélyre. Sejtvén a magyar kormányzó párt és a román szociáldemokraták intim viszonyát, még az sem zárható ki, hogy az ötlet Orbán Viktor részéről kapott biztatást vagy végső jóváhagyást.

Az RMDSZ részéről ma már messze nem a sikerről szól az össze történet, hanem a túlélésről.

Van ennek egy érthető és van egy vállalhatatlan oldala. Érthető, mert a párt vezetői okkal azt hiszik, hogy Bocskai István örököseikét két szörnyűségtől, a budapesti Fidesztől és a bukaresti politikai elvtelenségektől tudják majd messze tartani Erdélyt. Önmagukban ezt szajkózzák biztatásként és önigazolásként, és ez feledteti velük, hogy Bocskai hajdan volt sikere épp úgy az utána következő korok teremtette illúzió maradt. Az egykori erdélyi fejedelem legfeljebb ideig-óráig elodázta Erdély leszakadását Európától, megakadályozni azt képtelen volt.

Az, hogy ma az RMDSZ ismét egy – lehet, hogy két – képviselőt küldhet az Európai Parlamentben, persze letagadhatatlan siker, de meglehet, ez volt az utolsó, amit a párt magáénak mondhat. Az a morális ár, amit ezért most megfizet, feltárja: nem a maga jogán, politikai erejénél foga küldheti ki képviselőjét Brüsszelbe, hanem egy korrupt, a Fidesztől semmiben sem különböző párt kegyéből. Kérdés, hogy a trükk, melyre most már az egész világ figyel, végrehajtható lesz-e a következő parlamenti választáson? Mert ha nem, akkor az erdélyi magyar politikai képviselet búcsúzni fog a román parlamenttől is.

És ezzel beteljesül Orbán Viktor álma: mehet a szabadrablás Erdélyben is, épp úgy, ahogy az már egy ideje Magyarországon folyik.

Faramuci egy kampánykezdés II.

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájaíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért.

De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült.

Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negativizmust és cinizmust –, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.
A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és midnenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt.

Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra.

Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze: aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtízedben, hogy ez sikerüljön. És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvívőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan végeszakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellenhullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).
Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?
Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán speech, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben,

ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek (ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet.

Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.
De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel – , hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélszőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve. Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába.
Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak:

azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, prómozza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „türhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra bíztat. Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.

Túlvilági szövetségek

1

Túlvilági szövetségek ezt már azért is kívánatosnak vélik a politikusok, mert “megosztott” közönséghez szólnak, rejtjeles üzeneteket fogalmaznak: a leggyakrabban egyszerre a saját tábor érzelmi azonosulásához szükséges jelzésértékű, lebutított és tartalmatlan jelszavakat ismételgetnek; illetve, és ugyanakkor semmit el nem árulnak az ellenfélnek, nem beszélnek ki, legfeljebb fenyegető üzeneteket küldenek a többi tábor tagjai felé. A politikai kommunikáció mindenkor egyfajta “hazugságfelhővel”, vagy legalábbis torz tükör által homályosan fölvázolt valóságképpel “dolgozik”, ellenséget lát és azt hoz létre, elismer és fenyeget, megnyugtat és másfelől feszültséget, sőt konfliktust teremt, minden esetre pártos beszéd: megoszt, miközben egységről hadovál.

A politikai kommunikáció kettős beszéd alapjáraton is, hiszen kétfelé üzen: valami bizalmasat akar a saját szekértábornak – egyre inkább ott is csak a magnak, azoknak, akik megveszekedetten hívők és hinni akarók –, és fenyegetőt a “gaz ellenségnek”, akárki legyen is az, a pillanatnyi barát-ellenség (Carl Schmitt-i) kategóriáknak és osztályozási rendszernek, a hatalom által birtokolt szabályoknak megfelelően. A populista politikus ennek az ellenség-fölismerő, illetve kijelölő gépezetnek az ura. Valójában szinte semmi másnak, mint bukásakor rendre ki szokott derülni, a többi hatalma mind ebből és az érdekeltek/hívek kitartó talp-, valamint seggnyalásából származik, hatalma nem folytatható, és utána a vízözön (ennek elrettentő példáit a Közel-Kelettől egészen Venezueláig nemrég láthattuk, illetve ma is tapasztalható). Tegyük ehhez hozzá, hogy a populista diskurzusok a politikai kommunikáció ellenséggyártó és kirekesztő, konfliktust termelő fajtáinak is az egyik legszélsőségesebb formája. Agresszivitása bele van kódolva szándékába, hogy állandóan arra koncentráljon, hogy “népet” termeljen, hogy minél többeket a kitalált nép fogalmába beleerőltessen, hogy másokat meg kirekesszen. Ezt csak kellően agresszív és manipulatív kommunikációs eljárásokkal teheti, ellenségképpel, melynek fenyegető jelenléte teremt úgymond “népi kohéziót”. Ha nincs valódi külső ellenség, akkor a kitalált is megteszi, ha nincsenek, illetve alig vannak menekültek/migránsok, akkor hazudnak ilyeneket: az orbáni EU-kampány szerint ezek fenyegetése az EU-s parlamenti választások legfontosabb tétje. Az sem baj, ha a politikai kommunikáció paneljeiről, kitalációiról kiderül, hogy hazugságokra, divatosan szólva, alternatív tényekre alapulnak, a konteó-gyár naphosszat őröl, míg a fekete fehér, a fehér meg fekete nem lesz, vagy legalábbis szürke. A régi hazugságokat újakkal födik el, überelik még a poszt-igazságokat és alternatív tényeket is, ha Soros semmi olyant nem tett, amit neki tulajdonít a “gépezet”, hát annyi baj legyen, csakazért is sorosoznak.

