Kezdőlap Címkék Férfi

Címke: férfi

Azonos neműek

A házasság, mint tudjuk, szép dolog. Mesék és romantikus filmek vége mindig ez, mikor az egymást szerető pár tagjai sok-sok viszontagság és rengeteg akadály legyőzése után végre egymáséi lesznek.

Az esküvő után már a ház is közös, azaz van hol. Jobb helyeken a ház királyi kastély, de többek szerint az csak mese, bár mások állítják, hogy láttunk már ilyet, főleg nagyobb ingatlanos cégek esetében, ahol a panaszkodó szegénylegénynek meg a királylánynak van belőle pár darab. Rosszabb helyeken persze házról nincs szó, legfeljebb közös lakásról, vagy ha arra sem telik, akkor a szülőkhöz költözésről, a végeredmény egy közös szoba, ahol végre lehetséges egymáséi lenni. A könnytől csillogó szemű közfelfogás szerint a hely mindegy, a házasságban nem a ház a fontos, vannak viszont, akik szerint de.

Régen, mikor még a nyugati társadalmakban sem volt szekularizáció, a házasságot a vallás szabályozta. Ugyanúgy, ahogy akkoriban minden mást is, mivel pedig a vallásokra egyáltalán nem jellemző az engedékenység, mert Isten sohasem liberális, az volt ám a kemény gender, mondhatom! Ezt Orbán és csapata nem igazán értené, ugyanis fogalmuk sincs arról, hogy mi az a gender, csak azt tudják, hogy Bayer szóhasználatával valami ratyis izé, amiről jobb, ha senki nem beszél, nem ír, és nem olvas. Ők is nyilván mást olvasnak. Pénzt, ha jól tudom.

Ha valakit mégis érdekelne: a gender a társadalmi nem. Azt mondja meg, mit vár el egy adott társadalom egy férfitól, és mit vár el egy nőtől, valamint mit tesz akkor, ha valamelyik férfi vagy valamelyik nő a helyi gender rá vonatkozó előírásait nem követi, azaz nem úgy viselkedik, ahogy a társadalom, amelybe beleszületett, meghatározta neki azt. A „férfi” és a „nő” definíció alatt itt kizárólag a kinézetet kell érteni (hogy ő minek gondolja magát, az érdektelen), azaz az elsődleges és a másodlagos nemi jelleget, melyek alapján a nőket meg a férfiakat még a szellemileg visszamaradottak is képesek szétválogatni. A nőnek kinéző illetőknek tehát a nőkre vonatkozó íratlan szabályokat kell követniük, a férfiúnak kinéző egyéneknek meg a férfiak szabályait.

A szabályrendszert társadalma válogatja. Minél vallásosabb egy adott közösség, annál több és szigorúbb szabályt igyekszik érvényesíteni, és minél világibb, annál megengedőbb a tagjaival szemben. Régen, mint már említve lett, a vallás előírásait szigorúan kellett követni, a házasság egy életre szólt, abból kiút nem létezett, holtomiglan-holtodiglan, ásó, kapa, nagyharang és punktum. A lányok pártában nem maradhattak, mert akkor sírig tartó szégyen volt az osztályrészük, és a férfiaknak is meg kellett nősülni, ha legális szexet akartak, mert az illegális az akkori gender szerint következményekkel járt, ugyanis a családok igencsak vigyáztak lányaikra, a férjek meg az asszonyokra, ha kellett, akár gyilkolásra alkalmas fegyverrel is, amit akkoriban mindenki rendben lévőnek talált. Ez alól csak a nagy emberek voltak a kivételek, akiknek elég pénzük és/vagy hatalmuk volt hozzá, hogy titokban tartsák, vagy ne kelljen vele törődniük.

A változás csak lassan nyert teret. Logikus módon a nőkkel kezdődött, akik szerint ők ugyanúgy emberek, ahogy a férfiak, tehát minden téren ugyanazon jogokat kezdték követelni. A nagyközönségnek így új dolgokat nem kellett megtanulnia (az nehezen megy neki), elég volt alkalmazni a régit. Így jött divatba a nőknél a tanulás, a munka, a sport, sőt a vezetői beosztás olyan helyeken, ahol a beosztottak között volt férfi is.

A férfiak ugyan sokat bosszankodtak a fizikai fölényük által biztosított társadalmi fölényük elvesztésén (a férfiak nagy része a nők nagy részét meg tudja verni), de mivel a társadalom munkaereje mind létszámban, mind a szellemi kapacitást tekintve sokat erősödött, aminek gazdasági téren pozitív hatása volt, lassan belenyugodtak. A gender nem csak a nők esetében módosult, hanem a férfiakat illetően is, amennyiben már nem volt követelmény a nők állandó gyámolítása, mert tudtak boldogulni egyedül, viszont a nőkkel szembeni fizikai/lelki atrocitásokat nem nézte el a társadalom, mint régen. A nő immár nem volt az apja vagy a férje tulajdona. A közvélemény átállítása az új divatra a nyugati társadalmakban hosszú időt vett igénybe, a keleti társadalmakban jelenleg is folyik, a nagyon iszlám társadalmakban meg el sem kezdődött.

Azok harcias macsók, arrafelé nem lesz egyszerű. Évszázadok óta alaptétel náluk, hogy amíg férjuram külhonban aprítja a hitetleneket, halálbiztos lehessen abban, asszonyait otthon senki nem kívánja meg! Mert ha látná, és megkívánná, mi lenne abból ugyebár! Férjuram még ott találná hagyni a többi harcost, hogy hazamenve agyonüsse csalárd hitvesét, és sok harcos hazamenése esetén akár a gyaurok is győzhetnének! Mit szólna ahhoz Allah? Ezért kötelező arrafelé a hidzsáb (ami nem csak a ruházatot, hanem a szerénységet, a titoktartást és az erkölcsösséget is jelenti – naná!), a jól zárt lakóhely és az asszonyi iskolázatlanság, hogy ha be is jutna valaki a házba, ahol az eltakaratlan asszonyokat megkívánhatná, az asszonyoknak ne legyen fogalmuk, hogy a szerencsétlen vajon mit akar. A feltételek betartása esetén már nincs veszély, egy harcos sem sérül büszkeségileg. A testi épségére nézve ugyan más a helyzet, de mivel minden csata egy újabb lépés a hurikkal jól felszerelt Mennyország felé, mégis a sereggel marad. Nagyon szívesen.

A nyugati államokban a szüfrazsettek végső sikerével nem állt meg a folyamat. Kiderült ugyanis, hogy vannak olyanok a férfiak és a nők között, akik nem a másik nemet szeretik, hanem a sajátjukat, és miután a Bibliának az ilyenekre vonatkozó kiirtási parancsa a szekularizáció miatt korábban érvénytelenné vált, és már az elektrosokk sem volt divat, el kellett dönteni, mi legyen velük. A lakosság nagy része kezdetben úgy gondolta, hogy persze, ne ölje meg őket senki, de a hátrányos megkülönböztetés, az utálat és a megvetés marad! Voltak viszont olyanok is, akik szerint egyrészt ez a kívánttól eltérő viselkedés nem okoz semmiféle kárt a többieknek, mert egyáltalán nem érinti őket, másrészt az így születettek bántatlanul több hasznot hajtanak a közösségnek, mint megvetett páriaként, tehát sokkal jobb, ha ezzel nem törődik senki, ahogy a balkezességgel sem foglalkoznak a jobbkezesek. Tudomásul veszik, és kész. A nyugati országokban egyre többen látták be, hogy érzelmi kérdést ebből nem érdemes csinálni, racionálisan viszont a második megoldás a jó, ezért döntöttek úgy, ahogy. Kezdtek is a mesék elterjedni két királyfiról.

A nem annyira nyugati országokban kétkirályfis mese nem található, mert ha lenne, az ország erkölcsének szorgos őrei azonnal ledarálnák. Amiről nem tudunk, az nincs is, nemdebár? A strucc ezt úgy oldja meg, hogy bedugja a fejét a homokba, ne is lássa a fentebb említett szörnyűségeket, de azért a ledarálás se rossz. A fóliázásnál mindenesetre jobb.

A fentebb használt, „nem annyira nyugati” kifejezés azt jelenti, az ország jórészt vallási alapon működik, de a szekularizáció már megtörtént, így a házasság nem az örök hűség egymásnak való, szent esküvése (az úgyis túlzottan optimista lenne), hanem egy polgári szerződés, amely a két, egymással szövetséget kötő ember tulajdonjogát és öröklési rendjét szabályozza. Ezért ennek a szerződésnek semmi köze a szexhez, azaz teljesen érdektelen, hogy mi a nemük a szerződőknek, az indiai legfelsőbb bíróság a várakozással ellentétben mégis elkaszálta az egyenlő házasság jogát, ami lehetővé tette volna, hogy „azonos neműek” is házasságot kössenek, szorosabb kapcsolati szintre emelve az élettársi viszonyt.

Hát ja. Nem annyira nyugati országokban van ilyen. Most már csak arra kell rájöjjek, ez az indiai helyzet honnan olyan ismerős nekem?

Tudás

Ahogy azt Einstein mondotta volt: „A világon két dolog végtelen, a világegyetem és az emberi butaság. Bár az elsőben nem vagyok biztos”.

Hááát… van ebben valami. Újabb és újabb bizonyítékok bukkannak elő napi rendszerességgel, hogy nagyrészt nem ismerjük a tényeket, amit tudunk, azt is rosszul tudjuk, ám ha jól tudjuk, akkor is rossz következtetéseket vonunk le belőle. Itt van például az a derék nyugdíjas, akit valamely faluban megkérdezett a stáb, hogy kire fog szavazni, mire ő angyali mosollyal oktatta ki őket, hogy hát a Gyurcsány elvette tőle a 13. havi nyugdíját, az Orbán meg adott neki tízezer forintot, hát mégis kire tetszenek gondolni, kérem?

Nyilván sohasem hallott arról, hogy ki vezette be a 13. havi nyugdíj intézményét (Medgyessy), ki nem szavazta meg (FIDESZ), ki fizette regnálása alatt végig (Gyurcsány), ki rendelte el szüneteltetni, mondván, jelenleg válság van (Bajnai), ki vezette be a nyugdíjprémiumot, hogy valamit mégis kapjanak a nyugdíjasok (Bajnai), ki mondta azt, hogy ha jobb idők jönnek, a 13. havi azonnal visszavezethető (Bajnai), és ki NEM fizette a jobb idők ellenére tíz évig, hiába ömlöttek az EU pénzek, és hiába ment jól a világgazdaság jóvoltából a magyar gazdaságnak is (Orbán), hogy a svájci indexálás eltörléséről (Orbán) már ne is beszéljünk. Azért ne, mert az emberek nagy többsége úgysem tudja, hogy az micsoda.

A téma további ragozását hanyagolva a lényeg annyi, a derék nyugdíjasnak és sok társának a tudatlanság vezérelte szavazataival sikerült mindenféle szempontból jól orrba vernie nem csak a gonosz libsibolsikat, hanem saját magukkal együtt a nem tűzközeli FIDESZ szavazókat és úgy mellékesen az országot is.

A fenti példa persze rossz. Nyilván nem a szegény nyugdíjasnak kell utána járni, hogy hogyan is van ez, hanem okos embereknek fel kell őt, illetve őket világosítani. Igen nagy kár, hogy az erre alkalmas okos emberek, ezt nem vállalják. Egyre többen szállnak ki a buliból, mondván, az értelmiségi az nem versenyző, hanem zsűritag, aki elvárja, hogy csinálja más, aztán majd ő megmondja hogy az jó-e, avagy rossz. Győzve győz a győzhetetlen, győzedelmes magyar ész. Az értelmiségünkről mostanában csupa jó hír érkezik, most kaptunk két Nobel díjat, lehet büszkélkedni, és különben is az itthon maradottak vagy százezerszer megírták már, hogy Orbán rossz. Mit akarunk még tőlük, tessék mondani?

A jelenlegi helyzetet tekintve mi egy speciális nép vagyunk, egy olyan nemzetállam, amely most már inkább személyállam, azaz ha valaki a magyar nép szavazataival négyszer is diktátornak megválasztott személyt kritizálja, az a magyarokat bántja. A nemzetet bántja. Sőt, a hazát bántja. Így aztán, ha külföldi az illető, akkor ellenség, ha itthoni, akkor hazaáruló.

Általánosságban mondhatjuk, hogy a nemzetállam sokkal inkább személyes ügy, mint a demokrácia, mert az előbbiben az adott személynek, bármi történik, van mire hivatkozni, az utóbbiban meg még adott személy sincsen, nem hogy hivatkozás.

A demokráciák inkább csapatjátékosok, azaz úgy tudnak szövetségbe tömörülni, hogy az működőképes, a nemzetállamok meg nem. Utóbbit nem csodálom, szegény nemzetállamokat ugyanis mindenki bántja, és nem adják meg nekik a kellő tiszteletet (pl. Magyarország), vagy mindenki bántani akarja őket, és így megelőző csapásokra kényszerülnek, melyeket tisztán önvédelemből meg kell lépniük.

Ilyen például Oroszország, amely máig küzd a fasiszták ellen, akárhol lennének is, most éppen Ukrajnában, melynek ukrán lakossága Putyin és Lavrov szíves közlése értelmében külföldi fasiszták által támogatott belföldi fasisztákból áll. Ebből a szövegből az orosz nép a 80 éve beléjük vésődött emlékek alapján pontosan tudja, kit kell támogatni az utolsó leheletig.

Vannak persze kevésbé egyszerű működésű országok is. Például Nagy-Britannia, amelyről azt hinné az ember, annál nagyobb demokrácia nincsen, hiszen nagyon régóta élnek együtt békésen angolok, skótok, velsziek és írek, de mikor rádöbben, hogy ha saját labdarúgó bajnokságaik is vannak, a király ugyanaz, és hogy a hajdani közös (brit) gyarmataik népeivel mind a négy nemzet ugyanúgy bánt, akkor egyértelmű lesz, hogy ők már igazából nemzetállam. Náluk a nemzeti érzés a brit. Ezért lehetett őket rávenni a Brexitre is a nemzeti érzést hivatkozásként használva, és ezért lett hajdan nagyon népszerű Thatcher a Falkland szigetek megvédésével. Az mégiscsak igazi brit tulajdon, nem igaz? Nem sok, de legalább a miénk, mondják egyöntetűen a skótok, írek, angolok meg velsziek.

A nemzetállam mindig konzervatív.

Rend, vallás, hierarchia, utóbbi végleges jelleggel, aki kilóg a sorból, az megnézheti magát. A gondolkodás általában ellenjavallt, azzal csak idegesíti az ember a környezetét, a konzervatív ember tehát nem gondolkodik, hanem tud. Pont ugyanazt tudja, mint a másik konzervatív ember, hiszen ugyanonnan tanulta, ahonnan apái, nagyapái meg dédapái is, és ez a tudás már kétezer év óta változatlan. Ennek a tudásnak fontos része, hogy Isten kétfajta embert teremtett (nem többet), mégpedig nem egyszerre, hanem egymás után. A konzervatív ember tévéje tehát a mostanában divatozó szivárványszínűtől eltérően maradt fekete-fehér, ahol a sorrend is fontos, azaz a macsó fekete dominál. Az utóbbi tudás már jó ideje erodálódik (a szebbik nem – ha még szabad ezt mondani – hatásosan erodálja), de az előbbi konzervatív álláspont módosítási próbálkozásai még nagy ellenállásba ütköznek. A szivárvány nemkívánatos.

Az ember agya, többi szerveinek működése, tesztoszteron meg ösztrogén szintjének változási lehetőségei és a magzati fejlődés folyamata bőven van annyira bonyolult, hogy már a születéskor sokfajta típus jöhessen létre: kékszemű vagy barnaszemű, magas vagy alacsony, jobbkezes vagy balkezes, pszichopata vagy filantróp, flegmatikus, szangvinikus, melankolikus, kolerikus, satöbbi. A konzervatívok szerint persze minden csak nevelés kérdése, ugyanis szerintük a születettek mind egyformák (kivéve a férfi-nő különbséget), és a nevelés határozza meg, hogy mi lesz belőlük. Ez a szemlélet szükséges ahhoz, hogy a szülő korlátlan hatalmat kapjon a gyerek felett, a fizikai erőszakot is beleértve. Ha valaki eltér az előírástól, a konzervatív ember tudja, hogy az a szülők hibája, hiszen félrenevelték. A születéskor már a hülyék által is láthatóan férfi és a láthatóan nő meg kell majd feleljen a férfiakra és nőkre vonatkozó társadalmi elvárásoknak (gender), amiről helyes neveléssel a szülőknek kell gondoskodni. Ezért nagyon fontos a konzervatív gondolkodásban a család, mivel ez az erőszakszervezet biztosítja a konzervatív gondolat folytonosságát.

Ha valaki el merné árulni a gyermeknek, hogy vannak eltérések, az propaganda, hiszen ebből a tudásból akár kedvet is kaphat a nemváltoztatáshoz vagy a homoszexualitáshoz, és jó szülei összes nevelési erőfeszítése kárba vész. Jobb országokban törvényileg tiltják az erre vonatkozó ismeretek gyermekeknek való továbbadását egészen 18 éves gyermekkorig, hogy még véletlenül se vegyen rossz irányt az épp bimbózó élet. Az a szerencsétlen dolog, hogy 13–14 éves korában mégiscsak találkozzon a mássággal, sajnos megakadályozhatatlan, de a nevelés feladata, hogy beléjük verje a tudást, miszerint az rossz, és irtani, de minimum utálni kell, így a rossz csillagzat alatt születettek sorsa a titkolás, a rettegés attól, mi lesz, ha kiderül, ha pedig kiderül, a megvetettség, az utálat és a kirekesztés. Amennyiben úgy akarnak élni, hogy a nemiségük és a nemi irányultságuk teljesen közömbös legyen a többiek számára, azért harcolniuk kell. Felvilágosítással. Főleg a gyermekeket illetően.  Ami viszont propaganda és büntetendő. Itt zárul be a csapda, amely biztosítja a konzervatív gondolat folytonosságát.

A konzervatívoknak, pláne ha konzervatívok voksaiért küzdenek, bizonyítaniuk kell konzervatívságukat. Ezt tette Rishi Sunak is, mivel kijelentette, az ő és pártja vezetésének felfogásában „a férfi, az férfi, a nő pedig nő”. A brit miniszterelnök meg is indokolta, hogy miért gondolja így: mert ezt diktálja a józan ész. Sunak mondatait egyöntetű tetszésnyilvánítás és vastaps fogadta a közönség soraiból. De Sunak itt nem állt meg, és arra is felhívta a figyelmet, hogy „Ne engedjünk annak a nyomásnak, hogy az emberek szabadon eldönthetik, milyen neműek akarnak lenni. Nem dönthetik el, mert a férfi, az férfi, a nő pedig nő”. Sajnos a valahai világbirodalom miniszterelnöke elfelejtette közölni, hogy ha mégis „engednének a nyomásnak”, annak azon túlmenően, hogy a szabadon eldöntők sokkal jobban éreznék magukat, és sokkal hasznosabb tagjai lehetnének a társadalomnak, milyen negatív hatása lenne bárkire a többiek közül.

A józan észre való hivatkozás (= „A józan ész az a bonyolultsági szint, amelyet még fel tudok fogni”) viszont tökéletesen megfelel a konzervatív gondolkodásnak, így várható, hogy Sunak újraválasztása akadálytalanul fog lezajlani.

Ami ebben a történetben érthetetlen, az a Tudomány. A nagybetűs. Rendkívüli módon hasonlít ugyanis a mondabeli strucchoz. A brit is, a magyar is, meg a többi szintúgy.

Nincs mondanivaló, tisztelt Doktorok?

PC, W, CC

Mint az ismeretes, itt a Földön rengeteg az érthetetlen dolog. Ilyen például az emberi sokféleség. Miniszterelnökúrnak és csapatának sok baja is van vele, szerinte az nem jó, inkább legyen mindenki ugyanolyan, egyetlen kivétellel, miszerint az apa férfi, az anya nő.

Persze kissé logikátlan, hogy ha fideszes körökben ennyire ragaszkodnak az ősi gender előírásaihoz, akkor vajon mit akarhatnak a „no gender” permanens sikoltozásával? Utána gondolva persze érthető: a tudatlanok félelme az ismeretlentől.

Ezen belül persze a nők nőként mind ugyanolyanok, ahogy a férfiak is férfiként, és mindkét nem minden tagja az ősi valláson alapuló, ószövetségi gendernek feleljen meg. Mégpedig pontosan!

Nyugaton mostanában más a divat. Ott elismerik, hogy sokféle az ember, és vallják, amit a költő:

„Vagyok, mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény, lidérces, messze fény.

Tudják, mi a gender, de nem nagyon használják, ugyanis az a véleményük, hogy inkább ne legyen. Se a gender szerinti társadalmi elvárás a „nőktől” meg a „férfiaktól”, se a gender szerinti társadalmi büntetés, azaz kiközösítés, megszégyenítés, hátrányokozás azoknak a nőknek és férfiaknak, akik nem teljesítik ezeket az elvárásokat. Természetesen kihangsúlyozandó, hogy a bűnözés ott sem tartozik a tolerálható viselkedésformák közé, mivel a jogrendszernek meg a gender társadalmi elvárásainak semmi köze egymáshoz. Aki úgy interpretálná, hogy ez a tolerancia a gyengékkel szembeni erőszak engedélyezése, az vagy hazudik, vagy hülye.

A helyzetet vizsgálva megállapítható, hogy „másság megsértésének elkerülése” (Political Correctness), a „másság pozitív diszkriminációja”, (Woke) és az „előbbi két elv megsértőinek kiközösítése” (Cancel Culture) elveket a „kisebbségek védelmében” szokták alkalmazni. A másság ugyanis evolúciós okokból mindenkinek gyanús (I. fokozat), ránk nézve ezért veszélyesnek tartjuk (II. fokozat), tehát megelőzésképpen elpusztítandó (lll. fokozat). Ezekből az első két fokozatot a kisebbségeknek is rendelkezésre áll, de a harmadikat csak a többség tudja végrehajtani, ebből következően a többség a saját definíciója szerint nem ugyanúgy egy másság, mint a többi (holott de!), hanem azt hirdeti, hogy ő maga az alap, az abszolút normalitás, az igazodási pont. Ha pedig egy kisebbségi, azaz „abnormális” ezt nem veszi figyelembe, megnézheti magát. A többségi erőfölény az többségi erőfölény ugyebár, ezért Jézus munkásságát, valamint az örömóda naiv vágyakozását a minden ember testvérisége után felejtsük el.

Illetve mégse. Néhányan már rájöttek, hogy a másság okozta mindennapos atrocitások, országok között és országokon belül a többségeknek is károsak. A másságáról sok szegény kisebbségi nem is tehet, mert általában nem az ő hibája, hogy nem tartozik az úgynevezett normálisokhoz. Arra is rájöttek már, hogy az előző rájövés nem elég, ugyanis a többségi tábor egyrészt a többségéből, másrészt a nem racionális, hanem zsigeri hozzáállásából, harmadrészt pedig a gyermekeinek a szülők szemléletére neveléséből adódón túl erősen tart össze, és zárja ki ezzel a kisebbségeket, ezért a kisebbségekkel való együttélés pozitív megváltoztatása nem megy magától. Pláne nem megy nemzetállamok esetén, ahol a hatalomra került vezetők még szítják is a másságtól való félelmet, valamint az iránta érzett dühöt. Ezért az első rájövés kevés, az ügy érdekében tenni is kell valamit.

A többség ránevelése a toleranciára a két szélsőség (az intolerancia legcsekélyebb jelének azonnali halállal való büntetése és a semmit nem csinálás) közötti módszerekkel történhet.

Mivel a toleránsok között sem mindenki akadémikus (finom megfogalmazása a „mindenütt vannak hülyék” ténynek), páran túllihegik a dolgokat. Ők a finom, rávezetős és főleg türelmes (sok évtizeden át tartó) tanítási módszerek helyett a másságot az eleve utálkozó ellentábor pofájába nyomják (pl. Pride), mégpedig úgy, hogy az elvárásaik alapján a többieknek azt egy mukk nélkül kell tűrniük. A másik végletes elképzelés hívői ősi bűnökért követelnek bocsánatkérést a mai többségtől, megfeledkezve arról, hogy az akkor még nem volt bűn, de ha bűn is lett volna, olyanok követték el, akiknek a maiak nagy részéhez genetikailag semmi köze nincs, de még ha lenne is, a maiak akkor sem felelősek az ősökért. Ebből következik az eredmény: így „megtéríteni” senkit nem lehet, az ellenségességet fokozni az adott másság iránt viszont nagyon is, ezért még rosszabb lesz a helyzet, ismét igazolva azt, hogy a Pokolba vezető út ostobasággal van kikövezve. A többség az ilyen módszer esetén nem megérti a másmilyeneket, hanem úgy érzi, hogy valami hülye dolgot akarnak rákényszeríteni, és a Hír TV-s újságíró klub sajnos joggal méltatlankodhat vagy röhögcsélhet az ilyesmiken. Ezen befeszült és erőszakos „jobbítók” miatt lassul az elfogadási folyamat, zár még inkább falanxba a biblikus elveket valló többség, és a kifejezetten butaságok miatt ez a konzervatív többség a semlegesek közül sokakat maga mellé tud állítani, még ha azok elvileg hajlanának is a toleranciára.

A befeszültek sajnos azt hiszik, hogy a többség csak ismerethiányban szenved, ezért elég, ha a képébe vágjuk a másságot, és akkor rádöbben, hogy eddig tévedésben élt, holott nem erről van szó. Nemzedékek hosszú során át meggyőződéssé csontosodott hit ez, amely nem adja ám magát olyan könnyen, emlékezzünk csak például a nők szavazati jogára, amely elképzelés csak nagyon hosszú idő után nyert polgárjogot. Az erőltetőknek sajnos még az sem jut el a tudatáig, hogy ugyanazt művelik, ami ellen harcolnak éppen, a kiközösítés (cancel) pedig már végképp a bigott hit kategóriája, amikor úgy érzem, annyira igazam van, hogy a másikat akár meg is semmisíthetem. Ilyenkor derül ki, hogy gondolkodásban dehogy haladtuk meg a középkort! Dehogy!

Másságból ezerféle létezik. Vannak, amelyek születési okból (pl. szexuális irányultság), vannak melyek a helyi kultúrából és/vagy a családi neveltetésből eredeztethetők (pl. vallási meggyőződés), vannak, melynek nem tulajdonítunk nagy jelentőséget (pl. szemszín), vannak, amelyeknek igen (pl. roma származás), és vannak, amelyeknél nem a létszám, hanem az alkat okozza a túlerőt, például ezért kisebbségek a nők, mert a férfiak döntő többsége a nagy részüket meg tudja verni. Így aztán a másság kezelésére általános szabály nem létezik, egyetlenegy kivételével: a kisebbség sem homogén csoport. Csak egyetlen tulajdonságban azonos, mégpedig abban, amelynek alapján kisebbség. Például a romák abban azonosak, hogy mind roma, abban nem, hogy mindegyik lop. Ebből következően a romasága miatt eleve negatívan hozzáállni bárkihez, értelmetlen. Lehet, persze, hogy az előítéletünket tényleg igazolja, de az is lehet, hogy nem, és a kapcsolatunkból majd hasznunk származik.

Végkövetkeztetés: az embereket csoportokba sorolni nem szabad, mert mindenkit egyénileg kell értékelni az egyéneket jellemző többszáz (többezer?) tulajdonságuk szerint.

Ebből következően bármilyen, így a pozitív diszkrimináció is hülyeség.

Ez is lenne logikus, hiszen minden ember ugyanazon ősszülőktől származik, de ezt a szép és nyugodt életet biztosító testvériséget mindig elrontják egyrészt az „erejük tudatában lévő” többségek, másrészt a „kisebbségekért utolsó vérig harcolók”.

A cél tehát egy olyan társadalmi rendszer kialakítása, ahol nincsenek csoportok, csak egyének, akik tudomásul veszik, hogy semmilyen hasonlósági alapon sem szövetkezhetnek valamiféle erőfölény biztosítása érdekében, amelyet nyilván egy, az adott tulajdonság szerint más, és valószínűleg gyengébb csoport vagy személy ellen akarnak felhasználni (egyébként a szövetkezésnek semmi értelme sincs). Ideális helyeken minden ilyen csoportos szerveződés tilos.

Ideális hely… de szép is lenne – mégse lesz. Az emberiség sajnos jóval előbb hal ki, minthogy ez az ideális rendszer létrejöhetne, de a rendszer megvalósítása nagyon érdekes feladat a tudósoknak és a politikusoknak. Az már egy másik kérdés, hogy az ilyen emeletes ökörségekkel való foglalkozás nem jut eszükbe, bármi történne is.

Még véletlenül se.

Ahhoz a tudósok túl okosak, a politikusok meg örömmel használják ki a csoportba szerveződést hatalomra jutásuk érdekében, majd hülyék lennének egy számukra hátrányos helyzet elérésén munkálkodni.

Konklúzió: kevesen vagyunk érdekeltek, és a tűz tőlünk túlságosan messze van.

Férfiként is jogom van szülni, avagy röviden a progresszivizmusról

A jogok egyenlősége abszolút. Minden ezzel ellenkező vélemény diszkriminatív és fasiszta. Féfiként ugyanazok a jogok illetnek meg, mint a nőket. Így szülni is jogom van. Ha az állam nem juttatja érvényre a jogomat, fasiszta. Az államnak elő kell segítenie, hogy szülhessek. Adjon spermát és operáltasson át, hogy szülőképes állapotba kerüljek. (Addig legalábbis, amíg nem tudja biztosítani, hogy a saját spermámtól essek teherbe.) Az adófizetők állják a cehhet, különben FB-kampányt indítok és az utcára vonulok másodmagammal.

Az esettanulmány a progresszivista gondolkodás karikatúrájának tűnik, pedig inkább a logikus eredménye. A progresszivizmus lényege a természeti (biológiai és a „természetesnek” felfogott szociális hagyományok jelentette) limitációk felszámolása, amelyek mind a szabadság, az egyenlőség és az ad libet identitások útjában állnak. Ha a homoszexuális párok joga gyereket örökbe fogadni, és nincs az a limitáció ezzel szemben, amit a saját természeti képességeik jelentenek, akkor egy másik típusú problémával állunk szemben, mint amit egy öröklött, kialakult vagy traumatikus betegség és a kezelése jelent. Nem helyrehozni kell az egészséges állapotot, hanem kipótolni akár — radikálisabban — a biologikumba való beavatkozással, mint a tanmesémben, akár társadalmi beavatkozással, mint az örökbefogadás esetében — hiszen a vágyak objektiválódtak (kinél egy Ferrariban, kinél egy szőke, kék szemű gyerekben), az egyenlőségnek megmutatkozott a sérült állapota. A vágyaknak érvényt kell szerezni, hogy az egyenlőség létrejöjjön. A jog a természet fölébe keveredik, ahogy fentebb írtam; a jog orvosolja — ti., eliminálja — a természet limitációit. (Ezzel cseng össze, hogy a progresszivisták sem betegségként, hiányosságként tekintenek a homoszexualitásra, hanem másságként.)

Arról, hogy abszurd- és agyrém-e ez az argumentáció, mindjárt szót ejtek.

Minden emberi vágy alkalmasint limitációkkal találhatja magát szemben, ezért mindegyik ad absurdum emberi jogi kérdéssé tehető, ha elég hangosan tud megjelenni a nyilvánosságban. A progresszivista logika nem szab határt ennek a gondolkodásnak. Ennek eredménye lesz az eugenika, a magzatfarmok, ahol pénzért lehet majd gyerekeket vásárolni, a kiborgok egyenjogúsága stb. — elvégre a humanitásról való koncepciónk folyamatosan alakul át és (a progresszivisták szerint) ez így van jól. Bármilyen megállás ezen az úton illogikus, minden határ átéphető. Ilyen határ a homoszexuális párok örökbefogadási joga is, amely ma még ártatlan lépésnek tűnhet a folyamatban, amit csak a homofóbok és egyéb fasiszták rosszallanak (oké, vannak ilyenek is a tiltakozók között). Szerintem nem ártatlan lépés, hanem ostoba.

Az a baj, hogy a progresszívisták gondolkodása mérhetetlenül elprimitivizálódott, kb. a celeb kultúra egyik hajtásává vált, a vezetett tömeg szellemi állapotához igazodott. (Éppen, mint a valódi rasszistáké és náciké.) Szükségképpen következik belőle az emberi szellem, majd a történeti humanitás halála is. Nem tudom, túl vagyunk-e már a fordulóponton (point of no return), de könnyen lehet. De a folyamat feltartóztathatatlan, a progresszió feltartóztathatatlan, a beavatkozás reménytelen, az emberi sors tragikus.

Meghalt a világ legöregebb férfija

0

Száztizenhárom éves korában meghalt Francisco Núnez Olivera, a világ legöregebb férfija egy nyugat-spanyolországi faluban, ahol egész életét töltötte. A hétfő reggel elhunyt Francisco, akit a helyiek Marchenaként ismertek, 1904. december 13-án született a Badajoz tartománybeli Bienvenidában.

Franciscóra, akinek négy gyereke, kilenc unokája és tizenöt dédunokája született, azután szállt rá a világ legöregebb férfija cím, hogy tavaly augusztusban, egy hónappal 114. születésnapja előtt meghalt Izraelben Jiszráel Krisztál lengyel holokauszttúlélő.

A spanyol matuzsálem 1988-ban özvegyült meg és két fiát is eltemette.

Idősebb lányával, a 81 éves María Antoniával élt együtt, nem messze másik lányától, a 78 esztendős Milagrostól. Utolsó születésnapját María Antoniával ünnepelte, amikor is tortával indította a reggelt, majd nekilátott elolvasni a születésnapi jókívánságokat, amelyeket a világ különböző tájairól küldtek neki.

A világ legöregebb embere jelenleg a japán Tadzsima Nabi, aki 1900. augusztus 4-én született.

Elítélték a magyar rendőrökre támadó brit férfit

0

Egy év, három év próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a bíróság azt a brit férfit, aki január 5-én több intézkedő rendőrre is rátámadt a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren.

A 35 éves férfit a Budapesti Nyomozó Ügyészség gyorsított eljárásban állította bíróság elé; az ítélet jogerős.

A brit állampolgár január 5-én az egyik reptéri ruhaüzlet előtt ittasan agresszív magatartást tanúsított, majd a helyszínre civil ruhában érkező rendőr alezredest, még mielőtt az utóbbi igazolni tudta volna magát, fejen ütötte.

A rendőrtiszt a földre esett, ám a férfi még ezt követően is dulakodott vele.

Az időközben megérkezett Készenléti Rendőrség két törzsőrmestere meg akarta bilincselni az őrjöngő britet, ám ő az egyik rendőrt is ököllel mellkason ütötte.

A rendőrök az utast a határrendészeti előállító helyiségbe kísérték, ám a brit még az előállítása közben is rugdalódzott és  megpróbált elgáncsolni egy harmadik rendőrt.

A Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróság a felfüggesztett szabadságvesztés mellett a férfit egy évre ki is utasította Magyarország területéről.

Szexista bejegyzés miatt rúgta ki mérnökét a Google

0

A  férfi egy belső feljegyzésben azzal érvelt, hogy biológiai okai vannak a nemi arányok eltolódásának a számítástechnikai iparban.

James Damore hétfőn a Reuters hírügynökségnek küldött e-mailjében megerősítette, hogy elbocsátották, amit azzal indokoltak, hogy nézetei „nemi sztereotípiákat állandósítanak”. A mérnök elmondta, hogy jogi útra szeretné terelni az ügyet. Damore hozzátette: panaszt tett a Google ellen az amerikai munkaügyi hatóságoknál, mert a vezetés megpróbálta szégyenérzetére apellálva elhallgattatni őt. Damore szerint jogellenes, ha a panasz miatt küldte el a cég.

A kaliforniai Mountain View-ban székelő Google nem volt hajlandó nyilatkozni az ügyben.

Damore belső használatra szánt érvelésében azt írta, hogy „a Google baloldali beállítottsága egy politikailag korrekt monokultúrát” hozott létre a cégen belül, ami megakadályozta az őszinte beszédet a nemi különbözőségekről. A mérnök, aki LinkedIn-profilja szerint rendszerbiológiai doktorátussal rendelkezik a Harvard Egyetemről, támadta a nemi arányok feljavítására vonatkozó törekvéseket az iparágban.

„A férfiak és a nők preferenciáinak és képességeinek eloszlása részben biológiai okok miatt eltér” – írta feljegyzésében Damore. „Ezek a különbözőségek megmagyarázhatják, miért nem láthatjuk a nők azonos arányú képviseletét a technológiában és a vezetésben” – tette hozzá a mérnök, akinek levelét a konzervatív média gyorsan felkapta.

Sundar Pichai Google-vezérigazgató egy hétfői leiratban közölte az alkalmazottakkal, hogy Damore levelének egyes részei „megsértik a magatartási kódexünket, és átlépik a határt káros nemi előítéletek terjesztésével munkahelyünkön”.

Az Egyesült Államokban hónapok óta vita folyik a nők helyzetéről a férfiak által dominált számítástechnikai iparban.

Bár több vállalat egyre elkötelezettebb a nők alkalmazását illetően, arányuk a mérnöki és vezetői pozíciókban továbbra is alacsony, és sokszor hátrányos megkülönböztetésnek, illetve szexuális zaklatásnak vannak kitéve munkahelyükön.

Az amerikai munkaügyi minisztérium jelenleg azt vizsgálja, hogy a Google a vonatkozó jogszabályokat megsértve kevesebbet fizetett-e a férfi kollégáikkal azonos munkakörben dolgozó női alkalmazottaknak. A cég tagadja a vádakat.

 

A tacskótlan ember

Milyen kutya ez? Ezt kérdezi tőlem a férfi. Még meg sem válaszolhattam a költői kérdést, már mondta is tovább. Hogy neki is van kutyája, akkora, mint amelyik velem van, csak az övé tacskó. És épp ez az ő nagy problémája, hogy már évek óta nem láthatta. A felesége ugyanis nem engedi. A volt felesége, pontosabban.

Aki papíron még mindig az ő asszonya, de már külön élnek, évek óta. Ez az egykori asszony nem hagyja, hogy lássa a kutyát. Néha messziről meglesi persze, innen tudja, hogy él, és jól van. Már amennyire a gazdája nélkül egy kutya jól lehet. Merthogy, mondja, a kutyát kicsi kora óta ő gondozta. Sétáltatta, etette, vele volt, minden szabadidejében. És az asszony most így akar rajta bosszút állni.

Alaposabban is megnézem a tacskós embert. Végigmérem a cipőjétől a feje búbjáig, és várom, hogy mikor kér valamit. Mert ezek a történetek többnyire úgy végződnek, hogy kellene neki egy kis pénz. Kenyérre, ruhára, vagy buszra, vonatra. Hogy hazajusson. Van, aki egyből kér, mások szemérmesebbek. Vagy csak újak még a szakmában, nem szoktak bele ebbe a létbe, bennük még a megszokás, hogy meg kell dolgozniuk a pénzükért. Ezért mondják el a történeteiket, afféle előjáték ez a valódi aktushoz. Utójáték már nemigen van – miután átveszik a pénzt, szinte azonnal újabb áldozat után néznek.

De a tacskós férfi nem kér semmit. Elmondja még egyszer, hogy mennyire hiányzik neki a kutyája, és hogy nem tehet semmit, mert az asszony, aki már csak volt az asszonya, ha meghallja a hangját, leteszi a telefont.

Megszánom az embert. Lehet az is, hogy unom is már egy kicsit. Miért nem vesz magának egy másik kutyát? Vagy fogadjon örökbe egyet, mondom neki. Rengeteg gazdátlan kutyus van a telepeken, az egyikükkel legalább jót tenne.

Rám néz, mintha megőrültem volna: másik kutyát? Ha maga nem láthatná a gyerekét, elfogadna helyette egy másikat?

Próbáltam neki valami bíztatót mondani, búcsúzóul, hogy ha már pénzt nem kért, legalább kapjon valamit. De nem volt kéznél nálam semmi bölcsesség. Ami meg igen, azt megtartottam magamnak. Mert ahogy indultunk hazafelé a mellettem vidáman bandukoló kutyával, az jutott az eszembe, hogy hiába rossz a világ, nekem mégiscsak jó dolgom van.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!