Kezdőlap Szerzők Írta Magyari Nándor László

Magyari Nándor László

31 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Félfordulat, összeért, ami egyfelé tartott

Komolyan foglalkoztat az a, gondolom nem csak számomra izgató, kérdés, hogy miért nem képes a Fidesz fiókpárt (és általa az MPP) leválni a PéSzéDéről, sem a Dragnea által vezetettről, sem a nélküle, Dăncilával, sodródóról? És különösen nehéz megtalálni, vagy fölfedezni a reális okokat, vagy legalább megnyugtató magyarázotakot föllelni.
Egyfelől mert, mint minden magára valamit is adó autokrácia – bár itt, úgy tűnik export autokráciáról van szó – a FfP is a sajtó alárendelésével, kiszolgáltatásával és a cenzúra egyre erősödő formáinak bevezetésével kezdte. Mindegy, hogy kívülről nézve úgy látjuk, hogy a magyarországi kormánypárt fölvásárolta a rommagyar médiát, az itteni fiókpártja számára vagy úgy, hogy éppen a FfP alól vásárolták ki a magyar nyelvű médiát, a végeredmény ugyanaz. A rommagyar médiatér ellaposodott, mindenféle kritikai hangot elhallgattattak, csak a fideszkonform szövegelés folyik, az újságírók mikrofonállvánnyá váltak, sőt vannak túlbuzgók – mint mindig –, akik elébe mennek a halovány elvárásoknak is, az elhallgatásban, és mindenféle bírálat „megelőző becsúszással való” leszerelésében, a habonyi-tézisek és összeesküvéselméletek terjesztésében, a propagandagépezet működtetésében, stb. Központi ukázra, mely egyre világosabb, hogy Budapesttől indul, neveznek ki sajtó-menedzsereket, vagy zavarnak el szerkesztőséget, szüntetnek meg lapot, műszakis rúg ki minden magyarázat nélkül tapasztalt és hozzáértő műsorkészítőt, telefonbeszélgetés nyomán lesz főszerkesztő-váltás, politikai árat fizetnek cenzúráért, ott tartunk, hogy fekete-listák léteznek, hogy ki meginterjúvolható és kit nem szabad még mutatni sem, a rommagyar médiában, „mert ilyen a rendszer”, mert tehetik és kuss, stb. stb. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de alig találni ilyent, a cenzúra belső cenzúrává alakult újfent, a fizetett és az önkéntes cenzorok pedig, büszkén pöffeszkednek a konteok és fake news-okra felállított vasnak képzelt trónjaikon. (Mostmár csak a transindex.ro kell „megfelelő kezekbe” kerüljön, és lényegében az erport.ro marad az egyetlen többé-kevésbé kritikus felület még a világhálón is).

Szóval keveset, vagy szinte semmit nem lehet megtudni a rommagyar politika valódi mozgatórugóiról, hogy egy példát mondjak az elnökválasztások előtt bő 3 hónappal semmit sem tudni arról, hogy indít-e önálló jelöltet a FfP, vagy ha nem kit támogat?

Lehet, hogy várják a budapesti jelzést? Érdektelennek ítélik, hogy ki lesz Románia következő elnöke? Várták/várják, hogy a PésSzéDé bejelentse indít-e jelöltet (most aztán előállhatnak, hogy mindannyian a félanalfabéta miniszterelnök-asszonyra szavazzunk)? És nemcsak jelöltről, jelölési rendszerről, vagy támogatandó esetleg nem rommagyar elnök-jelöltről nem hallunk, de semmiféle nyilvános vita, még csak a halovány, amolyan „baráti beszélgetés” sem folyik róla, majd bejelentik, oszt jóestét. És persze elnöki programon sem kell törni fejetlen fejeket, minek az, majd diktálják, hogy milyen kellene legyen egy román elnök, és azt is Budapestről tudhatjuk mi a fő elvárás, hát hogy magyar nacionalista legyen!
Másfelől meg itt különösen van titkolnivalója a hatalomnak: mert akárhonnan is nézzük az együttműködés nem hoz(ott) semmit a kisebbség számára, jó ha sikerül többé, de inkább kevésbé, megőrizni valamit az eddigi „vívmányokból” (példák sokaságát hozhatjuk a magyar nyelvű orvos és gyógyszerészképzéstől, a nyelvhasználati szabályokig, vagy emlékezetpolitikáig); nagyvonalúan odavetett megjegyzésekből tudni, arról is, hogy a FfP hajlandó szembemenni választóközönsége akaratával – t.i. sem a jelenlegi PéSzéDé, sem az elődjei nem voltak népszerűek, sőt közutálatnak örvendtek a rommagyar közönségben – „mert úgyis megvan a többségük és valahova tartozni kell”; minden megnevezett motívum nélkül „adtak még egy esélyt”, a Viorica Dăncila által vezetett kormánynak; vagy mert az „ellenzékiek sem szeretnek” (mármint Kelemen Hunort és Márton Árpádot) mondták, ha mégis szóba állna vagy legalábbis megszólítaná valaki más is a rommagyarokat, azok áruló szekusok, nemde?

Egyszer sem nevezték meg annak okát, hogy a FfP miért megy szembe az EU-s normákkal

az (i)gazságszolgáltatás tekintetében (emlékezhetünk Márton Árpád kirohanásaira, és javaslataira, melyek alig voltak reakciósabbak elvbarátai, Iordache, Nicolicea és társai „pajzán kis ötleteinél”, hogy megmentsék Dragnea pártvezért a börtöntől), vagy miért pengetnek EU-ellenes húrokat, (többek között a kampányban, amit végül megvásárolt Kárpáton-túli szavazatokkal „megnyertek”), képviselnek kisebbségellenes és reakciós álláspontokat (szemem előtt lebeg Kereskényi polgármester csinos kis nyilvános támadása, gyűlöletbeszéde a homofób népszavazás kampányában ortodox pópák „szobrai” előtt), együtt a PSD-ALDE prominenseivel.

Visszatérve eredeti kérdésemre, azt hiszem csak kizárásos alapon, logikai úton levezetve érthető meg a FfP utóbbi években folytatott politikája és különösen az, amit a PSD-ALDE szövetséggel tettek/tesznek, és a dolognak két lényeges összetevője van:

1) A gazdasági maffia képlete

Nincs más magyarázat a FfP viselkedésére, csak az, hogy valakiknek megéri, amit politikai vállalkozókként tesznek. Félreértés ne essék, egyáltalán nem abban az értelemben lettek vállalkozók a ma regnáló rommagyar politikusok, ahogyan az Frederik Barth évekkel ezelőtt (1993) kifejtette, miszerint a vállalkozói szerepkör az etnikai politikán belül azt jelenti, hogy a kulturális adottságokat a politikai osztály – a kisebbség mobilizálása érdekében – a csoport ideológiáját, kollektív identitásának kulturális eszközeivel újrafogalmazza és politikai célokra használja, végső soron, a csoport érdekében (ez folyt úgy 25 éven át a rommagyar politikában). De ami most van az valami egészen más, központi és helyi kiskirályok, egyáltalán nem az egész közösség érdekében, hanem saját- és szűk környezetük (Magyar Bálint „fogadott családjuk”-nak mondaná őket) gazdasági/pénzügyi érdekükben folytatnak gazdasági ügyleteket, profitálnak a kisebbség foglyul ejtéséből, szorult helyzetéből. A legtöbb rommagyar politikus így stróman és ugyanakkor helytartó, kiépítette/építi saját klientúráját, amint az a magyar kormányzat itteni mezőgazdasági befektetéseiből látszik. A klientúra-építés köre Bukaresten át zárul, tehát a PSD védelmi pénzt követelhet és kap is a magyar kormánypénzekből, és ezt a FfP patronálja, illetve közvetíti. Tömören fogalmazva, azt állítom, hogy az előzőeknek megfelelően politikusaink legfőbb kompetenciája egyre inkább a végrehajtói, leginkább közvetítői, strómankodás és pénzmosás képessége, semmivel sem több.
A maffia műveletek piaca nem a látható piaci mechanizmusokat követi (gondolom jókat röhögnek illetékesek, hogy vannak akik holmi – egyébként általuk, csakhogy falból, elterelő hadműveletként – lefektetett pályázati szabályokat próbálják számonkérni), mindent a „keresztapához” (ha kettő van, mint Dragnea bebörtönzése előtt volt akkor a kettőhöz) képest a piramison való elhelyezkedéstől függ. A formális, választott vagy kinevezéssel megszerzett, intézményi státusok sem számítanak (ezért a legfőbb pénzosztó a „papi jó barát”), csak a lojalitás és a „családias közelség”. Csakhogy maffiából – családi, illetve családszerű szerveződése folytán – kiállni nem lehet, mert mindenki „túl sokat tud”, legalábbis a maga szintjén, ahhoz, hogy elengedjék, ahhoz, hogy ne tekintsék potenciális zsarolónak.
A Budapest-Bukarest közötti alvilági business Dragneára, Tăriceanura és tsaira volt kalibrálva, távozásával zavar keletkezett, de nem akkora, hogy a FfP-t elengedjék, hogy új helyet, esetleg új partnereket kereshessen magának. Nem mellesleg az ellenzéki pártok, és főként az újak az USR-PLUS átlátja a dolgot és nem is hajlandó beállni következő csendes maffia-társnak, ez fölöttébb bosszantja vezéreinket.

2) Maffia-politika

A teljes rommagyar politikai osztály a budapesti illiberális-modell közvetítője a bukaresti hatalom fele, transzmissziós szíj szerepet vállaltak, politikai strómanjai Orbánnak, és ezt takargatni kell. A háttéregyezmény maffia-szabályok szerint lettek megkötve, a FfP-nek semmiféle önállósága, szava vagy beleszólása nem volt a dologba: kettős kliens, mindkét irányba – Bukarestnek és Budapestnek is – kiszolgáltatott, térden állva és előrenyújtott tenyérrel, a senkiföldjén, szétszakítva és megalázva, mindenütt. Nagyjából ez a fókusz jelöltetett ki és működik ma is, miután a bukaresti vezér börtönbe vonult, a maffiából nem lehet csak úgy kiszállni, túl sok a közös titok, az elhallgatni, eltakarni való, a szálakat el kell varrni és ez időt igényel.
És nem is a gazdasági ügyletek a legveszélyesebbek, hanem a politikai korrupció, a fertő, amiben a rommagyar politikai osztály többé-kevésbé kényszeredett mosollyal dagonyáz, közelegni látszik a rommagyar közösség teljes lezüllesztése.
Meg lehet ezt még fordítani?

Temetőt győztek – Úzvölgy

Ismét ott győzött a politikai osztály – a román, a magyar és a rommagyar egyaránt – ahol mindenki veszített, ahol nem lehetett és nem lehet nyerni. „Így megyen ez” a látszatok világában, a reality show bevett kulisszái között. Bravó! És vissza a hétköznapokhoz, a reális világhoz, ahol semmi meg nem oldódott (sőt, a helyzet egyre rosszabb), és azokhoz, akiknek csak veszíteni valójuk volt és van, hasonló „győzelmek” miatt (is).

A kudarc új neve az alternatív győzelem,

amit a román és a magyar hatalmasok elnyertek, és a veszteséggel felérő győzelem, minden bizonnyal, eszkalálódni fog és igen könnyen kiszélesedő etnikai konfliktust okoz(hat), a rommagyar közösség terhére.

Miért nem lehet győztest hirdetni az úzvölgyi temető-botrány végén? Mindenekelőtt a kontextus miatt, az miatt a keret miatt, amiben az események lejátszódtak és folytatódnak. A megmozdulás valójában csak fedőakció, mely sok mindenről igyekszik elterelni a figyelmet, minden csak nem megnyerhető, és a fennálló keretben megoldható kérdés.

Temetőkép, politikai (kis)vállalkozókkal és futballhuligánokkal

Biztosan nem volt véletlen az időzítés, és az is egyértelmű, hogy többé-kevésbé kiagyalt forgatókönyv szerint, előkészített és levezényelt akció-sorozattal állunk szemben. Viszont végül mindenki számára kudarcot hozott, ami történt (és a folytatás is ilyen lesz, egyelőre), mert a reális valóság nem hagyja magát elfödni a reality show kulisszái által még akkor sem, ha módszeresen megtervezik a színjátékot, kiválasztják a szcénát és mindenki klasszikus szerepét, jól bevált alakoskodását hozza. Mindenki megpróbálta a kampányban is használni, de szemmel láthatóan kevés sikerrel, azokat a tömegjeleneteket, melyeket egy távoli kis első (és második) világháborús katonatemetőben adtak elő, ott ahol a madár sem jár, éneklő helyi kiskirályokkal, ortodox pópákkal és focihuligánokkal, zászlókkal, csendőrökkel és gyűlölettel, ahogy már kell egy magára valamit is adó kosztümös bohózatban, mert a rendes föltámadás az most is elmaradt, ugye. És nemcsak a hőbörgő, fenyegetőző, trágárkodó huligánok, hanem az ájtatoskodó politikusok is nevetségesek voltak (a kovásznai kiskirály éppen azt magyarázta újságírói kérdésre, és megnéztem megállta nevetés nélkül, hogy „azért van ott, mert kihelyezett megyei tanácsülést tart” éppen ott és akkor. Mondjuk ugyanígy avatott ő már Schweighoffer állomást Rétyen, társával, aki ma már „orbánviktorvédelmét” élvezi), ahogy elvonulva győzelmet kiáltottak.