Sokat elmond ez arról is, hogy miféle népeknek nézi a populista hatalom saját retorikája szintjén imádott népét, tökfilkóknak, ignoráns, előítéletes és végtelenül buta kis bugrisoknak, akik bármit benyalnak.

Sőt, a hazugságokat még fölnagyítják és rezonálnak rájuk, gyűlölködő propagandát folytatnak kisnyugdíjért, apró lelki komfortért, csak mert hinni akarnak. Az a paradox a helyzetben, hogy a populista éppen a népet, akarom írni a sajátnak mondott, akként ajnározott “népet”, tekinti baleknak. Mert az ellenfelet, azt karikírozza – igaz csupán negatív – tulajdonságait fölnagyítja, óriásinak és félelmetesnek ábrázolja, nagy- illetve mindentudónak mondja. Ezért is fordul szembe a populista vezér mindenféle igazi tudással, a tudomány bástyáit próbálja lerombolni, lesz helyette stadion, hol – kenyér helyett is – mulattatható a tudatlan pór-, meg birkanép. Hej, ha Ady még élne, még hegyesebb tolla lenne!

A politikai kommunikáció alapvetően különbözik a normális, a szabályos, a civil, vagy ha úgy tetszik a hétköznapi kommunikációtól, mely jó esetben őszinte, informatív, tudáson és ugyanakkor valós köznapi élményeken, ha nem egyenesen ellenőrzött tényeken, alapul. És (Habermas szép utópiáját idézve) konszenzust termel, arra törekszik, hogy egyetértést teremtsen, hogy ha lehet pontosan és pozitívan értsük egymást, mégha vitánk is van.

A normális – konszenzusra törekvő – kommunikáció otthonosság-érzetet teremt, a valós tényekre utalás élményközösséget nyújt, olyasmit, amit a populista politikai kommunikáció nem titkolt szándéka szerint lerombol.

Itt az adott szó kötelez, a következetesség, a logikus gondolatvezetés, a tények tisztelete játszik: mindenkit felnőttnek néznek, aki nyilvánosan megszólal, képesnek az érvelésre és elég toleránsnak ahhoz, hogy másokat meghallgasson, stb.

Valahogyan ezt a típusú és stílusú kommunikációt képzeltem sajátjának a rommagyarság mainstream politikai “szövetségének”, amikor mint önálló és különleges civil társadalmi szerveződés, vagy legalábbis annak az ígéretével lépett föl a román és magyar (és persze nemzetközi) politikai mezőnyben. És meggyőződésem, ennek hiánya okozza a legnagyobb csalódást, és nem csak nekem. A Fidesz jelenlegi fiókpártjai már meg sem szólítanak civil (ha ez is le nem járatódott volna hát polgári) nyelven, már csak politikai kommunikációt folytatnak, a fönt jellemzett módon beszélnek, és ráadásul átvették a populista diskurzusok minden kellékét. Jó esély lett volna (hátha majd egyszer még újra lesz) éppen a kisebbségi létre alapozva megmaradni a bensőséges kommunikáció konszenzusossága, az egymásrautaltság intimitása mellett, még ha vitatkozunk, akkor is. Kiépülhetett és megszilárdulhatott volna az a fajta önállóság, az a hang, ahogy mondani szokás, mely a rommagyar politikai és értelmiségi elit sajátja, mely összetéveszthetetlen, bensőséges és konszenzust termel. De, nem ez történt, és nem ez történik.

