Terjesszük a kapitalizmust

1
7

Magyarországon – betudhatóan a szoros személyi függelmi rendszernek, amely az országot praktikusan az egész történelme folyamán, az egymást váltó politikai és gazdasági rendszerekben is jellemezte – nem alakult a kapitalizmushoz való produktív hozzáállás.

Ehelyett jobbról és balról egyaránt dominánsan kritikai hangvételben viszonyulnak hozzá és csaknem az egész társadalmat átjárja az a mítosz, hogy a kapitalizmus folyamatos korrekcióra szorul, ébernek kell lennünk vele szemben, mert kiforgat a pénzecskénkből.

Holott amiért legföljebb pénzecskét emleget a magyarok többsége (kvázi szegény), az azért lehet, mert még a XXI. század elején is a kapitalizmust akarja korrigálni ahelyett, hogy tanulna a múltból és keresné a kiterjesztésének lehetőségeit az állam, a hangadó értelmiség és saját hibás reflexeinek ellenében. A magyarok többsége nem teremt szoros összefüggést – pedig elég kézenfekvő volna – az osztrák és a holland életforma, szabadság és gazdagság, illetve a kapitalizmus és a polgári-liberális kultúra között.

Az orbánista értelmiség helyesli a kapitalizmushoz szükséges társadalmi kompetenciák szétrombolását, a maffiarendszerű közpénzlopást és az erkölcsi hanyatlást (arról a nem túl magas szintről is, ahol 2010-ben voltunk).

Nyilvánvaló, hogy az erőforrások felélése a kapitalizmus és a versenyképesség halálát is jelenti.

A cizelláltabbja (valójában rafináltan hazugabbja) azzal házal, hogy az orbánista gazdaságpolitika létrehozza a termelékeny nemzeti tőkés osztályt, amely az országot új lehetőségekkel ékíti fel. Ám semmi új nincs ezekben a lehetőségekben: szervezett formában a kommunizmus és a kádárizmus már tartalmazta őket a nemzet generációkra szóló romlását előidézve, a mai anómikus, rabló formájában pedig szerteszéjjel alkalmazzák a világban afrikai haduraktól kezdve korrupt latin-amerikai rezsimekig.

A balos társadalomtudományos, humántudományi értelmiség látja a rombolást, de a kapitalizmust illetően csak annak a szabályozási mintáiban nem ért egyet a jobbosokkal, miközben tipikusan fogalma sincs a prosperáló gazdaságok működéséről – jellemzően posztmarxista, radikális ideológiai alapról támad.

Pedig a kapitalizmus nagyon egyszerű, viszont annál kiirthatatlanabb emberi vágyakon és automatikusan fellépő koordinációs mintákon alapul, amelyek a kapitalizmus előtt (azaz a tőke alapú piacgazdaságot megelőzően, amelyben a munka és az áruk értéke egy részben spontán, részben intézményesített cseremechanizmusban, a pénz közvetítésével dől el) is léteztek, de ebben találták meg az optimális keretrendszerüket.

A kapitalizmus társadalmi evolúció és nem a gonosz tőkés akarat terméke, ezért dőreség a puszta akaratot szembehelyezni vele. Minden kapitalizmuskritikában lehet részigazság (döntően jelenség szinten), de nem volt még olyan kapitalizmuskritika, amely aprópénzre váltva ne okozott volna kisebb-nagyobb szenvedést az áldozatainak.

A kapitalizmus makrorendszerét ugyanaz a csereaktus üzemelteti, mit bárkikét a lengyeltóti piacon. “Ennyiért adom, megveszed?” Makroszinten persze az egész némileg bonyolultabb, mert a személyes versenyképességtől az intézményes biztosítékokon és a manipuláción át a kapitalizmusellenes ágensekig (állam, szoci pártok, világmegváltó értelmiség, cronyzmus és lobbiérdekek stb.) sok minden rontja a hatékonyságát a rendszeren belüli kiküszöbölhetetlen rossz döntéseken túl. Ugyanígy igaz azonban, hogy bizonyos, széles körben utált és visszatérően “leleplezett” jelenségek (pl. a válságok, a hedge fundok) egészséges önkorrekciók, míg vannak megfontolandó, heteronóm (nem piaci) beavatkozások (pl. a jövedelmek esélyegyenlőségi, oktatási, általános egészségbiztosítási, kulturális célú redisztribúciója), amelyeket igazolhat, hogy egyfelől nem minden kooperációt, tudást és értéket kell (vagy szabad) kivinni a piacra, mások hasznát pedig nem lehet azonnali piaci cserealgoritmusok szerint maximalizálni. (Vannak még itt hely hiányában nem említhető, bonyolultabb megfontolások is, amelyek azonban nem módosítják az összképet.)

Mindennek figyelemvételével

nehezen cáfolható, hogy a kapitalizmus eszméjének védelme és gyakorlatának kiterjesztése minden társadalom érdekében áll, noha nem minden társadalom képes rá (pl. a magyar se).

Az általános, blanket kapitalizmusellenesség nemcsak a megértés hiányáról tanúskodik, hanem roppant káros is, főleg ha olyanok vallják, akik a társadalmakat irányítják (közéleti értelmiség, politikusok). Röviden: “Magyarország akkor lesz Ausztria”, ha a kapitalizmusunk legalább olyan stabil és magától értetődő lesz. (Vagyis a belátható időben – 50 éven belül – nem.)

PS. Egy speciális problémát érintenék még: az ember (kvázi a kapitalizmus) szerepét a “klímakatasztrófában”. Tegyük fel — én is hajlok rá –, hogy az emberiség elmarasztalható a bolygónk klímájának alakulásában (de ugyanígy általában a természethez való viszonya miatt). Ennek azonban — a felelősségének — semmi köze nincs a kapitalizmushoz. Lásd, ha pl. pazarló, szennyező, elmaradott “szocialista” gazdaságok (Csernobiltól a környezetért nulla felelősséggel viseltető tipikus szocialista ipari egységekig) dominálnák a bolygót, akkor az vélhetően sokkal közelebb állna ma a pusztuláshoz, miközben a folyamatos háborúkban és a mainál lényegesen súlyosabb nélkülözésben az emberiség egyébként is a folyamatos érték- és életvesztés állapotában lenne. Röviden, az ember “rendszertől függetlenül” vétkes a természeti erőforrások egyensúlyának korlátlan kitolhatóságába vetett hitben, azaz a piaci viselkedésre ebben a tekintetben nem a szűkösség állapota, hanem a potyautas mentalitás egy fajtája (overuse) jellemző.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..