Azután május 26 következményei, melyek egyrésze még nem kifejlett és ezért alig tapasztalható, az esemény utóéletére is rátette bélyegét és sajnos nem lezárta, hanem az etnikai konfliktus eszkaláció felé vitte a dolgot. Azt állítom tehát, hogy az úzvölgyi katonatemető politikai rendezése elmaradt, sőt a mobilizálással el is indították a román-magyar konfliktust egy etnikai alapú, eszkalálódásra képes körúton, és ennek lesznek még negatív következményei: a kalandorpolitika haszna.

A szélesebb kép: Ajrópa

Márpedig az EP választások eredményei lényegében – minden ellenkező híresztelést megcáfolva –, a liberális demokrácia, az integrációpárti politikai pártcsalád megerősödését hozta és a nemzeti-populista, szélsőséges, szuverenista, EU-ellenes pártok gyengültek, és főként szétaprózódtak, magyarán: az inga szélsőjobbról (alt right felsőről) elindult visszafele. Az EU pártiság győzött, a mélyebb integráció irányába történt elmozdulás, a kontinens minden sarkában, különösen a nyugati magországokban és az elhajlók nagy pofont kaptak. A nemzeti illiberál dögledezik Európa szerte, Dragnea börtönben, Strache botrányosan bukott, Salvini sem érzi jól magát botrányos orosz afférja miatt; és Kaczynski is vészjósló ősz elé néz. Egy, csak egy helikopter van Orbán, aki viszont bármennyire is alternatív politikai kommunikál, végzetessé válható csapdába esett. Lehet gyávázni Webert, és tétovának gondolni Merkelt, de az EPP Orbánt mégiscsak kelepcébe csalta a felfüggesztéssel és élesen elszigetelte Európában (otthoni sorsa még nem fordult az utolsó lejtőre, de ez is jön, minden bizonnyal). Nem is kell semmit tegyen az EPP, az idő a nyugatiaknak, az EU-pártiaknak dolgozik, Orbán mai elszigeteltségében, teljesen „béna kacsa”, semmiféle ráhatása nincs az európai folyamatokra, árnyékként kóvályog az európai politikai prérin. Világos, hogy személyisége, természete, valamint az autokrata, indulatos harcos habitusa előbb utóbb oda viszi majd, hogy megelőző csapásként „önként” lép ki az EPP-ből és akkor?

Bukarest és Budapest között, a szék alatt

Az új Bukarest-Budapest csörte, mint lenni szokott döntetlennel ért véget, ökölrázás és ájtatoskodás ide vagy oda, ez a meccs megnyerhetetlen, viszont. Jól jött kampánytémaként és mobilizáló eszközként használt, szimulált konfliktus, a hatalmi pártoknak, ideértve a Dörmönesti tanácsot és polgármestert is, akik az ALDE-nak akartak kis nacionalista felhajtóerőt szerezni, valamint a FfP-nek is feküdt egy kis magyarkodáshoz, melyet a magyar kormány tudvalevőleg támogat és mindenki úgy gondolta: csak a cirkusz mozgósít a választáson. (A lemenni kutyába szlogen, az etno-nacionalista uszítás és mobilizálás, jó kiindulópontja volt a botránynak). Nos, a politikai hozadék elmaradt, mert Kelemen későn és kényszeredetten ugyan, de bejelentette a PéSzéDétől való válást, csakhogy a vadházasság maradt, és azt hiszem elszámolta magát azzal is, hogy Dancila és tanácsadói lenyelik a békát és elengedik a FfP-t, de a maffia-törvények másként működnek. Amikor a kormánypártok létrehozták a választási csalást kivizsgáló parlamenti bizottságot, nemcsak saját választási kudarcuk „enyhítésére” gondolhattak, hanem arra is, hogy ideje az FfP közismert szervét megszorongatni, hiszen az a kölcsönszavazatokkal nyert választást és ez bármikor leleplezhető, ezért marad a vadházasságban. Biztosan sokan felfigyeltek arra, hogy Kelemen bejelentette, hogy szervezete és ő maga, aláírja a népszavazást megerősítő, Johannis által kezdeményezett (ellenzéki) protokollumot, és aztán mégsem írta alá (ha valaki nem vette volna észre a háznyi hazugságot érdemes utánakérdezni, ezt persze a behódolt sajtó sem erőlteti, de attól még tény). Az úzvölgyi akcióval kapcsolatos politikai maszatolásokra is ez a felemás viszony tette rá bélyegét, Kelemen mondott egy bődületeset (lényegében, hogy az ottani huligánkodás „megmutatta a románok valódi arcát”, csakhogy az ottani képekhez hasonló vágóképeket bármelyik országban gyűjthetünk, mutogathatunk, mert futballhuligán, mindenfele terem, és ez biza az egyik arca az angoloknak, lengyeleknek, sőt horribile dictu a magyaroknak is), s aztán kis védekezés, magyarázkodás után, hagyta, hogy az éppen leváltott Melescanu és Szijjártó „verekedjenek meg”.

Collateral damages, etnikai feszültség, mely marad

Megpróbálom, nagyon röviden, vázolni, hogy miért vált etnikai feszültség és potenciális konfliktus-forrássá az, ami lényegében, kampánybohózatként indult, de amiben minden kellék megvolt, hogy kiszabaduljon egy világvégi határvidék szűk keretei közül.
A román-magyar konfliktusok gyökerénél, jószerével mindig és mindenkét oldal térfelén, történelemhamisítási gesztus, politikai értelemben pedig, emlékezetpolitikai versengés, úgy mint „függetlenségi/felszabadító” harc áll. Vagy, ha másképpen közelítjük meg a „másik” el nem ismerése, kiközösítése lebeg, kimeresztett szemek mögött. A történelemhamisítás legkevesebb két momentuma, hogy a jelenlegi (hatalmi) viszonyok, fogalmak és víziók szerint, a múltba visszavetítve a jelenleg regnálók nézőpontját, „írják”, tanítják, azután meg fogják föl és élik meg saját megszemélyesített etnicizált és örökös birtoknak tekintett (etno-genetikai és antropozófiai) historizált story-jukat. Először van a fényes jelen, azután igyekeznek hozzá fényes múltat, legitimitás biztosító előtörténetet szerkeszteni.

A „románok” úgy tesznek, mintha a reális/faktuális történelem nem létezett volna, mintha az úzvölgyi határ nem lett volna határ, melynek innenső oldalán nem ők uralkodtak. A nemzeti/állampolgári hovatartozás narratívái mára már az etnikai, az eredet- és névvizsgálat narratíváivá minősültek vissza. Mert persze, hogy harcoltak „románok” a K und K seregben, csakhogy ők egy másik (nem a román) állam zászlaja alatt, annak polgáraiként tették, másképpen voltak románok, vagy ortodoxok, esetleg görögkatolikusok, mint a mai, egyébként jellemzően a helyszínen zsoldosként megjelenő, fociultrák azok.

A „magyarok” meg úgy tesznek, mintha ez a határ ma is létezne, mintha nem is lenne érdekes a „rövid” százéves történelmi jelen, hanem csak az azt megelőző „ezerév”. A „kisebbségi magyarok”, arra tesznek kísérletet, hogy a „fényes” múltbeli eseményeket és az akkori hatalmi viszonyokat, a mai „harcaikban” hasznosítsák, legitimálják követeléseiket, mindenekelőtt éppen azt, amit a másik fél tagad, elismertetésüket próbálják ráépíteni megelőző korok hatalmi viszonyaira való hivatkozással.

És közben mindkét fél szorong, szorongásának alapja pedig nem a múlt, vagy annak (darabkájának) kisajátítása, hanem a jelen és a jövő, sőt, hogy van-e közös jövő? Ebben az országban, ebben az ezredben, ebben az Európában, vannak-e reális és távlatos, a múltat feledtető, a konfliktust föloldó tervek (jó megengedem, mert divatosabb, közös projektek)? És minden olyanféle föllépés és konfliktus, amilyenek a temetőbeli jelenetek is voltak, távolabb visz a potenciális közös projektektől, főként abban a környezetben, ahol egyik félnek sincs jövőképe (hogy is mondta a bölcs Seneca: „Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja melyik kikötőbe tart”).

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat megnyerni végül is nem lehet. Átírni és gyújtóanyagként hasznosítani a történelmet, barbár eljárás, a decivilizációs korszellem sajátja, megérteni, kibeszélni, lezárni, a civilizáció útja.

Marosvásárhely jobban teljesít

Azért nehéz Marosvásárhely politikai életéről átfogó és ugyanakkor konzisztens, részletes, egyszóval hiteles képet alkotni, mert a) a város politika-földrajzi, illetve szubregionális helyzete bizonytalan; b) a város etnikai összetétele két hullámban is drasztikus változásokon esett át, ami bizonytalanságot, kollektív identitásbeli, illetve hatalmi zavarokat okoz(hat); azután, de nem utolsó sorban, c) a vásárhelyi politika az elhallgatásokon, a háttérmunkán, az átláthatóság hiányán alapszik, vagyis kilencven után – és a “félrekezelt” Fekete Március-t követően – soha nem nyíltan, hanem mindig a háttérben, a legbefolyásosabbak háttérmunkáján keresztül, láthatatlanul zajlott; és d) végül mégiscsak a politikusok és csatolt részeik csinálják a politikát, Vásárhelyen is.

Székelyföld, mely non coronat, vagy valami nattyon sajátos hely?

Marosvásárhely földrajzi és politika-földrajzi elhelyezkedése ellenére hosszú ideig (egészen az autonómnak mondott tartomány, és a rajon-rendszer fölszámolásáig) Székelyföld fővárosaként fungált és úgy is tekintettek rá nemcsak lakói (a közvélekedéssel ellentétben, nem kis mértékben voltak máshonnan beköltözöttek, akik aztán fölvették a “helyi pózt”, a törzsökösség gesztusait), hanem a régió többi, kisebb településének lakói is. Elsőbbségét – méreteinél, kulturális, gazdasági és adminisztratív, stb., súlyánál, fogva – egyetlen, jóval kisebb székelyföldi város sem fenyegette, csakhogy a “régi szép idők”, már a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, nem kis mértékben tudatos/tervezett központi beavatkozásra, odalettek. Amikor a két kis “székely megye” saját megyeszékhelyet kapott mindazokkal az intézményekkel, melyek ezzel jártak a Ceusescu-érában, maguk kezdték centrumnak érezni saját magukat, még ha hagyományaik nem is voltak meg ehhez (Csíkszereda és Székelyudvarhely versengése ismerős és az is, ami azután a két várost két irányba vitte, Sepsiszentgyörgy viszont senkivel nem kellett versenyre kelljen a kis megye fővárosi címéért, Vásárhely ezekből a játszmákból kimaradt). Minden esetre a “székelyek” vigyázó szemüket már nem Vásárhelyre vetették, és ezzel a marosmenti város sok szempontból, fokozatosan, de 25 év távlatában egyértelműen elveszítette hátországát, sőt, akár el is szigetelődött a t.k. két (és fél) megyére korlátozott, csupán informálisan létező, Székelyföldtől. A folyamatnak az etnikai arányok betelepítéssel és az újonnan beköltözötteknek nyújtott “titkos előnyök” (ilyen persze Csíkszeredában és Szentgyörgön is történt, kisebb mértékben) általi megváltoztatása húzódott a hátterében, aminek programatikus voltára csak kilencven után derült fény.

Marosvásárhely tehát, elmozdult a mentális térképen, mégpedig a centrum-pozícióból a periféria fele, egy olyan térbe, ahol már nem kapcsolódott szervesen tágabb hátországához és egy másik nagyobb város vonzáskörzetéhez került közel, viszont nem tudta fölvenni a versenyt Kolozsvárral, leginkább az itteni egyetem jelentőségének megnövekedése okán.

