Kezdőlap Szerzők Írta Föld S. Péter

Föld S. Péter

Föld S. Péter
689 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Közöd?

Kövér László házelnök kemény levélben oktatta ki Demeter Márta képviselőt. Demeter Mártának az volt a bűne, hogy kérdést szeretett volna intézni Rogán Antal minisztériumához, a letelepedési kötvényekkel kapcsolatban. Kövér házelnök szerint ugyanis a kormánynak nincs köze a letelepedési kötvények felügyeletéhez, kéretik őket ebben az ügyben (is) békén hagyni. Hogy akkor kinek van köze hozzá, azt nem közölte, de felszólította Demeter Mártát, hogy a továbbiakban tartózkodjon attól, hogy a kormánynak kellemetlenkedjék.

Kövér László szerint az állampolgároknak nincs joguk megtudni, hogy mi zajlik a letelepedési kötvények körül. Miért engednek be pénzért ellenőrizetlen idegeneket Magyarországra, miközben a menekültek ellen milliárdokért folytatnak gyűlöletkampányt. Kövér házelnök szerint nincs közünk ahhoz, hogy miért Rogán-közeli ügyvédek által kedvelt offhore-paradicsomokban intézik a letelepedési kötvények körüli adminisztrációt.

Egy másik hír szerint a kormány a saját embereivel szeretné feltölteni a bíróságokat. Elképzelésük szerint, amiből, ismerve eltökéltségüket, akár törvény is születhet, a jövőben a minisztériumokban dolgozó jogászok nagyobb eséllyel lehetnek bírók, mint a bírósági tisztviselők.

Az ellenzék tiltakozik, a bírák függetlenségét és ezzel összefüggésben a jogállam maradványait félti, a minisztériumban dolgozó jogászok viszont kikérik maguknak, hogy elfogultsággal vádolják őket.

Mindkét példa azt mutatja, hogy a hatalom egyre arrogánsabb, és a mostaninál is kevésbé tolerálja, ha valaki beleszólást, de legalábbis, belelátást szeretne az ország ügyeibe. Ezt a célt szolgálja a készülő hadjárat a sajtó ellen, hiszen, ha sikerülne a kritikus sajtót elhallgattatni, azt, amelyik megírja az említett és ezekhez hasonló eseteket, akkor ezek az esetek gyakorlatilag nem léteznének.

Amiről nem tudnak az emberek, az nincs. Ezért kívánja a kormány minden eszközzel szűkíteni a nyomokban még mindig meglévő nyilvánosságot, ezért nem bánja a Médiahatóság, hogy Vajna Tímea férje újabb három újságot készül megvásárolni.

Miközben a hatalom mai urai a szabad sajtóról prédikálnak, elfelejtik hozzátenni, hogy nálunk ugyan mindent meg lehet írni, de már alig van hová.. Folyik a független sajtó kivéreztetése, a nem a kormányhoz közeli sajtónak szinte senki nem nyilatkozik a kormányoldalról, a hirdetőket nyomás alatt tartják, hogy ne náluk, hanem a kormányhoz lojális, ám szinte senki által nem olvasott újságokban hirdessenek.

A gőzhenger akadálytalanul halad előre. Mindent legázol, ami elébe kerül. Csak akkor lehet majd megállítani, ha nagyon sokan felismerik, hogy a tájékozódás nem úri huncutság, hanem állampolgári alapjog.

Búcsú a fegyverektől

1971. augusztus 2-a addigi életem legboldogabb napja volt. Aznap szereltem le ugyanis előfelvételisként a katonaságtól. Nem voltam egyedül ezzel az érzéssel, a Kalocsáról hazafelé tartó vonatot végigénekeltük, és Budapest utcáin sem hagytuk abba az ünneplést.

Sok-sok társammal együtt én is úgy éreztem, mintha rabságból szabadultunk volna. Valamennyire így is volt. Nem részletezem az előfelvételisként eltöltött 11 hónap eseményeit, katona történeket sem fogok mesélni. (Van belőlük jó néhány).

Csupán egyet, mert ez valamennyire megmagyarázza, miért éreztük úgy, hogy nem csupán egy új fejezet kezdődik az életünkben, de valójában újból megszülettünk.

A sorkatonaság annak idején arról szólt – és gyanítom, ma sem szólna másról – minthogy a fiatal embereket minél jobban megtörjék. Kiöljék belőlük a szabadság iránti vágyat, az önálló gondolkodás képességét, és engedelmes, a mindenkori hatalomnak szót fogadó zombikat neveljenek. Velünk is ez történt, nem rajtuk múlott, hogy sokunk esetében nem jártak sikerrel.

És akkor a történet: néhány nappal a leszerelésünk előtt eligazítást tartott a politikai tiszt. Közölte velünk, hogy mi, előfelvételis katonák, a seregnél emelt szintű politikai képzésben részesültünk, és arra kért bennünket, hogyha bekerülünk az egyetemre, ne éljünk vissza a másokénál több tudásunkkal.
Mondta mindezt azok után, hogy gyakorlatilag egy éven keresztül egyedüli sajtótermékként csak az akkori (1971-et írtunk) Népszabadságot olvashattuk, melynek színvonala és vonalassága a mai Magyar Időknek, vagy a Magyar Hírlapnak felel meg.

Cinizmus? Hatalmi gőg? Ostobaság? Máig sem tudom eldönteni, miből volt a legtöbb a politikai tiszt megnyilatkozásában.

Mint aki halkan belenézett

Lopva néz rám, látom-e, hogy mit csinál. Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, ám hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy látom. Még magát sem képes becsapni, másokat még kevésbé.

Mint aki halkan belenézett. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Nem hajléktalan, ez látszik rajta. Új lehet a kukázók világában, még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, nyilván ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szokták szégyellni magukat.

Ez jut az eszembe, miközben a szemetessel szemező embert nézem. Aki, mint már mondtam, nem hajléktalan. A hajléktalanokat könnyű megismerni, nem csupán onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, és ápolatlanabbak, hanem mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete riadt, de még nem kilátástalan. Csak néhány hete veszíthette el a munkahelyét, a családja még kitart mellette, és valószínűleg a barátai is bíztatják. Ha nagyon akarja, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Ismerkedik a lehetőségekkel, nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor jó lesz majd  valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő. Ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel, nagy úr a szükség, megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Tavaly karácsonykor is hosszú sorban kígyóztak a Blaha Lujza téren a szegény emberek. A legtöbben nem hajléktalanok voltak, még volt fedél a fejük fölött, többen közülük a csekkjeiket is be tudták fizetni, épp csak meleg ételre nem futotta már. Idén, azt mondják, még többen lesznek, minden negyedik magyar beállhatna a sorba.

Emberünk közben végzett a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a szemetesek tetejét. Mint akit nem is érdekel, mi van bennük, épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

Tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam ebben. Hátha ezzel segítek neki, nem veszem el a szánalmammal a maradék tartását. Talán mégis vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

Ugye milyen szép a hely, ugye milyen nagyszerű a közönség?

A közönség biztatása és szeretete sokat segít a versenyzőknek Van, akit persze nyomaszt a sok szeretet, elvárásként éli meg, de a legtöbb sportolónak erőt ad a versenyhez. El is mondják ezt az úszó vb-n megkérdezett versenyzők. Hogy mennyire csodás ez az uszoda, és mennyire nagyszerű a közönség. Persze, nem mindenkinek jut ez eszébe, főleg közvetlenül azután, hogy minden erejét latba vetve, abszolválta a versenyt.
Levegőt próbálnak szerezni valahonnan, túlélni a versenyt követő perceket. Kicsit sajnáljuk is őket, amiért ilyenkor, enyhén oxigénhiányos állapotukban kérdezik meg őket a versenyről. Akár sikeresek voltak, akár vesztettek, nyilatkozniuk kell. A legtöbben maguktól is elmondják, hogy milyen szép a környezet, ahol versenyezhetnek, és hogy milyen sokat jelentett számukra a közönség biztatása. Akinek magától nem jutnak eszébe ilyen magasztos gondolatok, annak a riporter szokott segíteni. Aki nem mondja magától, attól megkérdezik. Sokat segített neked a közönség biztatása? Ugye, hogy milyen jó ilyen szép uszodában versenyezni?
Igen, sokat segített. Igen, nagyon jó. Mintha csak ki lett volna adva a versenyzőket kérdező sajtómunkásoknak, hogy rákérdezzenek a közönségre és az uszodára. Mert a közönség ugye, a magyar emberek, az uszoda pedig… Az uszoda tényleg szép. Ha kívülről nem is, de legalább belülről. És tényleg nagyon sokba került, és tényleg nem tudni, hogy mit lehet majd kezdeni vele a világbajnokság után. Ki fogja pédául üzemeltetni, merthogy a fenntartása nem két igencsak költséges. És fűthetővé is kell majd tenni, mert jelenleg nem az. Létezhet egy belső utasítás a köztévénél, amely arról szól, hogy tessék rávezetni a versenyzőket: mondják el, mennyire jó az uszoda, ahol versenyeznek.
Mert akkor a néző, aki tudja, hogy ez a csodaszép uszoda milyen rettentően sok pénzbe került, és sejtései is vannak arról, hogy az eredeti összeghez képest nagyságrendekkel drágábbra sikeredett, ettől majd valamennyire lenyugszik. És ebben a lenyugodott állapotában már nem az jár a fejében, hogy egyesek – nem a versenyzőkre gondolunk – milyen sokat kerestek ezen a világbajnokságon.

Tarlós főpolgármester esete a mozgáskorlátozottakkal

Tarlós főpolgármester szerint a 3-as metró akadálymentesítését senki sem gondolta komolyan. Miért is kellett volna komolyan gondolni, amikor a mozgáskorlátozottak közül csak nagyon kevesen használják a metrót, ezrelékben lehet csak kifejezni, ahányan közülük a föld alatt utaznak.

Lehet most erre azt mondani, hogy Tarlós főpolgármester egy szívtelen tapló, akinek még egy fakockáról sem a saját munkaköri kötelessége, hanem a szabotázs szó jut az eszébe. Lehet bármit mondani Tarlós főpolgármesterre, de ennél is jobb lenne, ha valaki elmagyarázná neki, hogy mi a helyzet. Túl azon, hogy törvényi kötelesség, hogy a mozgáskorlátozottak számára is lehetővé kell tenni azt, ami más állampolgárok számára elérhető. Jelesül, hogy ők is utazhassanak a metrón, függetlenül attól, hogy Tarlós főpolgármester adatai szerint hány ezrelék veszi igénybe a BKV-nek ezt a szolgáltatását.

El kellene magyarázni, hogy Tarlós főpolgármester is megértse: a vakok sem járnak sűrűn kiállításra, és a süketek sem gyakori vendégek a koncerteken. Vagyis, szemben Tarlós főpolgármester állításával, a mozgáskorlátozottak nem azért nem használják a metrót, mert többnyire máshol van dolguk, mint azoknak, akik mozgásukban nem korlátozottak. Hanem azért, mert nincs a metró akadálymentésítve, és ezért, bármennyire is szeretnék, nem tudják használni.

Tarlós főpolgármester tehát összekeveri az okot az okozattal. Ha ő lenne Németh Szilárd, vagy Kósa Lajos, akkor mindezt akár el is nézhetnénk neki, és betudnánk annak, aminek a másik két említett prominens esetében. Tarlós főpolgármester azonban távolról sem olyan ostoba, mint a Németh-Kósa tandem. Ő nagyon jól tudja, hogy miről beszél. És azt is tudja, hogy amit tud, azt nem akarja elmondani a budapestieknek.

Vagyis azt, hogy Tarlós főpolgármester és Orbán miniszterelnök már régóta úgy tesz, mintha harcolnának egymással Budapestért. Előbbi úgy csinál, mintha a budapestiek érdekében konfliktusokat vállalna a kormánnyal, utóbbi, a miniszterelnök pedig, azt a látszatot kelti, hogy bár ő nagyon  szereti a magyar fővárost, de az ország többi része is nagyon fontos, így  bármennyire is vérzik a szíve, nem tud Budapestnek több pénzt adni.

Pontosabban: nem tud, és nem is akar Budapesttől kevesebb pénzt elvonni. Ha ugyanis Budapest csak megközelítőleg részesülne azokból a hozzáadott értékekből, amelyekkel az ország nemzeti termékét gyarapítja, akkor lenne pénz a 3-áas metró normális felújítására és a mozgáskorlátozottaknak, sem kellene arról győzködniük Tarlós főpolgármestert, hogy a 3-as metró akadálymentesítése nem ördögtől való dolog.

A furfangos fakockácska – nemzeti népmese

Egyszer volt egy fakocka.
Nagyon egyszerű teremtés volt, ez a fakocka. Majdnem olyan egyszerű, mint egy faék.

Ez a fakocka csak úgy volt, bele a világba. Úgy, mint a többi társa. Annyira alulműveletlen volt, még azt sem tudta a 3-as metróról, hogy eszik-e vagy isszák.

Az volt neki is az életfilozófiája, mint a többieknek: hogy ahogy lesz, úgy lesz.

És tényleg majdnem mindig úgy lett, ahogy lett.

Már-már úgy tűnt, hogy úgy múlik el ő is, mint megannyi társa: észrevétlenül, nyomot sem hagyva maga után, amikor egy alkalommal az élete váratlan fordulatot vett.

Találkozott Soros Györggyel. Már ez is meseszerű, mert kevés fakocka mondhatja el magáról, hogy találkozik egy igazi milliárdossal.

Soros éppen nagy elfoglaltságban volt, egymillió migránst hozott be Európába. Ilyen ügyeskedésekkel szedte meg magát. Megvette odakint olcsón a migránsokat, aztán Európában jó pénzért eladta mind.

Közben meg baromi sokat keresett rajtuk.

Nem is hitte volna a fakocka, hogy dolga lesz ezzel a Sorossal, de a sors másképp akarta.

Megszólította őt a Soros.

Magyarul beszélt a Soros a fakockához, ez volt neki a trükkje, így tévesztette meg azt, akivel beszélt. Azt mondta a Soros a fakockának, hogy szoruljon be egy ajtó mögé, hogy ne az záródjék rendesen, és záródás helyett hibaüzenetet küldjön.

Részesedést ígért a Soros a fakockának, ha rendesen beszorul.
Tarlós főpolgármestert akarta ezzel bosszantani a Soros, kihozni őt a sodrából. Meg persze hisztériát kelteni a magyarokban. Azt a látszatot kelteni bennük, hogy felújított orosz metrókocsik szart se érnek.

Csúnya szó, de hányást mégsem írhatunk.

A fakocka, ahogyan eltervezték, beszorult egy ajtó mögé. Bejött a számítás, nagy bonyodalom keletkezett a hármas metró körül, és a Tarlós főpolgármester is nagyon megmérgesedett. Szabotázst kiáltott, cipőfűzésről beszélt. Hogy a Soros úgy tett, mintha cipőt fűzni ment volna le a hármas metróba,

Ami persze nem volt igaz. A Soros, mindenki tudja, a négyes metróban szokta befűzni a cipőjét.

Eddig a mese, a többi már mind színtiszta igazság.

A hazudós Boczkó – nemzeti népmese

Azzal kezdeném, hogy hol volt, hol nem volt. Talán igaz sem volt. Volt egyszer a vívóknak egy megbízott főtitkára. Ezt a megbízott főtitkárt úgy hívták, hogy Boczkó Gábor.

Aztán kiderült erről a Boczkóról, hogy hazudós.

Elmondom, hogyan volt. Úgy mondom el, ahogy hallottam. Hozzá nem teszek, el belőle nem veszek.

Volt Németben egy vívó világbajnokság, amelyen a magyar vívók is részt vettek. A Boczkó is velük volt, nyilatkozott is a magyar köztévének.

Hogy az a Boczkó miket mondott!

Azt mondta a Boczkó, hogy Lipcse, mert így hívták a várost Németbe, ahol voltak, annyira nem biztonságos, hogy ők nem is mertek sötétedés után közlekedni. Se egyedül.

Csak csoportosan és nappal.

Állandóan volt valami balhé a migránsok miatt. A Boczkó látta, hogy egy férfi, valószínűleg migráns, hadonászott egy bajonettel. Egy másik férfi, aki színes bőrű, el akart rabolni egy fehér nőtől egy 2-3 hónapos csecsemőt.

Ezeket mondta a köztévében a Boczkó. Akkor még nem tudtuk róla, hogy hazudós. Csak sejtettük, mert nagyon necces volt ez a történet. Aztán az MTI is kiadta a hírt, hogy mik mennek odakint Németbe. Pokol az életük az ottaniaknak, elhihetitek. Ki se mernek menni a lakásukból, mindenki mindig otthon van.

Az MTI-től meg átvette a hírt egy csomó újság. Csakhogy ám kiderült, hogy az egészből semmi sem igaz. A Boczkó találta ki az egészet. A 444 járt utána, megkérdezte a lipcsei önkormányzatot, mit tudnak ők erről.

Meg a lipcsei rendőrséget is megkeresték, de ők sem hallottak semmiről.

A hotelben sem tudtak ilyenről, ahol a magyar vívók, Boczkó megbízott főtitkár vezetésével laktak. Pedig, több más csapat is ott lakott, de csak a Boczkó hallotta és látta a rémségeket.
Az ottani önkormányzat azt mondta a 444-nek, hogy Lipcse igen barátságos és biztonságos város. Sötétedés után is lehet közlekedni, meg egyedül is. De ha valaki csoportosan szeret közlekedni, azt sem tiltják.

Senkitől sem akartak semmilyen csecsemőt elrabolni.

Most kérdezhetitek, hogy a Boczkó hogyan magyarázta meg, amikor a közmédiánál és az MTI-nél számon kérték, hogy hazugságba hozta őket.

Nem magyarázta meg sehogy a Boczkó, mert nem kérdezték. De azért biztosan van olyan köztetek, akit érdekel, hogy miért hazudott a Boczkó. Így nevelték odahaza, ezt tanították neki az iskolában? Akkor dicsérték meg, ha nem mondott igazat?

Nem tudom, nem voltam ott, amikor a Boczkót nevelték. Talán, meg akart felelni a főnökeinek, azt akarta, hogy ne csak megbízott, hanem rendes főtitkára lehessen a vívóknak.

Ha most azt mondjátok, hogy ez a Boczkó túltolta a biciklit, nem tudok vitatkozni veletek. Viszont van egy jó tanácsom nektek: vigyázzatok a hazudós emberekkel! Már annak idején Nagy Feró bácsi zenekara, a Beatrice is megénekelte, hogy „aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni csúnya dolog.”

Ne legyetek hazudósak, ne legyetek olyanok, mint Boczkó Gábor!

Szemesnek áll a világ

Szép volt az előadás. Lélekemelő, megtisztító. A szereplők elhitették velünk a mesét, mi meg örültünk, hogy elhihettük: néhány órára más emberek lehettünk. Jó volt kizökkeni a mindennapok egyhangúságából, nem gondolni válságra és a világra, megszűnő munkahelyekre, elutasított főbírójelöltre.

A ruhatárnál zökkentünk vissza a valóságba. Ha netán elfeledtük volna, honnan érkeztünk a kultúra világába. Nem a ruhatáros néni tehet róla. Őt csak odahelyezték, ráadásul egyedül kell állnia a türelmetlen vendégek véget nem érőnek látszó rohamát. Az ő feje sem káptalan, honnan is tudhatná, ki mikor érkezett. Úgy futkos, mint mókus a keréken, pedig régóta tudja, hogy a vállalkozása reménytelen: a sor egyre csak nagyobb lesz, hiába gyorsít a tempón, rajta már semmi sem segít.

Nem róla van szó, hanem az ügyesekről. Vannak ugyanis olyan embertársaink, akik úgy gondolják, hogy rájuk más törvények vonatkoznak, mint a többi földi halandóra. Nemcsak a színházban: mindenhol. Még véletlenül sem állnának a sor végére, odatülekednek az elejére. Ha rájuk szól valaki, meg sem hallják, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék a nyelvünket.

Nem az a legnagyobb baj az ügyessel, hogy tolakszik. Az is baj persze, hogyne lenne az. Mert valami olyat vesz el tőlünk, amire nagy szükségünk lenne: a hitet, hogy érdemes normálisnak maradni. Az ügyes nem szégyelli magát, éppen ellenkezőleg: büszkén feszít, begyűjti a felesége (férje, gyereke, mamája – megfelelő aláhúzandó) elismerő pillantásait.

Mindenhol ott vannak. Egyesek a gyógyszertárban ügyesek, mások postai sorállás közben, és vannak, akik a közlekedésben élik ki fura hajlamaikat. Mi, akik átlagos autósok vagyunk, tehát még véletlenül sem ügyesek, elengedünk egy szirénázó mentőt. Mert tudjuk, hogy siet, életet kell mentenie, szerencsésebb esetben új élet készül megszületni, abban kell segíteni. Félreállunk, ám amikor a szirénázó jármű elhaladt mellettünk, már nem tudunk visszatérni oda, ahol eredetileg voltunk. Mögülünk, mellőlünk, valahonnan, ahonnan hétköznapi halandó nem is várná, egyszerre csak ott terem egy ügyes, és elfoglalja a helyünket.

Lelkifurdalás egy szál se, ellenkezőleg! Nyert vagy nyolc métert. Nekünk, nem-ügyeseknek nem nagy ügy, de neki, egy frusztrált, a munkahelyén mellőzött, a családjában megtiport léleknek ez maga az élet.

Tulajdonképpen én is lehetnék ügyes, de már nagyon sok éve tudom: nem éri meg. Néhány percért, méternyi előnyért?

Nem gyűlölöm az ügyeseket, csupán megvetem, és lenézem őket. Tudom, nincs jelentősége, nem is értenék, mire gondolok. Boldogok és elégedettek, amiért néhány percig öt centivel magasabbnak, tizenöt kilóval karcsúbbnak hihetik magukat.

A tacskótlan ember

Milyen kutya ez? Ezt kérdezi tőlem a férfi. Még meg sem válaszolhattam a költői kérdést, már mondta is tovább. Hogy neki is van kutyája, akkora, mint amelyik velem van, csak az övé tacskó. És épp ez az ő nagy problémája, hogy már évek óta nem láthatta. A felesége ugyanis nem engedi. A volt felesége, pontosabban.

Aki papíron még mindig az ő asszonya, de már külön élnek, évek óta. Ez az egykori asszony nem hagyja, hogy lássa a kutyát. Néha messziről meglesi persze, innen tudja, hogy él, és jól van. Már amennyire a gazdája nélkül egy kutya jól lehet. Merthogy, mondja, a kutyát kicsi kora óta ő gondozta. Sétáltatta, etette, vele volt, minden szabadidejében. És az asszony most így akar rajta bosszút állni.

Alaposabban is megnézem a tacskós embert. Végigmérem a cipőjétől a feje búbjáig, és várom, hogy mikor kér valamit. Mert ezek a történetek többnyire úgy végződnek, hogy kellene neki egy kis pénz. Kenyérre, ruhára, vagy buszra, vonatra. Hogy hazajusson. Van, aki egyből kér, mások szemérmesebbek. Vagy csak újak még a szakmában, nem szoktak bele ebbe a létbe, bennük még a megszokás, hogy meg kell dolgozniuk a pénzükért. Ezért mondják el a történeteiket, afféle előjáték ez a valódi aktushoz. Utójáték már nemigen van – miután átveszik a pénzt, szinte azonnal újabb áldozat után néznek.

De a tacskós férfi nem kér semmit. Elmondja még egyszer, hogy mennyire hiányzik neki a kutyája, és hogy nem tehet semmit, mert az asszony, aki már csak volt az asszonya, ha meghallja a hangját, leteszi a telefont.

Megszánom az embert. Lehet az is, hogy unom is már egy kicsit. Miért nem vesz magának egy másik kutyát? Vagy fogadjon örökbe egyet, mondom neki. Rengeteg gazdátlan kutyus van a telepeken, az egyikükkel legalább jót tenne.

Rám néz, mintha megőrültem volna: másik kutyát? Ha maga nem láthatná a gyerekét, elfogadna helyette egy másikat?

Próbáltam neki valami bíztatót mondani, búcsúzóul, hogy ha már pénzt nem kért, legalább kapjon valamit. De nem volt kéznél nálam semmi bölcsesség. Ami meg igen, azt megtartottam magamnak. Mert ahogy indultunk hazafelé a mellettem vidáman bandukoló kutyával, az jutott az eszembe, hogy hiába rossz a világ, nekem mégiscsak jó dolgom van.

FRISS HÍREK

Miért is győ...

Stikában kir...

Ide jönnek d...

Eltemették G...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK