Kezdőlap Szerzők Írta Magyari Nándor László

Magyari Nándor László

31 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Kellene egy párt

A mentális rendszerváltás, a politikai kultúra megváltoztatásának szükségességéről

Vitán felülálló tény, hogy az átlagemberek többségének világában reality show valóságába vetett hit erősebb, mint a reális „valóság” felfogása. A valóságot sikerrel fosztottuk meg valós tartalmától csak azért, hogy a dolgok eredeti értelmét és kiszámíthatóságát egy másikkal, egy számunkra fontosabbal helyettesítsük, megváltozott formában állítsuk vissza. A politikai mezőny többé még a politikai kommunikáció – gyakran torz – racionalitását sem követi, pusztán olyan mátrix, melynek a racionalitás nem kritériuma, annál inkább a mérhetőség, vagy az akcionalitás vezeti. A hatalmat gyakorló politikai aktorok nem azért cselekednek, mert hosszabb rövidebb távú és horribile dictu, a köz javát szolgáló terveket követnek, hanem azért mert – hatalmuknál fogva – megtehetik, mindazt amit aztán meg is kísérelnek: kisajátítani a közérdekű intézményeket. Az akció emberei, akik a maguk képére igyekeznek alakítani mindent. Az ellenzékben levők pedig csupán téblábolnak, jobb időkre várnak, hogy racionális programok helyett alkalomadtán ők próbálkozzanak a köz kisajátításával, az intézmények megszállásával, a korrupt közélet fő szerepének eljátszásával. Mindkét oldalt értelmiségi és álértelmiségi, szakértő és álszakértő csapatok támogatják, és mindenekelőtt érdekelt gazdasági aktorok, továbbá mindenféle rangú és rendű klientúra tartja fenn a rendszert.

A világválság bekövetkeztével a káosz mára teljessé lett, minden jel arra mutat, hogy a fennálló fikció által zombifikált valóság tovább nem folytatható, és ez új kihívások elé állítja a gondolkodókat, értelmiségieket, de a közélet összes szereplőjét is. Az értelmiségiek vagy vakon elfogadják, sőt rendületlenül újratermelik a látszólagosból álló valóságot, beteljesítik a zombifikációt, a mediatizált „barlangképek” tekintélyének elsőbbségét a tapasztalati valóság elvesztett tekintélye ellenében, vagy valami újat találnak ki. Azt tapasztalom viszont, hogy a vezető értelmiségiek semmitől sem félnek jobban, mint attól az elkerülhetetlen kihívástól, hogy mindent újra kell gondolni. Nos, én a következőkben vázlatot igyekszem nyújtani az erdélyi román és magyar politikai színtér együttes újragondolásához.

Bevezetés, illetve felvezetés, miért van helyzet?

Hadd szögezzem le mindjárt az elején, amit a tisztelt (remélhetőleg egyaránt /romániai/ magyar és román) olvasó ebben az írásban felfedezhet, nem több és nem kevesebb, mint a saját átgondolt véleményem. Nem politikai kommunikációról, azaz konkrét politikai ügyben való felszólalásról, üzenet média általi közzétételéről van szó, mely valamiféle eddig nem létező vagy rejtőzködő politikai szereplő igényeit igyekszik bejelenteni és pozicionálni a meglevő politikai színtéren. És a legkevésbé sem „beszéd-cselekvés”[2], azaz az alábbi gondolatok nem politikai felszólításként vagy kiáltványként értendők, melyek egymagukban megvalósítanák azt, amit előrevetítenek. Sokkal inkább hipotézis, egy látlelet és vélt következményeinek végiggondolása: gondolat-kísérlet (nem hatástanulmány) és vitaindító, de talán a leginkább vízió.

Le kell szögeznem, hogy az általam mára kiürültnek és főként morális tartalmát vesztettnek látott (világ)politikai (köz)élet megreformálására számos mozgalom, civil társadalmi kezdeményezés indult.[3] A köz iránt érdeklődő polgárok ezrei sőt százezrei, vagy még annál is többen érzik úgy, hogy ami mára a politikai közéletet, az összes eddigi politikai rendszereket és konstrukciókat illeti, azok eltérültek eredeti funkcióiktól, immorálissá, ha nem amorálissá váltak, s mint jeleztem, nem szolgálják a köz érdekét. Mégsem új mozgalom szükségességéről értekezem, mert mint látható, azokról nem tudni, hogy a hatalmi erőtérbe, a fentebb jellemzett politikai scene-re jutva mivé lesznek, merre alakulnak. Ez pedig strukturális probléma, hiszen a civil társadalmi mozgalmak legtöbbje képtelen áthidalni a civil valóság és a (szimulákrum jellegű) politikai mezőny működésbeli és szemantikai különbségeit, vagy outsiderek maradnak, vagy a zombifikáló rendszer kebelezi be őket.

Következésképpen azt gondolom, hogy új párt(okra) van szükség, mert amint tapasztalható, a civil társadalmi mozgalmak és szervezetek – melyek a „kényszermentes kommunikáció”, és a nem a kényszerítő (koercitív) politikai hatalom képviselői,[4] illetve az életvilágok ezen térfelének artikulálói – rendre csődöt mondanak, vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és „önkéntes alávetettségek” által strukturált világába. A társadalom versus állam szembenállás civil társadalmi oldala – legalábbis Európának ezen a térfelén – alulmarad a politikai kényszerek, a politikai mezőny jelzett kölcsönös zombifikálódása nyomán létrejött hatalommal való megmérkőzésben, ezért azt gondolom: a politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, és lehet hatékonyan tenni a fennálló viszonyok átalakításáért.

Meg kell jegyeznem azt is, hogy számomra a politikai pártok egymással versengő civil társadalmi, azaz önkéntes szerveződések, melyek azzal az igénnyel lépnek fel, hogy az egymás közötti versengéssel elnyert politikai hatalmat a köz érdekében gyakorolják.[5] A versengő politikai pártok, demokratikus társadalmakban, a polgárok és az állam között közvetítenek, és kifejezik, illetve megtestesítik a gondolat-, vélemény-, társulási, gyülekezés- és részvétel-szabadság jogát. Hangsúlyoznám ismét, önként szerveződő civil társadalmi szervezédésekről beszélek, még akkor is, ha egyfelől még tarkónkba liheg a „pártállam”-egypártrendszer amúgy fából vaskarikája. Másfelől szemmel látható, hogy a ’89 után hatalomra jutott pártok mindenike, mindenható „egész”-ként, egypártként próbált viselkedni a közéletben. Korántsem közvetített állam és polgár között, hanem minden eszközzel – olykor a jogállam és a demokratikus játékszabályok határzónájában, vagy azon is túl – igyekezett megszállni és kisajátítani az állami intézményeket. Ma ez azzal a veszéllyel jár, hogy a hatalmon levő párt(ok) népszerűségének és hitelességének erodálódása egyben az intézmények és az intézményes rend autoritásának elvesztésével fenyeget.

Tudatában vagyok annak is: mára minden létező párt és politikai formáció – inkább többé, mint kevésbé – hitelét vesztette, illetve a „rész”-véleményeket összegyűjtő és mozgósító civil szerveződéseket intézményes keretbe foglaló parlament is hallatlanul népszerűtlenné lett.[6] Nem utolsó sorban azért, mert a politikai aktorok, a pártemberek szemében „a pénz értékesebbé vált az ideológiai elkötelezettségnél”. A fölös hatalomvágy – aki hatalmon van, az automatikusan vissza is él hatalmával –, a mindent fölülíró kapzsiság következtében a hatalmon levő pártok nem a közjó érdekében, hanem saját csoportjuk (klánjuk, klikkjük, klientúrájuk) érdekében használják a hatalmat.[7] Végül minden formáció a „közrossz” szolgálatába szegődött/szegődik, akkor, amikor az általánossá vált strukturális politikai korrupció és a klientelizmus kontraproduktív gyakorlata mindenféle szakértelmet felülír(t).[8]

Hitel-, legitimitás-, és bizalomvesztés, kiábrándultság, politikai passzivitás

Úgy vélem, a politikai pártok és formációk jelenlegi kínálata sem strukturálisan, sem vertikálisan nem fedi le a választói igényeket. Széles társadalmi csoportok maradnak ki a politikai tervek és a pártok programatikus és főként megvalósítható közpolitikai programokként felvállalt projektjeiből. Az instrumentális politizálás keretéből kimarad a mindenféle kisebbségek sajátos érdekeinek megjelenítése és jogaik megvédése, integrációjuk megvalósításának egész kérdésköre. A magyar etnikai párt(ok)[9] kivételével egyetlen román pártnak sincs semmiféle víziója a kisebbségpolitikák vonatkozásában, ezzel egyfelől mindenféle kezdeményezést átengedtek a magyar, roma, stb. kisebbségeknek, egyetlen jogot tartva fenn, mégpedig a vétó jogát. A román pártok egyike sem tudja – de nyilvánosan egészen biztosan ki nem fejtette –, mit is tenne a kisebbségekkel (hacsak egyesek elüldözni nem akarják azokat!), csak azt tudja: minden kisebbségi kezdeményezést élből vissza kell utasítani egyfajta anakronisztikus, diffúz nacionalizmus és revans szellemében. Megtörténik, hogy taktikai okokból kényszerengedményeket tesznek, de ez minden, amit a létező román pártok „felvállalnak” ebben a kérdéskörben. Ha a rommagyarok pillanatnyi érdekeinek védelmében sikeresen lépnek fel az etnikai pártok, nincs ma olyan integrált terv, mely a hosszú távú integrációt és együttélést keretbe foglalná.[10] Ennél sokkal rosszabb a roma kisebbség helyzete, velük kapcsolatban a nyílt vagy rejtett diszkrimináción és rasszista elképzeléseken túl egyetlen hiteles integrációs programot sem fogalmaztak meg sem a többségi, sem a rommagyar, sem a roma formációk, de még azok a civil szervezetek sem, akik roma projektekből élnek: improvizáció, rejtett gyűlölködés, tehetetlenség és előítéletesség jellemzi a romaintegrációs programokat. A legszívesebben minden létező párt és formáció a pokolba kívánná az etnikum egészét, legfennebb külső kényszer, EU-s elvárás akadályozza a még nagyobb arányú és erősségű kirekesztést. Nincs hiteles politikai szóvivője sem a szexuális kisebbségeknek, sem a különféle hátrányokkal élők, a szellemi és mozgássérülteknek, az idősek, nagycsaládosok stb. kérdéseit sem vállalja, és főként problémáik megoldásáért nem tesz senki. Nincs felvállalt elképzelés többek között a kábítószerfüggők helyzetének rendezésére, és rendre szőnyeg alá söprik a legkülönfélébb társadalmi csoportok problémáit, illetve formális alapon – halott szavak a programokban – kezelik azokat a létező pártok és politikai formációk. Jellemző módon minden párt női tagozatot alakított, de ezek pusztán formális másolatai a „nagy”, férfiak vezette pártnak, mindenféle kezdeményezés és hatékony fellépés nélkül, és tovább sorolhatnám a politikai értelemben némaságra ítélt csoportokat, rétegeket és osztályokat.

A politikai pártok és formációk jelenlegi kínálata horizontálisan sem fedi le a választói igényeket: egyáltalán nincsenek regionális és szubregionális érdekeket megjelenítő politikai formációk. (A rommagyar politikai alakulatok kivételt képezhetnének, de etno-nacionalizmusuk csupán diffúz és zavaros regionalizmusként jelenik meg. Jellemző, hogy a hatalmon levő rommagyar formáció, mely egyféle gyűjtőpártként definiálja magát, sem tud mit kezdeni a Székelyföld kontra más erdélyi régiókban élő rommagyar közösségek érdekellentéteivel.) Időről időre megjelentek regionális érdekeket zászlójukra tűző pártok (Erdély, Moldva) de ezek efemer életűek voltak, legfennebb egy-egy helyi véleményformáló vagy kiskirály kezdeményezésének bizonyultak, és ráadásul fokozottan nacionalista keretben képzelték el a regionális érdekvédelmet.

Minden esetre olyan párt vagy politikai formáció, netán mozgalom, mely egységes keretben – etnikai határokon átlépve – hitelesen jelenített volna meg regionális érdekeket és értékeket, nem jelentkezett ezidáig (tisztelet azoknak az NGO-knak, amelyek vállalták ezt és tettek is érte, a nem par excellence politikai színtéren).[11] Amit itt vázolok, annak lényege nem is feltétlenül az etnikumok fölöttiség, és nem is a létező ellentétek és előítéletek stb. egyszerű leépítése – interkulturális vagy multikulturális feloldása –, hanem egy új politikai paradigma. Egyféle poszt-etnopolitikai állapot, illetve etnikailag megalapozott, nacionalista keretben elképzelt ellentétek feloldását követő viszonyokat feltételez.

Miért egy új (fajta) párt?

Értelmezésemben a politikai pártok hitelének alapvető feltétele, hogy azok képesek legyenek egyfajta társadalmi éthoszt kialakítani, megerősíteni és fenntartani, olyan éthoszt, mely túlmutat azon ideológiai elkötelezettségek pragmatikus és morális keretein, melyet képviselnek. A demokratikus pártok nemcsak valamely világnézet, ideológiai rendszer képviseletére vállalkoznak, hanem ugyanakkor az autonóm politikai cselekvések lehetőségének, a demokratikus többpártrendszer fenntartásának az eszközei. Éthoszt – azaz eszményi viszonyokat, egyfajta társadalomfilozófiát, és morális atmoszférát – nyújtanak, és világképet adnak – azaz a dolgoknak olyan rendjét írják le, melyek alapján az éthosz megvalósítható.[12] Ez a kettős feladatrendszer megfelel annak az elképzelésnek, mely szerint minden politikai cselekvésnek van egy expresszív és egy instrumentális dimenziója.[13] Az előbbit a szimbolikus politizálás képviseli, egyfajta dramaturgiai eljárás, ami kifejezi a követett politikai filozófia éthoszát, stílusát, azokat a mítoszokat, rítusokat és metaforákat, melyek a hazai politikai mezőny tekintetében csupán a szűken értelmezett és premodern nemzeti/etnikai mentális keretben vagy paradigmában mozognak. A jelenlegi román és rommagyar pártok és formációk egyfelől eltúlozzák a szimbolikus politizálást, sőt olykor csak és kizárólag, egyoldalúan a nemzeti diskurzusra épített szimbolikus politizálást preferálják, elhanyagolva az issue based politizálást.

Másfelől meg ne feledjük el, hogy a szimbolikus politizálásnak van egy sajátos vonása, nevezetesen az, hogy a zavarkeltést szolgálja. Ez a tulajdonsága a szimbólumok ambivalenciájából származik, amint azt Donald L. Horowitz klasszikus tanulmányából tudjuk: „A politikában, akárcsak az irodalomban, minden szimbólum bökkenője abban rejlik, hogy ambivalens és értéke konfliktusos. A szimbólumok megengedik a célul kitűzött értelmezési zavart, vagyis hogy szélesebb politikai moralitással fedjenek el részigényeket.”[14] Az etno-nacionalista politikai paradigmában folytatott szimbolikus politizálás pedig folyamatosan közjónak tünteti fel egyik vagy másik csoport részigényeit. Ide tartozik a legutóbbi időben a népszámlálás, vagy a verespataki bányanyitás ügyének etnikai elszínezése, illetve kizárólag etnikai keretben való értelmezése, stb.

A nacionalista, etnicista paradigmát a foucault-i „episztémé” vagy „diszkurzív mező” értelmében használom, vagyis nemcsak a többségi, agresszív – nagyromániás, egységpártos – nacionalizmusra gondolok, hanem többek között a kifinomultabb laissez- faire típusúra és a kisebbségi etnikai nacionalizmusokra is. Az etno-nacionalista episztémé keretében való politizálás, melyet a rommagyar ruling party vezetője vizionált,[15] vagy az egyes romaszervezetek által vallott kisebbségi nacionalizmus alkotó részei, vagy más szóval foglyai.

Az episztémé olyan keret, mely egyszerre askriptív – előírja, hogy mit lehet látni, mondani, tenni és gondolni egy adott (mentális) keretben –, illetve restriktív, kizár más lehetséges gondolkodás, látás, kifejezés és cselekvési formákat. Abban is követem Foucault elképzelését[16], hogy a jellemző etno-nacionalista politikai mezőnyt nemcsak észlelési, gondolkodási, cselekvési keretként fogom fel, hanem egy ennek megfelelő előre rögzített hatalmi struktúrának. A paradigma vagy episztémé kereteinek átlépése a keretek között kialakult és működő (illetve éppenséggel nem működő) hatalmi berendezkedés átépítését, az etnobiznisz végét fogja jelenteni.

Az etnikai/nemzeti érdeknek megkérdőjelezhetetlen politikai paradigmaként való elfogadása és az etno-nacionalista politizálás gyakran a demokratikus értékek háttérbe szorulását, megnyilvánulásuk akadályoztatását eredményezik: (elsősorban) nacionalisták és nem demokraták, vagy jó esetben formálisan demokrata és hangsúlyosan nemzeti érzelműek politikusaink.

A fennálló politikai színtéren a politikai cselekvések és azok tényleges következményei, a közpolitikai ténykedés, a problémák felvetése, megfogalmazása és megoldása háttérbe szorulnak. Egy új transzetnikus és regionális pártnak a figyelme elsősorban az instrumentális politizálás felé kell hogy forduljon, és nem arra kell törekednie, hogy a közjót minduntalan nemzeti/etnikai, többségi vagy kisebbségi érdekként határozza meg. A közjónak nemzeti/etnikai idolumok perspektívájából való állandó átértelmezése és szimbolikus felmutatása éppen annak a leglényegesebb elemeiről tereli el a figyelmet, azokról a gazdasági, társadalmi, környezeti, kulturális, stb.[17] kihívásokról, melyek – véleményem szerint – csak egy új transzetnikus és regionális párt keretében oldhatók meg. Ezért a politikai aktorokat mindenekelőtt ki kell szabadítani az exkluzív etnikai/nemzeti (etnicista, nacionalista) paradigma keretében folyó szimbolikus politizálásból, és a politizálást a közjó megvalósítására és a közös erdélyi identitásra fókuszálnia. Fölül lehet és fölül kell emelkedni a „kis különbségek narcizmusának” primitív, néha agresszív és perverz, máskor csak bújtatott módon jelenlevő, de mindenkor negatív következményekkel járó, politikai színteret szervező, anakronisztikus filozófiáján.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak új társadalmi szerződést kell felkínálnia az erdélyi társadalomnak. Az új szerződés nem kevesebbre kell hogy vállalkozzon, mint hogy át- és újraértelmezi az állampolgárok és az állam, annak különféle szintű adminisztratív, hatalmi intézményeinek viszonyrendszerét. Azután a közszolgálatot valóban szolgálattá – a hivatalnokok vonatkozásában a közszolgálatiságot valóban hivatássá – kell tennie.[18] Vissza kell szereznie, pontosabban újra fel kell építenie a közbizalmat, az intézmények korrektségébe és hatékonyságába vetett hitet.[19] Ugyanakkor a politikai cselekvés utilitarista, problémamegoldó komponensét kell erősítenie, tekintve, hogy az issue based politizálás, a haszonelvűség, a számonkérhetőség és a felelősség hiányoznak leginkább a jelenlegi politikai mezőnyből.

Az elmúlt időszak, az ország EU-s tagságának rövid tapasztalata is megmutatja, hogy nem (volt) elég az unió által támasztott formális kereteknek való megfelelés, a jog és az intézményi harmonizáció,[20] mentalitásváltásra, az intézmények működtetői magatartásának megváltoztatására, magyarán a törvények és intézmények európai szellemének meghonosítására, a politikai kultúra harmonizációjára van szükség. Következésképpen az új társadalmi szerződésnek össszességében a politikai kultúra megváltoztatását, a demokratikus politizálás kultúrájának létrehozását kell célként kitűznie, és a politikai korrupció mindent felülíró uralmának megszüntetését.

Mire kell(ene) vállalkoznia az új pártnak?

Fentebb már jeleztem, azzal, hogy a közjó[21] fogalmát minduntalan mint nemzeti (illetve etnikai) érdeket definiálják a meglévő politikai formációk, hol expresszív módon, hol alulértetten kirekesztőek, és beszűkítik azt a közéleti és politikai mezőnyt, amelyben mozognak. A nemzeti/etnikai keretbe szorított politizálás egy olyan helyzetben, amikor a globalizált gazdasági, társadalmi, kulturális valóság többszörösen inter-, és multietnikus – az ország az EU, egy egyre nagyobb mértékben integrálódó transznacionális politikai, gazdasági, stb. szerveződés tagja, másfelől meg Erdély egy interetnikus színtér –, szemmel láthatóan abszurd közéletet termel. Az etno-nacionalista keretben ma már nem lehet racionális módon, a szimbolikus és gyakorlati politizálás egyensúlyát fenntartva kezelni a társadalmi, gazdasági, kulturális stb. kihívásokat.

Az erdélyi regionális közjó[22] kiterjesztő (etnikai/nemzeti-, osztály-, stb. határokat átlépő) és egyben befogadó definíciója, melyre egy új párt alapozhatna, először is 1) olyan új keretet jelentene, melyben jó eséllyel kezelhetők azok a folyamatok, a gazdasági, intézményi, infrastrukturális, társadalmi, kulturális és környezeti problémák, amelyek a legaktuálisabbak, és amelyek hosszú távon is napirenden lesznek. Mielőtt ezek közül említenék fel néhányat, hadd utaljak egy további vonatkozásra is, amely 2) a jobbra billent politikai mezőny kiegyensúlyozásával kapcsolatos. A ma erdélyi szavazatokért versengő politikai pártok mindenike (beleértve a neoliberális gazdaságpolitikát folytató, újgazdagokat tömörítő, és tájainkon népszerűtlen szociáldemokratának mondott formációt is) jobbra húz. Ez a megveszekedett jobboldaliság (tkp. a jóléti állam még szét nem lopott intézményeinek leépítését célzó, és közben merőben populista törekvés) egyfelől a rosszul kiválasztott frame miatt áll elő. Az, hogy a nemzeti hagyomány szolidaritásteremtő erejébe vetett feltétlen hit, a nemzeti/etnikai tradíciókra való minduntalan visszautalás jellemzi mind a román, mind a magyar politikai színteret. Szinte parodisztikus látvány, ahogyan az új és még újabb román,[23] illetve rommagyar pártok[24] és mozgalmak magukat a jobboldali politikai féltekén pozicionálják, rommagyar térfélen együtt a szövetséggel, mely néppárti-keresztény-konzervatív formációnak mondja magát.

***

Megpróbálom összefoglalni annak a két pillérnek az összetevőit, melyen egy transzetnikus erdélyi regionális párt felépülhet(ne):

1) Az első pillér: Regionalizmus

A regionalizmust nem csak „földrajzi” értelemben használom, bár itt egy ilyen értelemben is körülhatárolható entitásra való utalást hordoz: nemcsak földrajzi (táj), hanem kiemelten népességföldrajzi (táj és emberek), vagy ha úgy tetszik, szociál-antropológiai fogalom. A regionalizmus egyszerre jelent kulturális, történelmi, demográfiai, adminisztratív stb. értelemben vett hálózatot, társadalmi konstrukciót.

Egy erdélyi regionális pártnak véget kell vetnie a jelenleg jellemző „etnobiznisznek”, és esélyt kell adnia a nem „nacionalista” civil társadalmi kezdeményezéseknek, melyben a nemzeti/etnikai tolerancia talál visszhangra. Azokban a politikai játszmákban, melyek eddig jellemezték a pártokat, a kulturális nemzeti/etnikai határokat egyben a politizálás határainak is tekintették, nem egyszer nullszaldós versengést látva és láttatva ott is, ahol a kooperatív stratégiák célravezetőbbek lettek volna, illetve lennének. Ezért a reális és megoldandó kérdések az etnobiznisz korlátai között maradtak, az eredménytelenség pedig mindenki számára negatív következményekkel járt. Egy új és hiteles transzetnikus és regionális párt megalakulása jó esélyt jelentene az ilyen értelemben elterjedt etnobiznisz[25] felszámolására. De ennél is fontosabb, hogy a politikusok nem etnikai vállalkozók, hanem a közjó megvalósításán munkálkodó, hivatástudattal áthatott, az által motivált, közéleti személyiségekké lehetnének.

A – kezdetben, meglehet, csupán mentális síkon – regionális keret tisztázná a további belső regionális, azaz terület-alapú autonómiák kérdéskörét is. Ezekkel jelen pillanatban az a legnagyobb gond, hogy ha etnikai/nemzeti keretben vetődnek fel, azaz követelői összekapcsolják a területi és az etnikai igényeket egy etno-territoriális autonómia követelményében, az egész konstrukció értelmezhetetlenné válik. Az autonómiák rendszerének alapja vagy területi vagy etnikai, azaz kulturális kell hogy legyen, a két elv – nézetem szerint – egyidőben nem érvényesíthető. Erdély megnövekedett (regionális) hálózati autonómiája – amit az új transzetnikus és regionális párt minden bizonnyal zászlajára tűz – és ezen belül a különféle Erdély szintű (történeti, földrajzi, kulturális, gazdasági, nyelvi, stb.) hálózati autonómiák, illetve szubregionális területi autonómiák minden bizonnyal jobban kifejez(het)ik a közös erdélyi autonómia-elvárásokat és törekvéseket. Azt állítom tehát, hogy a sokat vitatott autonómiaigények kielégítése egy regionális keretben sokkal jobb eséllyel valósítható meg, mint országos – valójában automatikusan nemzeti(ként értelmezett) – keretben.

Ugyanakkor egy regionális pártnak nem tagadni vagy marginalizálni, elfedni, vagy szemérmesen elhallgatni kell a sokféleséget, hanem megjeleníteni és felvállalni a legkülönfélébb identitásokat, köztük természetesen legelőszőr az etnikai, nyelvi, kulturális sokféleséget. Amikor a politikai színtérnek a kiterjesztéséről és befogadó jellegéről, a nemzeti/etnikai keret túllépéséről beszélek, nem valamiféle hibridizációra és identitásvesztő politikai törekvésre, hanem a másság valós be-, és elfogadására, racionális intézményesítésére, reális társadalmi intregrációjára gondolok. Egy erdélyi pártnak megjeleníteni, képviselni és megvédeni kell a regionális és etnikai identitásokat, mint közös javakat, melyek egyformán értékes hagyományt jelentenek az itt élők számára.

Meglátásom szerint egyik romániai politikai formáció sem képes – a szimulákrum hipperrealizmusa meg éppen hogy elbonyolítja, és elrejti, mintsem hogy tisztázza a kérdést – olyan identitáspolitikai program kialakítására, mely az erdélyi etnikai és nemzeti közösségek többes lojalítására, sőt többes identitására épülne. Az erdélyi magyarság esetére is érvényes az a kettősség, melyet Clifford Geertz írt le a legtömörebben, mondván (megjegyzendő, hogy a nemrég elhúnyt amerikai antropológus tipikus példaként, többek között, éppen az erdélyi magyarság helyzetét hozza fel!), az őshazával rendelkező kisebbségek esetében kettős lojalitás-rendszerrel kell számolni: egyszerre vannak jelen a „primér lojalitáok” (primordial loyalities) és a „fennálló entitásokhoz való lojalitások” (standing entities), melyek az identitáspolitikákat alapvetően meghatározzák[26]. A primér lojalitások az öröklött és megőrzött kulturális hagyományok, a közös történelem, stb. alapján épülnek fel és kapcsolják a romániai magyarságot a magyar nemzethez, mint imaginárius közösséghez. A másik dimenzió viszont a mindennapi tapasztalatok és a közélet alapján teszi identitás-tényezővé a romániai magyar, pontosabban az erdélyi magyar lojalitást. A felmérések mutatják, hogy az itteni magyarság elsősorban erdélyinek, másodsorban viszont román állampolgárnak tekinti sajátmagát, integrálódik a fenálló entitásokhoz, a transzilván és romániai magyar identitáshoz. Ezért a romániai magyar primér lojalitások és identitások különösen azok expresszív és érzelmi vonatkozásában egyben (össz)magyar identitások, viszont instrumentális vonatkozásban transzilván lojalitások, illetve romániai magyar identitások. A romániai magyar politikai szimulákrumban fellépő identitáspolitika nem képes az utóbbi dimenzióban reálisan és megélhetően elhelyezni a romániai magyar közösséget, amikor viszont az összes politikai formáció lemond az issue-based politikáról, képtelen az instrumentális mezőnyben reális politikai érdekeket képviselni és a fennálló politikai viszonyokhoz igazítva gyakorlati eredményeket elérni a romániai magyar közösség számára.

Itt egy harmadik pillér fontosságát hangsúlyoznám, mégpedig a transzilván magyar lojalitást és identitást. Ugyanis éppen ez a harmadik pillér válhatna az új transzetnikus és regionális párt talapzata, melyre ráépíthető a román és magyar transzilván identitás, illetve sajátos lojalitás.

Az erdélyi románság identitása is rétegzett, legalább két pillérre épül, vagyis a román nemzeti identitásra és lojalitásra, valamint az erdélyi román identitásra és lojalitásra. Most eltekinthetünk attól is, hogy az itteni elitek milyen mértékben ismerik fel a nemzeti-etnikai identitások többdimenziós, illetve rétegzett voltát, minden esetre egy ilyen transzilván platform lehetővé tenné – a lokalitás, regionalitás, alapján fellépő közjó vonatkozásában – a közös (párt)építkezést. Ehhez kapcsolható a többi etnikai kisebbség mindenekelőtt az erdélyi romák/cigányok identitása és lojalitása. Több mint nyilvánvaló, hogy az erdélyi romák identitása is többdimenziós: olyan bonyolult ön- és heteroidentifikációkkal és megélt identitásokkal találkozhatunk esetükben, mint román-roma, magyar-roma, erdélyi roma, stb. és akkor nem is szóltunk a hagyományos klánokhoz kapcsolódó identitásokról és lojalitásokról. Az erdélyi szászok, svábok, stb. „német” és ugyanakkor erdélyi identitása is közhely, stb. A szűk etnikai-nemzeti paradigmából kiszabadított közgondolkodás, az identitások és lojalitások hllatlanul sokféle és árnyalt változatát hozhatja felzínre, munkálhatj ki és kapcsolhatj össze, integrálhatja egy erdélyi közjó-fogalomba. Az elit feladata, hogy felfedezze, artikulálja és „megszervezze”, kifejezze és integrálja a létező multikulturalizmus rendszerét. Ha erre nem képes saját identitását adja fel, illetve teszi zárójelbe, ha képes új politikai kultúrát építhet fel.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak integrálni kell a „széleket”, az együttélés olyan reális kereteit kell megteremteni, mely képes a másságot természetes állapotnak tekinteni és a közjó alapján integrálni, racionálisan tervezni és problémamegoldó politizálást folytatni. A létező politikai pártok képtelenek még a felmerülő közérdekű kérdések megfogalmazására is, legalábbis megoldások felé mutató racionális diskurzusok keretében. Ilyen értelemben valójában egyelőre protopártok, illetve szimulákrumok. Az új párt diskurzusa, világképének keretei, illetve vezetőinek habitusa alapvetően kell, hogy megváltoztassa a strukturális tehetetlenséget, mely az eddigi politikai stílus vagy eltorzult politikai kultúra következménye. Hosszú lenne itt akár csak felsorolni is, mi mindenre kellene a politikának reflektálnia, olyan dolgokra, melyeket – reálisan és racionálisan – fel sem vetettek a politikai formációk, és amelyekben közvita, a választók konzultációja nem történt meg.

A fent említett követelmény, vagyis a „szélek” megszólítása és integrálása többek között azt feltételezi, hogy széles körben felvetni, megvitatni és végül politikai programmá formálni és lépésről lépésre megvalósítani (legalább) a következő politikai kérdéseket:

Etnikai kérdéskör: etnikai, regionális kisebbségek (figyelem, a Székelyföldön a románok ilyenek), (szub)regionális kisebbségek, a romák, németek, örmények, stb. sajátos problémái, egész Erdély területén.

Megszólítani a többes identitással rendelkezőket, sajátos problémáikat megfogalmazni, képviselni stb., ide elsősorban a vegyes házasságokból származó, illetve ilyenben élő, vagy bármilyen más „választott” többes identitású személyeket és csoportokat kell értenünk.

Nemcsak az egyházak közötti toleranciát, nemcsak a nem hívők gondolatszabadságát, hanem az egyházak és az állam viszonyát, szétválasztásuk reális megőrzését is biztosítani kell.

A nők sajátos problémáinak, vagy például a női politikusok létszámnövekedésének (akár kötelező arányszám bevezetésével való) megoldása is egy ezután megjelenő párt feladata kell hogy legyen.

Felvállalni és képviselni – mert nincs ma olyan politikai formáció, amely nyíltan és tisztességesen kezelné – a szexuális kisebbségek és a szellemi, valamint mozgássérültek integrálásának, méltóságuk megvédésének kérdéskörét.

Egyik legaktuálisabb – a nyilvánosságot is foglalkoztató – kérdéskör az Erdély épített és természeti környezetének megőrzése illetve megjavítása. A verespataki aranybánya körüli vita jól megmutatja a politikai osztály és a választóközönség közötti szakadékot, de azt is, hogy egy alapvetően regionális érdek – a kulturális és természeti környezet megvédésének kérdésében – nem a régió lakói, hanem egy országos, pusztán gazdasági érdekeket követő „hatalmi központ” dönt (abszurd módon a hatalomban részes magyar politikai párt közvitát a döntéshozatalt követően kíván nyitni, míg a vezető kormánypárt semmiféle közvitát nem tart fontosnak a kérdéskörben).

És akkor nem beszéltem azokról a regionális gazdasági, intézményi, infrastrukturális érdekekről és sajátos lehetőségekről, melyeket a regionális politizálás keretei között lehet reálisan felvetni és jó eséllyel megoldani.

2) A második pillér: Az új transzetnikus és regionális pártnak ideológiai, pontosabban szociál-liberális pártnak kell(ene) lennie

Nem hiszek azoknak a manipulatív és populista hireszteléseknek, melyek szerint az ideológiák (úgy is, mint a fentebb említett éthosz megfogalmazói, és úgy is, mint kulturális viselkedés-modellek) rövidesen megszűnnek, illetve máris poszt-ideológiai korszakról kellene beszélnünk. A populista nézetek és a szimulákrum[27] politikai színterek elterjedése, a közélet minden területére egyre inkább kiterjedő manipuláció viszont igencsak jellemző Európa ezen fertályán.

Éppen mert úgy tűnik, a kapzsiság, az irigység, a minden áron való meggazdagodás vágya ma fölülírja a szabadság[28] és egyenlőség[29] követelményeit, ezért egy új pártnak éppen ezeket az értékeket kellene központi filozófiájaként újrafogalmaznia, illetve újra felfedeznie.

Az a transzetnikus és regionális párt, amelynek szükségességéről beszélek, hiteles szociálliberális párt[30] kellene, hogy legyen. Sietek leszögezni, hogy a fogalmat az amerikai szociál-liberalizmus (social liberalism[31]) értelemben használom. Mint ilyen, ideológiai értelemben is működőképes világnézet, a következő értékek, és ha úgy tetszik, víziók és célkitűzések köré épül fel:

– általános politikai nézeteit tekintve az emberi jogok, a képviseleti demokrácia, az etnikai, vallási, világnézeti, kulturális, szexuális stb. tolerancia híve, és következetesen fellép az intolerancia, megkülönböztetés, kirekesztés minden formája ellen;

–támogatja a jóléti társadalom intézményeit és bízik bennük, a progresszív adózást részesíti előnyben, a minőségi állami oktatás-, nyugdíj-, egészség-, és munkanélküli biztosítás híve;

– a tisztán piaci mechanizmusokba vetett feltétlen bizalom mellett/helyett elismeri a piac tökéletlenségét, és a vegyes gazdaságot preferálja, azaz a piaci mechanizmusok mellett a felelős állami beavatkozást is fontosnak tartja.

Esélyek

Eddigi fejtegetéseim – talán túlságosan is – elvi-elméleti szinten mozogtak, és tudom, hogy pragmatikus ember legkevesebb még egy kérdést fog feltenni magának, mielőtt véleményt alkotna egy potenciális új pártról: milyen választási esélyekkel indul egy transzetnikus és regionális párt, miféle potenciális választóközönség körvonalazódhat az új párt mögött?

Egy létrejövő transzetnikus és regionális párt potenciális (törzs)szavazótáborát próbálom meg felvázolni alább, egyébként a fenti fejtegetések jól jelzik, hogy miféle potenciális közönségre gondolok. A választási eredmények és főként az utóbbi időben nyilvánosságra került közvélemény-kutatások tanúsága szerint ma az erdélyi mintegy hat millió választópolgár közül usque két és fél millió nem kíván részt venni semmilyen választáson, és semmiféle pártpreferenciával nem rendelkezik. A szavazók 40 százalékát egyetlen párt vagy politikai formáció sem képes megszólítani, programjaik és célkitűzéseik visszhangtalanok, jelöltjeik hiteltelenek tízből négy polgár számára, és a szavazók másik jelentős hányada – minden bizonnyal – csak jobb híján, vagy valami és valakik ellenében szavaz a felkínált programokra és jelöltekre. Tegyük hozzá ehhez, hogy a polgárok 85 százaléka értékeli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányban haladnak, az elnök és a vezető politikai párt bizalmi indexe pedig tíz-tizenöt százalékos mélyponton van.

Tekintsünk el a passzivitás okainak ismételt kifejtésétől, ezt fentebb megtettem, ezért csak azokat a potenciális szavazói csoportokat igyekszem feltérképezni, akik egy transzetnikus és regionális párt szavazói lehetnek a jövőben.

– Erős regionális identitással rendelkező személyek: transzszilvanisták, erdélyi románok, magyarok, romák stb. akár százezrei.

– Többes identitásúak, vegyes házasságból származók és vegyes házasságban élők (román-magyarok, magyar-románok, magyar-székelyek, magyar-csángók, németek, örmények, szerbek, stb.), magukat románnak, magyarnak, németnek, stb. is mondó romák;

– Szórványban élők, akik regionális kisebbségeket képeznek, akár románok a Székelyföldön, akár magyarok, németek, romák egész Erdély területén, és nem akarnak nacionalista, autonomista, cigányellenes, stb. pártokra szavazni;

– Külföldön élő, de állampolgársággal rendelkező személyek, akik szívükön viselik a régió sorsát;

– Erdély kulturális és természeti környezetéért őszintén aggódók;

– Erdélyben élő szexuális kisebbségek;

– Elsőszavazó erdélyi fiatalok;

– Regionális gazdasági és infrastrukturális érdekeket hordozó vállalkozók.

Nem vitás, hogy mindenki, akinek elege volt a politikai korrupcióból és az azt megtestesítő politikai aktorokból, szavazójává lehet az új pártnak.

Utolsó megjegyzések

 

Az új transzetnikus és regionális párt elsősorban a politikai korrupcó ellenében, a mindenféle nacionalista diskurzusokkal szemben kell, hogy pozicionálja saját magát. A létező politikai formációk kiábrándító és passzivitásra indító kemény korlátja, hogy a világot egyre inkább csak a pártpozicionálás és politikai kommunikáció terminusaiban képzelik el. Márpedig a tisztán hatalmi játszmák végső soron soha el nem dönthetőek, nincsenek nyertesei, csak elszenvedői. Az új pártnak felül kell emelkednie a politikai tehetetlenség és tehetségtelenség jelenleg tapasztalható világán, ezért nemcsak hiteles programmal, hanem hiteles személyiségekkel kell jelentkeznie. Véget kell vetni a klienteláris és korrupt szelekciós rendszereknek, a kompetencia, azaz meritokratikus előmeneteli rendszer, a párt belső demokráciája a siker legfontosabb összetevői.

Le kell mondanunk az utolsó átfogó, és a biztonság érzetét sugalló narratíváról, a létezett szocializmus memóriánkba vésődött idolumairól: nincsenek mindent rendszerbe foglaló teóriák, de a racionalitásról, a társadalmi világ újra kitalálásáról nem mondhatunk le. A létezett szocializmussal pedig az „ismert” kapitalizmus is véget ért, nem a történelemnek, hanem a militáns és ugyanakkor önkorlátozó, a rendszerkritikára sőt a sokak jólétére érzékeny, a liberális demokrácia értékeire alapozott kapitalista rendszernek szakadt vége, ez a nagy narratíva is halott. Ezt a mai globális kapitalizmus megfékezhetetlensége, önkorlátozó mechanizmusainak leépülése és a kritika iránti intoleranciája jelzi a leginkább.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak azokra a kihívásokra kell választ adnia, amelyeket a pénzügyi és gazdasági válság tett láthatóvá, és amelyek a neokon és neo-liberális kapitalizmus rendszer-válságát hozták a felszínre. Ez pedig a határtalan kapzsiság és önzőség politikai kultúrája, melyet a „mindenható piac”, és a globalizált világban egyre kevésbé befolyásos államok képtelenek kordában tartani. Ezért az új transzetnikus és regionális pártnak projekcióiban már a válságot követő „új megoldásokra” kell koncentrálnia. Ezért lenne fontos azoknak a fiataloknak a megszólítása, akik az „új korszakot” benépesítő generáció lesznek.

Kolozsvár, 2011. október 16.

[1] Mbembe a zombifikációt a posztkoloniális társadalmak jellemzésére tartja fenn, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak valójában kénytelenek egyazon élettéren osztozni, az állami kényszer folytán. A világ megkettőződése egy olyan csapdahelyzetet teremt, amelyben a felsőbbség és az alattvalók kölcsönösen tehetelenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak a tehetetlenség fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, – mutatis mutandis – a reális valóságnak, sem a reality show ratingjét fenntartó alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai – lásd Mbembe Achille: On the Postcolony. Berkeley UP, 2001.

[2] Azzal, hogy elemzésem kimondja egy új (fajta) párt szükségességét, nem hozza létre azt, a beszédaktus nyelvfilozófiai elméletének megfelelően. Austin írta le azt a nagyon fontos jelenséget, hogy nagyon sok esetben „a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. A nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is, amit az információ átvitellel véghez viszünk”. Austin J. L.: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

[3] Azok a civil társadalmi mozgalmak, melyek mondhatni világszerte, az arab társadalmakkal a középpontban, de a nyugati típusú kapitalista politikai berendezkedés ellen (is) indultak, mint az Indignados, Occupy vagy a Millás mozgalom, diagnózisaikat és céljaikat tekintve közel állnak ahhoz, amit magam is gondolok. Kritikájuk olyan rendszerkritika, melynek jórészével osztozom, újra kell gondolni a máig egyedül érvényesnek gondolt (korlátlan) piaci társadalom (legyen annak konkrét formája többé-kevésbé, vagy formálisan demokratikus, vagy többé-kevésbé tartalmilag diktatúra, illeve ezek különféle kombinációja, mint amilyen a mai kínai politikai társadalom) alapjait.

[4] Míg a francia etnológus Pierre Clastres arról számol be, hogy a primitív(nek mondott) társadalmakban a nem-kényszerítő hatalom a jellemző, a „kényszerítő politikai hatalmat pedig igyekeznek társadalmon kívülre projektálni és kontroll alatt tartani” (lásd P. Clastre: Societatea contra statului, Ararat, 1995.), addig korunk egyik legbefolyásosabb társadalomfilozófusa, Jürgen Habermas, a civil társadalmi mezőny (életvilág) legfontosabb ismérveként a „kényszermentes kommunikációt tekinti”, szemben a politika és a kényszerítő hatalom világával, a „rendszer”-rel – lásd Habermas, J.: A kommunikatív cselekvés elmélete. (Válogatás és kommentárok.) ELTE Filozófiai Továbbképző Intézet – ELTE Szociológiai Intézet, Bp., 1986.

[5] A közérdeket, mint a közmegyegyezés kialakításának keretét, Lippmann „manufacturing consent” elképzelését elfogadva, hozzá hasonlóan definiálnám. Walter Lippmann: A közjó filozófiája. Bagolyvár, Bp., 1993.

[6] Közvélemény-kutatások tanúsága szerint az egyházak, hadsereg, rendőrség stb. bizalmi indexei megelőzik a parlamentét.

[7] A méltányos és projekt-alapú regionális állami redisztribúciót rég felülírta a nyilvánosan is vállalt lojalitás-alapú osztogatás-fosztogatás rendszere.

[8] Politikai, illetve közéleti korrupcióról máskor is mondtam már véleményt, többek között lásd: http://manna.ro/velemeny/kedves-nenem-politikai-korrupcio-a-kisebbsegi-akol-melegebb-2011-08-05.html

[9] Itt természetesen meg kell jegyeznem, hogy a romániai magyarság képviseletét formálisan felvállaló politikai alakulatok kisebbségpolitikai tervei kizárólag csak a romániai magyar társadalom helyzetével és jövőképével kapcsolatosak. Nincs integrált – minden kisebbségre kiterjedő – terv, és főként az a felismerés hiányzik, hogy a kisebbségek legfőbb politikai partnere a demokratikus intézményrendszer, ezért minden eszközzel erősíteni kell azokat. Az általános demokratikus elkötelezettség hiánya miatt sem a bizonyos (szub)régiókban kisebbségben levő románok, sem a romák, sem más kisebbségek nem szerepelnek ezen jövőtervekben (részletesebben lásd: Magyari Nándor László: Romák a székely skanzenben. Korunk 2011/9. 51–57.)

[10] Az ún. „aszimmetrikus autonómia” meglepetésszerű székelyföldi bevezetése egyáltalán nem lenne képes rendezni a rommagyar társadalom sajátos kérdéskörét, viszont új belső törésvonalakat és ellentéteket teremtene.

[11] Olvasatomban a Provincia-kísérlet csak a „klasszikus” nacionalizmusok zárójelbe tételét tűzte ki célul, és ezzel az általam vázolt építkezéshez közelebb került, mégsem tekinteném közvetlen előzménynek.

[12] Az éthosz–világkép megkülönböztetésben az első az eszményi, az utóbbi a valós viszonyokra utal, amint azt Geertz kifejti. Cl. Geertz: Az éthosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése. In: Uő: Az értelmezés hatalma. Századvég, Bp. 1994, 5–22.

[13] Murray Edelman a szimbolikus politizálásról állítja, hogy a politikai szereplők gyakran spontán módon, illetve tudattalanul, látszat (make-believe) politikai valóságot alkotnak a választók és a médiák számára, politikai szimbólumokat és rituálékat használva; ez a folyamat növekvő módon fölébe helyezkedik a politikai cselekvések színterének, az instrumentális dimenziónak. Az egyensúly és a jó, hatékony politikai kommunikáció feltétele, hogy az instrumentális dimenzió tartalmait hatékonyan transzferálják a szimbolikus dimenzióba. Murray Edelman: A politika szimbolikus valósága. L’Harmattan, Bp., 2004.

[14] Donald L. Horowitz: Ethnic Groups in Conflict. University of California Press, 1985.

[15] A bevett „politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat elérni a román-magyar viszonyban, de ezeket tartóssá csak úgy tehetjük, ha nem ideológiai, hanem etnikai alapon politizálunk. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni és érvényesíteni!”. Markó Béla: Kormányból ellenzékbe. A rommagyar politika tizenkét éve, Élet és Irodalom 2009. 3.

[16] Michel Foucault: A tudás archeológiája. Atlantisz, Bp., 2001.

[17] Kelemen Hunor azzal nyugtatja a magyar kormánypártban Verespatakkal kapcsolatban aggódókat, hogy a szövetség „az erdélyi magyar emberek érdekeit veszi figyelembe”, amikor dönt a bánya-tervről. Hiába is keresnénk arra a választ a politikai programokban vagy diskurzusokban, hogy mit is jelent a rommagyar érdek – elválasztva az erdélyi összérdektől, sőt a környezeti hatások vonatkozásában érintett magyarországi érdekektől, stb. – a verespataki aranybánya-projekt vonatkozásában. Maga a felvetés viszont pontosan mutatja, hogy miféle politikai vaklátásban szenvednek a rommagyar elöljárók: egy olyan környezetvédelmi probléma kapcsán is etnikai alapon igyekeznek gondolkodni és cselekedni, dönteni, mely ilyen alapon aligha vethető fel, illetve oldható meg.

[18] Ahhoz hasonlóan, ahogyan azt Max Weber a Politika mint hivatás című szövegében eredetileg leírta.

[19] A volt Szekuritate leépítése és a neki közsönhető mentalitás felszámolásának egyik legfontosabb motívuma éppen a közbizalmon ütött csorba kiküszöbölése. Úgy vélem, a szekuritáté a legkártékonyabb – és máig is fenmaradó – hatást éppen a személyközi viszonyokban, a bizalom és különösképpen a közbizalom leépítésében érte el. A jelenség csak hosszas és türelmes átépítéssel gyógyítható…

[20] Görögország csődje, Románia és Bulgária schengeni csatlakozásának kudarca jól jelzik ezt.

[21] Vissza kell szerezni a politika arisztotelészi értelmét, azaz a „közös jó meghatározott fogalmához” kell csatlakoztatni a politikai cselekvést, és nem az etnikai, politikai vállalkozók érdekeinek alárendelni azt.

[22] Itt a közjónak egy olyan kiterjesztő akcepcióját tekintem, amelyben az fölötte áll a „nemzeti érdekeknek”, pontosabban magába foglalja azokat a nemzeti és etnikai érdekeket, amelyek ma fragmentálják az erdélyi politikai mezőnyt; amely nem elválaszt, hanem a konszenzust keresi.

[23] Nemcsak a szélsőjobboldiság, hanem egyenesen a politikai gengszterizmus kifejeződése a „Noua Republică” (nevében is a „Noua Dreaptă” fasisztoid pártra utaló) elnevezésű kezdeményezés, melyet ortodox és konzervatív értelmiségiek kezdeményeztek, lásd erről Alex Cistelecan: Manualul de luptă al Noii Republici. Adică, de ce trebuie, şi urmează să o luăm în gură de la fascişti. CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10518/manualul-de-lupta-al-noii-republici-adica-de-ce-trebuie-si-urmeaza-sa-o-luam-in-gura-de-la-fascisti/),, Vasile Ernu, Dreapta intelectuală conservatoare: de la cîine de pază la cîine de companie, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10846/dreapta-intelectuala-conservatoare-de-la-ciine-de-paza-la-ciine-de-companie/), vagy Alexandru Matei, La muncă, nu la şuncă! Noua Republică sau de la Heidegger la cocălari, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10755/la-munca-nu-la-sunca-noua-republica-sau-de-la-heidegger-la-cocalari/)

[24] Az újonnan megalakult EMNP jellemzője nem a szélsőjobboldaliság, hanem a klientelizmus. Politikai krédóját úgy fogalmazzák meg, hogy akik hozzá csatlakoznak, azok ezzel egy klánhoz vagy klientúrához, legjobb esetben pedig egy szubkultúrához való tartozást vállalnak fel. Az új pártnak, de főként elitjének a legfontosabb jellemzője ez a szektás, Tőkés-hívő elkötelezettség. A párt legfőbb célja, hogy megvalósítsa a „Tőkés László nevével fémjelzett értékelvű politizálást”, lásd erről Magyari Nándor László: Kis rommagyar politikai szimulákrum. Magyar Kisebbség 2011. 1–2 (59–60.). 70–86.

[25] Fredrik Barthoz hasonlóan azt érdemes kiemeleni az etnopolitikai vállakozás lényegeként, hogy „az etnikai csoportokat közös cselekvésre mobilizáló vezetők politikai vállalkozást folytatnak; e mobilizáció tehát nem a csoport kulturális ideológiájának vagy a népakaratnak a közvetlen kifejeződése”, hanem a politikai vállalkozók konstrukciója, politikai kommunikációs fogás. Lásd Barth Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio 1996. 7. 1.

[26] Lásd. Clifford Geertz, Az identitás politikájáról, In: Lettre, 1998, ősz, 31. szám.

[27] Baudrillard szerint a szimulált világ jellemzője, hogy: „A valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből, parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Csupán operacionális. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredője egy atmoszféra nélküli hipertérben.”. Vö. Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége. https://etr.mome.hu/…/Baudrillard_A_szimulakrum_elsobbsege.doc, 9 p.

[28] A román nemzeti liberális párt (PNL) elsősorban nemzeti (nacionalista), másodsorban a gazdasági (neo)liberalizmus híve, illetve harmadsorban – politikai értelemben – konzervatív-liberális. A másik párt, melynek nevében szerepel a liberális jelző, a demokrata-liberális párt (PDL) viszont jobboldali konzervatív és posztkommunista elemeket elegyít. Liberalizmusa egyfajta protoliberalizmus, formális kommunizmus-ellenes retorikában merül ki (kooptálta képviselőit, majd elítélte a létezett kommunista rendszert), totalitarista beütésekkel. Egyiknek sem sok köze van ahhoz a szabadságeszményhez, melyet a hitelesen liberális pártok központi értékként tekintenek.

[29] A román, baloldalinak mondott szociáldemokrata párt (PSD) minden erőfeszítése ellenére sem tud az utódpártiságtól megszabadulni, a modern baloldaliság helyett lényegében a tranzícióban meggazdagodott és a megelőző rendszerben szerzett pozícióit máig megőrzött poszt-nomenklatúra pártja maradt. Ezért nem sok köze van az egyenlőség és szolidarítás eszméihez, különösen nem szakpolitikai kérdések megfogalmazásakor, ahol álláspontja inkább populista, mint szocialista.

[30] Lásd Jerzy Szacki: Liberalizmus a kommunizmus után Balassi, Bp. 1999. 201.

[31] Lényegét és alapvető törekvéseit a Nobel-díjas közgazdász Krugman foglalja össze egy provokat\v, olykor kiáltvány-jellegű kötetben, lásd Paul Krugman, The Conscience of a Liberal, Norton, 2009. Ugyanakkor olvasatomban ezt nevezi Sztacki, egyrészt integrálliberalizmusnak, másrészt erről besél akkor, amikor a gazdasági liberalizmussal olykor egyenesen ellentétes, baloldali liberalizmusról ír, amely szintén a „kulturális és politikai liberalizmus tradíciójában gyökerezik”. Jerzy Sztacki i.m. , 50 p, illetve 201 p.

Kolozsvár, 2011. október 16.

Faramuci egy kampánykezdés – 2019. április

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért. De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült. Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban

Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negatívizmust és cinizmust

–, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.

A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és mindenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt.

Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra.

Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze:

aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtizedben, hogy ez sikerüljön.

És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvivőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan vége szakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellen-hullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).

Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?

Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán szpícs, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy Sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben,

ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek

(ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet. Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.

De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel –, hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélsőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve.

Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak: azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, promózza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „tűrhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra biztat.

Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.

Orban és Victor

A politikai kötélhúzás – bár mindig van valamilyen mélyebb, átfogóbb értelme – személyek párharcát is hozza, egyesek “jó helyen vannak jókor”, mások meg nem, a politikusok, talán legfontosabb, erénye/művészete a lehetőség pillanatának a megragadása, az időzítés.

 

Érdekes, ha ebből a szempontból tekintjük a romániai politikai mezőny szereplőinek ténykedéseit, helyezkedésüket és párharcaikat, hogy ki kerül fentebb és ki lentebb, hogy hogyan és mennyiben rendeződik újra a mezőnyt benépesítő politikusok hada. Mert nincs olyan válság, mely valakiknek éppen ne kedvezne politikai tőkéjük megnövelésére, míg mások belebuknak rossz döntéseikbe, elhibázott taktikáikba, az aktorok része pedig végképp lekerül a palettáról, történelem lesz, a rossz fajtából. A 2019-es év sok politikus számára nem remélt fölemelkedést és sokak számára előre nem látott bukást hozott, és alig van olyan fontosabb szereplő, aki ne változtatotta volna meg helyét, ne kényszerült volna szerepváltásra, vagy legalábbis pályakorrekcióra ebben a harmincadik évben.

Dragnea-Johannis párharc

uralta az év első felét, nemcsak a politikában, hanem természetesen a mediatikus térben is, és sokáig nem volt egyértelmű, illetve nem csak rajtuk állt, hogy melyikük fog győzni. Johannis nyilvánvalóan jobb helyzetben volt, számára a bukás nem jelentette volna a végleges lelépést a politikai porondról, Dragnea számára igen és ez be is következett. A közönség nagyon gyorsan felejt, a szappanoperák meg gyorsan szaladnak, de azért hadd szögezzem le: Dragnea végleges bukása hajszálon múlt, Johannis mindent egybevetve csak makacs kitartásával (szinte folyton azt a néhány kritikus frázist ismételgette, hogy Dragnea korrupt és az (i)gazságszolgáltatás függetlenségére, politikai alárendelésére tör) és jobb pozicionálással győzött. Dragnea börtönbe zárását követően, nem kis meglepetésre, az addig – saját bevallása szerint is – teljesen alárendelt szerepet játszó

Viorica Dancila lépett porondra

folytatva Dragnea egyre radikálisabb jobboldali populista vonalát, azt viszont kissé „feminizálta”, elődje harciasan macsó diskurzusát konyha-nyelvre, háziasszonyosra formálta, de nacionalista élét megtartotta. Kormányfői pozíciója és beágyazott poszt-kommunista pártja biztosította Dancila számára, hogy elődje szerepét, nemcsak a párton belül, de a Johannis ellenes harcban is fölvehesse, igaz egy rövid félévre, de ez mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény. Ha nem jön a sikeres bizalmatlansági indítvány és azután, ha nem sikerül az új kormányt beiktatni, szinte biztosan elég lett volna a politikai tőkéje, hogy második fordulóba jusson és akár meg is szorongassa ott a jelenlegi elnököt. Így muníciója a kampányfinis előtt fogyott el, második fordulós esélyei kétesek, de még mindig nem nulla a lehetősége annak, hogy oda jusson.

Az őszre viszont két új szereplő került rivaldafénybe és vívta meg párharcát, részben a szemünk előtt, másrészt a kulisszák mögött,

az egyik győzött a másik a karmester-árokban törte ki a nyakát

persze politikai értelemben. A két szereplő Ludovic Orban, a PNL-elnöke, éppen beiktatott miniszter-elnök és Victor Ponta, volt kormányfő, volt PSD-elnök és egy kis mondjuk úgy baloldali populista párt (Pro Romania, amit a hiedelemmel ellentétben nem maga alapított, menet közben vett át és állt az élére) aktuális vezére. Kétségtelenül Orban nyert, még akkor is, ha ez a győzelem, a körülményeket tekintve felér egy veszteséggel, bukása, ha bekövetkezik, nem személyes bukása lesz, hanem a kormányozhatatlanság okozhatja. (Abban az értelemben, ahogy azt Foucault, a governmentalité fogalomba sűrítette az intézményeket és azok szellemét, az állam dolgainak az intézését és az ahhoz köthető tudást, végül a kormányzati technikákat érti alatta). Minden esetre nagyon rövid az ideje és nagyon kétesek az esélyei, hogy „jól kormányozzon”, hogy a Johannis által minduntalan emlegetett szlogen, a „normális Románia” az ő vezényletével jöjjön össze.

Most viszont nem ez a témám, hanem az, ahogyan ebben a párharcban az egyik győzött a másik (szinte) mindent elveszített. Érdemes leszögezni, hogy Ludovic Orban meglehetősen szürke és nem is nagyon karizmatikus vezető, legalábbis saját kezdeményezései alig ismertek, hanem a Johannis mögött fölsejlő, „végrehajtó” (bizonyos értelemben olyan mint Dancila volt Dragnea előterében, csak attól persze sokkal racionálisabb kiadásban), az aprómunkát elvégző és kitartó politikus. Miniszter is volt már mégsem tudunk semmiféle nevezetes dologról, amit véghezvitt volna, bár a reflektorfény és a szerep amiben most került még előhozhat eddig rejtett tulajdonságokat, azt hiszem megmarad Johannis árnyékában (ennyiben igaza van a máris ráragasztott „Johannis hadnagya” – jelzőt ráragasztóknak), ezzel együtt győzelemre vitt egy olyan harcot, mely alig egy hónapja szinte lehetetlennek látszott. Egybegyűjtötte, ha egy szavazás erejéig is az „ellenzéket”, átvitte a parlamenten a bizalmatlansági indítványt és azután sikerült többséget szereznie saját kormányának és megszavaztatni azt. És közben

Ponta – aki a bizalmatlansági indítványt megszavaztatta pártjával és ezért győztesnek gondolta magát, királycsinálónak, aki nélkül nem lesz új kormány beiktatva – saját pávatáncába bukott bele.

Ponta nemcsak azzal számolta el magát, hogy éppen legbefolyásosabb párttársai átállnak és megszavazzák az Orban kormányt – teszik ezt logikusan, miután a bizalmatlansági indítványra igent mondtak, és ezt a rációt Pontán kívül minden párt és politikus követte – hanem időközben eltévesztve saját pártépítési logikáját is. Így aztán a sok találgató közül, akik megpróbálják Ponta ön-kardjába dőlésének indokát meglelni, azoknak van igaza akik azt mondják, csupán személyes bosszúból szavazta(tta) meg Dancila bukását és az is csak pávatánc volt, hogy a disszidens PSD-seket szerette volna pártjába csábítani. Ti. ez utóbbi akkor sikerülhetett volna, ha megszavazza az Orban kormányt és ezért pozíciókat szerez saját embereinek, vagy legalábbis bizonyos védettséget tud nyújtani a PSD-ből potenciális átálló további politikusoknak. Ez helyett mindkét irányba túltolta a dolgokat, hiszen egyszerre alkudozott a megbuktatott miniszterelnök-asszonnyal (vagy szárnysegédjeivel) és támasztott elfogadhatatlanul magas árat Orban-Johannis fele, és persze az ideológiai maszlagot a baloldaliságról senki nem vette be.

Világos, hogy Orban nyert és Ponta politikai karrierje végéhez közelít, hajói elsüllyedtek, de azért senki se irigyelje a friss miniszterelnököt. Mások után takarítani, az elhibázott politikákat kijavítani, ráadásul olyan helyzetben, amikor a parlamenti támogatás késélen táncol, illetve a támogatók elvárásai és számításai nagyon is heterogének, amikor az árulás a levegőben lóg, stb., cseppet sem irigylésre méltó feladat.

Ezután, ha valaki azt kérdezné, hogy végül is

mi a Johannis és közvetve az Orban eddigi sikerének a titka?

– Johannis minden bizonnyal az év politikus-hőse lesz, hiszen új államelnöki mandátuma hetek kérdése – azt mondhatnám, hogy a kitartás, a következetesség, a populista-demagóg szólamok kerülése, illetve egyfajta politikusi habitus, ami erre épít (azt hiszem egyiküknek sincs más repertoárja, ez a stílusuk). Johannis és Orban is azt mondják, azokat a szerepeket játszák, amit tudnak, ami személyiségükhöz passzol, és ez – az ókori görög filozófusoktól is tudjuk – hitelességet szül, azt közvetít. Ez ellentmond a divatos spin doctor-ok (a kisebb nagyobb Finkelstein-ek) által kiagyalt „minden elmegy”, „csak az ökör következetes” elképzeléseknek, melyet ugyan a mediatikus tér, különösen az úgynevezett közösségi média (milyen megtévesztő a social media kifejezés a fb, twitter, stb.-in, folyó ripacskodások, a borzasztó kommentáriatus megnevezésére), nagyban támogat, viszont végső soron nem vezet győzelemre.

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az hogy kitartottak makacs, de racionális diskurzusaik mellett. Érdekes kontraszt ez nemcsak a PSD-s jobboldali populista fordulathoz képest, hanem ahhoz is, hogy Dan Barna és a viszonylag új USR-PLUS, Johannishoz hasonló diskurzusával, szinte semmire sem megy a kampányban, de ez már másik téma. Mint ahogy másik téma az is (a jövő héten lesz aktuális erről írnom), ahogyan a humortalan Kelemen Hunorral kedélyeskedő patriarchát próbálnak eljátszatni tanácsadói. Az infantilis kampány, (számomra világos, hogy egyfajta „ifjúságot”, rapper/manelista fiatalokat akar megcélozni, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezt valós választói csoportja felfogja) a lehajló és álságosan humorizáló politikust, személyiségével ellentétes szerepekre kényszerítik és ez minden bizonnyal kudarchoz vezet. Az infantilis kampány infantilizmust szül és ez nem szavazatokat hoz, hanem passzivitást előlegez meg, egy olyan pártnak, mely továbbra is a nyugdíjas korosztály kitartására számít.

De ne legyen igazam.

 Elnökök lennének

A jelenlegi elnök, első mandátuma alatt nem volt sem „játékos”, a szónak abban az összekacsintós, hogy ne mondjak csintalant, értelmében, de lényegében negatív aurával és befolyással, mint Traian Băsescu volt, és nem volt „álmodozó értelmiségi” sem.

 

Emil Constantinescu, aki a ’89-es fordulatot követően, első volt a valóban rendszerváltó elnökök/politikusok között, hiszen Ion Iliescu a létezett szocialista rezsim fiaként, annak csak meghosszabbítója volt, és maradt: Ceaușescu „emberarcú változata”.

Mindent egybevetve Iliescut a román Kádárként jellemezhetjük, akinek sikerült desztalinizálni a megörökölt politikai rendszert, mondjuk úgy nyitottabbá és élhetőbbé tenni, viszont demokratikussá és hatékonnyá változtatnia, a viszonylag kedvező körülmények ellenére sem tudta.

Constantinescu, az első ellenzéki, művelt értelmiségi, nem indult második mandátumért. Egyfelől a jóérzés – annak a tudata, hogy keveset vagy szinte semmit sem tehet az elnöki pozícióból – késztette erre, de és másfelől főként az hogy, ahogy fogalmazott: „legyőzték a titkosszolgálatok”, amelyek fölött 4 éves mandátuma alatt sem sikerült megszereznie a kontrollt.

Amint mostani egyik vetélytársa ragasztotta rá és minden bizonnyal helyezte föl az elnöki jelzők táblájára Klaus Johannis első mandátumában leginkább „tűzoltó” volt, aki legtöbb energiát arra használt el – amúgy komótos, régivágású, németes úriember lévén, meglehetősen energiatakarékosan működött –, hogy megakadályozza a kormányzó többséget a demokratikus fékek és ellensúlyok magyar módira való fölszámolási kísérleteiben. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyiben és milyen konjunktúrának köszönhetően sikerült is ez neki, de nem volt igazán „atom tűzoltó”, ahogy magát jellemezte, mert követő módon és olykor egyenesen lemaradva az eseményekről, vagy pusztán konstatálva azokat oltotta a tüzet, viszont azt soha nem maga rakta, mint elődje Băsescu tette.

Klaus Johannis

elnöksége teljes idején „ellenzékből” elnökölt. Első korszakában egy – akkor is a leginkább a posztkommunista PSD támogatásával működő – de formailag technokrata kormány mellett, azután pedig a „paloták közti” (az elnöki, azaz Cotrocen-i palota és a Victoria téri kormánypalota közötti) háború egyik szereplőjeként, nyílt ellentétben a kormányzó hatalommal és annak mára bebörtönzött vezérével Liviu Dragneaval. A dolog mostani állása szerint Johannis legyőzte ellenfelét és a hatalomhoz, az erősebbhez való csatlakozás (bandwagon effect) mindig is jellemezte a román politikai mezőnyt, ezért a belpolitikai szcénán ő a fő szereplő. És persze Johannis pozitív külföldi imidzse is teszi, hogy toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat, és hogy minden valószínűség szerint novemberben új mandátumot szerez. Ha a saját térfeléről – legalábbis elvi és a jórészt azonos szavazóréteget megszólító –

Dan Barna

nem indult volna elnökjelöltként, valószínű a jelenlegi elnök első fordulóban megszerzi a voksok többségét. Biztosan van az a spin doctor, aki érti a Dan Barna jelölését, viszont szempontomból indulása érthetetlen és értelmetlen. Az új politikai formáció jelöltje (USR-PLUS), aki minden bizonnyal bírja a (nagy)városi yuppik és mindenféle szabadúszó, de a nyugatotjárt, aktív és többnyire optimista hipsterek többségének bizalmát is „jó arc”, CV-je, eddigi megnyilvánulásai bizonyítják ezt. Csakhogy éppen mert habitusánál fogva hajlamos egyfelől az önmegtartóztatásra (mecsoda pozitív tulajdonság ez egy politikusnál a „volt” való valóságban!), arra, hogy ne kövesse ellenfeleit, amikor azok „lemennek kutyába”, amikor teljes gátlástalansággal lépnek föl a politikai színpadon, veszíteni fog. Másfelől Dan Barna nem az alternatív tények és posztigazságok embere – ebben is hasonlít Johannisra – hanem sokkal inkább a populista (és nem egyszer demagóg, azaz divatos) politikus ellentéte. Dan Barna a jövő embere, legalábbis ez körvonalazódik és tandemben Dacian Cioloș-al nagyon is elképzelhető, mint az „új pártok” képviselői fogják uralni a román politikai szcénát a jövőben, de egyelőre, ahogy mondani szokás not yet. A mostani jelöltsége élesen szembehelyezi a jelenlegi miniszterelnök-asszonnyal, aki Dragnea elnök-jelölti hangja, az illiberális populizmus képviselője (nem összetévesztendő a lassan „klasszikus román nacionál-kommunista” hullám képviselőivel, akik a futottak még kategóriában játszanak). Szóval a fölső házban a harmadik

Viorica Dăncila miniszterelnök-asszony

elnök-jelölt, ha nem is különösebb meggyőződés, de a „hátország”, a párthagyomány, a vidéki kiskirályok egy részének presztízse kötelezi erre. A PSD „üdvöskéje” a nemrég még spárgán rángatott Dragnea-baba jelölése abszurd, de van neki rendszere, azaz beágyazott, le-, illetve bejáratott pártapparátus van mögötte. Sokféle és sokrétű az a konglomerátum, amit a hölgy „megörökölt” – ugyanis a legfőbb politikai donor-párt, a poszt-szocialista Iliescu-féle párt, amelynek mintegy bomlástermékei a „hagyományos nacionalista-populista” pártkezdemények – de, még mindig a leginkább beágyazott, a legtöbb vidéki polgármestert és tanácsost adó tömegpárt. Dăncila „csak” a második fordulóba jutásért száll harcba – amint jelzi is – viszont arra valóban esélyes, a hölgy viszont egyáltalán nem a jövő, ő a múlt, a reziduális poszt-kommunista párt, kissé primitív, románul is helytelenül beszélő, tajdag és kiszolgáltatott képviselője a vidékiségnek, a kisembereknek, akik lényegében apolitikusak, de még mozgósíthatók: vénasszonyok nyara. Ugyanakkor a kis-, és apró-jelöltekkel összevetve, akár húsz százalékra és második fordulóra is esélyes, és aztán ott van a

futottak még kategória, amelyben egyik reakciós és rolleres.

A humormentes ember viccelődései – az álmoskönyv szerint – visszájára szoknak elsülni, ezért a roller már-már megelőlegezetten „szopóroller”-é válhat, ugyanis a FfP vezérének jelzett tulajdonsága, savanyúvá teszi. Persze jelképesen, az e-roller, menőnek tűnik, csakhogy vélhetően ennyit tud és gondol a környezetvédelemről, oszt jónapot. A roller lehet a hibás azért is, hogy Kelemen második fordulóban, sőt államelnöknek látja/láttatja magát, elnöki stand up-osnak, meg Johannisnál magasabbnak (ellenőrizetlen az a „hír”, hogy a valóságban is az) és ez nem vicc, hanem populista kampánypropaganda!

De ne időzzünk sokat a politainment (a vicces politika, a paródia) témájánál, mert lényegesebb dolog is fölmerül a jelölttel és vállalkozásával kapcsolatban. Ugyanis itt volt/van a jó alkalom, hogy a rommagyar jelölt a progresszió mellé álljon, mert nem hiszem, hogy ezúttal föltétlen Fidesz elvárás szerint kellett volna pozicionálnia. Hogy Dan Barna-t jelölte ki a FfP fő ellenfélnek, vagyis az új, alulról szerveződő párt jelöltjét, aki igyekszik a rommagyarokat is megszólítani, immár saját ízlést, a rommagyar politikai mainstream saját jogon való végleges elköteleződését jelzi, a populista (eredetileg illiberális, manapság keresztény szabadságos, de lesz ez még egyéb is) kurzus, az orbánizmus mellett. Kelemen Hunornak jelöltetnie kellett magát, mint mondja is megőrizendő a hagyományt, csakhogy.

A választott út, vidáman e-rollerezve, egyenesen a zsákutca falának vezet: a nihilbe.

Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden vonatkozásban Orbánt követi és egyelőre úgy tűnik nincs visszaút.

A populizmus sajátja, hogy nemcsak az erőforrásokat és lehetőségeket akarja társadalmi szinten szétosztani, pontosabban újraosztani, hanem a becsületet, tiszteletet (igen, a respektet) és elismerést is, a diskurzusok szintjén legalábbis, előnybe hozva a „köznépet” (a plebst, amelyet a populista politika megcéloz), akitől, állítólag, megtagadták azokat. A populista diskurzus azt föltételezi, hogy az elit elvonta a plebs-től, az újradefiniált köznéptől, a javakat és az elismerést, stb. A legszegényebbek, a kisebbségek (bevándorlók, vagy helyiek), pedig másságukkal fenyegetik a köznép biztonságát, aki így a populista politikusok és formációk védelmére szorul. A „köznép” nevében föllépő populisták viszont egyetlen érvet tudnak fölhozni arra, hogy miért akarnak hatalmat, ti., hogy többségben vannak, azaz a populizmus magjához tartozik a többségi elv (majoritarianism), melyet szembefordítanak különösképpen az elit, de a legszegényebb rétegek elvárásaival, életmódjával, tudásával, tapasztalatával, stb.

A „kisebbségi populizmus” éppen ezért abszurd, contradictio in adjecto, aki a nép/nemzet nevében beszél, az – szándéka szerint – a többséghez szól (ezt mondta Orbán Viktor első kormányzását követően, amikor a radikális populizmus útjára lépett: „a nemzet nem lehet ellenzékben”), sőt annak a nevében követel.

A populista többségi elv arra a radikális következtetésre jut, hogy az általa meghatározott köznép, maga a nemzet, aki nem tartozik a köznéphez az a nemzetnek sem része, hiába állampolgára egy államnak.

Így az anti-populista elit és a legelesettebbek, akik között Magyarországon jelesen egy kisebbséghez tartozókat lehet beazonosítani, nemzeten kívüliek, vagy legalábbis nemzetidegenek.

De ellenségek lesznek azok az intézmények – fékek és ellensúlyok rendszere – melyek nem rendelődnek alá automatikusan a „többségi elvnek”, innen az illiberális fölhördülés, a média egy része, az igazságszolgáltatás és minden egyéb viszonylag független intézmény ellen.

Nos, ha megvizsgáljuk az Orbánt – immár egyre nyíltabban – (kényszerűségből, vagy sem) fölvállaló, sőt egyenesen „lemásoló”, magyarán radikális populista fordulatot vett rommagyar politikai mainstream ténykedését kiderül, hogy minden olyan konjunkturális vagy sem, összetevő adott, mi több a korszellem is kedvező, ami a populista politika egy sajátos formájának kialakítását segíti. Különössége a helyzetnek, hogy a FfP semmit sem kell tegyen azért, hogy az orbáni politika szárba szökjön – ellene kellene tegyen, de ez más kérdés – és az orbánista populizmus eluralkodjon, hiszen a rommagyar közönség közvetlenül a magyarországi média által hagyja magát fertőzni.

A magyarországi elfideszesedett, megszállt köz-, illetve kormánymédiára ráhangolt közönség számára csak megerősíteni kell a populista propagandát és jelszavakat, „csatlakozni a többséghez”, és a népszerűség garantált.

Megvan arra nemcsak a plebstől jövő erős igény, hogy a populizmus szárba szökkenjen a rommagyar társadalomban, hanem az eszköz is, ennek elterjesztésére, a magyarországi mainstream „média rejtett üzenete” ugyanis, azokat az etno-nacionalista érzelmeket és attitűdöket hívja elő, illetve erősíti föl, melyek nálunk is régóta a lappangó közvéleményt jellemzik. Nem kell a szomszédba mennünk kis idegengyűlöletért, kirekesztési gesztusokért, elitet, illetve a legelesettebbeket lesajnáló magatartásért, mi több a helyi konjunktúralovagok is készen állnak – itt a mainstream rommagyar politikai osztályra gondolok –, a populista politizálást kisebbségi mezőnyben színre vinni. És akkor még nem szóltam a rommagyar társadalom foglyul ejtéséről, mely egyfelől a bűvös parlamenti bejutáshoz szükséges küszöb elérésével operál, másfelől meg a mediatikus tér – pontosabban az írott és közvetített média – megszállásából, a politikai cenzúra egyértelmű bevezetéséből nyeri hatalmát.

Legyen populista a román hatalom is

Van viszont egy óriási akadálya a kisebbségi populizmusnak, mégpedig a „reális” etnikai/nemzeti többség, azt gondolni ugyanis, hogy egy kisebbség sikerrel játszhat többséget a politikai mezőnyben, vagy a társadalom bármely szegmensében, több mint önbecsapás, a kisebbségi közösség politikai elárulása.

A kisebbségi politizálás uszkve 25 éve arról szólt, hogy

a kisebbségi jogokat az általános emberi jogokból és az állampolgárokat egyenként megilletőkből levezetve kell – adott esetben pozitív diszkriminációval (affirmative action) is – létrehozni, illetve megvédeni.

A populista fordulat viszont, egyfelől azt hozta, hogy már sem az elit, sem a legelesettebbek (nevezetesen a magyarul beszélő, magyar öntudattal is rendelkező romákról van szó), de a szórványban élők igényeit sem kell figyelembe venni csak az, elvben legalábbis, Orbánra szavazó plebs számít. Ezzel beszűkül az a választói társadalom, melytől azután szavazatokat vár a politikum (most még lehetett Kárpátokon kívül vásárolt szavazatokkal 5%-ra teljesíteni, de a hurok egyre inkább szorul), belső határvonalak jelennek meg a rommagyar társadalomban – ismét csak magyarországi mintára – melyek hosszú távra is megosztják a közösséget, stb. De a kisebbségi társdadalom elárulását, az eddigi politizálás feladását leginkább az adja, hogy a rommagyar politikai mainstream nemcsak populista fordulatot vett, hanem az orbáni politizálást közvetíti a bukaresti politikai osztály fele.

Az elmúlt három esztendőben Kelemen Hunor és pártja a PSD mellett kiállva egyenesen sürgette egy olyan román hatalom kiépülését, mely – a populizmus sajátosságából fakadóan – nemcsak potenciálisan, hanem tőlegesen sem lehet más csak kisebbség-ellenes.

Hokiakadémiát Sadova-ra

Kibújt a szög a zsákból, hiszen Kelemen Hunor azt ajánlja (egy a „román multikulturalizmusról” szóló ifjúsági rendezvényen a monokulturalista, élesen multikulti ellenes Orbánt egy ilyen rendezvényen promotálni önmagában is gáz), hogy a román kormánynak (vagy nem is tudom ki, mert most éppen az a helyzet, hogy ha valaki megkérdezné a miniszterelnök asszonyt, hogy kik alkotják legálisan és legitim módon a kormányát, minden bizonnyal nehezére esne a miniszterek nevét fölsorolnia), vagy hatalomnak „le kellene másolnia Orbánt”. Egyelőre csak a határontúli románság vonatkozásában, de, mintegy magától értetődő módon, minden egyébben is, hiszen a hatumák orbáni támogatási rendszere szerves következménye belpolitikájának. Magyarán azt üzeni a rommagyar pártvezér a román ifjúsági képviselők által a román hatalomnak, hogy átláthatatlan módon, klientúrát építve, (könnyen kiderülhet, hogy illegálisan) nagyobb költségvetésből származó összeggel támogassa, saját belátása, azaz kénye-kedvének megfelelően a határon túli románságot, hogy több foci- illetve hokiakadémiát Moldovába!

Egy populista jelszó

A Respekt a populista politikai mezőny azon pontját jelöli (mondhatni az abszurd boncasztal), amelyen Orbán Viktor és Liviu Dragnea – mostanában via Viorica Dăncila – találkoznak és olyan trumpista módra, nagy-Romániáról és nagy-Magyarországról álmodnak,

ami éppen a két reálisan létező ország és a mindenféle kisebbségek kizárásával jönne létre. Hogy mit keres ott a FfP és Kelemen Hunor, az már az árulás természetrajzához tartozik, a rommagyar vezér ugyanis, olyan áruló, aki Esterházyval szólva, nem vállalja az árulást. Az előkampányban bedobott Respekt jelszó nem légüres térben, hanem a radikális populista fordulatot kifejezendő került meghírdetésre, hogy világos legyen nemcsak az orbánizmus, hanem a román populisták fölvállalása is (Dragnea kampányolt a májusi EP választásokkor a „nagyobb respektet Romániának”, jelszóval).

A megfordított R betű a FfP elnökének keresztnevében, mellyel az aláírásgyűjtést „díszítették ki” még jelez némi – talán – lelkifurdalást, de leginkább a rejtőzködést, a fel nem vállalt habitust jelzi. Egyfelől, mert biztos a bukásban, amit statisztikailag is be lehet lőni – minden ellenkező szóvivői elmaszatolási igyekezet ellenére – hiszen egy pártvezérnek ildomos, sőt kötelező hozni pártja szavazatarányát. Másfelől a már máskor is jelzett politikai árulás elrejtését (szereptávolítás) szolgálja: „hisz nem is én vagyok, valakik nem csak az R betűt, de a személyt is eltévesztették és tévedésből helyezték plakátra” – sugallja a főnök.

A szimbólumok sajátja, hogy többértelműek, és más-más kontextusan akár egymásnak ellentmondó jelentést hordozhatnak, de a most felszínre került politikai szimbólumok, leginkább a populista fordulat visszafordíthatatlanságát jelzik: új rommagyar politikai formáció(k)ra és politikusokra van szükség, ha nem akarunk a szakadékban kikötni.

 

*Sadova, az a Moldova Köztársaságbeli falu, ahonnan Igor Dodon, moldovai elnök származik. És köztudott, hogy nemcsak Felcsúton működik közpénzből grundolt fociakadémia, hanem Csíkkarcfalván – Kelemen Hunor szülőfalujában – magyar közpénzen létrehozott (egyébként, hogy érdekesebb legyen katolikus alapítvány által működtetett) hokiakadémia.

Az abszurd, „amiben élsz”

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – a putyini Oroszországból érkező, de hozzánk közvetlenül Magyarországról importált – Orbán-féle politikai kommunikáció. Bebizonyosodott ugyanis, hogy nem egyedi és kivételes kampánykommunikációs jelenség volt a „lemenni kutyába” jelszó, és a nacionalista szélsőséges hangnem, amit „erdélyi pragmatizmusként” jelentettek be a májusi kampány előtt, hanem a Fidesz itteni fő fiókpártjának (FfP) elsőrendű kommunikációs stratégiája.
Anélkül, hogy különösen hosszabb elméleti fejtegetésbe mennék bele itt és most, érdemes és fontos megjegyezni, hogy a populizmus, mint „diszkurzív és stilisztikai sorozat” (repertoire) sokértelmű, és sok szempontból bizonytalan, meghatározatlan fogalom. Minden esetre az a jellemzője, hogy szervesen összekapcsolódik – régiónkban szinte mindig – a nacionalizmussal, ahogyan azt Roger Brubaker egy nagyon friss tanulmányában kifejti (Brubaker, 2019:Populism and Nationalism), és ebben az összefonódásban mind a populizmus (amikor a „népre” utal, akkor egyszerre a plebs-re, illetve a köznépre, a szuverén népre, valamint a lehatárolt és különálló közösségre, nemzetre), mind maga a nacionalizmus is többértelmű fogalom.

A populizmus elsősorban egy vertikális skálán jelöli ki az uralkodó elitet (de nem saját elitjét is, akit elfogad, illetve erősít), a köznépet, és alatta a „nincsteleneket”, az underclasst, a kisebbségiek csoportját.

Szembe fordul nemcsak az elittel, de a legalsóbb osztályokkal is, többségi szempontjának megfelelően pedig a kisebbségekkel, legyenek azok etnikai, vallási, szexuális, vagy másmilyenek.

A nacionalizmus pedig egy horizontális térben különíti el a „mi”-t a „mások”-tól (othering), a saját közösséget az idegenektől, és erősíti az intoleranciát a másokkal szemben.

Ha egy-egy nemzeti társadalom esetében mindkét dimenzióban megfigyelhető – bár továbbra is zavaros – fogalmak összekapcsolódása és tényleges működése zavart okoz(hat), egy kisebbségi társadalomban, mint amilyenként a rommagyar szeret magára tekinteni, még bonyolultabbá válik a képlet.
A nacionalista-populista szempont, melyet Orbán és tsai, a magyar társadalomban uralkodóvá igyekeznek tenni, t.i. hogy megvetik, sőt démonizálják a nem saját elitet, valamint idegennek és kirekesztendőnek tekintik őket, nemcsak elvben, hanem az intézményes ellehetetlenítéssel a gyakorlati politizálásban is, nem működhet nálunk. Ugyanakkor a kisebbségi helyzetben az orbáni kirekesztő, megbélyegző, lesajnáló és még nagyobb nyomorba taszító magatartás, ami a szegényekkel, az underclass tagjaival, a romákkal és szándék szerint a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos, nemcsak megvalósíthatatlan, hanem teljességgel abszurd és kontraproduktív a kisebbségben élő rommagyarság számára. A többségi szempont alkalmazása a kisebbségi társadalom (ön)felosztására ugyanis abszurd helyzetet teremt, hiszen ott van a másik dimenzió, amelyben kisebbség vagyunk és, ha velünk szemben alkalmazzák a nacionalista-populista politizálást, gyakorlatilag, kirekesztésre, alárendelésre, sőt a többség megvetésére számíthatunk.
Visszatérve eredeti problémámhoz, az újonnan kinevezett politikai szóvivő pozicionálását – mely nem kétlem, hogy híven tükrözi megbízó pártját, a FfP álláspontját – elemzem, nagyon röviden, abból a szempontból, hogy hogyan mutatható ki benne a Magyarországról importált nacionalista-populista diszkurzus minden jellemzője.
Az előzményhez tartozik, hogy az elmúlt mintegy három esztendőben a FfP a vezető román kormánypárt támogatásával, a mellette való elkötelezettséggel és elsősorban a törvényhozásban megnyilvánuló támogatásával, a magyarországi nacionalista-populista politika közvetítőjeként működött. Viszont sikerült azokat az áthidalhatatlan ellentmondásokat, melyek a nacionalista-populista politikából immanensen származnak, többé-kevésbé elrejteni. Az FfP csak kívülről és a háttérből működött együtt, illetve közvetítette az orbánista tervet Dragnea és társai féle, és csak néha vált láthatóvá ennek a ténykedésnek az igazi motivációja, a legtöbb halandó, maga a plebs, a populista politizálás által megcélzott rommagyar többség sem érti/értette az elköteleződés motivációját és nem látta hozadékát. Elsősorban Márton Árpád, és képviselőtársai jogi ámokfutása – jelzett képviselő egyenesen alalnöke volt az azóta csendben megszüntette Iordache-féle külön jogi bizottságnak, mely Dragnea pártelnököt megmentendő, szabta volna magyar mintára az igazságszolgáltatást – jött át a közönség fele. Ilyenkor pedig a mindent elöntő horkolós és félrevezető jogi csűrés-csavarás, ügyvédi zsargon, vagy egyszerű halandzsa altatta el az arra fogékonyakat, aztán – a média kiszolgáltatottsága okán – a hullámok gyorsan elültek. Jellemző, hogy nagy csendben és minden nyilvánosság mellőzésével – apropó nem volt egyetlen újságíró sem kíváncsi az érintett és a FfP érveire – Mártont kivonták nemcsak a különbizottságból, hanem a jogiból is és áthelyezték a kulturális parlamenti bizottságba. Nos,

Dragnea és társai, főnökük bebörtönzésével, lényegében, elbuktak, utóharcok folynak, de a május 26-i bukás helyrehozhatatlan, a szocialista utódpárt hanyatlása visszafordíthatatlan.

Ez a helyzet lehetőséget teremtett a váltásra, arra, hogy a FfP kis bátorsággal kiszabaduljon a Bukarest és Budapest tengely szorításából és a nem populista és nem nacionalista térfélre pozicionáljon a román politikai mezőnyben. Viszont egyáltalán nem ezt tették, sőt az FfP némileg eltávolodva a fő baloldali populista (tettes)társaitól, akikkel eddig együtt menetelt, a jobboldali populisták irányába nyitott és fő ellenfélként a nem populista és nem nacionalista, de a progresszív és Európa-párti USR-PLUS-t, az „új típusú” pártot jelölte ki, sőt vehemens megnyilvánulásaik láttán, egyenesen ellenségként kezeli. Elköteleződésüket a nacionalista-populista mezőnyben csak megerősítették azzal, hogy egy a kampányban az élesen ilyen és ugyanakkor EU-ellenes diskurzust hangoztató politikust – Hegedüs Csillát – nevezték ki szóvivőnek, aki rövid szünet után megújult formában és demagóg hangsúlyokkal követi a kampánybeli „diszkurzív stílus repertoárját”.
Az új szóvivő első román nyelvű megnyilvánulása többnyire csak az abszurd Ionesco-i csúcsait fenyegeti, akkor amikor egy román nyelvű video-üzenetben, kiemel Dan Barna (USR elnök-jelölt) Marosvásárhelyen elhangzott beszédéből egy szövegrészt, azt áthelyezi egy etnikai-nacionalista közegbe, azután fölrója neki, hogy úgymond „átlépni” és nem megoldani akarja a kisebbségi kérdést. Ez pedig többszörösen megtörtént máris – még akkor is, ha románok nem igazán tömegesen szavaztak magyar jelöltre –, hiszen már a legelső szabad választásoktól kezdődően magyarok szavaztak román jelöltekre (különösen az elnök, illetve polgármester és megyei tanács-elnök választások második fordulójában, ahol nem is volt más opciójuk). És az is megtörtént, néhány népszerű magyar jelölt esetében (többek között Frunda György és Eckstein-Kovács Péter vonzottak ilyen szavazatokat), hogy románok rá szavaztak. Különösen faramuci helyzet, igen abszurd ez is, csak nagyon kevesen veszik észre, akkor kiforgatni szavait és megtámadni a progresszív interetnikus párbeszédre hajló jelöltet, amikor nemrég az EP választásokon sok déli- és moldovai megyebeli román szavazott a FfP-re és ezzel lehetővé tette az 5%-os küszöb elérését a párt számára.

Hegedüs Csilla, illetve a mögötte dolgozó kampány-csapat által elkövetett dezinformációs eljárásnak neve van a szakirodalomban, mégpedig a kontextus önkényes áthelyezése. Ez a művelet manipulációs potenciálját abból nyeri, hogy először egy – ellenfélnek, vagy ellenségnek tekintett, minden esetre bírálni, sőt lejáratni kívánt – politikai szereplő diskurzusából önkényesen kiemelnek egy-egy passzust (nem megengedett kiemelés) és azután áthelyezik egy másik, általuk kitalált, illetve önkényesen asszociált kontextusba.

Azzal, hogy egy-egy tényt, ami az eredeti kontextusban nyert egyféle értelmet, hamis kontextusba áthelyezve, eltérítve, illetve új értelmet adnak az eredeti ténynek, mely egy eredeti szövegösszefüggésben mást jelentett, mint amibe áthelyezték.
A megnyilvánulás lényege nem is a megvezetés, a manipuláció, hanem az FfP-nek a reakciós, nacionalista-populista politikai térfélre való pozicionálása, az orbánizmus mellett való erős elköteleződés. A FfP nem a szélsőséges nacionalista Gheorghe Funar (Kolozsvár egykori hirhedt polgármestere), vagy a gyanús, de az EP-ben szintén hasonló diskurzusokat produkáló Mircea Diaconu (és további mintegy húsz) jelölt ellenében, hanem a magyarokkal párbeszédet kezdeményező és semmiféle nacionalista populista diskurzussal elő nem álló Dan Barnat támadja. Az abszurd megnyilvánulása az is, ahogyan a szövegnek adott cím köszönő viszonyban sincs a tartalommal, nem megbékélni, hanem harcolni, másokat kitámadni akar a szóvivő és nyilván, pártja. A valóságban a jelölt arról beszélt, hogy az etnikai törésvonalat, legalábbis abban a vonatkozásban át kellene lépni, hogy ne etnikai alapon szavazzanak az emberek. A vehemens és manipulatív támadást azután egy nevetségessel igyekszik, mintegy enyhíteni, a szóvivő, amikor azt mondja, hogy Kelemen Hunor elnök-jelölt erénye, a ma is elnök Johannissal szemben, hogy „magasabb” termetű (lol). Ez a gyermeteg, biológiai vagy miféle érv hivatott a nacionalista-populista Kelement bevezetni a kampányba, egy szintén többnyire tartalmatlan és abszurd „Respekt” felkiáltással.
A szóvivő csak a fő csapás irányát jelöli ki, a lakájmédia apró figurái azután lefordítják, megcsócsálják, tovább torzítják az üzenetet, illetve erősítik meg a FfP propagandát, lefordítják „populista-demagóg nyelvre”, azokéra, akik elhiszik és soha nem kritizálják a központból jövő üzeneteket. Ezt teszi a nevetségességet kimaxolva egy ilyen neve leírására sem érdemes propagandista amikor, nemcsak elismétli, sőt fölnagyítja és kiszínezi a Dan Barna elleni eredeti támadást, hanem egyenesen a szótárban nem létező kifejezéseket próbál nagy igyekezetében elfogadtatni. Nem többet és nem kevesebbet mond a jelzett kliens, azaz ultralojális médiamunkás, hogy a progresszív jelölt „anarchoidi (Lol) jólfésültségével” tüntet, nevetséges, bár savanyú a nevetés, azt hiszem, még a propagandisták számára is.
Azt énekli Müller Péter Sziámi, hogy: „Csak hogy lásd azt az érdekes felhőt/Amiben élsz … Te olyan korban élsz e földön/ Mikor már minden annyira lealjasult/Hogy már neked sem lehet elég jó …”, és erre utalok én is.

Hej szóvivő, szóvivő …

Jó esetben a politikai szóvivő szerepe, hogy árnyalja, hogy (köz)érthetőbbé, adatoltabbá, kontextualizáltabbá tegye a politikusok diskurzusait, hogy mindenkor “rendelkezésére álljon” a médiának, hogy naprakész információkkal szolgáljon.
A szóvívő szerepe összeköttető kommunikációs szerep, és ezért nem csak a sajtón keresztül a közönséghez juttat el fontos információt, de a sajtótól, a közönségtől, induló kérdéseket, problémákat, a maga során, vissza-közvetíti a politikus(ok) fele. Olyan kommunikációs szakember tehát a sajtóközvetítő, aki alig vagy egyáltalán nem rendelkezik saját véleménnyel, csak közvetít a politikusok szövegeit teszi, névvel, arccal, és hanggal, illetve szövegekkel emészthetőbbé, illetve tájékoztatja a médián keresztül a nagyérdeműt.
Nos, sok évi gondolkodás után (ebből a kinevezett szóvivő csak két-három évre emlékszik, de hát egy újszülöttnek minden vicc …),

a Fidesz fő fiókpártja szóvivőt nevezett ki, aki, mint mondja “a politikai bikkfanyelvet tenné közérthetővé”.

Szóval helyből érdekes álláspontot vesz föl az új sajtóközvetítő és mindjárt azt mondja, hogy biza főnökei a politikai bikkfanyelvet használják, magyarán évek, évtizedek óta rosszul kommunikálnak, majd ő.
Nem tudom a román médiában hogyan mutatkozott be, de az biztos, hogy a magyarban nem érthetővé tétellel, hanem ködösítéssel, mellébeszéléssel kezdte. Miért? Mert arra az ártatlan kérdésre, mely valóban egy kis, “baráti” csapdát állít szóvivőnek és főnökének is (aki szintén kitért a válasz elől), hogy mit tekintene kudarcnak az államelnöki szavazatok esetén a párt, mellébeszél, sőt azokat a bikkfanyelvi kliséket ismételgeti, amelyeket főnöke már elterjesztett és egyáltalán nem értelmezi a már elhangzottakat. Mit kerülget szóvivő és főnöke? Hát azt, hogy Kelemen Hunor eddig is gyengén teljesített az elnökválasztások első fordulójában és föltehetően még gyengébben fog. És már előre menekül a felelősség elől. Hadd helyezzem kontextusba a dolgot, bemutatva az eddigi elnökválasztásokon szerzett rommagyar szavazatok számát és arányát, hogy értsük jobban, hogy mi a Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla gondja.

Elnökválasztások első fordulójában leadott szavazatok száma és aránya 1996-2014

Szavazatszám
%
1.
1996
Frunda György
761.411
6.02
2.
2000
Frunda György
696.989
6.22
3.
2004
Markó Béla
533.446
5.1
4.
2009
Kelemen Hunor
372.761
3.83
5.
2014
Kelemen Hunor
329.727
3.47
Azt sugallja a szóvivő, a Kelemen Hunor rossz szereplését – rendre annyi szavazatot szerzett, mint a Frunda György szavazatainak a fele – a szavazók „haszonelvűsége” magyarázza, pedig nem. Kelemen Hunor népszerűtlensége, más összefüggésből is világosan kiderül, abból is ahogy ódzkodik nem általa verbuvált tömeg előtti megjelenéstől, és jó okkal. Kelemen egyetlen összefüggésben sem húzónév, nem képes csak pártja szavazatainak a felét besöpörni. Ez nagy valószínűséggel a mostani szavazáskor is így lesz, ha nem még gyengébben fog szerepelni, de ha cél sincs kijelölve, elbukni sem lehet, következmények nélküli a párt, mert a foglyul ejtett szavazók megengedik.
Egyébként, a szóvivő azzal is ködösít, hogy miért is indul az elnök, amikor egyfajta hagyományra sőt „böcsületre” utal, azt hiszem elfelejtette, hogy a jelszó nem a becsület, amiből kevés terem a mai politikai mezőnyben, hanem a „respekt”, ami viszont indokolatlan és semmihez sem kapcsolódik (ilyesmit kiérdemelni és nem Finkelstein-Habonyosan kikövetelni szokás). Kelemen Hunor azért indul, hogy az első körben Johannisztól és Barnától vegyen el rommagyar szavazatokat és ezzel támogassa a miniszterelnök-asszonyt, akiről, a maga során, az ő főnöke mondta, hogy: „komoly politikusnak tartja”, miután a börtönben ülő Dragneáról is volt elismerő szava. Hát így.

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Elhagyni az etika, a morális és ugyanakkor racionális cselekvést, különösen az ilyen politikai cselekvés területét és eljutni a szenvedélyek beláthatatlan és kiszámíthatatlan területére, sőt másokat is elvezetni oda, a legnagyobb árulás. Árulás még akkor is, ha sokféleképpen igyekeznek legitimálni – manapság, vagy inkább ismételten, leginkább a nemzeti hübrisszel és elfogultsággal ismétlik mantráikat, arról, hogy a szenvedélyek a nacionalista érzelmek, a gyűlölet és kirekesztés világába belépni félnünk nem kell, jó lesz.
És valóban, az elvteleneknek, rövid távon, jó, a carpe diem parancsa működni látszik, csakhogy a valóság – nem az alternatív tények és posztigazságok tükrében keletkező szimulákrum – fölülírja a pillanatot, a szenvedélyek felkorbácsolása a történelmi falig, a teljes csődig vezet. És közben a legitim érdekek vesztődnek el. A populizmus mai formái éppen errefelé, a szenvedélyek, sőt gyilkos indulatok és irracionális (illiberális, nem sokan jelzik, de a kifejezés, ahogyan az a “tusványosi handabandában” megjelenik t.k. az irracionális, a vezér benyomásai, szenvedélyei (lásd fociköztársaság), azaz kénye-kedve szerinti, önkényuralmát jelöli, akkor is, ha “keresztény szabadságként” /sic!/ köszön vissza a napokban) ötletek és személyes elvárások területére vezet.

Ezt viszont sem a korszellem, sem önmagában a populista módon újra meghatározott “nép”, de még a zsarnoki hajlamú vezér sem tudja átvinni, ehhez a különalkukat kötő, pénz-, valamint hatalomsóvár értelmiségre (ellenelit) is szükség van, mint kommunikátorokra, influenszerekre, rezonátorokra. Ezt pedig a lakájértelmiségi és hasonlóan behódolt médiamunkások oldaláról – régi, de elterjedt kifejezéssel – “az írástudók árulásának” lehet és kell nevezni.

Az egész felvilágosult hagyomány azon az alapvetésen épül, ami az állam dolgainak szabályozását és működtetését, azaz a politikai cselekvést illeti, hogy Montesquieuvel fogalmazva megőrizzük a “törvények szellemét”, azaz gátat vessünk a zsarnokságnak, a hatalommal való visszaélésnek. És sem ő, sem az őt követő generációk nem találnak más, erősebb és hatékonyabb, valamint elfogadhatóbb talapzatot a törvényhozásra, az állam, a köztársaság dolgainak intézésére, mint az erényt, ami erkölcsös, kiszámítható és az érdekeknek megfelelő cselekvést jelent (mondjuk így konyhanyelven). És érdemes itt egy rövid kitérőt tenni, mielőtt a politikafilozófiai szcénáról visszatérnék a politikai rögvalósághoz.
Kevés vita folyt arról – mert kétezertízben ennek még nem is volt igazán konjunktúrája, vagy ignoranciából, vagy nem is tudom miért – arról, hogy Orbán az illiberális állam építését nem 2014-ben, annak tusnádi bejelentésével kezdte. Hanem akkor, amikor egy tollvonással, akarom mondani egy alkotmányt helyettesítő (azután hetente módosítható) alaptörvénnyel,  kihagyják a köztársaság jelzőt Magyarország államformájából. Mert –

meglehet kevesen vették/veszik komolyan – de a köztársasági államforma nemcsak általában demokráciát jelent, hanem azt, amit a Nyugat-európai hagyományban liberális demokráciának neveznek és ami az AEÁ esetében szó szerint is republikánus hagyományt jelent!

A ma éppen bukdácsoló, a populista politika széljárásának kitett köztársasági eszme amerikai változata, a demokrácia működésének sajátos formáját jelenti, amelyben a bonyolult dolgokat nem közvetlenül a nép, hanem felkészült és jól informált polgárok által fölhatalmazott (bizonyos értelemben szakértői) csoportok hozzák meg. A képviseleti demokrácia amerikai formája – a köztársasági berendezkedés – szerves és elidegeníthetetlen része a fékek és ellensúlyok intézményes rendszere is (amit Trump, mint „mély államot” emleget (kistestvére a nálunk divatos „párhuzamos állam”), és kiiktatni kíván, egyelőre, és szerencsére, nem túl sok sikerrel). Szóval Orbán már a második miniszterelnöki mandátuma elején megszünteti a magyar köztársaságot és világosan jelzi, hogy minden olyan tényezőt – beleértve mindenféle, de akár csekély –, autonómiával rendelkező intézményt, mely a maga helyén ellensúlyt képezhet hatalmához, be fog darálni, ki fog golyózni, einstandol, egyszerűen megszáll, vagy megszüntet. És ezt teszi a határon túli magyarok minden szervezetével, pártjával és befolyásolható/kisajátítható, kolonizálható intézményével is. Szóval Magyarországon már kétezertíztől illiberális államépítés folyik, mégpedig a köztársasági eszme romjain, és ebben – amint a vezér mondja – „bármi megtörténhet”.

Következésképpen a majdani orbántalanítás első, de összetett lépése, a köztársaság visszaállítása kell, hogy legyen.

Aki nem óhajtja/bírja követni akár ki is ugorhatja a fenti eszmefuttatást, de hasznosnak gondoltam, mielőtt tulajdonképpeni témámra térnék, ami viszont nagyon rövid lesz. Azt mondja az illiberális Magyarország miniszterelnök-helyettese (a valóságban egy közepesnél is gyengébben performáló kis operettszereplő, hiszen csupán marginális kérdésekben, amilyen a hatumák helyzete, a vezér megítélésében, szilikatalinnal, kövérlászló and Co. mellett, henceghet) a tusnádi dzsemborin, hogy márpedig a magyar kormány (Orbán nevesen) anyagilag támogatja az „utódállomokbeli” magyar pártokat. S ha ez netán nem tetszik az utódállamoknak, hát „csókoltatja” őket és punktum. Viszont a dolog ennyivel el nem intézhető, mert egyfelől a lekezelő gesztus a környező államok felé, nem marad következmények nélkül, még akkor sem, ha az uborkaszezonban és fenyegető kormányválságban nálunk még nem robbant. Nem csak a lesajnáló „csókoltatás” (angol nevén a jó öreg f*ck up, olyan mint nálunk Florin Iordache parlamentben fölmutatott középső ujja) a gond, hanem a fennhéjázó anakronizmus, az utódállamozás is, hiszen száz év után nincs a régióban még egy olyan állam, mely magát utódállamnak tekintené/érezné, ha ugyan Magyarország ilyen és nem csak Semjén fővadász víziójában az. Egyszóval a „csókoltatás” még NER nemzetstratégiának is vékony, hát még valós diplomáciának, mely a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének javulását elősegíthetné.
Problémás a külföldről érkező párttámogatás azért is, mert egyszerűen illegális, törvény tiltja, és bármikor kopoghat a nagyarcú politikus barátainál – egyelőre a félig behódolt MPP és az alig lélegző EMNP érintett a Fidesz fiókpártok közül, a fő FfP ugyanis kajánul mondhatja, hogy kulturális-kisebbségi szervezet és nem párt, de hát ez is csak eufemizmus – az ügyészség és az adóhivatal, és akkor?
Mert

az kizárható, hogy a magyarországi fővadász megvédje őket, meg nehéz is törvénytelen cselekményekben pert nyerni, ja, magyarellenességet kiáltani, populista és demagóg szövegeket puffogtatni azt (még) lehet.

Az érintettek hallgatásából úgy tűnik, hogy már az az alapvető immunreakció is hiányzik az itteni politikai osztályból, amivel nemrég még meg lehetett említeni – persze minden következmény reménye nélkül –, hogy

bocs, kedves „anyaországi politikusok”, de ti hazautaztok a kiadós öblögetést követően, a következményeket meg nekünk kell vállalni.

Ma már csend van, illetve Markó Béla, valamilyen régebbi beidegződés (vagy politikai kommunikációs munkamegosztás?) folytán szőrmentén bírálja a „mellészólásért” (sic!) Semjént, csak úgy szordínóban, de pontra nem teszi a nagyarcú és pökhendi „mellészólót”.
Egyszóval most az van, hogy mindenki le van itt sajnálva, akarom mondani csókoltatva van, és aztán azonmód kitört a szabadság, már akarom mondani a nyári munkaszünet. De, hogy egy menő rigmust tegyek a végére: „Winter is coming” („Jön a tél”), és a szénánk egyáltalán nem áll jól, ára lesz a pökhendi, lekezelő gesztusnak. Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, még egy darabig. De egyszer számot kell vetni azzal is, hogy ők és itteni fullajtárjaik, a mai rommagyar politikai mainstream mit tett, hova vezette az egyre fogyatkozó közösséget. És akkor a csókoltatás valami egyébre változik: nagy ára lesz a populista, alt right-os elhajlásnak, kemény és egyszeri, mert nehéz, ha nem lehetetlen, visszautat találni a – politikában különösen fontos – polgári erényekhez.

Hívd fel egy barátod

Az rendben van, ha egy interaktív tévés játékban valaki elakad és lehetőséget kap arra, hogy felhívja egy barátját, aki kisegítheti a fogas kérdés megválaszolásában, de nagyon nincs rendben, ha egy állam valamely hatósága próbál ezzel a módszerrel menedzselni egy tragikus helyzetet.

Történt ugyanis, hogy az Olt megyei rendőrkapitány-helyettes (főnöke, jól megérdemelt szabadságát töltötte), mintegy rutinszerűen, vagy reflexből hívta két barátait, amikor egy elrabolt lány ügyében riasztották. Először a Caracalban és a megyében nagy befolyással rendelkező alvilági barátját hívta segítségért, információkat kiszivárogtatva az üggyel kapcsolatban, azután a megyeszékhely csendőrségét, szintén barátján keresztül „közelítette meg” (csakhogy az már nem főnök az egységnél, ezért a szabályos útra irányította bajban levő „barátját”). Ennél egyértelműbb bizonyíték az állam foglyul ejtéséről (state capturing) talán nem is kell, ahhoz, hogy világosan lássuk: sok esetben (még a nagy visszhangot, sőt társadalmi léptékű sokkhatást kiváltó jelen esetben sem), nincs is procedúra, törvényesen és hivatalosan járható út az ügyintézésre (vagy legalábbis maga a rendőrfőnök sem bízik abban). A korrupciós hálózatok, a klienteláris, „családias” összefonódások fontosabbak a hivatalos eljárások rendjénél, melyek ha léteznek is, kevésbé megbízhatóak a láthatatlan hálózatoknál. Ezért tűnhetett úgy – legalábbis a nyomozás első, a „helyiek” által vezetett szakaszában –, hogy az eljárást a gyanúsított, illetve a mögötte álló láthatatlan alvilágiak „vezetik”, az ők zenéjére táncolnak a helyi belügyesek.

Döbbenet és brutális inkompetencia: a politikai mátrix

Tíz napja van az újságok címlapján és a mindenféle média leadjében a caracali leány-gyermek elrablásának és egyre valószínűbb meggyilkolásának, illetve egy régebbi hasonló eseménynek (ha ugyan további áldozatokra nem derül fény), az alig átlátható tragikus története. Kevés biztosat tudunk a gyilkosság(ok)ról, sem azt nem, hogy hogyan és milyen motivációból történtek, sem azt, hogy magányos sorozat-gyilkosról, vagy „hálózati” ember által elkövetettről van szó, emberkereskedelemmel kapcsolatos, balesetből elkövetettekről, vagy egy őrült magánakcióiról beszélhetünk? Az egymásnak ellentmondó hírek, bulvárjelentések és közönség-, valamint rating vadász, breaking news-ös szalagcímek, bizonytalan hírek és álhírek tömkelege foglalkozik Alexandra szomorú esetével, de eligazodni egyre kevésbé lehet, és ez bizonyára érdekében áll a korrupt rendszernek, melynek szövete ismételten felfeslett. Viszont nehéz elmaszatolni, eltussolni az esetet, mert az elrabolt, megerőszakolt és minden bizonnyal meggyilkolt lány megmenthető lett volna, hiszen többször is sikerült hívnia a 112-es segélyszámot és beszélt is egy operatőrrel, illetve ismételten egy szolgálatos rendőrrel, de a megmentők elkéstek, illetve nem tudták mit kellene tenniük.
Rendőrök és nyomozók, mint mérgezett egerek szaladgáltak a tett vélhető helyszínén, de sem bizonyítékok nem kerültek elő, sem szálak, melyek valahova kapcsolnák a vélhető elkövetőt, az ügy a helyi politika, az alvilág és belügy, valamint rendőrség összefonódását világosan mutatta. Az ügy és nyomozás előbbre nem haladt, egészen addig, amíg a központi szervezett bűnözéssel foglalkozó hivatalt (DIICOT) és nyomozókat meg nem bízták az ügy átvételével és ezzel kivonták a helyi hálózatok befolyása alól.

A helyi politikai-adminisztratív és alvilági maffia összezárását tanúsítja az ügy első szakaszának kezelése, de maga a segélynyújtás megkésése is.

A helyi politikum – élén azzal a Iordache ex-igazságügy miniszterrel és képviselővel, aki egyébként egy rendkívüli bizottság élén lassan két éve igyekszik a bűnözők és volt főnöke javára módosítani a BTk-t és ellehetetleníteni a bűnüldözést, mint az ÁB legutóbbi döntése kimondja, akár alkotmányba ütköző szabályozással is. De a máskor oly vokális Olguta Vasilescu ex-miniszter és craiovai ex-polgármester asszony is – mélyen hallgat. Vajon mindent rendben találnak Caracalban és az egész megyében, vagy még nem hívták fel barátaikat, így nem tudják mivel altassanak? Viszont, mint lenni szokott, jött a politikai felvilág politikai kommunikációja, a miniszterelnök-asszony elsőként igyekezett a félig-meddig az elnök fennhatósága alá tartozó különleges kommunikációs fennhatóságot (STS) azon melegében megvádolni, a hárítás egyben az elnök elleni támadás, alig álcázott formában. Történt ugyanis, hogy a segélyhívást fogadó rendőr hazugságai szerint, azért nem lehetett idejében beazonosítani a megerőszakolt és megkötözve, fogva tartott kislány tartózkodási helyét, mert a kommunikációs hivatal másik két helyszínt jelölt volna meg. A valóságban, mint kiderült, a rendőrfőnök alvilági spanja adott meg két téves címet, mely alvilági vetélytársához vezetett volna, és nem a hivatal.
A hatnapos belügyminiszter szinte azonnal beadta lemondását, amint az ügyre fény derült (az őt megelőző és a rendőrség átpolitizálásában fontos szerepet játszó „iskolai titkárnőből” avanzsált ex-belügyminiszter-asszony még nem szólalt meg az ügy kapcsán), mondandója sem volt a dolgokról. Azután meg

azzal magyarázta a hallatlan, de lelepleződött korrupciót és inkompetenciát a miniszterelnök-asszony, hogy az elmúlt időben (nem téma most, de a bűnözők felmentésének, már börtönben levő pártfőnökének megmentése érdekében folyik két éve a törvénymódosítási kísérletek jórésze, ha nem egyenesen sürgősségi kormányrendeletekkel igyekeztek könnyíteni a bűnözők helyzetét), „túl sokat foglalkoztak a korrupcióval, ahelyett, hogy a bűnözéssel foglalkoztak volna” (sic!).

Semmi meglepő nincs abban, hogy a kormányfő nem érti, amit mond(atnak vele), számára a román nyelvtani és nyelvhelyességi szabályok is nagy kihívásnak bizonyultak nem egyszer, de az igen, hogy szó nélkül tűri még a kritikus nyilvánosság is a hülyítésnek ilyen magas szintjét. Mintha ugyan nem a közéleti, a rendszerszintű korrupcióból, az állam foglyul ejtéséből következne az inkompetencia, valamint az államapparátus, az adminisztráció és a bűnöző alvilág összejátszása, és így az ügyben megnyilvánuló bűnözés. Új ideiglenes belügyminiszter van, aki másik kommunikációs stratégiát hozott, nem nyilatkozik a folyamatban levő vizsgálatokról, és megígér mindenféle vizsgálatot a belügyben, amivel a tévedéseket ki lehetne deríteni és megbüntetni az elkövetőket, a rendszer reformjáról is esik félszó, csakhogy semmi konkrétum.

Kormányozható-e még Románia?

Naiv lenne aki azt gondolná, hogy az állam más területein a korrupció nem ugyanúgy működik, mint a belügynél és az adminisztrációban, legfentebb hatásai ritkábban mutatkoznak olyan egyértelmű reflektorfényben, mint most a borzasztó és sokkoló bűneset(ek) nyomán. Ugyanez folyik az egészségügyben (ez nemcsak a Colectiv tűzeset kapcsán, hanem többek között a giulesti újszülött osztályon történt gyilkos tűzesetben is, stb.) és tanügyben is, még ha ez utóbbi csak később mutatja meg áldatlan hatásait. A közélet minden területén a baráti telefonok hatékonyabbak és célravezetőbbek, azoknak is hatékonyabb lehet, akik nem a rendszer részei, csak szeretnének elboldogulni a rendszerben, mint a hivatalos, a legális út. Lényegében és általában arról van szó, hogy az állam egyre inkább képtelen ellátni alapvető feladatait (a védelmit szerencsénkre nem tesztelik), azokat a funkciókat, melyek a törvényhozástól és alkalmazástól kezdve a tervezés, a szociális és egészségbiztosítás, az oktatás, stb., terén rá hárulnak, mert a korrupciós hálózatok fölülírják a hivatalos procedúrákat. Mert, és ez a dolog esszenciája, a politikai pártrendszer lényegéből fakad az állami/közéleti korrupció, mely – demokratikusnak tűnő választások ide vagy oda – újratermeli a közéleti korrupciót, annak minden vonatkozásával.

Amíg a zsákmányvadász pártok az elérhető, átpolitizálható, adminisztratív funkciókat – félreértés ne essék, úgy a hivatalosan politikai kinevezettekkel működőeket, mind a választottakat, mind pedig az informálisan megszállhatókat –, jövedelem és befolyásszerző eszközöknek tekintik, addig esély sincs a korrupt rendszer lebontására.

(A Romániára is jellemző „patronális politikai rendszer” lényege – ahogyan az Henry E. Hale megfogalmazza, abban ragadható meg, hogy „az egyének, mind a gazdasági, mind a politikai céljaikat, konkrét egyéni jutalmak és büntetések körül, ismereti körük láncolataiban mozogva tervezik meg és nem elsősorban elvont és személytelen elvekés kategóriákban, mint az ideológia hitekben és gazdasági fogalmakban”. A pártok pedig nem a közjó érdekében és valamely program vagy politikai filozófia alapján ígérnek elégtételt tagjaiknak/támogatóiknak, hanem stallumokat és /akár pénzbeli/ jutalmakat lebegtegnek, melyeket a közvagyonból hívnak le, azokon az adminisztratív pozíciókon keresztül, melyeket a választások eredményeként megszereznek).
Kormányzatról, még inkább jó kormányzatról, csak ott beszélhetünk, ahol a közérdek meghatározásában, artikulálásában, azután a megfogalmazott/megvitatott programok menedzselésében elkötelezett pártok és politikai vezetők munkálkodnak. Romániában erről szó sincs és ezért maga a kormányozhatóság (Foucault-i értelemben) került veszélybe, az állami intézményrendszer beomlása, az adminisztráció megbénulása, a politikai/adminisztratív káosz van kialakulóban. Ennek jele, hogy az ország, szinte megyénként esik szét, kerül kiskirályok hatalma, befolyása alá, miközben azok, ahol van valamelyes kompetencia és „legalább jó érzés”, mértékletesség a közjavak magáncélokra való használatában, elszakadnak az előbbiektől. Az óriási regionális és kistérségi fejlődésbeli különbségeket legtöbbször csak a helyi hagyományok vonatkozásában „történelmi tényezőkkel” magyarázzák, pedig a korrupciós hálózatok erősségét, a korrupció mértékét rávetítve az adminisztratív térképre, reálisabb képet kapnánk.

Száz év román magány

Hogy most aztán radikális átalakítások és a rendszer minden részletére kiterjedő reformok jönnének, az teszi valószerűtlenné, hogy a barátokat riasztó rendőr főkapitány-helyettest villámgyorsan nyugdíjba “engedték”, több, mint 11.480 lejes havi apanázzsal (átlagnyugdíj, úgy 1230 Ron. „Kedves vezetőink”, míg funkcióban vannak az állami költségvetést rabolják le, azután meg a nyugdíjpénztárt fosztják ki, „speciális juttatásaikkal”, t.i. az öregségi nyugdíjasok uszkve 98%-a aktív korában eszközölt befizetései alapján kap – alacsony – havi nyugdíjat, a felső tízezer pedig „érdemei alapján” jut átlagban tízszeres, de akár százszoros átlag nyugdíjnak megfelelő apanázshoz), hát itt tartunk.
Az, hogy „A korrupció öl” (ez volt a Colectiv tűzesetet követő országos tüntetések és tiltakozások központi jelszava), nemcsak civil-társadalmi kitaláció, a polgári önvédelem hangja, rögvalóság. Úgyhogy SOS Alexandrák és mindenki, aki a rendszer áldozata, illetve áldozatává válhat, egyedül vagytok/vagyunk és nem látszik a változás esélye sem.

Zsoldosok és hasznos idióták

A kiművelt fő, a pallérozott elme akadálya a populista politikai elit uralkodásának, ezért a megalapozott tudás okkult érdekből, valami megvetendő, lehurrogni való, idegen dologként tűnik föl követőik számára: ez már a szakértelem, a kompetencia leértékelődésének lejtője, ha még nem is a „vége”, mint Tom Nichols azt az USA kapcsán kifejti (lásd. – The Death of Expertise: the Campaign against Established Knowledge and Why it Matters, 2017).
Nichols abból a narcisztikus de téves meggyőződésből vezeti le a szakértelem leértékelődését, hogy amennyiben mindenki egyenlő, a jogait illetően, ugyanúgy egyformán intelligensek és felkészültek lennénk, hogy a vélemények azonos értékűek, mert ahogy mondani szokás mindenkinek van egy belőle. És nemcsak önmagában a tudatlanság válik egyféle erénnyé, hanem az indokolatlan arrogancia is, egy „egyre narcisztikusabb kultúra dühe, mely nem bírja elviselni a leghalványabb utalást sem az egyenlőtlenségre, függetlenül annak típusától”. Ez az alapvetés, melyet a média, annak különösen internetes és interaktív formája exponenciálisan fölnagyít és elképesztő gyorsasággal terjeszt a „populista kétely”-el kapcsolódik össze, mely elitellenességével oda vezet, hogy végül minden biztos, megalapozott, kiérlelt szakértői tudással szemben kételyeket ébreszt, míg az előítéletes és összeesküvés-elméletekre alapozott áltudást elfogad, sőt terjeszt.

A tudás természetének megváltozása

Azt írja egy egyébiránt és saját területén fölkészült pedagógus kolléga nemrég, hogy ő biza nem hisz a klímaváltozásban, mert a „tennap reggel es hideg vót ám”, és egyébként is az egészet csak a háttérhatalmak és titkosszolgálatok terjesztik. Amikor viszont érvelnie kellene állítása mellett, kijelenti, hogy hát nem az alapja a gondolkodásnak a Descartes-i dubito ergo cogito? A különös csak az, hogy egyre többen vallják a kételyhez való jogukat, ha tudományos eredményekről, megalapozott szakértelemről van szó, és mint barátunk teszi, egyáltalán nincsenek kételyeik a konteókkal kapcsolatban. Már ott is vagyunk a szimptómánál, hogy a populista kétely a tudományban – melynek, félreértés ne essék meglehet a maga marginális, azaz szélsőséges esetekben érvényes alapja, mert statisztikailag ugyan sokkal kisebb mértékben mint a „civilek”, de a tudósok is téved(het)nek – az igazol(hat)atlan, megalapozatlan, légből kapott, alternatív tényekre épülő és poszt-igazságokat pufogtató konteókban és előítéletekben való vakhittel társul. A rosszul értelmezett és gyakorolt álkritikai gondolkodás a másik részről mindenfajta kritika hiányával társul, mindenben ellentétesen azzal a régebbi meggyőződéssel és pedagógiai eszménnyel, hogy a tudományos tudás a biztosabb és igazolhatóbb, a jó- vagy rosszindulatú vélekedések pedig kritikai vizsgálat tárgyát kellene képezzék. Úgy hogy meggyőződésem, hogy a közös tudás, az általános műveltség természetében is változás állt be, nemcsak arról van szó – persze ez is lényeges eleme a közéletnek –, hogy a közösségi média, és általában a túl sok információt terjesztő internet és egyéb média a hibásak a tudományos világkép és képviselői népszerűségének lecsökkenése miatt, de megváltozott az elfogadott és működő köztudás, általános műveltség (éljen a brave new google-world) jellege, természete.

A manipuláció mesterei

Márpedig egyre nyilvánvalóbb, hogy a professzionalizmus, a tudományos tudás presztízse csökkent, abból is, hogy mindenféle (párt)propagandának, közönséges manipulációnak, alternatív tényeknek és poszt-igazságoknak bedőlünk. És ehhez nem elég még az internet és a közösségi média világában való – akár céltalan, időtöltésből való – dagonyázás, és az infotainment, a hírek és szórakoztató tartalmak spontán hatása, a manipulációnak, noha gyakran a háttérben maradó, de avatott szakértői vannak. Szervezett troll-központok és think tank csoportok készítik elő és indítják a világhálón és minden más felületen útjukra a legvalószínűtlenebb álhíreket, összeesküvés-elméleteket (nincs is könnyű dolga, ki ilyesmivel foglalkozik, és sikeres), rágalom- és gyűlöletkampányokat.

A populista pártok politikai ténykedésének, a polkommunikáció, a stratégiai közlés kidolgozása, a manipuláció tömeges elterjesztése lett a tartalma. Jobb sorsra érdemes spin doctorok éjt nappá téve dolgoznak a megvezetés és a tudományos világkép leépítésén, azon, hogy mindenféle álhírt és konteót valósnak gondoljon a közönség.

A hitmalmok 24/7 napon működnek, nyomják a közönség elé végtermékeiket, a hamis híreket és kétes tudást, míg minden és mindennek az ellenkezője is „igaz” nem lesz, ebben a manipulált térben: a látszólagos előbbre való a valós, tapasztalati és különösen a szakértői tudásnál, mindent ki kell kezdeni és helyettesíteni populista üzenetekkel, közönséges demagógiával, hitegetéssel. Mérgezett tudás gyárai működnek mindenfele – igazán ipari méretekben a nagyhatalmak rendelkeznek álhír gyárakkal, millió trollal és fizetett zsoldosokkal, akik központi kontroll alatt töltik föl a netre a propagandát –, de ma már Magyarország is térképen van. És, ha az anyaországi kormány és különösen a „kedves vezető” elől jár a populista manipulációban, hát az beindul a határon túli, az oly sokat emlegetett Kárpát-medencei „összmagyarság” (mintha ugyan máshol nem élnének magyarok szép számmal, sőt egyre többen) teljes politikai szcénáján. A legutóbbi rommagyar kampány nacionalista üzenetei jól példázzák a jelenséget, de szerepet játszik a manipulációban az elhallgatás, a lényeges de a hatalomnak kínos témák kisebb-nagyobb botrányokkal, vagy művi botrányokkal való elfödése (jobb híján, jól jön a maga idejében egy kis nacionalista provokáció, temetőfoglalás is), vagy apró ügyek fölnagyítása, komoly problémák lekicsinylése, stb. Szóval ránk nemcsak Bukarestből és Budapestről, (no meg Szentpétervárról, stb.) ömlik az áltudomány, a manipuláció, a fake-news özön, hanem újabban Kolozsvárról is. Kisebbségi helyzetünk még sebezhetőbbé tesz az etno-nacionalista uszításokkal szemben, mert az alapséma, ugye az, hogy „minden rossz, ami román”, és ugyanakkor elfogadóbbak vagyunk a magyar nacionalista propagandával, mert ugye „ami magyar, az csak jó lehet” (mint a megfelelő fake news oldal címe is jelzi).

Hasznos idiótaság, mint társadalmi jelenség

Kerülni szerettem volna a kifejezést (melyet azt hiszem nem kis malíciával tulajdonítanak Leninnek), de kifejező, mert jól lefedi azoknak a tevékenységét, akik szándékuk ellenére tudatlanságból, elfogultságból, tudálékosságból, dühödt frusztráltságból, stb, nem fizetségért és nem megbízatásként, mint zsoldos társaik,

ingyen, s bérmentve szolgálják a populizmus, sőt az alt right érdekeit, mint kommunikációs ügynökök. Igen, itt mindenekelőtt a kommentariátusra gondolok, azokra a „hasznos idiótákra”, akik (és ezt valóban Marx mondta) „teszik de nem tudják”.

Akik felülnek mindenféle manipulációnak, ugranak a fake news-re, szent meggyőződésből terjesztik a konteókat és írtják a szakértelmet, gyűlölik és lenézik, aki többet tud náluk, egyszóval az elitellenesség és tudományos világnézet fizetetlen ellenségei. Ha csak egy napi kommentfolyamot nézünk is megdöbbentő az a frusztráltság és elvakultság, előítéletesség és negatívizmus, nekikeseredett megveszekedettség és fantáziatlanság, amivel a hasznos idióták, a kommentariátus tálalja a történéseket, dekódolja a híreket, terjeszti, többek között, a gyűlöletbeszédet, a mindenféle ellenességet. Hát ezt fizetségért nem is lehetne, vagy hogy úgy mondjam nincs az a pénz, amiért józan-racionális emberek vállalnák. Önkéntesek ők, akik egyébként gyűlölnek minden másfajta önkéntességet és vezérük sugallatára, legszívesebben betiltanának mindenféle voluntariátust és civil szervezetet. De,

ne legyenek illúzióink, a hasznos idióták segítik a populisták hatalomra jutását az USA-tól, Anglián át, Kelet-Európáig és tovább, ők a megágyazói az autokratikus rendszereknek, ők segítik a demokratikus rendszerek leépülését, diktátorok fölemelkedését.

Ahogy tapasztalom a hasznos idiótaság nem fáj művelőinek, sőt egyfajta placebó hatást vált ki: „a beteg kibeszéli (kikommenteli, kidühöngi, kitrágárkodja – lehet választani) magát, a beteg megnyugszik” alapon. Régebbi és újabban netre jött hadak együtt és danolva űzik a végtelen trollkodás, a manipulált beszéd a konteók terjesztését, a háttérbeli zsoldosok felügyelete mellett. Elképzelem, amint Orbán szövegírói, a manipulátorok, a konteók és képtelen ötletek, az alternatív tényekre és világnézetre épülő kommunikátorok hangosan röhögnek, amikor a „népek” értelmezni próbálják agymenésüket, ha a főnök azt találja mondani példának okáért, hogy „keresztény szabadság”. Nem,

hölgyeim és uraim, a keresztény szabadság fogalmának nincs semmi rendkívüli, sőt logikus értelme, töltelékszó, politikai kommunikációs (hazugság) termék, mint régebb az állandó polgározás volt, és amit a kissé megkopott „illiberalizmus” helyett vezetett be a „kedves vezető”,

hogy buta halként ráharapjanak és míg horgon vannak nem foglalkoznak egyébbel, addig is lehet büntetlenül folytatni a „közvagyon magán jellegűvé alakítását”. Olyan a rendszer, hogy önmagát gerjeszti és terjeszti, működtetői/éltetői a hasznos idióták pedig önmagukat és szövegfolyásukat állandóan újratermelik, a hasznos idióták az (autopoietikus) önmagát újratermelő rendszer láncszemei. És nem is kell hozzá más, csak áram, net és billentyűzet, mert egyébként, ahogyan azt Murphy mondaná:

„Az intelligencia mennyisége a Földön állandó, a lakosság száma pedig egyre nő!”

Tartsuk azt is szem előtt, hogy arról sem írtak még angol tudósok, hogy a hasznos idióták a mennybe mennének, kár hagyni, hogy tudatlanul is pokollá tegyék a mi és egyaránt az ők földi életét.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!