Kis kitérő, de fontos, hogy akárhányszor hangoztatják a vásárhelyiek, hogy a “legnagyobb magyar közösség” ott lakik, ez ha az állandó lakosok esetében statisztikai tény is (Vásárhelyen, mintegy 58 ezren mondták magyarnak magukat a legutóbbi népszámláláskor, míg Kolozsváron csak ötvenezren), nem sokat hoz a konyhára. Mert Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, nem tetszik ez a, mintegy 15 ezer, fiatal, dinamikusabb, színesebb, “érdekesebb”, urbánusabb, pezsgőbb meg vidámabb, stb., populáció, ugyanakkor láthatóbb és befolyásosabb, nagyobb súllyal bír, mint a vásárhelyi elöregedő magyarság megfelelő aránya. Ráadásul az egyetemek fölfutása – itt a számbeli gyarapodás mellett a jelentőségük megnövekedésével is számolok – azt a benyomást kelti, hogy a kolozsvári magyarság, a jelenlét, a részvétel erősödik, a stagnáló/csökkenő részarány mellett is.
Kis kitérő, de fontos, hogy akárhányszor hangoztatják a vásárhelyiek, hogy a “legnagyobb magyar közösség” ott lakik, ez ha az állandó lakosok esetében statisztikai tény is (Vásárhelyen, mintegy 58 ezren mondták magyarnak magukat a legutóbbi népszámláláskor, míg Kolozsváron csak ötvenezren), nem sokat hoz a konyhára. Mert Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, nem tetszik ez a, mintegy 15 ezer, fiatal, dinamikusabb, színesebb, “érdekesebb”, urbánusabb, pezsgőbb meg vidámabb, stb., populáció, ugyanakkor láthatóbb és befolyásosabb, nagyobb súllyal bír, mint a vásárhelyi elöregedő magyarság megfelelő aránya. Ráadásul az egyetemek fölfutása – itt a számbeli gyarapodás mellett a jelentőségük megnövekedésével is számolok – azt a benyomást kelti, hogy a kolozsvári magyarság, a jelenlét, a részvétel erősödik, a stagnáló/csökkenő részarány mellett is.
Nincs helye itt a részletes kifejtésnek (jó elemzések is születtek a témakörben), csak arra reflektálnék, hogy Vásárhely térvesztése, és az ebből adódó identitásbeli – politikai vonatkozásban is megfogalmazható – frusztrációja jóval kilencven előtti.

A helyi politikai és kulturális elit, és egyáltalán a magyar lakosság térvesztését, az etnikai arányok hátrányára való megváltozását, olyan traumaként élte/éli meg, mely bénítólag hat, a kilátástalanság képzetét kelti, ami az el-, illetve kivándorlást motiválja, a maradókban pedig a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzetét.

És erre a lehangoló közhangulatra jött kilencven Fekete márciusa, a nyílt és brutális etnikai konfliktus, felemás kimenetellel, máig föl nem dolgozott, ki nem beszélt és ki nem hevert traumáival, és az elvándorlási hullámmal, mely azt követte.
Ha Vásárhely politikai klímáját akarjuk megérteni, ez az a háttér, amely előtt a politikai szcéna aktorai eljátsszák, szó szerint, kisded játszmáikat, amelyen az etnopolitikai vállalkozók, mint saját birtokon, űzik több-kevesebb lelkesedéssel, és egyre kevesebb sikerrel, a politikai business-t. A vásárhelyiség újrafogalmazása helyett viszont, a helyi magyar politikai osztály abban érdekelt (és a helyi román is), hogy a bizonytalanság fönnmaradjon, hol a székelyföldi “ellenállás” fellegvárát játsszák, hol a fogyatkozó etnikai kisebbség frusztráltságára apellálnak, így teljes a manőverezési lehetőségük (érdekes látvány és élmény ez a kettősség kültéri ünnepeken/vonulásokon, ahol láthatóvá válik, kilencventől egészen napjainkig, ahol a helyiek hol dacos és büszke székely fővárosbeli zászlóvivőkként, hol frusztrált, hátrányos helyzetű kisebbségként vonulnak, ha egyáltalán részt vesznek. Az ilyesféle rendezvények – lásd. Székely vértanúkra való éves megemlékezés – jól mutatják, hogy a vásárhelyiek a székelyfödi “újnacionalista” diskurzusokhoz nem kapcsolódnak szívesen és tömegesen, de a Fidesz által kiépített etnonacionalista vasfüggöny mögé sem sorolnak be, vagy legalábbis felemás módon viselkednek ezekben az ügyekben is). Ennek a zavaros és homályos politikai szcénának a fenntartása diktálja egyfelől a sajátosság, az excepcionalizmus fenntartását, erősítgetését és újratermelését, mely napirenden tartja az etnikai, politikai, kulturális, egyszóval identitásbeli zavarokat és frusztrációkat, nem engedi a traumák feldolgozását, legalábbis kollektív szinten nem. Azt állítom, hogy egy új “vásárhelyiség” kialakításának legfőbb akadálya az elitek, és főként a politikai elitek ellenérdekeltsége, mely elhúzódó identitászavarokat okoz.

Helyi (és központi) háttérhatalmak és a borzasztó politikai osztály

A vásárhelyi etnopolitikai vállalkozók a kilencvenes drámát követően, a megváltozott körülmények között, tehát kezdettől fogva, úgy látták és látják ma is, hogy a titkolózás, a ki nem beszélés, az etnikai összezárás/elzárkózás, a frusztrált befele fordulás a helyes út. A kulisszák mögötti politizálás, az át nem látható viszonyokat és a kamarillapolitikát, stb., azok a frusztrációk és a tehetetlen kiszolgáltatottság tették elfogadhatóvá, melyek a vásárhelyi közösséget (mint fentebb, utalásokban jeleztem) két generáció óta érték. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy nem volt egyetlen olyan választás, illetve és pontosabban jelölés és leváltás sem az elmúlt harminc esztendőben a vásárhelyi politikai életben, mely ne lett volna botrányos, a háttérből manipulált, átláthatatlan és kifogásolható. A demokratikus eljárások iránti nyitottság soha nem vált normává (személyes emlékem, hogy a vásárhelyi politikai mainstream volt az, aki a leginkább ellenállt, még a kilencvenes évek közepén, a belső pluralizmusnak, az átláthatóságnak, és fúrta meg a “belső választások” ötletét. Vásárhelyt mindig érvnek számított a magyar politikában, ha valaki azt a soha be nem fejezett mondattöredéket vetette be, hogy “… but, the Romanians…”, s ez aztán perdöntő is volt, vitának nem volt tovább helye), a politikusoknak mindig jobban megfelelt a háttéralkuk és el-, meg leköteleződések hálózatában való ide-oda mozgás, mint bármiféle áttekinthető politikai játszma.

Ez a homályos, és botrányos játszma jellemzi a helyi román politikai elittel való versengést, illetve – a leginkább titkos paktumokon, keresztzsarolásokon keresztül működő – összjátékot, a viszonyok egyértelművé tétele helyett.

Jellemző módon a vásárhelyi román politikai mezőny is etnikai alapon koagulált és nem volt képes pluralizálódni, artikulálni még a különböző helyi “román” érdekeket sem, beilleszteni a helyi politikába a román szavazókat, és kialakítani egy működőképes “román vásárhelyiséget”: a magyar mátrix szerint, annak tükörképét hozta létre. Vásárhelynek egyáltalán nincs közös román-magyar látható politikai tere, nincs sem multikulti, sem gazdasági/politikai érdekeken alapuló “helyi politika”, melyben mindkét etnikum otthon lenne (valami ilyesféle tér – ismét csak a multikulti egyetem mintájára, abból kiindulva – épülget Kolozsváron), az ilyen jellegű kezdeményezések (fesztiválozások, kirakatrendezvények, stb., tisztelet a kevés kivételnek), nem válnak még ideiglenesen sem hagyománnyá, nem képesek beágyazódni.
Egyfelől zavar volt abban is, ahogyan a “központiak”, akik egyben “helyiek” voltak (vásárhelynek aránytalanul nagy súlya volt a szövetség, a magyar párt vezetőségében az első húsz esztendőben, nemcsak formálisan, hanem az informális hálózatokon keresztül is), beleszóltak és ugyanakkor negligálták a helyi politizálást. Ismerős a képlet, hogy a pedagógusoknak van legkevesebb idejük/kedvük saját gyerekeik nevelésére, hát így jártak el a vásárhelyi központi politikai aktorok, saját szűkebb pátriájukkal. Ha Erdély szinten kialakult egyfajta munka-, illetve hatalommegosztás a központi vezetők és a “vidéki terminátorok” (idézem a főideológus szavajárását), helyi vezetők között, még ha akadozva is, tisztább/átláthatóbb helyzetet eredményezett (persze a Székelyföld itt is kivétel, ahogy Hargita megyében három szervezetnek kellett kialakulnia a belső ellentétek és a legfőbb helyi kiskirály manőverezési lehetőségeinek növelése okán), mint a vásárhelyi átláthatatlan mátrix.
Másfelől meg ott a borzasztó politikai osztály, fönt a hatalmaskodó kiskirályok, a központi hatalom oszlopos tagjai, fél lábbal “otthon” másikkal Bukiban, sőt a nagyvilágban, volt, és a háttérből ma is regnáló, nagymuftik és lent a klienseik, a sokszorosan kontraszelektált, megfeleléskényszertől, sőt politikusi paranoiától szenvedő, közben kiábrándult és meghasonlott, vazallusi szerepét megunt, de nagyra vágyó “helyi” politikusok. S nem világosak a följutás normái, ha ugyan vannak, az oligarchák nem engednek semmiféle átláthatóságnak, túszul ejtették a médiát – cenzúráznak, és leginkább a kérdezés lehetőségét fojtották el – és silenzio stampa van mindenféle közéleti diskurzus számára: igen, már kérdezni sem szabad. A klienteláris rendszer, mely a háttérből, a homályból, rejtett hálózatokon keresztül uralkodik egy-egy időpontban és látszólag olajozottan működik, de.

A demokratikus szabályok hiánya miatt, a hatalom mindenféle átörökítési kísérlete kudarcot vall, és nem is lehet ez másként, mert az utódlás megoldatlan és megoldhatatlan, a jelenlegi rendszerben. Olyan a vásárhelyi politikai szcéna, mint Kafka kastélya: bevehetetlen, mert abszurd.

Most ott tart a klienteláris játszma, hogy a Fidesz helyi fiókpártja semmilyen kontrollal sem rendelkezik saját kinevezettjei fölött, nem képes visszahívni a renitenskedő, a szabályokat nyíltan fölrúgó alpolgármestert és tanácsost, miközben önként válnak meg mandátumuktól, más magyar tanácsi képviselők (többek között a volt “közös” polgármester-jelölt is), és többen, listán következők, nem vállalnak megüresedett mandátumot. De már a városi szervezet is fölszámolásra/bedarálásra került, politikai paranoiában szenvedő (egyszer talán ki is pakol a dolgok állásáról) elnökét pedig “Bukarestbe ösztrakizálta” a háttérből irányító oligarchák lelkes/láthatatlan csoportja.
Következtetés nincs, hiszen egy folyamatban levő botrány és kudarcról beszélek és az minden bizonnyal folytatódni fog. Az éppen elmozdított városi pártvezető mondja, hogy az alpolgármestert nem lehet eltávolítani, a helyzetet kezelni, mert: “Borbély László tette oda, nem én!” Ahol a háttérből hatalmaskodó politikai machinátorok tesznek oda, vagy vesznek le embereket a politikai palettára/ról, ott “Vásárhely van”, pedig Vásárhely többet érdemelne.

Választást nyertek

Az elfideszesedett (a kifejezést az elkövetkezőkben konkrét tartalommal fogom kitölteni, mert ez adja a keretét, a rommagyar politikának) rommagyar politika betáplált és előrelátható kudarcainak kora köszöntött ránk, mely kiterjedt az összes olyan témára, melybe a politikai mainstream belekeveredett. Mondom belekeveredett – mert a rommagyar pártok kezdeményezőkészsége, napirend-kijelölő képessége mára lenullázódott –, mint kocsmai verekedésbe szokás: valahogyan.

A Fidesz-fiókpárt(ok) (rövidítve: FfP) sikeresen túszul ejtette/ték, azzal együtt zsugorodó közönségüket, viszont formális legitimitásuk, de facto hiteltelenségük miatt, nem önálló politikai színpadot, hanem a túszejtő és a túszul ejtettek köré húzott falak közötti zárt teret hozott létre. Ebben az egyre szűkebb körben, a politikai homokozó kulisszái között, körbe-körbe futkosva próbálják a róka fogta csuka meséjét eljátszani, szembekötött, fül- és orrbefogott nézőik épülésére, egyre inkább saját maguknak. Abszurd közjáték, melyhez az értelmiség jórésze is “adja a nevét”, már úgy értem főként mély hallgatással, az egyéni különalkuk ideig-óráig védelmet nyújtó ketreceinek elfogadásával, zsoldosokként. A kép kiegészül a kommentariátussal, a hasznos idiótákkal, akik “ingyen, s bérmentve”, rögeszméik hajkurászásának élményéért, rezonálnak populista szólamokra, kitöltve, főként a szájbert. Szóval csupa móka, s kacagás, vagy legalábbis tragikomédia, melynek vesztesei leszünk mindahányan és nem utóbb, mint előbb.
Öt rövid felvonásban igyekszem megragadni a közjáték lényegét:
1. Választást nyertek
2. Vásárhely jobban teljesít
3. Temetőt győztek
4. Félfordulattal maradtak a PéSzéDével
5. Zsoldosok és hasznos idióták, mint rezonátorok

Választást nyertek

A nagyobbik rommagyar FfP, az EP választások “nagy nyertese”, de érdemes többes szám harmadik személyben fogalmazni, mert közösségi haszon csak nagyon áttételesen, majd, ha … alapon, egyszer majd…, és ha minden igaz, lesz. Minden esetre lett két EP-mandátum, bár mint bizonyítani próbálom, megfizethetetlen áron, egyelőre hitelben, és csupán a hitelezők pillanatnyi zavarának köszönhetően – Dragnea börtönben, Orbán az európai politika partvonalain kívül hadonászik – a kamatos kamat még nem látszik, de a behajtó-fiúk előbb-utóbb megjelennek a színen, és az adósnak fizetnie kell, még a gazdaságinál is keményebb, politikai-korrupciós piac szabályai szerint.
A FfP két helyről Bukarestből és Budapestről is kölcsön kért, hogy túszul ejthesse választóit, illetve bianko mandátumot szerezzen két képviselőjének, viszont a kölcsön rövid lejáratú, magas kamatozású, és lényegében vazallusi, kétszeresen kiszolgáltatott, helyzetbe hozza a kölcsönkérőt. A maffia-szabályok, melyek a politikai korrupció világát szabályozzák kegyetlen törvények, és két típusból állnak, egyfelől kölcsönök, le- és elköteleződések hálózatát termelik, ahol az erősebb – a keresztapa és hadnagyai – vazallusi pozícióba szorítják a kölcsönkérőt, másrészt az egész akció elrejtésére kitalált vendetta szabályai érvényesek. És a politika, különösen a médiapolitizálás korában, nehezen bír „titkot tartani”, a korrupt akció elrejtésére való igyekezet, a befektetett energia, többe fájhat, mint maga az egész akció megszervezése, a vásárló kiszolgáltatottá, politikai értelemben zsarolhatóvá válik. Ez pedig gúzsba köti, tehetetlenné teszi a tartozót, megalázó és abszurd helyzetekbe hozza, rossz éjszakákat és rémálmokat szül.
Nem csak egyszerű szépséghiba, hogy a) párton kívüliek szavazatainak megvásárlásával sikerült a bravúr; és, hogy b) az így elnyert formális legitimitást nem sikerül (nem sikerülhet) reális, azaz köznapi értelemben vett bizalommal, feltölteni; az igazi botrány az, hogy a szavazatvásárlással egy időben c) az eltúlzott és az EP-ben egészen nyilvánvalóan teljesíthetetlen kampányígéretek és etnonacionalista propagandaszövegek tévútra vitték a domináns politikai diskurzusokat. Úgy pozicionálták az FfP-t, hogy abból a helyből képtelenség reális problémákat fölvetni és megoldani, sőt még a business as usual-hoz, a köznapi politikai menetrendhez visszatérni is problematikus.

a) A jéghegy láthatatlan része

Tényként tudható, hogy az FfP gyanús ügyletek és befolyások nyomán, olyan plusz szavazatokat kapott, melyek nem pártbeliektől, vagy „jegyzett és közismert” párttámogatóktól, hanem alkalmi szavazatbiztosoktól, megfigyelőktől és családtagjaiktól, vagy az általuk így-úgy meggyőzött másoktól származnak. Ez elsősorban azokban a megyékben/körzetekben föltűnő, ahol sem helyi szervezet nem működik, sem rommagyar szavazók nem élnek és ahol a szervezet mégis szavazási megfigyelőket, számlálóbiztosokat állított, akiket – közpénzből – megfizettek szolgálataikért, és akik azután az FfP-re szavaztak. (Ez ugyanúgy megtörténhetett, olyan megyék körzeteiben is, ahol más régiókban vagy településeken van FfP, illetve magyar szavazó, csak ott kevésbé föltűnő, hogy szín-román településeken is átszavaztak). Cseles és nem szabványos, mondhatni kreatív módszer a szabályok kijátszására, hiszen – elvben legalábbis – nehezen bizonyítható, mert ugye mindenki szavazhat mindenkire és az sem bűn, ha egymást valahogyan meggyőzik az emberek arról, hogy átszavazzanak horribile dictu, egy másik etnikai pártra adják le voksukat, csakhogy. Egyfelől a hatalmon levő párttal való összejátszás – aki tulajdonképpen és legalábbis helyi szinten megszervezte az ügyletet, arra hajlamos átszavazókat szerzett, akik napidíjért (esetleg egyéb juttatásért) cserében az FfP-re szavazott – igen könnyen leleplezhető. Különösen ott sebezhető a dolog, ha az átszavazóknak, mondjuk fényképpel, vagy egyéb trükkel, bizonyítaniuk is kellett, hogyan voksoltak, mert az már egyértelmű szabálysértés volt. Egyébként a telefonos beszélgetések és egyéb kommunikációs hálózatokon való üzengetések, akárcsak a júdáspénzek, nyomot hagynak, az ügyletek kideríthetők, a korrupció leleplezhető és a korruptak felelősségre vonhatóak, ez nem technikai, csak politikai akarat kérdése. Mindenesetre a szavazatvásárlás önmagában kikezdi a demokratikus egyenlő, titkos és szabad akaraton alapuló választások eszméjét, de hát azt tudtuk eddig is, hogy demokraták nélküli demokráciát „építeni/működtetni”, fából vaskarika. Még nagyobb a torzító hatás, a választási jogok csorbulása, ha a FfP a megvásárolt szavazatokkal jutott be az EP-be, érte el a bűvös 5%-ot. És a megalapozott feltételezések szerint ez is megtörtént, mert ugyan a Kárpátokon kívüli mintegy harmincezer szavazatra reflektált egyáltalán a párt – hol cinikusan, hülyének nézve közönségét, hol tudálékosan de szintúgy –, miközben erdélyi, bánsági, partiumi megyékben éppen úgy megeshetett, a szavazatvétel, mint Teleormányban.
Márpedig, ha ez kiderül, ha a worst case scenario következik be, ha újra kell osztani a két illegálisan szerzett mandátumot, akkor a botrány Európa-szintűre terebélyesedik és menthetetlenül elássa, hosszú-hosszú időre sarokba állítja az FfP-t és korrupt segítőit is. Logikusan következik tehát, hogy a szavazás kivizsgálására létrehozott parlamenti bizottság, illetve a feljelentések nyomán, növekedni fog az FfP-re nehezedő nyomás, illetve a leleplezéssel való fenyegetés már a kamat, a korrupciós zsarolás, a visszafizetésre tett fölszólítás első köre.

b) Harminc aranyért, cserébe

Rossz üzletet kötött az FfP saját – amúgy túszul ejtett – szavazóival is, amikor végérvényesen az etnonacionalista populizmus útjára lépett a kampányban, mert olyan ígéreteket sejtetett, melyeket betartani képtelenség. Minden kampány sajátja az ígérgetés, de jó, ha azokat mértékkel teszik, ha többé-kevésbé beválthatók, és nem csupán hiú reményeket keltőek. A kampány etno-nacionalista üzeneteinek következményére alább, és egy másik felvonásban reflektálok, itt hadd említsem a Minority SafePackre való ráépítését a kampány „racionálisabbnak tűnő” oldalának. Ezzel kétségtelen, hogy azt a benyomást keltették, azt ígérték, magyarán, hogy a közeljövőben – a két mandátum lejárta előtt, akár – európai szintű kisebbségvédelmi szabályozást fognak kieszközölni. Ez a dolog két sebből is vérzik, egyfelől ilyen szinte biztosan nem lesz, azaz nem lesz EU-s kisebbségi jogok szabályozása, még az alapszerződés módosításának esetén sem, mert belátható történelmi és geopolitikai politikák tekintetében sem, azaz kétszeresen nem lehet konszenzust kialakítani körülötte. Másfelől pedig ha valami csoda folytán létrejönne egy ilyen konszenzuális szabályozás, az olyan általános szinten és ugyanakkor, olyan alacsony küszöbértékekkel lenne képes kialakulni, ami nem szolgálná még a rommagyar kisebbség érdekeit sem, sőt. Alapot adna arra, hogy lecsökkentsék még a meglevő, nehezen kiharcolt és működő nyelvjogi megvalósításokat is. Probléma az is, hogy a két most megválasztott képviselő semmiféle konkrétumot nem fog tudni fölmutatni ezen a téren sem, igaz hogy számonkérésük se lehetséges, viszont köznapi értelemben vett legitimitásuk is problematikus marad.

c) Nackó másik nackó szemét…

Legnagyobb gond viszont, hogy az FfP a kampányban egyértelműen úgy pozicionált, hogy az etnonacionalista és populista térfélre szorult, az sem mentség, hogy nem önként, hanem budapesti nyomásra tette. Márpedig arról a helyről egyetlen kisebbségi jog sem védhető, vagy pláné nem kiterjeszthető. Nem itt a helye megmutatnom, hogy az úzvölgyi eset mennyiben az allegóriája a téves pozicionálásnak, viszont egyértelmű: a kisebbségi nacionalizmus, mindenkor vesztes a többségivel szemben. Ahol mindkét fél az idegengyűlöletre, a történelmi sérelmekre, az etnonacionalista diskurzusokra hivatkozva politizál ott konfliktus, sőt adott esetben nem csak verbális, hanem reális agresszió fog bekövetkezni és nem a viszonyok pacifikálása, nem közös célok megvalósítása. Márpedig a rommagyar politikai mainstream ezt a kártyát játssza, ezt sugallja Orbán, és egyfajta „népi nyomás” is, amit maguk keltenek populista diskurzusaikkal, érzelmekre és történelmi sérelmekre épülő üzeneteikkel és akcióikkal, decivilizációs eljárásaikkal.

Szóval egyfelől a PéSzéDé minden nép- és demokráciaellenes kezdeményezés támogatására veszi rá az FfP-t, a leleplezéssel fenyegetve/zsarolva. Másfelől meg az etnonacionalista illiberális nyomás, mely Orbántól indul, gettóba zárja, ahelyett, hogy megnyitná a rommagyar politikai mezőnyt, és ezzel a kudarc garantálható. Még az is hátra van, hogy Orbán, akkor fog „valamit kérni”, amikor kiderül, hogy pártját kizárják az EPP-ből és akkor majd kényszerből követniük kell őt, a most mandátumot szerzett képviselőknek valamely ásatag, EU-ellenes, szélsőjobbos frakcióba. A helyzet – megjósolhatóan – fokozódni fog, mint majd következő epizódban ki is fejtem.

Cenzúráznak, cenzúrázgatnak

Lehet azon hosszan vitázni, hogy mi a demokrácia megromlásának, lehanyatlásának, vagy másik oldalról, a lopakodó és/vagy nyílt diktatúra, az autokratikus rendszerek kiépülésének első lépése, viszont egy biztos: a sajtószabadság korlátozása, a média-rezsim politikai kiszolgáltatása, alárendelése, szelektív marginalizálása, a központi cenzúra bevezetése, a kezdetben még szemérmetes, lopakodó diktatúra jele.

Nem ismerünk olyan diktatúrát, legyen az jobb- illetve baloldali, melyben a szabad és független sajtó lenne a jellemző, és nem ismerünk olyan liberális, autentikus, tisztességet demokráciát, amelyben ne működne a média szabad piaca, a gondolatok és vélemények szabad kifejezése, ütköztetése, a médiapluralizmus.
És rögtön szögezzük le, a médiaszabadság, és pluralimus sehol sem jelent abszolut függetlenséget, vagy teljes szabadságot, arra vonatkozik, hogy az újságírók, a nyilvánosságban megszólalok, szabadon, saját lelkiismeretük szerint írhatnak/beszélhetnek, közvetíthetnek tartalmakat, stb. És ezért semmiféle retorziót nem kell átéljenek, sem egzisztenciájukat, sem szabadságukat, sem életüket nem kell félteniük. A médiában dolgozókat, csak saját lelkiismeretük, és a média éthosza, deontológiai szabályai kötelezik, a szakmai korrektség, és tisztesség, a politika nem szólhat bele a szerkesztőségi politikába, nem kötelezheti azt bármilyen, általa nem kívánt dolog megtételére, nem cenzúrázhat. A sajtószabadság viszonyai között a médiák partnerei a politikának, sőt azt monitorizáló, és bizonyos értelemben kontrolláló ellensúlya a politikai kommunikációnak, őszinteségénél, igazságra való érzékenységénél, a tények iránti elkötelezettsége és a korrekt tájékoztatás eszméjének fenntartása, stb., okán.

Nagyon egyszerűen, de frappánsan fejezi ezt ki a régi jó vicc, miszerint: “mi a hasonlóság, és mi a különbség a nyugati és a (volt)szocialista újságíró között? Mindkettő szabadon leírhatja, amit gondol, de az előbbi szabad marad utána is!“

A liberális demokrácia leépítése a média és a mindenféle szabadságjogok szűkítésén át történik, a State Censorship 3.0 korát éljük, amikor a média és azok művelői ellen mindent bevetnek és azok „a kormányzatok által kiszabott gátfutásra kényszerülnek – beleértve az adminisztratív, engedélyeztetési, tulajdonosi, reklám, és büntető szabályozásokat is” (Miklós Haraszti, Illiberal State Censorschip: A Must-have Accessory for Any Maffia State, In: Stubborn Structures /Ed. Bálint Magyar/, CEU Press, 2019, 371-384 pp.). Ahogy azt Haraszti Miklós kifejti, a módszeres állami cenzúra az illiberális rezsimekben, mind a négy médiajogot igyekszik elnyomni, felszámolni: a vélemény és szólásszabadságot; az információhoz való jogot; a szabad online kommunikációt, valamint a pluralizmus és sokféleség, a választás jogát. A médiák szabadsága és pluralizmusa túlmutat saját szűk szakmai ambicióin, vagy mint negyedik hatalmi ágnak, saját érdekein, hiszen modellje a többi állampolgári szabadságoknak, civil polgárjogoknak, többek között a művészi és tudományos kutatás szabadságának.
A magyarországi, persze orosz mintára elkövetett, jószerével bedarált médiát a tudományos kutatás, vagy az irodalom – amit szemérmesen kulturkampfnak mondanak – bedarálása követi, egyazon kaptafa szerint. Illúziókat kerget aki azt gondolja, a média szabadságának fölszámolása az állami cenzúra nem fog az egyéb szabadságjogok fölszámolásába torkollni, és ezért szemet huny, ha cenzúrát észlel.
A dolgok, illetve a demokrácia magyarországi és egyre inkább romániai helyzetét tekintve, abban semmi különös nincsen, hogy egy illiberális rendszerben, egy populista politikai mezőnyben, mely az autokrácia irányába halad, az intézmények – és végső soron – az emberek autonómiáját, igen, szabadságfokát szűkíti a rendszer, ez a rezsim természete immár Magyarországon és jószerével Romániában is. A demokratikus játékszabályokat csupa formális kulisszaként kezelő hatalom – emlékezhetünk még a “fülkeforradalom” kifejezésre, mellyel az Orbán rezsim legitimálni igyekezett egyre korlátlanabb hatalmát még a kétezertízes hatalomátvételt közvetlen követően – természetéhez tartozik a szabadságjogok szükítése, furcsább, hogy ezt mintegy természetesként fogadják el néptömegek. És az is meglepő, hogy az elitek sem emelnek szót, illetve végső soron megosztottak és kiszolgáltatottak, és egymás ellen bevethetők, leszalámízhatók, nemcsak a történelemből nem tanulnak, hanem saját korábbi tapasztalataikból sem. Aki ma a hatalom vasszoknyája alól, biztonságban tudva magát, a kicenzúrázottakon kajánkodik, epés megjegyzéseket tesz, sőt gyűlöletkampányokat kezdeményez, nem is holnap, de már akár a nap végére, maga is kegyvesztett lehet.
És aztán, mint rendes csatlós, mint kiszolgáltatott vazallus, a rommagyar politikum, követi az orbánista cenzúra és médiapolitika minden lépését, és igyekszik – megtartva a léptéket – ugyanúgy eljárni a kis rommagyar média-piacon, mint a Fidesz odaát, illetve a hatalmon levő „koalíciós partnerek” Bukarestben. Többszörösen paradox helyzet, és nyomorúságos eljárások, ha nem lenne tragikus, mert mint jeleztem ma ezek, holnap majd mások fogják bevetni a cenzúra fegyverét, és módszeresen leépítik nemcsak a demokráciát, ami amúgy is vékony kulturális jegen csúszkál, hanem annak még a jövőbeni kiteljesítésének a reményét is, amikor a paternalista (parokiális) politikai kultúrának ágyaznak meg, magyarán a diktatúrát támogatják.

A rommagyar média nagy része közvetlen fideszes kontroll alatt, magyarországi alapítvány tartja fönn, stafírozza ki, utasítja, vagy ki tudja mit és hogyan tesz vele – mert be- és elszámolás erről nincs – mint saját birtokkal rendelkezik fölötte. Másik, mint a román, ne is mondjuk közszolgálatinak, hiszen az egy eufemizmus, mint állami (public) média része kénytelen a rommagyar politikai felügyeletet – a rommagyar főcenzor asszony az állami tv felügyelője éppen, férje a háttérember pedig a gazdasági cenzúra fura ura, megbízható talpasok a rádióban és mindenfele, őrködnek a jobboldali, illetve alt right diskurzusokat próbálgatják rajtunk – elviselni, és független média éppen csak mutatóban van. Ha van, azt is fenyegetik, kiszolgáltatott, és a többi, és a többi. Az újságíró szövetség (leánykori nevén, de azt hiszem semmilyen nevet meg nem érdemel a lezüllesztett sóhivatal) a MÚRE, a cenzúra része, és eszköze, és nem az újságírók támasza, érdekeik védője: sem szakmai, sem képviseleti hitele nincsen.
Most a Gáspárik Attila vezette Erdélyi Kávéházat „vették le adásból” ritka pimasz (itt köszön vissza a Finkelstein-i/Habony-i orcátlanság) módon, és minden hiteles magyarázat nélkül, pártutasításra (mintha ugyan egy technikai igazgatócska vagy mi, dönthet ebben és azután magyarázattal sem tartozik), egy olyan közsszereplőt, aki az illető magyarországi pénzből gründolt és működtetett TV (Erdély-TV), alapító tagja. De lekeverték egyik utolsó adását Markó Bélával, a másik tv alapító taggal és közismert politikussal/íróval is, mondvacsinált ürüggyel. Itt nem is Gáspárik személye a fontos – bár úgy tűnik a rommagyar újságírótársadalomnak, feltéve de meg nem engedve, hogy van ilyen, sem ő sem adása nem fontosak – hanem az, hogy az elmúlt évtizedben több száz jeles hazai és magyarországi alkotóval, értelmiségivel, közéleti személyiséggel, de kevésbé ismert érdekes emberekkel is készített kötetlen, jó hangulatú, nézhető műsort ingyen (a pénzhiány örökös takarozója ezért sem érvényes), és most ezzel a lehetősége is felszámolódott ennek a típusú adásnak.
Persze, mit is nyavalygunk kevesen, hiszen ez nem az első és nem az utolsó – akik, ezt hangoztatják, mintha a folyamatos és egyre durvább cenzúrát, megengedhetőnek tartanák, az egyszerit nem – és hát lesz még rosszabb is. Számoltak már föl központi ukázra hetilapot, rugdostak ki és némítottak el Rádiós és nyomtatott sajtós újságírókat, hallgattatnak el riportereket, fenyegetnek és cenzúráznak ki jobb sorsra érdemes média-anyagokat, stb. A kis kiszolgáltatott és fele-más rommagyar média nagyobb dícsőségére a hatalmasok nem átallanak külföldi és bukaresti nyomást bevetni, ha saját erőből nehéz lenne kicsinálni valakit, és közben írtó nagy magyharrschágukat hangoztatva vezetik zsákutcába az egész kis társadalmat, hogy még az se maradjon ki hitelesen és tényszerűen beszámoljon a végről. Hát itt tartunk cenzúra ügyben, és a lejtőnek még nem látszik az alja, a sajtószabadság fölszámolása javában folyik, és mindig kerül ki tapsikoljon ennek, mert már ilyen  a magyar: zokogva vígad és észre sem veszi, hogy miért lesz a dolgok vége a zokogás.

Faramuci egy kampánykezdés II.

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájaíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért.

De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült.

Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negativizmust és cinizmust –, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.
A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és midnenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt.

Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra.

Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze: aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtízedben, hogy ez sikerüljön. És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvívőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan végeszakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellenhullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).
Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?
Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán speech, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben,

ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek (ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet.

Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.
De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel – , hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélszőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve. Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába.
Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak:

azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, prómozza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „türhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra bíztat. Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.

Már a medve sem a régi

A behódolt média és a kiszolgáltatott közvélemény az élet – különösen a politikai felvilág látható és főként csak sejthető részét, de általában – minden területét, szimulákrummá változtatja, úgyhogy az abszurd közjáték, a mindent magához vonzó reality show, összekeveri a témákat és műfajokat. A tragédia bohózatként, a valódi dráma kabaréként mutatkozik, a valós valóság pedig elrejtőzik, hol medvebarlangba, hol a politikacsinálók budoárjába.
Három egymással meglepő módon összefüggésbe hozható, de a valóságban egymástól távoli, más-más jelentőségű és kaliberű jelenség van jelen a rommagyar mediákban és így aztán a “közéletben”, ha ugyan van még ilyesmi errefelé. A bulvár és az infotainment, a szórakoztatgató műfajba oltott hír-, és főként ál-híripari termékek, mint keleti bazárban „hozzák össze a dolgokat”, leegyszerűsítik és lebutítják, a bóvli szintjére visznek le fontos dolgokat és emelnek a figyelem középpontjába lényegteleneket, a hatalom dicsőségére, a fogyasztók mulattatására. Panem nélküli circus a világ, örömnek apró, de ámulni rajta még lehet.
A kommentátorok és magukat újságírónak mondó propagandisták egyfelől azon versengenek, hogy hogyan fényezhetnék Orbán Viktort és tüntethetnék pozitív színben föl az EPP-beli “kért és elért” nagyszerű teljesítményét, a pártcsaládon belüli fölfüggesztését; aztán azon filózik “a nép”, hogy mi legyen “Rozival”, az anyamedvével, amelyik megtámadta és halálosan megsebesítette az őt “zargató” “két gyerekét egymaga nevelő”, post mortem, hős apát; végül fölbukkant az EMNP és Tőkés László, a politikai felvilág peremén, és új-régi szereplő veszi át a nem létező párt marsallbotját, aki nemcsak botránykeltő, hanem akinek megválasztása is gyanús.
Az Orbánt dicsőítő üzenetek arra jók, hogy az itteni politikai/értelmiségi felvilág vazallusi pozícióját megmutassa – ha, kellett újfent és rárakott lapáttal –, a lehajtott fejet, a kiszolgáltatott és koldusként előrenyújtott tétova tenyeret. Ez nagyjából elég is lenne, a kép nagyon jól megjelenítheti a lényeget: a „fijjuk, lementek kutyába” és ott is maradtak. Meglepetésükre viszont, a „kutyáknak már van királyuk” és az nem ők, erre aztán felsóhajtanak, jaj, de kár, viszont a király uralma az mégiscsak királyság, nyaljunk oda még egyet, mondják, ha már kéznél van a nyelv, és hátha valami apró mégicsak csörren koldusmarokban, ha esdekel. Így aztán

senki sem akar arról az abszurd és nemcsak Orbánt, de Webert és az egész EPP-s bagázst jellemző logikai bukfencről még hallani sem, hogy egy pártot „saját kérésre”, szavazásos alapon felfüggesztenek, mintha valamiféle trófea – a felfüggesztettség ikonikus képe – lenne,

amit Orbán kapott, kitüntetés és buksisimogatás. Kérdés, ha nem szavazzák meg a fölfüggesztést – ha jól értem a magából kikelt rommagyar vezér is megszavazta, elég zavarodott egy gesztus, nemde? – akkor a Fidesz marad az EPP-ben, sőt Orbán lesz az új Weber? A zagyva, az értelmetlenség, de főként, ahogy azt az itteni politikai/értelmiségi mainstream benyeli és közvetíti, sőt a média frankón fölerősíti, még itteni szinten is botrányos, az alternatív tényekből alternatív-valóság (zombie-világ) született: Orbán és pereputtya (hogy Fideszt ne mondjak) a politikai nyugat páriája lett immár, ahogy azt románul mondják, „ku akté űn régúlő”, aktákkal igazolhatóan, és ezt úgy kommunikálják, mint győzelmet. Mit érthet ebből az egyelőre – kivételként és nem főszabályként – józan eszénél maradt plebs? Hát, hogy magasról teszünk Európára, hogy a Brüsszelezés új, immár rejtett formában fog folytatódni és a sorosozásnak sem alkonyult le. Ha Orbán a király, akkor az EU-nak vége, hajrá szavazzunk erős EP-jelöltekre, sőt szavazzunk át a Fideszre (mindegy, hogy az ottanira, vagy az ittenire – a szeles, de tavaszias Budapesten írom e sorokat)!
Aztán ott van a medve, bocsaival barlangjában, idilli-bukolikusan tavaszi szendergésben, és jön a nagyon-nagyon széköly atyafi zargatni, bizonyára valami új népszokást „tradícióvá tenni” szándékkal, és mint minden medve felhorkad és megvédi kölykeit. Ki gondolta volna, nemde? Példátlan, szörnyű és fölháborító a medve-botrány, de főként kapóra jön hazug helyi kiskirálynak. Már-már új fordulatot vesz, éveken át folyó ádáz harca a fenevadak ellen, egyet a „koalíciós partner” miniszterasszonynak is odaszúr Borboly Csaba, hogy ti. nem adott kilövési engedélyt – ugye, mint kiderült, sem ő, illetve senki más nem is kérte (ott és jó helyt van egy kis hazug rágalom) –, s aztán jön a rossz hír (a Hír-TV-től – ejnye ejnye nem müxik a feed-back, az ottani propagandát hiánytalanul átveszi a helyi, de fordítva még dolgozni kell az ál-hírek terjesztésével el`tá`sak!), hogy „medvezargatás esete forgott fenn”. Az öngyilkosságnak egy „erőst sajátságos” formája, amivel az atyafi élt, ja és belehalt. Nem vitás nagyon rossz a PR-ja a medvének szerte Székelyföldön, a folyamatos és gyakran hazug lejáratása, a kiskirály – lassan-lassan egyetlen hatásos – propagandája működik, ahogy alakulnak a dolgok, nem, hogy valami pozitív, de medve sem marad uralkodása után.
A hétvége híre volt – na jó, csak úgy zárt körben, szordínóval – hogy kis híján megújult az EMNP, de … aztán mégse. És megjelent a váradi színen a sokszorosan lejárt szavatosságú Tőkés László, sőt beszólt hittársának Semlyén fővadásznak is, hogy becses (Lol) személyével Fidesz itteni fiókpártot erősített március havában, s nem vadászással ütötte el az időt. Mondom majdnem bekövetkezett az elképzelhetetlen, ha igaz egy, egyetlen egy, szavazaton múlott, vagy mulasztották a dolgot el. A Tőkés-Fideszes aprópárt megújulásának ígérete, már-már a levegőben volt, aztán jött egy „folytonosságot ígérő” csicska és annyi lett az új lendületnek. Az eset pikantériája, hogy már nálunkfele is elég, ha valaki botrányhős, hogy „magas politikai funkcióhoz” jusson: az ex-püspök, egykori morális példakép, a „mega-pásztor”, ahogy kliensei szólították, új/régi csicskást, másik strómant tett párt-gyermekének élére. Nem is lenne ez nagy csoda, viszont az új arcról – Csomortányi István – egyetlen, de micsoda (!), dolgot tudunk, hogy nyilvánosan köpködős. Mindent egybevetve ugyanis, egyetlen dolog hírlik róla: tíz éve szerette volna leköpni a Váradra meghívott Demszky Gábort, de nyála célt tévesztett és (akkor a még másik aprópárt alelnöke, és jobber ifjúsági vezető) egy helyi szerkesztőt, írót, és kultúrszervezőt tisztelt meg, amit viszont az elkövető „nem bánt meg”, pont. Hát így épül és szépül kishazánk, elég egy rosszul célzott köpés és a pártvezéri székbe röpít, az ex-püspök áldásával, ismét megtörtént a csoda.
Nem akarom, azt a közhelynek számító, de leggyakrabban költői kérdést elsütni, hogy meddig süllyedhet még a rommagyar közélet, a politikum, a nyilvánosság, mert tudom. Jövő héten új prókátorok fognak még lentebbre menni, a versengés a „kutyába lemenni” becses tétjéért folyik és ezért nincs feneke a dolognak. Addig megjegyzem, hogy már a jó öreg medve sem a régi, domesztikálódott, helyi kiskirályok politikai játszmáinak ágensévé lett, sajnálom őt.

A tisztességes demokrácia mint alternatíva

„Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”
J.A.

Az alternatív tények (ezeket Norman Mailer már negyvenöt éve faktoidoknak nevezte és úgy írta le, mint “olyan tény, ami csak akkortól létezik, amióta az újságokba bekerült”), és a posztigazságok, valamint a csapból is folyó ál- és rémhírek kommunikációs terében nemcsak maguk a tények, hanem a lehetséges alternatívák ugyanúgy elhalványulnak, árnyékba kerülnek, mint az előbbiek.

Miközben fantazmagórikus elképzelések – csak figyeljük meg, hogy akik azt mondják

“a békéért harcolni abszurdum”,

azt is sugallják, hogy az elfogult, harcos nacionalizmus elhozza a kontinens “kívánatos békéjét” –, mint reálisak kerülnek “eladásra”, illetve sulykolásra, a valós lehetőségek zárójelbe kerülnek. Gyakran éppen azok, akik a leginkább ilyen útmutatás-, illetve univerzális recept-szerű, megváltó alternatívákat követelnek, a legtudatlanabbak és megvezetettebbek. Nem csoda, hiszen egész gépezetek dolgoznak a beetetésükön, a manipulálásukon, annak bizonyításán, hogy márpedig egyetlen alternatíva sem életképes, csak az, amit, mosóporszerűen, a politikusok árulnak. A megvezetettek aztán még akkor is kitartanak idol-uk mellett, ha maguk is belátják, toxikus vezérről van szó, de hát ugye “nincs alternatíva”. A manipuláció, a “rábeszélőgép” nemcsak alternatív tényeket, hanem kitalált összefüggéseket is terjeszt, a manipulált összefüggéseket azután valósnak tekinti a jóhiszemű (vagy még inkább a rosszhiszemű) közönség, holott az összefüggések és alternatívák is kitaláltak, az “összefüggés-csinálók”, azaz a politikai “tanácsadók” és spin doktorok árucikkei. De mivel a közösségi médiák mindenki számára lehetővé teszik, a megvezetettek maguk is tovább szórják, megosztják az ál- és rémhíreket, bajnokai a fake news-ok terjesztésének. (Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép címen többszöri magyar kiadást is megélt kötetét középiskolai tantárgy részévé illene tenni. Olvasmányossága és tudományos értéke, valamint hasznossága a manipulációval, a megvezetéssel szemben, az “egészséges immunitás” kialakításában, vagy a hiszékenység ellen, mindenképpen indokolttá tenné).

Magyarországon az alávetettek intenzív „beetetése”, egyrészt arra, hogy a tények, azok nem tények, hogy csak a faktoidokra, az alternatív tényekre kell figyelni (nem amit mond, hanem amit tesz a főnök, illetve, amiről azt mondja, hogy teszi, amit megtehetne, stb.), másrészt arra, hogy nincs alternatíva, hogy a fennálló rend örökké való és leválthatatlan, szűk évtizede folyik. Amint látszik, ez az idő elég volt arra, hogy a szavazók körülbelül egyharmadát teljesen foglyul ejtse (ebből aztán, a kiegyensúlyozatlan választási rendszer következtében, toxikus kétharmad lesz az urnáknál) és kiszolgáltassa, ők nem látnak alternatívát, sőt nem is szeretnének semmiféle változást, minden úgy jó, ahogy a vezérnek tetszik, punktum. Ők a vevők a „migráncsozásra” – és nem is kell hozzá menekült/bevándorló, ők a gyűlöletbeszéd fogyasztói és aktív terjesztői –, vagy Magyarországon nem lesz multikulti, mondja a vezér és alávetett/kiszolgáltatott közönsége még rátesz egy lapát cigányellenességgel, alig burkolt antiszemitizmussal, muszlimgyűlölettel.

A rommagyarság beetetése viszont szinte három évtizede folyik, hogy t.i. az egyetlen politikai pártnak nincs alternatívája, (először még az az ártalmatlannak tűnő szlogen járta, hogy „Egységben az erő”!, azután már csak úgy, magától jött, hogy „ez van ezt kell szeretni”, „hol az alternatíva?” kérdik a kritikátlan követők), hogy ha kimaradunk a parlamentből (az EP-ből vagy a bukarestiből, az mindegy is), akkor végünk. Az a paradox a behódolás mechanizmusában, hogy a Fidesz-fiókpárt szavazóinak derékhada, miután rá szavaz, szinte folyamatosan kritizál, elégedetlen, böstörög és cinizál, stb. Ez már egyfajta politikai rituálé, és valójában a tudatlanság, az alternatíva fölfedezésének képtelensége, az önalávetés, vagy legalábbis a beletörődés egy sajátos fajtája, mely szinte általánosan jellemzi a rommagyar választóközönséget. Ráadásul ezt a „ráérünk arra még”, illetve ilyen a világ, ezt kell elfogadni, a legitimáló mítoszokban nagyon is „magyar”-ként jelenik meg: miközben „szabadságharcos” nemzetnek mondják a magyart, a szóbeli hősködés mellett az alávetettség tolerálása, a jobbágyszellem, a meghunyászkodás is mindig jelen van, a szimbolikus nemzetkarakterológiában. Nálunk, magyaroknál (nem kevésbé, s nehogy kifelejtsem, székelyeknél) biza, a „nép egyszerű fia” is „bonyolult teremtés”, csak az (ön)kritikai szellemhez nincs affinitása, azt sehogyan sem vállalja be: inkább szolgál és pusmog, csendben, „befele” háborog, mint nyíltan és határozottan föllépne az elnyomás ellen, legalábbis a hétköznapokban nem teszi meg. Történeti perspektívában, néha megtette, de mivel elbukta a forradalmakat, ez a tudat tovább erősítette a sunyító együttélést a gonosszal, a zsarnok kiszolgálásának mentalitását.

Számtalan példa van arra, amit a szociálpszichológusok kísérleti alapon rég tudnak, a hatalmasok elnyomó gépezete, a vezérek (az elitek elitje, aki ráadásul ma elitellenesen pozicionál) dominanciája, az alávetettekkel/kiszolgáltatottakkal való együttműködés eredménye, az elnyomottak nem egymással, hanem az elnyomókkal működnek együtt és termelik újra elnyomatásukat. A legitimáló ideológiák és mítoszok, magyarán az etnonacionalista szólamok – egyéb önigazoló és hatalmat fönntartó, elnyomást eltakaró diskurzusokkal, mint amilyen a rommagyar közösség esetében a románellenesség és az „autonómiázás” – meggyőzőbbek, mint a valós tények.

Aktuális, bár gondolom sok magyar, illetve rommagyar alternatíva hiányról sopánkodót meglep, ha így kicsivel március idusa után mondom, hogy a cenzúrával szembeni alternatíva, annak eltörlése, a vele szembeni tiltakozás minden lehető fórumon, az eltörlésének a követelése, és egyáltalán nem a sunyítás, a belenyugvás, a csendben maradás, majd mások fogják kikaparni a jogot, visszaállítani a sajtószabadságot, nemde? Érdekes, hogy eleink százhatvanegyéve ezt még tudták, gátlástalan és minden hájjal megkent PR-es nélkül is, nemcsak tudták, tették is.

Másik példa, hogy azt üzenik a rommagyar hatalmasok, hogy nincs mese “le kell menni kutyába”, a készülő kampányt a faluvégi kocsmabetyárok, (már elnézést, ha eltaláltam), “a János-nénik és Maris-bácsik” szintjéhez, ízlés(telenség)éhez kell igazítani. És lehetőleg gyűlöletkampányt folytatni, aki mást akar annak kuss, csak ez van, ezt mondja a “szakma” és ez a vezérek érdeke, punktum. És ezt rommagyarok többsége szemmel láthatóan elfogadja, nem fölvállalt szavakban, nem nyilvános beszédben, hanem magánbeszélgetésekben – ott sok a szájhős, a hőbörgő –, aztán meg ténylegesen is, az urnák magányában, amikor azokra szavaznak, akik így kampányolnak. Ja, és azután nattyon magyharosch, ha csupa rosszat mondunk a megválasztottakról, a kocsmaasztal mellett, magánbeszélgetésekben, vagy otthon behúzott függönyök mögött. Hirtelen nincs is fontosabb, mint az EP képviselet, még akkor is, ha azt holnaptól, valamely vezér sugallatára, szidni kezdünk, nem is ismerjük, működését, nem szeretjük, mert „gyarmatosít” (sic!), mert … Orbán Viktor azt üzente, ennyi.

Most két/három olyan jelöltet ajánl a rábeszélőgép a rommagyarság számára a közelgő EP-választásokon megszavazni, akiknek ismertsége föltűnően alacsony saját székelyföldi méréseim szerint, (mert a román vagy magyar közpénzen készült méréseket titkosként kezeli a Fidesz itteni fő fiókpártja), Winkler Gyula még elér úgy 40%-os ismertséget, miközben Wincze Lóránt csak húsz, Hegedüs Csilla nagyjából 10%-os ismertséggel bír. Nevezzenek javíthatatlanul naivnak, de ráadásul meggyőződésem, hogy ők maguk is csak fenntartásokkal fogadják el az underdog szerepet, a negatív-, illetve gyűlöletkampányt, amit pártjuk rájuk erőltet. És bár nincs garancia arra, hogy meglesz az EP-be való bejutáshoz szükséges 5%-os szavazatarány, sokan szavazni fognak, ismeretlenben, mert „a párt számít”, melyről szintén rossz a véleményük, de magukkal sem értenek egyet, mert … „nincs alternatíva”. Ilyenkor, amíg Orbánra nem kerül a szó, a párt a fontos, ugye értjük, aztán majd a személy lesz a meghatározó, így menyen ez, következetesen, magyarul. Pedig hogyne lenne akire szavazni, vannak számosan régi, és főként új pártok, hiteles személyiségek, akik meggyőzőbbek, hitelesebbek lehetnek, akik esélyt kapva hatékonyabbak is lehetnének, stb., Ja, „azok románok”, és ott vagyunk a legitimáló mítosz hatékonyságánál, „ezek magyarok”, és az örökös szembenállás logikátlan logikája ezzel el is dönti a szavazást.

Alternatíva a tisztességes demokrácia lenne, a piszkosból, a látszólagosból, a szimulákrumból már kaptunk eleget.

És végül hadd mondjak valami biztatót is, először, hogy a „rábeszélőgép” a Finkelstein-Habonyok diskurzusainak, illetve a piszkos propagandának van ellenszere, mégpedig olyan mely tanulható, a kritikai gondolkodás így hat, és ez tapasztalati tény, az egészséges szkepszis jó fegyver a manipulációval szemben.

A fake news-okat és összeesküvés-elméleteket, a dezinformációt többféle módon is le lehet leplezni, nemcsak hatástalanítani lehet, hanem preventív módon megelőzni is elterjedését, elfogadását (itt egy site, ami összefoglalja, hogy milyen lehetőségeink vannak: How to spot the fake news?: http//www.ifla.org/publications/node/11174), a valós kritikai szellem, és szakmailag is helyes tudás képes győzni a szimulákrum fölött. Az úgynevezett „egyszerű nép” nem kutyába akar lemenni, hanem vevő lenne a bizonyítható igazságra, a tisztességes közéletre és demokráciára, vagy hogy ismét Attilát parafrazeáljam, a köznép „ugrana egy jó szóra”, ha lenne ilyen a politikai prérin.

Elitellenes elitek

Bonyolult képlet lett mára Európa, nagyon is bonyolult, és minden jel szerint a közelgő tényleges Brexit és az EP-választások egyáltalán nem fogják egyszerűsíteni a mátrixot, ami szerint nem a föderalizálódás, hanem a szétesés irányába halad a kontinens.

Az EU elvesztette dinamikáját, elvesztette polgárai “hitét”, bizalmát és elkötelezettségét a közösnek vélt/mondott értékek mellett, az egységes Európa-gondolat és a békés integrálódás távlatát. Akárhogyan ítéljük meg a dolgot, akárhány irányban és akárhány nézőpontból keressük a “bűnösöket”, a negatív forgatókönyv szerzőit, a sokszintű krízis okait, oda fogunk jutni, hogy az újra megerősödő TÖRZSI MORÁL nagyon is történelemalakító tényező, és az fogja a bukást okozni.

A sokféle válság központi szereplőjének a populista politikusok tűnnek, viszont a másféle – gazdasági, kulturális, tudományos-szakmai, stb. – elitek szerepe egyáltalán nem elhanyagolható a krízis kialakulásában.

Mert az európai gazdasági, kulturális/tudományos, vagy szakértői elitek nem voltak képesek egy pozitív és távlatos kezdeményezést, amilyen az egységes és békés, valamint jóléti EU volt, fenntartani, elfogadtatni. Szó sincs arról, hogy egyszerű lenne egy “közös európai kultúrát” kialakítani, a szónak az antropológiában használatos értelmében, valami olyant létrehozni, ami képes nemzetek/etnikumok fölötti szolidaritást, és először gazdasági, majd politikai/intézményes, azután pedig társadalmi kohéziót és integrálódást közös alapon fönntartani. Az européer elit csupán a bővítés dinamikájára, egy pozitív utópia, de mégiscsak utópia – az Egyesült Európai Államok – jövőbe vetített, föltételezetten, önmagában megálló képzetére akarta bízni az integrációt, és ez illúziónak bizonyult. Bebizonyosodott, hogy nem mindenki – sőt, a többség egyáltalán nem – nyitott arra a projektre és projekcióra, melyet az egységes EU-imidzsét fölmutatva, mintegy önmagát beteljesítő víziót véltek, magától előállni, az elitek.

Úgyhogy a mai Európa nemcsak populista politikusok játékszere, a brexiteseké, a putyinista Orbáné, az autokrata Kaczynskié, vagy a demagóg Salvinié, és társaik hosszan sorolhatók, hanem a bukott “elitek temetője” is.

Igen, Európa története ismét a bukott elitek története, az elitek elbukták azt a kihívást, melyet az integrálódás jelentett, és ezért nem csak a populista (bal vagy jobboldali) politikai eliteket, hanem a tehetetlen értelmiségieket is történelmi felelősség terheli. Ők ugyanis nem tették meg azt, amit a kontinens társadalmai, mintegy magától értetődően elvártak tőlük, az EURÓPAI SZELLEM elterjesztését és elfogadtatását. Nem voltak képesek (esetleg föl sem vállalták) bizalmat kiépíteni az új intézményes struktúrák, a közösen építgetett épület körül, legitimálni az EU-s integrációt. Nagyon leegyszerűsítve, és zárójelbe téve azokat a lényegi vitákat, melyek az értelmiségi elittel kapcsolatosak, szempontomból legyen itt elég megjegyezni: az értelmiségi elitnek (az “írástudóknak”, hogy egy a viták során használt fogalmat fölemlegessek) a feladata, az ÁLTALÁNOS MORÁL, az egyetemes értékek nevében való föllépés, a részleges értékekből fölépülő, az emberiség szempontjait követő általános ethosz, divatos kifejezéssel promója.

Az a krízis, amely mára már az EU egységét, magyarán A létét fenyegeti nemcsak a demagóg politikusok, hanem az elitek (vagy K-K-Európában a “féltudású elit”? – ahogy Orbán Krisztián a fogalmat használja) tehetetlenségének a következménye is.

Hiszen nyilvánvalóan arra a bizonytalanságra és “bábeli zűrzavarra” játszanak rá az új populista, etno/nacionalista, és szélsőjobboldali, stb., mozgalmak, melyet az értelmiségi elit fönntartott. Arra a képtelenségre, hogy az elit nem tudta közérthetően megnevezni a közös értékeket – mindenekelőtt az EURÓPAI BÉKÉT, melyet az integráció lehetővé tesz és megvéd. És ha mégis közös értékekről beszélt, mint liberális demokrácia, emberi jogok, illetve jogállamiság, stb., képtelen volt lefordítani, érthetővé tenni a köznép számára, és végül elfogadtatni azt. Nem elég törvénykezni, a törvények általános szellemét általános ethosszal kell megerősíteni. És ez az értelmiségiek, az alkotók, a véleményformálók és influencerek legfontosabb feladata: legitimálni a jogi-intézményes rendszert, megtámogatni/elfogadtatni/megszerettetni a közös építményt.

Ennek elmulasztása mellett a törzsi morál megerősödése, reneszánsza, várható volt. Más kérdés, hogy szószólói maguk is együtt fognak bukni az EU-val, az elitek történelmi sírja közös, és talán az sem lesz ki virágot szórna a közös sírra. Egyáltalán nem azt akarom mondani a fentiekben, hogy a felelősség az EU-krízisért egyenlően oszlana meg, a populista politikai- és a tehetetlen értelmiségi elitek között: az egyik a fő előidézője a válságnak, a másik csak passzív aktorkodás. Mulasztása, hogy “nem orvosolta” azokat a bajokat, melyek nem ma kezdődtek, de amelyek kihasználásával a populista politikusok hatalomhoz jutottak. És ebben elöljárók az EU-ban a putyinista Orbán és tsai.

Miközben arról folyik most – Manfred Weber, minden bizonnyal következő EB-elnök, főszereplésével – álvita, hogy rúgja-e ki a Fideszt az EPP, a rossz már rég elkövettetett. És megjavíthatatlan az a mulasztás, amit a konzervatív pártcsalád elkövetett. Lassan oda jut az EPP, hogy itt nem Orbán menesztése a tét, hanem az, hogy egyáltalán, megmarad-e még a frakció, és lesz-e a legnagyobb pártcsalád az EP-ben?

Hogyan értelmezhető az, hogy nem az elkövető kell védekezzen/ magyarázkodjon az ellene fölhozott vádak miatt, hanem a “vádló” kér kihallgatást a vádlott otthonában (házhoz megy a pofonért), Weber nem erélyesen lép föl és fenyegeti Orbánt, hanem könyörög neki, engedményeket kér (és bizonyára még előnyökkel is kecsegtet), hogy ne hagyja el a frakciót, melyet megosztott, megalázott, mely ellen gyűlölet-kampányolt, stb.

Orbán majdnem meggyőzte a teljes európai politikai “felvilágot”, hogy Juncker megalkuvó (már a karaktergyilkosság személyes vonatkozását ne is írjam ide), és nem elég határozott, viszont Weber vizet sem vihet neki, amikor nagyon a populisták szájíze szerint játszik. Juncker EB-elnöksége utolsó órájában – amennyiben sikerül kompromisszumos megoldást találni a Brexitre, és erre most éppen van remény – egyféle hősként fog távozni, más kérdés, hogy csak a mellékes áldozatok csökkentésében jeleskedett. Weber, nem elég, hogy szélsőjobbra nyit, de orbáni ihletésre, és lényegében Putyin elvárásának és taktikájának megfelelően, választások előtt, minden valószínűség szerint, szétveri saját frakcióját. És nemcsak a “német ipari érdek” (tehát egy törzsi morál alapján konstruált képzeletben létező közösség értékrendje) a ludas Orbán EPP-ben való megtartásában (ami szemlátomást körvonalazódik), hanem egy újabb árulás, immár az EU közös értékrendje mellett, a konzervatív-keresztény-demokrata pártok értékrendjének a beáldozása is megtörténik.

De ne feledkezzünk meg az S&P frakcióról és Frans Timmermans hasonlóan engedékeny magatartásáról Dragneaval és tsaival szemben, ami viszont a szocialista frakciót fenyegeti, és ugyanez a krízis őrli a Guy Verhofstad vezette európai ALDE-t a román „partnerével”, Tăriceanuval kapcsolatban, aki szintén orbáni-putyini fordulatot vett. Nem állítom, hogy az itteni euroszkeptikus (lényegében orbánista-putyinista), populista politikusok hasonlóan tehetségesen dolgoznának az EU szétverésén, mint a budapesti romboló kiskirály, és hatalmuk sem akkora, mint Orbánnak, de kétségtelenül átálltak és követik az irányt, „ahogy lehet”, lépésről-lépésre. És ehhez csatlakoztak a Fidesz itteni fiókpártjai, az EU-ellenes hang képviselői, a rommagyar közösség irányában. Számomra úgy tűnik, ha Manfred Webert választják meg következő EB-elnöknek, az könnyen az utolsó mandátum lehet ezen a poszton, az EU-nak nem marad már következő öt éve. És hadd jegyezzem meg végül, hogy Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fiókpártjának vezére, Josephe Daulhoz – az EPP elnökéhez – „levelét megírta”, amiben nem nagy meglepetésre arról beszél, hogy ellenzi a Fidesz kizárását, mert : ”… elmondtam, hogy Orbán Viktor, a Fidesz nem hajította a szemétbe (sic! – miért megtehette volna?) az EPP, az unió, az alapító atyák értékeit, nem EU-ellenes (holott vállaltan az – félős, hogy ezzel még megsérti Orbánt!), éppen ezért semmi nem indokolja a kizárását”. Lényegében – egyfajta poszt-modern jobbágy pozícióból, az underdog-helyzetéből, ő már „lement kutyába”, ahogy ex-spindoktora ajánlotta, és valószínű ott is fog maradni – azt üzeni Kelemen, hogy a rommagyarság érdeke az EU szétverése, és ez nem több és nem kevesebb, mint a „kisebbségi-ügy” elárulása, illetve egy populista-alt-right oltáron való föláldozása. Hát ezt támogatja az a rommagyar elit, mely ezt „képviseli”, vagy csak sunyít és érdekből/félszből, gyávaságból asszisztál. Így aztán egy elitellenes elit vezet nemcsak Magyarországon, vagy félig-meddig Bukarestben, hanem beállt a sorba a rommagyar elit is, és büszkén menetel a zsákutcában. Csakhogy mi – kisebbségi helyzetünknél fogva – hamarabb beleütközünk a falba, mint akiket utánozni próbál az elitellenes politikai elit, koppanásunk is fájdalmasabb lesz, mint vezéreink idolumainak, visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. Ma a kisebbik rossz talán, ha a Fidesz-fiókpárt nem éri el az 5%-os küszöböt a közelgő EP választásokon. Mert egy valamely szélsőséges, EU ellenes alt right frakcióban ülő, és Orbánnak bólogató képviselet a rosszabb: egy jogokat követelő, szavakban kisebbségi jogérvényesítést követő formáció számára, egyenesen megalázó (már, ha valaki nem vágyakozik programatikusan az underdog szerepre). És persze térdre kényszerít egy jobb sorsra érdemes kisebbségi társadalmat.

Kampányetika: lejtmenetben

A manipulációnak, a hazudozásnak, leginkább pedig a “black PR”, a negatív és gyűlöletkampánynak, a gátlástalan kampány(hecc)mesterek cinikus kajánkodásán és az esetleges szavazatokon, melyet végül mégiscsak hoznak, rengeteg elfogadhatatlan és hátrányos következménye van. Ráadásul, az okozott károk nehezen visszafordíthatóak, mert mentalitásban, az éthosz feladásának mértékében, csupa negatív jelenségben mérhető, hosszú távon működő jelenség, a közélet lezüllesztése, a gonosz erősítése demoralizál, és demotivál.

A kettős beszéd – aljasságokat, a megengedhetetlent, amint egy konzervatív akadémikus mondja is nem “az értelmiségieknek üzenik”, ők nyugodtan forduljanak félre, majd a “pórnép” benyeli és azokra szavaz, akik ezt terjesztik – társadalomromboló: ellentéteket mélyít el, egymás ellen fordít társadalmi rétegeket, csoportokat, közösségeket.

Azután, a valós életben nincs olyan, hogy “kampányüzemmód”, ez csupán a politikai mezőnyt jellemzi, mely attól a paradoxontól sem bír megszabadulni, hogy egyfelől azt üzeni: kampányban többet megengedhetnek maguknak a versengő pártok, vagy a nyomdafesték vastagabb,

hiszen rendkívüli helyzet van. A politika, ilyenkor, mint a kampány kifejezés is jelzi, háborús állapotban kerül, másfelől, és egyre inkább elhangzik az a szlogen is, hogy állandó kampány folyik.

Ez persze nemcsak a politikai hatalmasoknak, hanem azoknak a PR-szakértőknek is kedvez, akik így állandó munkához jutnak, és persze a szenzációhajhász médiának. A politikai hisztéria és tömeges morális pánik keltői, professzionálisan – hejj, de büszkén is mondják ezt a tartalmatlan szót, olyanok, akiknek gőzük sincs tetteik társadalmi következményeiről, gátlástalan és etikátlan PR-esek, akik gyűlöletbeszédre “edzik” a hozzájuk hasonló politikusokat – termelik a gyűlöletet, hatalmi érdekből, torzítják hazudozássá a politikai kommunikációt. A folyamatot, a gyűlöletkeltést, az ellenség kijelölését, megbélyegzést, kirekesztést csak elindítani kell, azután – “a gonosz banális természetének megfelelően” – magától is terjed, a szélsőséges beszéd eszkalálódik, minden mást eltompít, olyan mint a drog, függőséget alakít ki.

Az általános erkölcs, és az abból származó közösségi éthoszok egy ponton túl nem képesek ellensúlyt képezni a megosztó, állandó harcot mímelő politikai mezőny elhajlásához, lezüllésével, stb., és a “kéve megoldódik”, egy-egy közösség elveszítheti azt amit a közösségi éthosz lényegeként határozhatunk meg, ami számára természetes, és ami világképének, világban való létezésének, az autentikus kifejeződése, a kohéziót, szolidaritást, az együttérzést, és közösségi élményt. És itt tudatosan a Finkelstein-formula (magyar változatban Habony) következményeinek, a dark PR, a gyűlöletkampányok társadalmi következményeinek csak egy kis részét írtam le, a hosszútávú rombolás ennél is szomorúbb képet fest közös jövőnk horizontjára. (Nem véletlen, hogy a módszer – nem kitalálója, hiszen az évezredek óta rombol – megújítója és sikerre vivője, ha igaz, memento mori-jába foglalta: “Azt akartam, hogy megváltoztassam a világot, és ezt meg is csináltam. Rosszabbá tettem.” Ha igaz, minden bizonnyal a szuper spin doctor is meghasonult, belátta, hogy rosszat tett a módszer felújításával, elterjesztésével, a rombolással, ami vele jár, csak tartok tőle legjobb tanítványai nem olvasták ezt a végső szót, illetve nem képesek fölfogni értelmét).

Valamely közösség éthoszának, össze- és megtartó morális világának lényege, hogy a közösség hosszú távon működő értékrendszerre épül, mely (hogy ismételten Clifford Geertz vonatkozó kifejtéséből idézzek)”a világkép által leírt, és a dolgok természetes állapotából következő életmódot reprezentálja”; másképpen, nem egyszerűen az intézmények (pláné nem a pártok), hanem a mögöttük meghúzódó közösségi éthosz biztosítja a társadalmi kohéziót és az egyének autentikus, biztonságos „jó létét”, vagy ahogy Kant fogalmaz az univerzális elköteleződés az emberiség mellett és a közösségi morál a szívünkben kell vezessen egyszerre („ A csillagos ég fölöttem, és a morális törvény bennem”). Messzinek és elvontnak tűnnek ezek a fejtegetések, viszont ha valaki hajlandó belegondolni, hát éppen a közösségi éthoszt rombolja a jelenlegi nihil, a kibontakozó magyar és azt utánzó rommagyar gyűlölet-, illetve negatív kampány, mellyel mozgósítani akarnak, mire is? Hát, amit az amorális kampány céloz, a fekete PR, az nem több és nem kevesebb, mint hatalomra szavazni egy olyan politikai elitet, mely semmit nem ígér, melynek semmilyen perspektívája, hogy filozófiát-jövőképet már ne is mondjak, nincs, csak az, hogy ő a hatalmat akarja (ez már az alt rightra hangolt tiszta Nietzsche, a színtiszta Finkelstein-Habonyista formula, nemde?). Egyszóval, (és ezt már láttuk Magyarországon, amikor a jelenlegi hatalom kampányban még csak nem is ígért semmit, csupán támadott, ismételgette gyűlöletes diskurzusait. Egyébként a módszert Csíkszereda polgármestere is kipróbálta – és működött –, hogy valójában nem is kampányolt, semmiféle pozitív programot ki nem fejtett, eljátszotta a sértődött mártírt, s megválasztották!), fehér csekket akar a politikai elit. Amit azután hatalmával visszaélve bármire fordíthat, a szél és

a hatalmi viszonyok, egyéni érdekek és a hatalom bebetonozása érdekében tesz mindent, nem is képvisel már, csak „a médiatikus térben reprezentál”, színházat játszik, vagy még inkább footballt, mégha mégoly silányat is.

Vannak cinikus drukkerei (a politika ma már football, vagy megengedem esetenként és vidékenként, különösképpen „a nagyfőnök” szülőfalujában, jégkorong) a választók meg fanok, rajongók, kik szotyizás közben üvöltöznek lelátókról, nem részei a játéknak. A belső kör a huligánoké, a többiek meg mezei drukkerek, megvezethetőnek vélt szurkolók, akik a pályán kívül vannak és esélyük sincs „labdába rúgni”, a politikai látszólagos biodíszletei.

Mindig is berzenkedtem a jó régi erdélyi önigazoló és avittas, patetikus és entellektüel pózokat legitimáló „világképek” ellen. Azt gondoltam, és gondolom, hogy azok – hívják akár „népszolgálatnak”, akár „a kisebbség lét méltóságának”, akár sajátos lelkületnek és éthosznak „magyar transzilvanizmusnak” – megújításra, módosításra, az „időkhöz való hozzáigazításra” szorulnak, illetve várnak. Viszont el kell ismerni, hogy azok a formulák, merő ellentétben a Finkelstein-Habony-formulával, mégiscsak tartalmaztak egyféle közösségi éthoszt (lehet premodernnek tekinteni őket, és mégis), és volt valamelyes mozgósító és társadalmi kohéziót termelő erejük, még a diktatúrák legsötétebb évtizedeiben is. Nos, most ezt a mégoly halovány éthoszt rombolja, ki fölül a Finkelstein-Habony vonatra és gyűlölködésben tobzódik, elfogadja és terjeszti, helyesli (akárcsak szó nélkül hagyja), a gyűlöletkampányt, amit semmi kétségem, továbbiak fognak követni.

Valahogy azt gondolta a rommagyar értelmiségi kilencven után, hogy soha nem teszik majd kérdőjelessé és nem is relativizálják el a transzilvanizmusnak-népszolgálatnak azt a kitételét, miszerint ez programatikusan arra épül, hogy az értelmiség, és a politikai elit a (mégoly relatív, éppen hogy létező) hatalmát a „polgárok lelkének nemesítésére” használják. (Örömömre szolgál szép emlékű Gáll Ernő ezzel kapcsolatos, negyven évvel ezelőtt leírt, patetikus és mégis mérvadó, véleményét ideidézni: ”A népszolgálat gyűjtőfogalma mind a gazdasági, mind a kulturális felemelkedést elősegítő, a jobbító tevékenységet jelöli. Lényegénél fogva felvilágosító jellegű, morális szempontból pedig — a már említett hivatástudaton és elkötelezettségen kívül — hűség és felelősség jellemzi. /…/ A népszolgálattól elválaszthatatlan felelősség nem engedi meg a tőle való menekülést, az által a diktált hűség viszont személyiségünk kiteljesedését, azonosságunk megőrzését szavatolja.”).

Bizonyára tévedett a kilencvenes generáció, bizonyára naiv volt és túlságosan is optimista, de kérdés, hogy mi mást tehetett volna?

És ezt kellene megvitatni, azt, hogy milyen pozitív jövőkép alakítható ki a jelenben, mely nem visszafordulás, nem felvilágosodás ellenes, és ugyanakkor hatékony? Nos, ezt a transzilván- népszolgálatos szellemet, a rommagyar társadalom etikai talapzatát támadják, akik ma azt mondják, hangos szóval és kioktatólag, hatalmuk és felelősségük, vagy nem is, felelőtlenségük, teljes tudatában, hogy „Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, nem királyok kutyája”. A nihilt növeli és sok, nagyon is sok követője akad, az aki azt mondja „Azt kell mondani a népnek, amit az hallani akar”, le kell mondani az elit „lelkeket jobbító” szándékáról, csak a hatalom, a bianco-ban adott felhatalmazás kell, aztán kuss, sőt már azelőtt is kuss, mindenkinek. Még azt is készséggel elhiszem, hogy vannak helyzetek, amikor a populista/demagóg szövegelés, a politikai kommunikáció terjedő formái, zárójelbe téve a valóságot, post-truth és alternatív tényekre alapozott, de tetszetős „ígéretfelhőt” zúdítanak a népre, hatékony lehet, csak morális nem. A nihil, az amorális diskurzusok, a hazudozás, sok mindenre jó lehet, jövőkép kialakítására egyáltalán nem, ellenőrizhetetlen, autokratikus, diktatórikus rendszer kiépítésére igen: biztos, hogy ezt kívánja a rommagyarság?

Mindez a most zajló gyűlöletkeltő plakát-kampány okán került a közbeszéd (már amennyire még létezik itt-ott, virtuális közegbe kiszorítva) homlokterébe.

És nemcsak önmagában a plakát hamis és nehezen értelmezhető (mondjuk, ha a három ott stigmatizált letűnt politikus szájából kilógó kis felhőcskébe írták volna, hogy „Együtt a magyarok ellen”, hamis, de legalább érthető lenne az üzenet.

így azt fejezi ki, amit mond, gyerünk fogjunk össze a magyarok ellen, és ki mondja ezt? Hát valami rommagyar, rejtőzködő spin-doctor, akit aztán fölerősítenek „kedves politikusaink”), hanem abban is manipulálni próbálnak ködbe burkolózó kiagyalói, hogy kit céloz. Nem, a plakát nem a „pórnépnek szól” (az aligha akarja érteni, nem is figyelne rá), hanem a propagandisták eszközeként fungál (ha jól láttam – böcsületére legyen mondva – Winkler Gyula nem osztotta, a többi EP-jelölt jelölt igen), akik majd értelmezik és sulykolják orrvérzésig.

Van még egy hírem azoknak, akik szerecsenmosdatásba kezdtek, vagy sunyítva helyeslik, cinikusan kommentelgetnek, örvendeznek, a Finkelstein-Habony doktrína eme szép megnyilvánulásának. Létezik kampányetika, és léteznek etikai kódexek arra nézve, hogy az influencereknek, a politikusoknak és a médiának mit szabad és mi meg nem engedtetik, kampányidőszakban. Ennek egyik alappillére, hogy nem mondunk ki olyan dolgokat, melyekről biztosan tudjuk, hogy “hallani szeretnék” a választók, de morálisan – és hosszú távon az egész közösség számára – elfogadhatatlanok. Nem erősítünk előítéletekre, sztereotípiákra, gyűlöletre, uszító attitűdöket, akkor sem, ha “ezt sokan hallani akarnák”. A Magyarországi PR Társaság etikai kódexe, tilt minden dark PR-t és a szakma deontológiája szerint, tilosnak tekinti a Finkelstein-Habony-formula magját adó pajzán kis ötleteket.

A gonosz itt van közöttünk, csak föl kell ismernünk arcát, hogy tehessünk ellene. Az sem vigasztalhat, ha a piszkos plakátokat nálunk folyó hó 14-én veszik le, mert Szijjártó Péter őfőméltósága tiszteletére Vásárhelyen, előrehozzák március 15-ét. És, hogy kicsit azért vigadjunk is, gondolom Petőfit is meg akarják győzni arról, hogy mondja el hírös beszédét, már 14-én, ezért, ezért is, keresik Fehéregyházán hamvait, illetve, szobrot is fognak avatni a szolgalelkűségnek, amit stílusosan éppen Petőfinek fognak dedikálni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK