Kezdőlap Szerzők Írta Föld S. Péter

Föld S. Péter

689 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Tudja, miről beszélgetett Tiborcz és Lázár egy belvárosi étteremben?

Az azonnalinak köszönhetjük az itt látható fotót. Amióta a portál közzétette, sokan találgatják, hogy miről beszélgethetett egymással a két férfi, Lázár János és Tiborcz István.

Lázárt mindenki ismeri, róla tudjuk, hogy miniszter, ő vezeti a miniszterelnökséget. Tiborcz Istvánnak nincs állami funkciója, ő ennél magasabban áll, főként azért, mert ő Orbán Viktor miniszterelnök veje.

Sokan találgatják, hogy miért találkozott és miről beszélgetett egymással a két férfi a belvárosi Börze étteremben. Többen még attól sem riadnak vissza, hogy összefüggést véljenek felfedezni arra vonatkozóan, hogy Lázár János, funkciójából következően, az uniós fejlesztési pénzek elosztásáért felelős miniszter, míg Tiborcz István, aki feleségének emlékezetes közlése szerint független a miniszterelnöktől és a saját lábán áll, igen sikeres üzletember.

Nem tudjuk, hogy van-e köze a rokonsági foknak abban, hogy Tiborcz vállalkozásai rendre nagyon sikeresek és igencsak jövedelmezők. Tiborcz korábbi cége, az Elios nagyon kedvező, sokszor versenytársak nélküli pályázatokon nyert el egy csomó közbeszerzést, amelyek keretében uniós pénzből korszerűsítették a közvilágítást számos településen.

A teljesség kedvéért meg kell még jegyeznünk azt is, hogy ebben az ügyben az EU csalás elleni hivatala, az OLAF is vizsgálódik. Tiborcz István azóta kiszállt az Eliosból.

Mindez persze lehet találgatás. Szebben szólva: összeesküvéselmélet. Valószínűbb, hogy a következő történt.

Tiborcz István megunta a saját lábon állást, változatosságra volt szüksége. Gondolt egy nagyot – ha szeretnénk a szóvicceket, azt írnánk: gründolt egy nagyot – és felutazott Budapestre. Sétált az utcákon, nézegette a házakat, az embereket, de előtte még megfogadta magában, hogy miután ő, mint a miniszterelnök veje nem teheti meg, hogy a kormány tagjaival mutatkozzon, nem is találkozik senkivel.

Aztán egyszerre csak nagyon megszomjazott. Gondolta, iszik valamit. Ez amúgy nagyon emberi dolog, ha valaki szomjas, igyon valamit, mielőtt még kiszárad a torka.

Addig-addig ment a számára ismeretlen városban Tiborcz, míg elé nem tárult a Börze nevű étterem. Amikor belépett, azonnal észrevette, hogy már minden asztal foglalt.

Szerencsére.

az egyik asztalnál egy igen szimpatikusnak látszó férfi ült.

Tiborcz odalépett hozzá, és udvariasan megkérdezte, hogy leülhet-e.

Amikor az ismeretlen, aki a fotón Lázár Jánosnak látszik, bólintott, Tiborcz leült. Rendelt a pincértől egy italt, majd eredeti tervének megfelelően, inni kezdett. Ittak, ahogyan kell. Közben nem beszéltek egy szót sem. Egy ideig ittak némán, majd Lázár hirtelen az órájára nézett, felállt, elköszönt, és távozott.

Annyira sietett, hogy még a számláját is Tiborcznak kellett kifizetnie.

Hát, valahogy így eshetett. Úgyhogy mindenkinek, aki gyanús ügyletet sejt a két férfi találkozása mögött, innen üzenjük: nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen oszolni és tovább haladni.

Hogyan mentem el életem nagy lehetősége mellett?

Életed nagy lehetősége mellett mész el, mondta búcsúzóul a gyerekkori barát, aki arra akart rávenni, hogy segítsek egy bizonyos életerő terméket forgalmazni.

Ezt persze nem mondta meg előre. Azzal hívott fel, hogy régen nem találkoztunk, jó lenne elbeszélgetni a régi szép időkről. Fussunk, össze valahol, mondta, mellékesen volna egy kihagyhatatlan ajánlata a számomra. Így telefonon nem mondhat többet, de olyan emberre van szüksége, amilyen én vagyok: kreatívra és megbízhatóra.

Hízelgett a dolog. Lám, már mások is felismerték, hogy kreatív vagyok és megbízható. Sajnos, hamar kiderült, hogy eleinte egy piramis legalján kellene dolgos méhecskeként mások számára pénzt termelnem. De ez csupán a kezdet, kizárólag rajtam múlik, hogy milyen gyorsan haladok a ranglétrán felfelé. Ha szorgalmas vagyok, és nem jön közbe semmi, alig egy év múlva már mások dolgoznak nekem, én pedig kizárólag azon törhetem az agyam, hogy mire költsem a pénzemet.

Mindössze egy 300 ezer forintos készletet kellett volna belépésként megvásárolnom, potom 180 ezer forintért. Így már indulásnál kerestél 120 ezret, mondja a gyerekkori barát. És ez még csak a kezdet

Vonzónak tűnt az ajánlat. Ám amikor azt mondta, hogy a cég, amelynek dolgozik (és amely számomra a jövőt jelenthetné), azért ennyire sikeres, mert megvásárolta a termőföldek feletti légteret, hogy különlegesen tiszta anyagokból állíthassa elő az illető terméket, gyorsan kifizettem mindkettőnk kóláját és megint, immár ki tudja hányadszor, elmentem életem nagy lehetősége mellett.

Élt, él, élni fog!

Gyerekkoromban nem értettem, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját miért november 7-én ünnepeljük. Aztán a felnőttek elmagyarázták, de ettől csak zavarosabb lett minden.

Valami Gergely-naptárról beszéltek, de nekem mondhatták. Megtanultam azt is, de ugyanúgy nem értettem, mint még sok minden mást akkoriban. (És most megint.)

Pedig, igyekeztek a felnőttek rendesen megfelelni a feladatnak. Különösen az iskola. Rajzórán például azt a házi feladatot kaptuk, hogy rajzoljunk Aurórát. Megmutatták fotón, hogy milyen. Nekem nagyon tetszett a hajó, főleg a kéményei. De rajzolni nem szerettem. Nem csak azért, mert nem tudtam, de azért sem, mert inkább írtam volna egy verset róla.

Szerencsére, ilyen feladatot nem kaptunk, máig égnék magam előtt. Anyám, egyébként négyest kapott az Aurórára, mert persze vele rajzoltattam meg. Ő sem szeretett rajzolni, de engem szeretett, – ez amúgy kölcsönös volt – így elvállalta helyettem a munkát.

Én szerettem a November 7-e teret, mert ott volt a Savoy és az Abbázia. valamint a Barátság söröző. Nem is értettem, hogy az idősebbek miért Oktogonnak nevezik. Azt tudtam, hogy valamikor így hívták, mint ahogyan ma megint így hívják, csak az nem volt világos a számomra, hogyha valaminek van neve – November 7 tér – akkor azt miért kell másképp hívni. Ugyanígy voltam a Majakovszkij utcával is.

Ma már persze sokkal okosabb vagyok, és a Moszkva teret nem hívom Széll Kálmán térnek.

Mára a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megítélése – fogalmazzunk nagyon finoman – változott. Hogy hatalomváltás volt, az biztos.  Hogy nagy volt-e, nem tudom. Azt tudom, hogy fiatalkorunkban, ha valakit nagyon öregnek gondoltunk, viccesen azt mondtuk egymásnak: ő még látta Lenint.

Akit egyébként Uljanovnak hívtak.

Az akkoriban kötelező iskolaköpenyünkre azt írtuk fel: Lennon élt, Lennon él, Lennon élni fog. Aztán 1980-ban lelőtték.

És akkor végezetül egy máig érvényes Hofi-idézet: Éljen az örök és megbonthatatlan szovjet-magyar konzerv!

Szavazni – határainkon innen és túlról

A Demokratikus Koalíció előhúzta a kalapból a határon túliak szavazati jogának kérdését, és aláírásokat gyűjt. Sokan támadják ezért a DK-t, míg mások a párt szempontjából zseniális húzásnak tartják.

Mit gondoljunk mi, párthoz nem kötődő magyarok a határon túl élő honfitársaink szavazati jogáról? Nem a határon túli magyarokról, hanem arról, hogy azok, akik nem itt élnek, és nem itt fizetnek adót, beleszólhassanak-e az itteni közügyekbe.

Kezdjük azzal, hogy a Fidesz miért erőltette a kettős állampolgárságot, amelyről egyébként korábban hallani sem akart. Németh Zsolt, a párt legelismertebb külpolitikusa 1998-ban még ellene volt a kettős állampolgárságnak. Aztán persze sok minden megváltozott. A határon túli magyarok kettős állampolgárságot kaptak, és vele együtt beleszólást a magyarországi ügyekbe. Vagyis, szavazhatnak arról, hogy jövőre melyik magyarországi pártot szeretnék kormányon látni. Egyéni jelöltekre, magyarországi lakcím híján nem szavazhatnak, így ez az úgynevezett félszavazati jog számítások szerint legföljebb 3 mandátum sorsáról dönthet.

Elsőre nem tűnik soknak, bár adott esetben egyetlen mandátum is döntő lehet.

Több egymástól független közvélemény-kutatás alapján egyértelmű, hogy a határon túli magyarok elsöprő többsége a Fideszre szavazna. A Fidesz az a párt, amely megszólítja őket, és nemcsak azáltal, hogy időnként megsétáltatja egy kisbőröndben Nyírő József hamvait a havasokban.

Más, ugyancsak egymástól független felmérések szerint a magyarországi magyarok többsége nem támogatja, hogy a határon túli magyarok is szavazhassanak. Nem a kettős állampolgárság ellen vannak, bár természetesen ilyenek is akadnak, hanem a szavazati joguk ellen. Nem tartják igazságosnak, hogy azok is dönthessenek arról, hogy melyik párt kormányozzon Magyarországon, akik nem viselik ennek a következményeit.

Arra, hogy a határon túli magyarok miért szavazhatnak könnyebben és egyszerűbben, mint azok, akik Magyarországon születtek, de bizonyos, itt és most nem részletezendő okok miatt külföldön élnek, mindmáig nem hallottunk értékelhető magyarázatot.

A hivatalos indoklás szerint Angliából, Németországból, Ausztriából azért nem kehet levélben szavazni, mert fennáll a visszaélés lehetősége.

A Felvidékről, a Vajdaságból, vagy éppen Erdélyből érkező levélszavazatok esetében nem áll fenn?

Én azt gondolom, hogy a határon túl élő, magyar állampolgársággal rendelkező és nem rendelkező magyaroknak minden segítséget meg kell adni ahhoz, hogy a szülőföldjükön jól érezzék magukat. Tanulhassanak magyarul, őrizhessék kultúrájukat, vagyis a mi magyar kultúránkat.

De a szavazati jognak ehhez semmi köze. A szavazati jognak jelen körülmények között ahhoz van köze, hogy Magyarországon a Fidesz még sokáig kormányon maradhasson.

Azoknak a magyarországi magyaroknak, akik nem kedvelik Orbán Viktor pártját, miért kellene ehhez asszisztálniuk?

Az ember, aki nem engedett be a hivatalba

Épp az orrom előtt csukta be az ajtót. Az üvegajtó két oldalán álltunk: ő odabent, én odakint, a hivatalnak kinevezett ostromlott vár bejárata előtt. Az órám szerint még volt három perc, zárásig. Mondtam neki, hogy sajnálom, de nem tudtam hamarabb jönni. Különben is, csak egy csekket szeretnék feladni, azt reméltem, még belefér.

Nem fér bele, mondja az ajtó túloldalán. Az ő óráján már 6 óra van, és az számít. Ebben speciel igaza volt: a hivatalban nem a mi óránk, nem a mi időnk érvényes.

Rendnek kell lenni, mondta magyarázatként az ember, aki nem engedett be a hivatalba. Akik odabent dolgoznak, azok is haza akarnak menni.

Évekkel ezelőtt egy üvegvisszaváltós nővel szálltam vitába, neki attól volt jó, hogy nem akarta visszaváltani az egyik üvegemet. Pedig az a palack is épp olyan volt, mint a többi húsz, amelyeket gond nélkül elfogadott, de ezzel az eggyel valamiért problémázott.

Persze, nem az üveggel volt baja szegénynek. Nem is velem vitázott valószínűleg, hanem az egész elrontott életével. Talán nehéz gyerekkorára gondolt, lehet, most tudta meg, hogy megcsalta a férje. A gyerek megbukott a suliban, az új kolléganőnek emelték a fizetését, pedig alig néhány hónapja van még csak ott.

Álltam a hivatal bezárt bejárata előtt, és közben valóban elmúlt 6 óra. Emberünk, láttam az üvegajtón keresztül, elégedetten nézett maga elé. Megint neki lett igaza, ismét megnyert egy kis csatát. Próbáltam haragudni rá, utálni őt, ahogyan az mifelénk, normális üzemmenetben jogos elvárás, de nem sikerült.

Eszembe jutott, hogy feladom a csekket egy másik postán, utána hazamegyek, előveszek egy doboz sört, és elfelejtem az embert, aki nem engedett be zárás előtt. Miért is gondolnék rá többet, amikor nincs benne semmi érdekes.

Neki holnap is ugyanaz lesz, mint ami ma volt. Jönnek az emberek, csekkel a kezükben, délelőtt, délután, és lesz, aki három perccel 6 óra előtt. És holnapután megint, mindennap, ugyanúgy.

Nekem meg legközelebb csak egy hónap múlva kell újból csekket feladnom.

Még egyszer a kömlői migránsokról

Tisztelt kömlői polgárok!

Magyarország kormánya elnézést kér tőletek, amiért féltek és rettegtek a migránsoktól. Közöljük veletek, hogy sem Kömlőn, sem Magyarország más településein nincsenek migránsok. Ha lennének, akkor sem kellene félnetek tőlük. Ők is olyan emberek, mint amilyenek ti vagytok. Pontosabban: olyanok, mint amilyenek ti voltatok, mielőtt meghülyítettünk volna benneteket a milliárdokba kerülő hisztériával. Óriásplakátokon, újság- és tévéhirdetésekben szítottuk a gyűlöletet.

Az akartuk, hogy féljetek és úgy érezzétek, kell valaki, aki megvéd benneteket. Azt akartuk, hogy hozzánk forduljatok védelemért, tőlünk reméljétek, hogy megóvunk benneteket minden veszedelemtől.

Azt akartuk, hogy tudjátok: mi megvédünk benneteket, és ezért nem is kérünk mást, csak annyit, hogy amikor majd eljön ennek az ideje, vagyis 2018-ban, a választáskor, tudjátok, hogy hova kell behúzni az ikszet.

A mi pártunk mellé. Fidesznek hívják a mi pártunkat, ha valaki közületek esetleg nem emlékezne. Ilyen szemét módon gondolkodtunk, ezért csináltuk ezt a hisztériát.

De most felébredt bennünk a lelkiismeret. Nem tudunk rendesen aludni, rémálmaink vannak, mert látjuk, hogy mit tettünk veletek és az országgal.

Két évvel ezelőtt Nagymágocson közmunkások és földmérők ijedtek meg egymástól. Tavaly külföldi – még csak nem is színes bőrű – diákokat néztek migránsnak.

Hisztériát keltettünk az országban, gyűlölködést szítottunk az emberek között.

Elnézést kérünk ezért tőletek kedves kömlőiek. Nem volt szép tőlünk, sőt, az igazat megvallva, nagyon csúnya dolog volt. Anyánk annak idején nem erre tanított bennünket, apánk szíjat hasított volna a hátunkból, ha tudja, hogy ilyenek leszünk.

Megpróbáljuk valahogy helyrehozni, amit tettünk, de félő, hogy a szellemet, ha akarnánk, sem tudnánk visszaszuszakolni a palackba. Önálló életet él a szellem, amelyet mi szabadítottunk rátok.

Kömlőiek, drága honfitársaink! A mostani történetnek ugyanaz a tanulsága, ami az elmúlt majdnem nyolc évnek: ne dőljetek be a hazug propagandának. Ne higgyetek a hatalmat kiszolgáló lakájmédiának. Pénzért csinálják, elvtelenül.

Röhögnek rajtatok, mert látják, hogy milyenek lettetek. Van olyan ember Kömlőn, aki még ma is azt hiszi, hogy a migránsok bementek egy házba, és a hűtőszekrényből kiették a fasírtot, a gyerekszobából pedig elvitték a frissen vasalt gyerekruhát. Egy másik falubeli pedig elbarikádozta magát, hiába próbálta nyugtatni a polgármester.

Utáljuk magunkat azért, amit veletek tettünk. És nemcsak veletek, de szerte az országban a magyarokkal. A magyar emberek, most már mi is látjuk, nem egy hisztérikus, önmaga démonaival harcoló országot érdemelnek. Jár nekik egy nyugodt, békés, élhető ország, de jelenleg nem jut.

Kedves kömlőiek, Magyarország kormánya még egyszer elnézést kér tőletek az okozott kellemetlenségekért. Bocsássatok meg az ellenetek vétkezőknek!

Maguk alá migránsoztak a kömlőiek

Kedves kömlőiek, nem lehettek büszkék magatokra. Most már biztosan ti is jót röhögtök azon, ami történt. Pedig, bizony isten, sírnotok kellene. Ha látnátok, hogyan változtatott benneteket agyatlan zombivá a hisztéria, amelyet másokkal együtt ti is beszoptatok, akkor most nagyon el lennétek keseredve.

Mindenszentekkor migránsnak néztétek a temetőbe látogató embereket. Honfitársaitokat amúgy, még falutokbeli is volt közöttük. Szóltatok a polgármesternek, aki riadóztatta a rendőrséget.

Olyan emberektől lett tele a gatyátok, akik szüleik, szeretteik sírját látogatták meg a temetőben. De ti, miután nem ismertétek őket, idegent véltetek felfedezni bennük. Olyat, akitől félnetek kell. Mert aki más mint ti, az csak rosszabb lehet nálatok.

Most mindenki rajtatok röhög, és azt kell mondanom, hogy nem sajnállak ezért benneteket. Megérdemlitek, és megérdemli ez az ország, amiért hagyta, hogy ezt a csúfságot megtegyék vele.

Drága jó kömlőiek, nagy összegben fogadnék arra, hogy néhány évvel ezelőtt ti még teljesen normálisak voltatok. Éltétek az életeteket, dolgoztatok, pihentetek, szerettetek. És igen, volt olyan is, akit utáltatok. De nem azért utáltátok, mert nem ismertétek, hanem azért, mert ismertétek, és tudtátok róla, hogy lusta, hazudós, munkakerülő. Vagyis, nem szeretni való.

Hülyét csinált belőletek ez a rendszer. A temérdek óriásplakáttal, a médiából ömlő, hírnek hazudott hányadékkal. Ne mentsétek fel magatokat, felnőtt emberek vagytok. A legnagyobb gazemberséget, a hisztérikus gyűlöletkeltést ugyan nem ti követtétek el, de senki nem tiltotta meg nektek, hogy gondolkozzatok. Vannak ilyen törekvések, és a hatalom számít arra, hogy nem gondolkodtok, de technikailag még nem megoldható, hogy a gondolataitokat is ellenőrizzék.

Kedves kömlőiek, gondoljatok bele abba, hogy milyenek lettetek. Nézzetek tükörbe, és közben vegyétek elő a néhány évvel ezelőtti fényképeiteket. Látjátok a különbséget?

Akkor, ha megláttatok egy idegent, aki másik faluból, netán másik országból jött, odaléptetek hozzá és megkérdeztétek, hogy miben segíthettek. Mert alapvetően jó emberek vagytok, csakúgy, mint az ország többi településén lakók.

Csak hát, sokakkal együtt, hagytátok magatokat megvezetni.

Féltek Sorostól, pedig korábban azt sem tudtátok, hogy létezik. Rettegtek a migránsoktól, akik persze nincsenek itt. És ha itt lennének, rájönnétek, hogy ők is emberek. Épp olyanok, mint amilyenek néhány évvel ezelőtt ti is voltatok.

És nem tudhatjátok, mikor kell menekülnetek. Nem a migránsok elől, hanem, mert elegetek lesz abból, ami itt van.

Úgyhogy, nem mondhatok mást nektek, mint azt, hogy megérdemlitek, amiért most mindenki rajtatok röhög. És mi is megérdemeljük, mert mi sem vagyunk különbek nálatok.

A Keró, a Bayer és a zaklatás

Kerényi Miklós Gábor tagadja az ellene felhozott vádakat, vagyis hogy színészeket, színésznőket, valamint fiatalkorúakat zaklatott volna. Mindezt Bayer Zsolt blogján tette közkinccsé.

Ha hinni lehet Bayer Zsoltnak, akkor az történt, hogy Kerényi Miklós Gábor felhívta őt és megkérte arra, hogy a blogján tegye közzé a közleményt, miszerint ő az ellene felhozott ügyekben ártatlan, amivel vádolják, rágalom, és felszólít mindenkit, hogy a továbbiakban tartózkodjanak az ő rágalmazásától, ellenkező esetben jogi úton vesz elégtételt.

Hogy Kerényi Miklós Gábor miért Bayer Zsoltot kérte meg egy általa megírt szöveg közzétételére, arra nehéz lenne válaszolni. Valószínűleg közeli jó barátok ők ketten, de még ez sem érv – Bayer mellett nyilván még számos más jó barátja is van Kerényi Miklós Gábornak.

Ha Kerényi Miklós Gábor valóban tisztázni szeretné, hogy semmi sem igaz abból, amivel vádolják, megtehetné, hogy az MTI-hez juttatja el mondandóját, esetleg valamelyik újságot kéri meg a közlésére, vagy a Facebookon írja le a széles nyilvánosság számára, amit el akar mondani.

Kerényi Miklós Gábor azonban nem ezt az utat választotta. Úgy gondolta, hogy Bayer blogján lesz a legjobb helye a közleményének. Talán még az is megfordulhatott a fejében, hogy Bayer blogja – tulajdonosának köszönhetően – egyfajta védelmet jelent a számára, és az a felszólítás, hogy mindenki tartózkodjon a további vádaskodástól, Bayer blogján erőteljesebben hangzik, mintha máshol jelent volna meg.

Kerényi Miklós Gábor, mondjuk ki nyíltan: a Fideszhez fordult védelemért. Bayer Zsolt ugyanis nem csupán az ötös számú Fidesz tagkönyv birtokosa, Orbán Viktor jó barátja, és mint ilyen, majdnem minden titkok tudója, hanem – mostanság divatos kifejezéssel -, a Fidesz szellemi verőlegénye. Nem mellesleg az az ember, aki néhány nappal ezelőtt egy lakossági fórumon a zaklatott nőkön gúnyolódott.

Kerényi Miklós Gábor tehát nem a valódi nyilvánosságban bízik, és nem is a bíróságtól várja, hogy igazságot szolgáltasson számára, hanem úgy gondolta, hogy Orbán Viktor jó barátja lehet az ő embere, akinek segítségével a legmagasabb körök védelmére számíthat.

Mindez sokat elárul a mai Magyarországról, és látlelet arról, hogy miként mennek mifelénk a dolgok. Mert miközben joggal feltételezhetjük, hogy zaklatási ügyekben újabb csontvázak dőlnek majd ki a szekrényekből, újabb hálószobák, valamint szereposztó díványok titkaira derül fény, ne feledjük azt sem, amivel kezdtük: hogy Kerényi Miklós Gábor valamiért épp az Orbán-közeli Bayert kérte fel arra, hogy tegye közzé blogjában az általa írt szöveget.

Abból, hogy Kerényi Miklós Gábor a hatalom-közeli Bayert kérte fel mondandójának közlésére, arra lehet következtetni, hogy talán mégsem annyira ártatlan, mint amilyennek mondja magát. Ha az lenne, az igazságát keresné ebben az ügyben, és nem az igazság eltusolására alkalmasnak vélt személyt keresett volna meg védelemért.

…És Georges Leekens a kapitány…

Nem kellett sokáig várni, már meg is találták az Ügyeletes Megváltót. Georges Leekens-nek hívják, belga, és a jövőben ő fogja csatába vezetni a magyar labdarúgó válogatottat.

Idáig nem hallottam róla semmit, de erről nem Georges Leekens tehet, hanem én. Ő mindent megpróbált: számtalan helyen megfordult, edzősége 33 éve alatt 18 klubban, és öt válogatottnál dolgozott.

Csak magamat okolhatom, amiért nem futottam össze vele sehol.

Ha kicsit jobban figyeltem volna, akkor azt is tudhatnám, hogy kupagyőztes volt a Club Brugges csapatával. Igaz, nem most, hanem 1991-ben. Nem ma volt az sem.

Georges Leekens azt ígérte, hogy kivezeti a csapatot az Európa-bajnokságra.

Jó lesz megint magyarnak lenni. Jobb lenne, ha már most is jó lenne, de ne legyünk telhetetlenek. Legutóbb tavaly nyáron volt jó, amikor 4-0-ra kikaptunk a belgáktól. Tömegek ünnepeltek akkor az utcán, a körúton megálltak a villamosok.

Irigylem Georges Leeken-t, mert ezek szerint ő tudja, hogy mitől lesz jobb a magyar válogatott, mint most. Nála lehet a recept, a csodafegyver. Mert másban nemigen bízhatunk. Valamit biztosan kitalál majd a mester, amitől a kapusunk kevesebb gólt kap, mint amennyit a csatáraink rúgnak. És biztos lesz valamilyen elképzelése, vagy már van is neki, amitől a védelem nem lesz sebezhető, a középpályások gyorsabban hozzák fel a labdát, és pontosabban passzolnak.

Csányi Sándor, az MLSZ elnöke azt mondta, versenyeznünk kellett George Leekneesért, mert voltak a miénkénél jobb ajánlatai is. Magyarország leggazdagabb embere nem részletezte, hogy mire gondolt.

Pedig, lett volna rá igény, hogy megtudjuk. Mert akkor azt is megértenénk, hogy milyen ember az, aki nem a jobb ajánlatot fogadja el, hanem a rosszabbat. Legutóbb Mészáros Lőrinccel jártak így a döntéshozók: a felcsúti polgármester 5 milliárd forinttal drágább ajánlatot tett a komáromi híd megépítésére, mint a versenytársak, mégis ő kapta a megbízást.

Lehet, hogy ezt érezte meg George Leekens? Hogy mi magyarok, mindenki másnál különösebb anyagból vagyunk gyúrva: ha kikap a csapatunk, örömünkben ellepjük a főváros utcáit, és elénekeljük a magyar himnuszt.

A Marton-ügy nem Marton Lászlóról szól

Akkor még egyszer a Marton-ügyről, ami már nem Marton-ügy. Nem is volt az soha, már az elején sem. Annak ellenére ebben az ügyben bárki, bármit mond, mindig akadnak, akik félreértik.

Megpróbálom összefoglalni.

Induljunk ki abból, hogy senkit sem szabad zaklatni. Se nőt, se férfit, se gyereket. Senkit. Megverni sem szabad, megalázni. Megerőszakolni, megölni, kihasználni, bántani.

Még akkor is, ha tudjuk, hogy mindez illúzió.

Van tehát egy rendező, elismert, sikeres, nagynevű színházi ember, aki most bajba került. Olyan bajba, amibe mások is kerülhetnének.

Mert senki sem gondolja, hogy Marton László az egyetlen, aki visszaélt mások kiszolgáltatottságával. És az is tudható, hogy nemcsak a színház világában vannak szereposztó díványok – ami most a felszínre került, az lenyomata a mai Magyarországnak.

Mielőtt továbbmennénk, nézzük meg, hogy miről van szó valójában. Nem arról, amit sokan belekevernek: hogy a szexuális erőszak mindennapos, és a családon belül is verik a nőket és a gyerekeket. (Néha a férfiakat is.)

Ez utóbbiak ugyanis bűncselekmények. Amit Marton és rajta kívül még nagyon sokan – tanszékvezetők, vezérigazgatók, minden rendű és rangú kis- és nagyfőnökök – elkövetnek, az csak akkor bűncselekmény, ha törvény tiltja.

Egyébiránt szimplán gusztustalan, morálisan elítélendő.

A történetnek tehát nem az a tanulsága, hogy egy ismert ember visszaélt fiatal lányok tapasztalatlanságával. Ez önmagában elkeserítő és felháborító, és, miután társadalmi szinten is ez megy, vállalhatatlan. Hogy vannak, akik bármit megtehetnek azokkal szemben, akik rangban, beosztásban, bármilyen sarzsi tekintetében lejjebb vannak a hierarchián, mint ők.

És az sem vigasztal senkit, ha tudjuk, hogy ez nemcsak nálunk van így. Tőlünk nyugatra is szép számmal akadnak ilyen esetek – a keletebbre fekvő országok kiskirályairól nem is szólva.

Szóval, csak annyit szerettem volna mondani, hogyha kitomboltuk magunkat Marton Lászlón, akkor nézzünk egy kicsit magunkba. És ne áltassuk magunkat azzal, hogy mi ilyet soha nem tettünk. (Mert tényleg nem.) De tudtunk hasonló esetekről, és nem szóltunk, hanem gond nélkül tudomásul vettük. Azt gondoltuk, de legalábbis, elhitettük magunkkal, hogy ez a világ rendje. És különben is: magánügy.

Marton Lászlónak kellett belebuknia ahhoz, hogy egyre többen rájöjjenek: a hatalommal való visszaélés nem a világ rendje, és nem magánügy.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!