A rommagyar politikai mainstream elfideszeződése nem csak egy pragmatikus és anyagi érdekekre épülő pillanatnyi önállóság feladása, hanem diskurzusváltás. Olyan elköteleződés, mely lerombolja az azelőtt kialakulni látszó rommagyar politikai mezőnyt, és végletesen erodálja, a populista politika martalékává dobja a kisebbségi- és identitáspolitika addigi eredményeit. A cinizmus netovábbja, ha politikai vezérek az új diskurzus alapján éppen az eredmények megóvását harsogják, mint célt, miközben cinkosai az eredményeket potenciálisan leromboló hatalomnak. S, mit kezdjünk Kelemen Hunornak azzal a kép- és fogalomzavarával, önellentmondó, másokat baleknak néző, stb., stb. kijelentésével, miszerint szövetséget kötniük kötelező, de “a szövetségkötés nem jelent értékazonosságot, ideológiai elkötelezettséget” (sic!). És itt nyilvánvalóan a hatalmon levő PSD-ALDE-hoz való csatlakozásról beszél, csak azt nem mondja, hogy a budapesti ukáz kötelezi az illiberalizmus itteni képviselőivel való menetelésre. Ez aztán a végletes populizmus, csak azt nem értem kit akar megtéveszteni vele? Szövetségre kell lépni az ördöggel is, hogy hatalomban tartsuk az ördögöt, mondja a vezír, s ki hinni akar neki (vagy érdekelt), hisz. Tovább is van az abszurd történetből, hiszen ismét csak Kelemen Hunor mondja, hogy nem alkothat szövetséget a másik két Fidesz itteni fiókpárt (ocská)val – egyikkel ugyan már szövetségben van a parlamentben, de ez sem zavarja a populista vezért –, mert akkor pártja az identitását adná föl. Ajánlanám a vezírnek (illetve ajánlja a rosseb, aki jópénzért teszi is), hogy valahogyan találjon ki egy egyezményes jelt, ha éppen budapesti kötelezettségből handabandázik, hülyíti az arra fogékonyakat, megtévesztő politikai kommunikációval, demagóg és ellentmondó szövegeléssel. Ha legalább egy gesztus beszéd közben, egy aszterix az írott szövegben jelezné, hogy a főnök, most még nagyobb főnöke híg dumáját nyomja, kényszerből, mert vazallusnak szegődött, stb., akkor talán értenénk. Akkor talán mi – mezei talpasok – is visszakacsintanánk, hisz már az átkosban megtanultunk a “sorok között olvasni” (no, nem azért mert hiperintelligensek voltunk, csak mert az idők súlya, s a cenzúra megtanított rá). De így, kacsintson vissza rá a(z ördög) Dragnea, akivel szövetkezett. Csakhogy Kelemen Hunor és klientúrája azonosul nemcsak a budapesti hanem a bukaresti hatalom illiberális elvárásaival is. A külső kényszer, belső meggyőződéssé vált, szélsőjobbra tart, és ezt fogja megerősíteni a kongresszus, mely egyetlen jelöltként – remélem a legjobbat választják – afféle Nagy Nemzetgyűlésként, ismét elnöknek kiáltja ki. Állva tapsol majd a szolganép, és észre sem veszi, hogy valójában térden áll, büszkén lehajtott fejjel gazsulál.

Ez már a heraus mit uns magyharossh logikája, ahogy nyomják nekünk szembe a sódert, okádják ránk a hazug és értelmetlen szövegeket, és nem lesz a lejtőn megállás. A Fidesz itteni fiókpártjai átveszik/vették a nagy testvér témáit, a habonyi spinnelést, EU-szkeptikus és szuverenista szövegeket nyomnak, s, hogy majd ők és Orbán megjavítják a szerintük elromlott politikai nyugatot, adnak majd az EU-bürokratáknak, hogy arról koldulunk. Ismét csak halkan kérdezném, amikor rommagyar EU-parlamenti képviselőjelöltek szuverenista szövegeket sütögetnek, ugye a román “belügyekbe való beavatkozást” kérik ki maguknak? Ugye, tudatában vannak annak, hogy a Ceausescu-féle “platformon” politizálnak? Ugye értik, hogy ezzel rommagyar ellenesen pozicionáltak? Hát, így védik ők az eddigi “nagyszerű eredményeket”, föladva annak lehetőségét is, hogy európai módon és úton, egy szélesebb körben, orvosolni lehessen bajaink.

Egy ámokfutás utolsó lépései

0

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

Azt hiszem vége Dragnea ámokfutásának és megkockáztatom, Dăncila asszony sem fogja vezetni az EU-t a jövő év első felében (a rémület, mely arcán játszott a mai parlamenti sajtótájon jól mutatja: ezt ő is tudja). És bár senki nem mondja, sőt nyilvánosan tagadja, hogy ilyesmi történne, a PSD-ALDE szövetségnek is oda, csupán a kegyelemdöfésre vár, ott fekszik kiterítve. Nem állítom, hogy azonnal következik a vég és azt sem, hogy hosszú távra megoldódnak azok a problémák, melyek a jelenlegi válsághoz vezettek, de azt igen, hogy eldőlt: a jelenlegi hatalmi berendezkedésnek vége, így és a jelenlegi felállásban, tovább nem folytatható.

Félreértés ne essék, nem azt mondom – valamiféle felelőtlen optimizmustól, vagy whisful-thinking-től hajtva – hogy percek alatt jobb hely lesz Románia, csak, hogy Dragnea and Co. túlhajtotta rejtett terveinek hajszolását és beomlása iminens. A jelenlegi hatalmi felállás bukásának hátterében levő egyes tényezőkről, nem az egészről beszélek, és nem is egy módszeres oksági viszonyrendszer kimerítő kifejtésére vállalkozom. Nincsen olyan tudásom, mely nem nyilvános információkon alapszik, és jövőbelátó sem vagyok, csak egymás mellé próbálom rakni azt, ami a kialakult helyzetről tudható.

Dragnea és kormánya hetek óta halasztgatja,

ígéri is meg nem is, határidőket jelöl ki, azután meggondolja magát, napok múlva újrakezdi és azután mégsem hajtja végre a kormányátalakítást. Föltevődik a kérdés, miért nincs kormányátalakítás? Az általános okok – elhibázott kormányprogram, a kormánytagok kontraszelekciója, az igazságszolgáltatás ellen indított támadás elhibázottsága, az elnök, a civil társadalom és az EU-s fórumok, nem utolsósorban a hatalmon levő formációk európai pártcsaládjainak tiltakozása stb. – mellett két közvetlen ok is látható.

Egyfelől a PSD-n belüli fő törésvonal már nem tölthető ki Dragnea ígérgetéseivel, kormányzati pozíciók újraosztásával, a klientúra nyaklótlan osztogatással sem vásárolható meg, különösen, hogy az ígérgetésnek pénzügyi alapjai erősen megcsappantak. A nagyobbik kormányzó párt legutóbbi belső válságából Dragnea és tsai csak látszólag kerültek ki győztesen, hatalmukat végzetesen aláásta az a belső ellenzék, mely miniszterelnök-helyettest és minisztereket, alelnököket és a bukaresti főpolgármestert, tehát elsőrangú eddigi klienseket, pártmogulokat tömörített. Egyszóval a belső ellenzék eléggé erős, és elég sok forrással rendelkezik, hogy elszabotálja a központi hatalom és a mögötte álló vidéki kiskirályok korlátlan hatalomgyakorlását a párton belül, sőt a kormányban is. Időnként a politikai bábuk önálló életre kelnek – már két korábbi miniszterelnököt menesztett Dragnea ilyen okok miatt – és nem viszik végig a titkos terveket, nem hajlandók elmenni a falig, nem áldozzák be maguk a Daddy kénye-kedvének, aki a kormányt és az abban elérhető pozíciókat saját feudumként kezeli és alakítja saját elvárásainak alapján.

Tagadják, hogy a menesztettek ellenállnak,

hogy a miniszterelnök zsarol, hogy a belső ellenzék védi pozícióit, de a halasztás mögött – meglehet éppen első fokon – ez áll. A pártpatronátusi rendszer, a klientelizmus Dragnea-féle rendszere, annak eddigi formája meggyengült, az az asszimetria, mely a kormány és a központi hatalom, másfelől pedig az alacsonyabban álló klientúra között fennállt eltűnt, a kormányátalakítás már nem képes visszaállítani a rendszer egyensúlyát, a korábbi szinten legalábbis. És ebben közrejátszik az is, hogy a pártok elveszítették kapcsolatukat a szavazókkal, a társadalommal, a civil szféra pedig nem megvásárolható (ráadásul működését éppen a napokban próbálták meg törvénymódosítással ellehetetleníteni). Ismét csak nem arról beszélek, hogy a patrónusi rendszer a jelenlegi vezér iminens lebukásával egyszerre eltűnne – amúgy ez egész K-K-Európára jellemző pártstruktúra –, hanem csak arról, hogy átalakul, sem az előrehozott választások, sem a kormányváltás, sem valamilyen más hatalmi csomópont fölemelkedése nem elképzelhetetlen, de a patrónusi rendszer több, mint valószínű marad (Kopecky-Scherlis, 2008).

Másfelől az ALDE – na nem elvi okokból, hanem mert Tăriceanu a PSD-vel közös államelnök-jelöltségi kilátásai egyre valószerűtlenebbek, kormányzati pozícióikat pedig Dragnea a többihez hasonlóan lojalitásért kiárusítani igyekszik – csak lépésnyire van a szakítástól. Márpedig a kormánykoalíció parlamenti többsége – esetenként, mert a lojalitás és a pártfegyelem is ritka dolog, hát még a következetesség és a tudatosság – így is, adott esetben az ALDE-támogatással is, kétes. Azt gondolom viszont, hogy Tăriceanu és zsebpártja jobban hajlik az EU-s bírálatok – nemcsak az EB, az EP, vagy a Velencei Bizottság, hanem az európai ALDE kritikáinak stb. – meghallgatására, a pártcsaládjából való esetleges kizárása végzetes lehet pártjának további parlamenti karrierjét, ha nem egyenesen létét illetően. Az USR, az újabb és ezért is tisztább párt, nyakában liheg és helyére pályázik az EP-ben is, ez is nyomhat a latban.

Az ALDE vezér az utolsó másodpercben átállhat

Nem kizárt, hogy az államelnöknél tett legutóbbi látogatás is közrejátszik abban, hogy az ALDE vezér hajlik egyfajta fegyvernyugvásra, akár az ellenzékhez való közeledésre és elhatárolódni az egyre inkább EU-ellenesre hangolt PSD-s diszkurzustól. És ha nem vitás, hogy Dragnea and Co. mindent föltett egy lapra, a főnök és néhány hasonszőrű megmentéséért, képes beáldozni a magát szocialistának mondó párt nemzetközi megítélését, sőt az országot a magyar-lengyel euroszkeptikus és illiberális tengelyre állítani sem rest, Tăriceanu az utolsó másodpercben átáll, megpróbálja újrapozícionálni pártját.

Ahogy az ALDE távolodik a PSD-től, olyan mértékben araszol a mérleg nyelve szerepbe a Fidesz itteni fiókpártja és egyre inkább rajta múlik (no meg a többi kisebbség képviselői csoportján) a kormányzati többség. De kérdés, hogy még megmarad-e a protokoll, a külső parlamenti támogatás, vagy már értelmetlen fönntartani azt? Persze ismét csak felemás a helyzet, mert adott esetben, ha a PSD belső ellenzéke szavazataival is ellenáll, akkor így sem lenne meg Dragnea and Co. parlamenti többsége.

A rommagyar formációk a Fidesz utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett?

És ismét fölmerül a kérdés: vajon a rommagyar formációk (már az egyéni haszonszerzésen túl) nem csupán a Fidesz sugallatára/utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett? Annál is sürgetőbb a kérdés megválaszolása, mert úgy tűnik, hogy szinte tökéletes csapda, amibe belesétáltak, és ha Dragnea bukik ez biza hosszú távra fogja esélyeiket szinte lenullázni. Nem sikerült az illiberális átállás és a bosszúálló Orbán behajtja ezt vezéreinken, mind egy szálig. Sem kormányzati előnyöket nem sikerült érvényesíteni a külső támogatásért cserében, a protokoll semmiféle kisebbségipolitikai, vagy jogi igényt nem oldott meg, sőt. Sem a viszonylag tisztább és elvszerűbb ellenzéki pozícióból származó előnyökből és koalíciós képességből nem profitáltak a rommagyar pártok.

És azt hiszem a tegnapi (f. év október 29.) budapesti Orbán-Kelemen találkozóról készült kép jól mutatja az itteni (és az ottani) főnök helyzetét.

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

Magyari Nándor László

Voksokban mért barátság

Már közhely: a magyar-szerb kapcsolatok a mennyekben járnak, ha nem is ott köttettek. Míg a magyar „diplomácia” lenéző szigorral inti óva Ukrajnát, az ottani kisebbség őszinte sajnálatára, addig a vajdasági magyarok a haszonélvezői Viktor és Ácó újdonsült meghitt barátságának. Amibe az is belefér, hogy a magyar külügyminiszter immár rendszeresen kampányol, néha szerbül is megszólalva, a szerbiai kormánypárt mellett. Szerbiában.

Van vagy jó pár éve, hogy a két politikus: Aleksandar Vučić, aki most éppen nem miniszterelnök, hanem közvetlen választásokon megválasztott államfő és Orbán Viktor, aki még mindig csak kormányfő, egymásra talált.

Annak ellenére, hogy nem akármilyen közös múlt terheli a két nép kollektív tudatát. Újvidéki hideg napok, a ’44-es bosszú – hogy csak a legfájóbbakat említsük. A legfrissebbek meg a délszláv háborúk ártatlan magyar áldozatai – nem mintha a többi szerencsétlen frontra küldött kiskatona nem lett volna az.

A két pragmatikus, elvektől nem befolyásolt politikus a közös cél érdekében könnyen átlépett a múlt árnyékain,

ami nem megvetendő teljesítmény. A közös cél pedig nem más, mint egymás kölcsönös támogatása.

Szerb részről a képlet elég egyszerű: Magyarország az EU tagja, Belgrádnak nagyon is jól jön egy belső támogató. És ezt Budapest rendre teljesíti is: ahol csak tud lendít a Nyugat-Balkán országok csatlakozási folyamatában. Legutóbb azon uniós államok csoportjának tagjaként is, amelyek kezdeményezték, hogy a volt jugoszláv tagállamok plusz Albánia vegyen részt az unió bizonyos miniszteri találkozóin, még mielőtt a hivatalos csatlakozásra sor kerülne. Brüsszelben már céldátumról is tudnak (2025) Montenegró és Szerbia esetében, de ez még nem lezárt ügy, mert Jean-Claude Juncker szerint ez nem egy határidő, hanem inkább ösztönzés.

Jöhettek a közös üzletek is, például a Belgrád-Budapest vasút megaprojektje, kínai kölcsönnel és eladósodással.

Belgrád tehát, mondhatni haszonélvezője a kapcsolatok látványos javulásának.

Nem túlságosan bonyolult a magyar érdek megfejtése sem. Politikai pragmatizmusról van szó, ami felülír minden múltbéli sérelmet

és kellemes dallamúvá formálja az egykori „Belgrádra fel!” csatakiáltást.

Az Orbán-kormány legfontosabb, mindent felülíró alapelve a hatalom megtartása. Ennek a célnak rendelték alá a nemzetpolitikát, ami valójában az arra érdemes külhoni magyar szervezetek (RMDSZ, VMSZ) csatlóssá formálásában merül ki.

Kelemen Hunornak, az egykor független politizálásáról ismert Romániai Magyar Demokratikus Szövetség elnökének minapi nyilatkozata, miután két magyarországi ellenzéki vezetővel, Karácsony Gergellyel és Molnár Gyulával (ez utóbbiak fizették a cechet) vacsorázott, híven példázza ezt a vazallusi viszonyt:

„A vacsorán megkérdezték, hogy szerintünk mit kellene tenniük Erdélyben a választási kampányban. Nagyon őszintén azt mondtam, hogy semmit. Ez teljesen fölösleges időtöltés és energiabefektetés, hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak.”

Nem maradt rest Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség nemkülönben szófogadó elnöke sem, aki többször is elmondta: reméli, hogy a tavaszi szavazások után Magyarországnak továbbra is olyan kormánya lesz, mint amilyen az elmúlt hét és fél évben volt és folytatni tudják a közösségépítési erőfeszítést.

A vajdasági magyar kormánypárt minden szinten koalíciós partnere Vučićék jobboldali pártjának és a Budapest-Belgrád közötti jól jövedelmező kapcsolattartó szerepért beáldozták vagyis átengedték még a koronaékszernek számító szabadkai polgármesteri széket is.

Nem csoda hát, hogy a magyar-szerb együttes kormányülés előtt néhány nappal Pásztor Orbánnál járt és közölhette vele az örvendetes hírt: a vajdasági, regisztrálásra ösztökélő kampánynak meglett az eredménye, hiszen a január közepi 38 ezerről 46,5 ezerre ugrott meg a regisztráltak száma. Ezzel Pásztor legfontosabb feladatának eleget tett:

valószínűleg több mint 50 ezer vajdasági magyar fog a Fideszre szavazni.

Egyébként Romániában is hasonló ütemben, 139 ezerről 146 ezerre sokasodtak a választópolgárok. Így a magyarországi kormánypártok akár 300 ezer külhoni voksot is begyűjthetnek.

Kifizetődik tehát az Ácóval kötött barátság, hiszen lehet bántatlanul kampányolni Szerbiában és a szerb költségvetés sem bánja, ha a magyarországi forint milliárdok áfája nála köt ki.

Ezekről nem lesz szó a magyar-szerb együttes kormányülésen.

 

 

Bréking nyúz, február 3. – Tudósítás a másik valóságból

0

Budaházy György a Fidesznek próbál szavazatokat gyűjteni – igaz, teszi ezt igen sajátságos módon a Pesti Srácok oldalán. Molnár Gyula és Karácsony Gergely erdélyi haknijának teljes kudarcát vízionálja a 888.hu. Az Origo szarkasztikusan nekimegy Gyurcsánynak.

 

Pesti Srácok – Budaházy spekulál

Budaházy Györggyel készített interjút a portál annak kapcsán, hogy február 27-én hirdethet jogerős ítéletet Lassó Gábor büntetőtanácsa az úgynevezett Hunnia-perben, amelyben Budaházy mellett tizenhatan ülnek a vádlottak padján. A Hunnia-ügy Magyarország első olyan rendőrségi és bírósági ügye, amelyben a hatóságok a vádlottakat bűnszervezetben elkövetett terrorcselekmények elkövetésével vádolják. Budaházy hátsó szándékot sejt amögött, hogy a bíróság közvetlenül a választások előtt egy őket börtönbe juttató ítélettel akar a Fidesznek ártani. Szerintük mindezt a „bíróságok átszervezésére való – egyébként teljesen indokolt – törekvéséért” tennék.

Ahogy a vele készült nyári videóinterjúban, most is hangsúlyozta, hogy szerinte a Fidesz számára az egyetlen még megcélozható plusz választói tömeg a régi nemzeti radikális szavazóréteg. Ennek a tömegnek elege van a Jobbik árulásából – ezt saját tapasztalataira alapozva állítja –, „köztük egyértelműen pozitív visszhangra találna egy ilyen lépés, és motiválná őket, hogy a jelenlegi kormányra adják a voksukat”.

„Egyébként sem vagyunk terroristák, legfeljebb – ha igaz lenne az egész vádirat, akkor is maximum – az illegitim, szemkilövő igazi terrorista hatalomgyakorlók ellen felkelő hazafiak vagyunk, akik kisebb rongálásokat követtek el.”

888:  Hiába hakniznak Karácsonyék Erdélyben

Annak a pártnak a miniszterelnök-jelöltje akar Erdélyben kampányolni, melynek Szanyi Tibor is a tagja. Ez már önmagában abszurd – írja a portál annak kapcsán, hogy Molnár Gyula és Karácsony Gergely közösen tartottak sajtóértekezletet szombat délelőtt Marosvásárhelyen Markó Bélával, az RMDSZ korábbi elnökével.

„A magyar baloldal egy új típusú viszonyt akar kialakítani a kárpát-medencei magyarsággal, amely a szerzett jogok megtartásán és a támogatáspolitika átláthatóságán alapul”

— mondta Molnár Gyula. A cikk szerzője szerint ez nagyon jól hangzik, az ember már-már meghatódva azon kezd el gondolkozni, hogy végre, tényleg lesz nemzeti minimum. Aztán először a DK uszításainak rémálomszerű emlékei feledtetik ezt a jó érzést, majd pedig az, hogy Molnár Gyula egy olyan párt elnöke, amely együttműködik a DK-val, sőt, az MSZP-nek tagja többek között az a Szanyi Tibor, aki számtalan alkalommal románozta már le az erdélyi magyarokat.

Ezek után nem meglepő Kelemen Hunor péntek esti nyilatkozata a kérdésben. Elmondta: Molnár és Karácsony megkérdezték tőle, hogy szerintünk mit kellene tenniük Erdélyben a választási kampányban.

„Nagyon őszintén azt mondtam, hogy semmit. Ez teljesen fölösleges időtöltés és energiabefektetés, hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak”

– válaszolta Kelemen Hunor nekik.

Origo: Hatalmasat tévedett a titkos bankszámlákkal lebukott Gyurcsány

Gyurcsány Ferenc lebukott egy titkos osztrák bankszámlával, amelyen a DK elnöke 150 millió forintot parkoltatott. A feledékeny pártelnök a fenti összeget elfelejtette beírni az idei és a tavalyi vagyonnyilatkozatába, volt párttársaihoz Simon Gáborhoz és Boldvai Lászlóhoz hasonlóan. A kiváló színészi adottságokkal megáldott, politikusnak viszont annál rosszabb Gyurcsány, eljátszva a mártírt, kérte az Országgyűlés Mentelmi Bizottságának elnökét, hogy folytasson le vagyonnyilatkozati eljárást vele szemben. Csak épp nem a bizottság elnökének sikerült címezni a levelet, de ne legyünk igazságtalanok, mivel Gyurcsány már régóta nem jár be rendszeresen a munkahelyére, így nehezebben tájékozódhat a Parlamentben történtekről – írja a portál.

La fine del comedia?

0

Szögezzük le, a Fidesz itteni fiókjainak célja – immár a legfontosabbnak is – nem a kisebbségi jogvédelem, esélyegyenlőség, netán az egész ország boldogulása, hanem az orbáni illiberális demokrácia eszméinek terjesztése. Ez hozza össze Dragneat Kelemennel, és ez az alapja a két párt szövetségének.

A kormányválság az utóbbi átalakítások ellenére is egyre inkább folyamatossá válik, holott a parlamenti többség továbbra is meglenne hozzá, a háttérből Dragea ad Co által manipulált kormányok képtelenek igazgatni a közügyeket. A kormánytagok kommunikációját tekintve, melyek közül a pénzügyminiszter zavaros és értelmetlen, meg nem érvelt, illetve „alternatív tényekre” (a Trump szóvívője által elterjesztett „alternatív tény”, minden racionális definíció szerint nem más, mint hazugság, sőt pimasz és hegyke hazugság) alapozott szövege a legutolsó, a kvázi teljes inkompetenciát mutatják meg (a pénzügyminiszter minden megszólalását visszakozás követte, egyetlen „pajkos ötletét” sem lehetett kivitelezni – csak remélni lehet, hogy a jelenlegi mantráit is sikerül a miniszterelnöknek ad acta tenni – de a pártvezér embereként tovább rombolhat. A szólgalelkű demagógiát továbbra is az Olgutza /Vasilescu – munkaügyi miniszter/ emeli művészi rangra, eddig szinte egyetlen ígérete sem „jött be”). Az ilyen-olyan gyanús magánegyetemen szerzett diplomákkal, és csupán pártkarrierrel, illetve ilyenszerű tapasztalattal rendelkező, az árnyékban összeállított pártvezérhez hű csapat, nem képes megbírkózni azokkal a kihívásokkal, melyek naponta érik a kormányt, és minden bizonnyal csődbe fogják vinni az országot. Most ott tartunk, hogy miután szinte a teljes befektetési alapot fizetésekre költik (ezeknek a Darius /Vâlcov/ összes pénze sem elég), azzal együtt csődközelbe kerültek az adminisztratív egységek (és ez a helyes kifejezés, nem pedig az önkormányzatok, ahogy azt képmutató székelyföldi kiskirályok magukra utalva mondják, majd ugyanazzal a lendülettel, siránkozni kezdenek az önkormányzatiság hiányára utalva), az előljárók égig növelt fizetésének kifizetése után villanyszámlára sem tellik. Másfelől pedig a pénzügyminisztérium és csatolt részei még az Áfa behajtására is képtelenek, az adófizetés a mélyponton.

Még akkor is a csőd veszélye fenyeget, ha a kormányfő újra és újra megvívja a maga csatáját Dragnea és Tăriceanu pártvezérekkel, és sikerül eltávolítani a legkevésbé alkalmas pártkatonákat a kormányból, pontosabban a miniszterek közül, mert alsóbb polcokon a teleormáni és megsértődött liberális klientúra, köszöni megvan, és ott szabotálja a pozitív kezdeményezéseket, ahol éri, illetve ahol a pártvezér(ek) (hiszen itt már Tăriceanu is jócskán labdába rug), azt megkövetelik. Bevett szokás szerint kommunikációs deficitnek szokták nevezni, ekként mentegetni a szembetűnő inkompetenciát, mintha ugyanazok a miniszterek, akik megszólalva főtt kukák, csendben a jó kormányzás bajnokai le(het)nének. A káderpolitika (ismert, de ugyanolyan ocsmány, viszont divatos szóval HR) csődje, csak egyik összetevője a kormányválságnak és meglehet nem is a legfontosabb, bár minden bizonnyal a leglátványosabb.

Miért nem tud kormányozni a jelenlegi román parlamenti többség? Mindenekelőtt azért mert nincs víziója, amit elérni akar(t) az vagy törvénybe ütközik, vagy a még meglevő jó ízlést sérti, illetve csődöt alapoz meg, mindenesetre helyből irracionális, finanszírozhatatlan és amorális. Szemmel láthatóan mindkét eddigi PSD-ALDE kormány egyetlen makacs célja kormányon kívülről jött és a megvádolt pártvezérek fölmentését célozta, minden lehetséges (és lehetetlen) eszközzel. Az akció, az „illiberális demokrácia” bevezetésének, magyarán az (i)gazságszolgáltatás és különösképpen a DNA (a többi intézmény köztük az Alkotmánybíróság, a bíróságok stb., átpolitizálása járulékos veszteség) leállításának és kisajátításának másik oldala, pontosabban álcája. A nyakló nélküli fizetésemelés, illetve ígérgetés, és végül a befektetések szinte teljes beáldozása, a legutóbbi költségvetési korrekció alkalmával a paraván szerepét töltik be. (Olyan gátlástalanul magas fizetéseket szavaztattak meg maguknak polgármesterek és hivatalnokok, hogy az év utolsó hónapjaira pénz nélkül maradtak a hivatalok, és igen, nemcsak kormánypárti vezetésűek, hanem az ellenzékiek, vagy a félig-meddig ellenzéki rommagyar vezetésű hivatalok is.) Dragnea and Co stratégiája az volt, hogy miközben a lakosságot a (költségvetési/pénzügyi szempontból indokolatlan) megemelt fizetések és nyugdíjak ígéretével kápráztatja el (az emelés még akkor is manipulatív ígéret marad, ha más formában veszik vissza azt, amit már törvényesen megadtak. Ennek a módozatait keresik, különadókkal, a munkaadóktól a munkavállalókhoz átcsoportosított befizetésekkel, a benzin jövedéki adójának megnövelését követő inflációval stb., stb., jönnek a megszorítások.), „megoldja” a saját, és csatolt pártvezérek, ügyészségi/bírósági szakaszban levő vádjainak ügyét, kormányrendelettel, vagy törvénymódosításokkal. A rejtett, titokban tartani akart „kormányprojekt” kivitelezése viszont már január utolsó napjaiban zátonyra futott, elbukott az elnök, és azután a vox populi, az utcára nagy-nagy tömegekben kivonuló tiltakozók hangosan és nyomatékkal kifejezett akaratán. Azóta folyik az utóvédharc, az akkor visszavont kormányhatározatoknak, melyek a korrupció büntethetőségének enyhítését célozták, más formában való becsempészése törvénymódosítókba, további rendeletekbe, egyelőre, kevés sikerrel. Márpedig ez kormányprogramnak egyszerre túl kevés és túl sok. Téves számításokon alapul, az az arrogáns föltételezés, hogy a román társadalom a végtelenségig birka-, illetve szolgalelkű, hogy észre sem veszi a csalást és hogy csak a saját apró kis haszna, hasa érdekelné. Nem, a polgárok egyelőre mozgosíthatók közös ügyekért – ezt a téli tüntetések (kis külföldi és elnöki segédlettel) ország-világ előtt megmutatták –, a korrupció ellen (mely mára a legfontosabb problémává lépett elő a választók percepciójában, a korrupcióellenes harc pedig gazdaságot élénkítő jelenséggé), a demokratikus szabadságjogok megvédésére, és nem megvásárolhatók jövedelememelés ígéretével.

És miért megy a rommagyar politikum a csőd fele közelgő kormánnyal, miért a rossz pozicionálás? Szögezzük le, a Fidesz itteni fiókjainak célja – immár a legfontosabbnak is – nem a kisebbségi jogvédelem, esélyegyenlőség, netán az egész ország boldogulása, hanem az orbáni illiberális demokrácia eszméinek terjesztése. Ez hozza össze Dragneat Kelemennel, és ez az alapja a két párt szövetségének. Azért történhet meg, hogy annak ellenére, hogy a PSD-ALDE minden magyar kezdeményezést elmeszel, (aktuálisan a nyelvhasználati küszöb leszállítása bukott el, meg a március 15-ét hivatalos ünneppé nyílvánító kezdeményezés) a megkötött együttműködési szerződés – melyben a fiókszervezet csupán közvetítő, afféle politikai stróman, és valójába az egy Dragnea-Orbán paktum – marad. És a korrupcióellenes harc leállítása mellett (ha Márton Árpád, parlamenti képviselőn múlna a már elítélt korruptakat is szabadon kellene engedni, most éppen a 13-as kormányrendelet – mely több százezer ember tiltakozását váltotta ki a télen – igyekszik viszacsempészni egy tövénymódosítóval), ezért pozicionál az européer államfővel szemben, helyezkedik a legreakciósabb (köztük is kiemelkedő az ortodox fundamentalista alkotmánymódosítási kezdeményezés a család resztriktív definíciójával, amit az „erdélyi magyar” egyházvezetőkkel közösen követtek el), ugyanakkor legellentmondásosabb kezdeményezések mellé. Ha az itteni politika a magyarországi hatalom alárendeltjeként, önállóságát elveszítve, illetve feladva működik, elveszti kisebbséget képviselő képességét, olyan mutatványokra, ellentmondásos politikai kommunikációra (magyarán hazudozásra, kétszínűségre stb.) kényszerül, mely ideig-óráig szolgálja gazdáinak (reakciós) céljait, viszont távlatilag még azt is lenullázza, amit kisebbségpolitikai eredményként már egyszer elért. Az etnonacionalizmus, az alt-right populizmus, a protekcionizmus, a demokratikus rend fokozatos feladásának stb., (zsák)utcája, kisebbségi helyzetben, már rövid távon a falhoz vezet, és nagy lesz a koppanás.

Meggyőződésem, hogy előbb bukik meg a jelenlegi kormánytöbbség Dragneastól, bábkormányostól, mint a Fidesz Kelemen Hunor vezette fiókszervezete felmondaná a paktumot.

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK