A Marton-ügy nem Marton Lászlóról szól

0
6079

Akkor még egyszer a Marton-ügyről, ami már nem Marton-ügy. Nem is volt az soha, már az elején sem. Annak ellenére ebben az ügyben bárki, bármit mond, mindig akadnak, akik félreértik.

Megpróbálom összefoglalni.

Induljunk ki abból, hogy senkit sem szabad zaklatni. Se nőt, se férfit, se gyereket. Senkit. Megverni sem szabad, megalázni. Megerőszakolni, megölni, kihasználni, bántani.

Még akkor is, ha tudjuk, hogy mindez illúzió.

Van tehát egy rendező, elismert, sikeres, nagynevű színházi ember, aki most bajba került. Olyan bajba, amibe mások is kerülhetnének.

Mert senki sem gondolja, hogy Marton László az egyetlen, aki visszaélt mások kiszolgáltatottságával. És az is tudható, hogy nemcsak a színház világában vannak szereposztó díványok – ami most a felszínre került, az lenyomata a mai Magyarországnak.

Mielőtt továbbmennénk, nézzük meg, hogy miről van szó valójában. Nem arról, amit sokan belekevernek: hogy a szexuális erőszak mindennapos, és a családon belül is verik a nőket és a gyerekeket. (Néha a férfiakat is.)

Ez utóbbiak ugyanis bűncselekmények. Amit Marton és rajta kívül még nagyon sokan – tanszékvezetők, vezérigazgatók, minden rendű és rangú kis- és nagyfőnökök – elkövetnek, az csak akkor bűncselekmény, ha törvény tiltja.

Egyébiránt szimplán gusztustalan, morálisan elítélendő.

A történetnek tehát nem az a tanulsága, hogy egy ismert ember visszaélt fiatal lányok tapasztalatlanságával. Ez önmagában elkeserítő és felháborító, és, miután társadalmi szinten is ez megy, vállalhatatlan. Hogy vannak, akik bármit megtehetnek azokkal szemben, akik rangban, beosztásban, bármilyen sarzsi tekintetében lejjebb vannak a hierarchián, mint ők.

És az sem vigasztal senkit, ha tudjuk, hogy ez nemcsak nálunk van így. Tőlünk nyugatra is szép számmal akadnak ilyen esetek – a keletebbre fekvő országok kiskirályairól nem is szólva.

Szóval, csak annyit szerettem volna mondani, hogyha kitomboltuk magunkat Marton Lászlón, akkor nézzünk egy kicsit magunkba. És ne áltassuk magunkat azzal, hogy mi ilyet soha nem tettünk. (Mert tényleg nem.) De tudtunk hasonló esetekről, és nem szóltunk, hanem gond nélkül tudomásul vettük. Azt gondoltuk, de legalábbis, elhitettük magunkkal, hogy ez a világ rendje. És különben is: magánügy.

Marton Lászlónak kellett belebuknia ahhoz, hogy egyre többen rájöjjenek: a hatalommal való visszaélés nem a világ rendje, és nem magánügy.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..