Kezdőlap Szerzők Írta Béndek Péter

Béndek Péter

42 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Fogadhassanak-e örökbe homoszexuális párok?

Erkölcsi értelemben semmi különbség nincs egy pedofil magatartása között, meg a között, aki ezt követeli [ti. azt, hogy a homoszexuális párok örökbe fogadhassanak]. Mindkettő esetben a gyermek egy tárgy, egy élvezeti cikk, a kiteljesedés, az önmegvalósítás eszköze. Különböző okokból nem akarok gyereket, de igényt tartok rá hogy más gyerekét jogom legyen felnevelni. Egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.

Kövér doktor, a nemzet bunkósbotjának, igazolhatatlan analógiája a pedofília és a homoszexuálisok örökbefogadási jogának követelése között tipikus megnyilvánulása az agresszív rezsimnek, amelyik még ott is az ostobák erejével lép fel, ahol egyébként lenne értelme az érvelésnek is. Vegyük ki a pedofíliát ebből az egészből és koncentráljunk az örökbefogadásra, mert ez távolról sem olyan egyértelmű kérdés, mint ahogy Kövér doktor ellenségei beállítják.

A progresszivista világkép megállíthatatlan expanziója joggal idegesíti az öregedő Kövért (a fiatalt még nem érdekelte). A progresszivizmus az emberi jogok – a hagyományok és a modernség (!) erkölcsi konszenzusának kárára történő – határtalan kiterjesztésével avíttnak és elnyomónak tünteti fel a korábbi szociális és kulturális normákat, amelyek még akkor is normák voltak, ha sokan szegték meg őket – de normának normák maradtak. Kövér azt kéri számon a homoszexuálisokon, hogyha már megverte a sors a természetükkel (és jelezzük, ezúttal nem nevezte ezt betegségnek), azt kellő illendőséggel fogadják és nem állnak neki a nevében rombolni az „egészséges” normákat. Magyarul ne akarjanak érvényt szerezni a vágyaiknak társadalmi elismertségben és a jogrendben, egyenlő elismerést követelve maguknak, mert tudniuk kell, hogy se a vágyaik, se ők „nem egyenrangúak”. Ha mégis így tesznek, azzal a természetes – az emberiség hosszútávú érdekét jelentő – rendet rombolják, varrom el a Házmester gondolatmenetét.

Sajnálatosan ez az érvelés teljesen koherens. A kevésbé türelmes (vagy művelt) progresszivisták hangos undorral jutalmazzák, de – közlöm – a cizelláltabbak és igényesebbek sem tudnának ellene érvelni úgy, hogy az veszélyes legyen rá. Valójában két ízlés alapú érvrendszer csap össze, amely között csak választani lehet, mert önállóan megállják a helyüket.

Nem az egyikből a másik ellen fogok érvelni, hanem a progresszivista felfogás koherenciáját vizsgálom, ami – ha hiányosnak bizonyul – egyedül tudhatná megingatni (de természetesen nem fogja, mert az ilyen típusú ügyek nem racionális érveléssel dőlnek el). Valóban kérdés – és én csak kérdéseket teszek fel a legelvontabbaktól a konkrétak felé, nem foglalok állást -, hogy vajon kell-e és ha igen, miért kell minden vágyunknak érvényt szerezni az életünk során és mi történik az erkölcsi világunkkal, ha alárendelődik a jogosnak vélt vágyaink összecsapásának. Van-e felelőssége az embernek a hagyományokért és a társadalmi normákért – illetve mettől igazolható ezek feszegetése. Jogos-e az embernek elvárni, hogy minden világok legjobbikából részesülhessen: (a konkrétumok felé haladva) alapesetben kellőképp viszolyogjon a másik nemtől és saját testének reproduktív felhasználásától, de közben magának vindikálja a reproduktív szerelem gyümölcseit? Honnan veszi bárki, hogy meg tudja jósolni, hogyan hat egy mégoly szerető homoszexuális életközösség egy konkrét gyerekre (amíg legalábbis nem válik ez a fajta közeg – ami a progresszivisták célja – teljesen „normálissá”)? De vajon jó-e (ismét az elvontabb felé), hogy minden normális lesz, aminek megvalósítását bárki – pontosabban bárki, aki kellő hatalomra tud szert tenni – a fejébe veszi? (És mi lesz azokkal, akik nem tudnak elég támogatót és hatalmat koncentrálni maguk mellett?) Mi a határ az abnormalitás felé? Milyen lesz az a társadalom, amelyben az abnormalitás válik a normává, illetve honnan tudják a progresszivisták, hogy az élhető és boldogabb lesz, mint a mostani? Hova vezet a progresszivista logika: milyen lesz a szent hármasság – az individualizáció, az államilag szankcionált egyenlőség és a jelenlét (a múlt és – leszámítva a saját programját – a jövő iránti érdektelenség) – emberisége?

Merthogy máris kiváltotta a fasizmust, az biztos.

A kormányzati oldal szellemi ürességéről

A minap Demeter Szilárd kormányszemély – korábban az Előretolt Helyőrség nevű fiatalosan hetyke újságnak talán főszerkesztője, manapság a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője – azt nyilatkozta Kásler HR- és kultuszminiszterrel szinkronban, hogy „kulturális erőközponttá” tenné az intézményét, amire vonatkozóan tett is néhány utalást – amelyek leginkább az orwelli szellem kaszárnyaépületét idézték fel.

Ennek kapcsán rövid revíziót tartottam magamban ama kultúra fölött, amelyből ez az erőközpont kisarjadhatna, de más egyéb nem jutott eszembe, mint az agresszió és az üresség pénzzel kitömött hangadóinak eltökélt tábora a parlamenti padsorokban, egy tucat online magazinban és ugyanennyi közpénzen kistafírozott ún. kulturális intézményben. Ezek tanításai kereszténységről, nemzetről, Európáról stb. méltán foglalják el majd helyüket – ha némileg visszaesik a politikai felhajtóerejük – a közéleti gondolkodás képzeletbeli vicclapjában.

A Mandiner nevű egyik ilyen magazin, amelyet a feltartóztathatatlan fasizálódása miatt már eltiltottam a saját cikkeim újraközlésétől, korábban – amíg figyeltem – egyre-másra szólaltatott meg egymásnak teljesen ellentmondó – illetve csak egy dologban, az ún. liberalizmus, valójában a progresszivista baloldal elítélésében egyetértő -, vegyesen középszerű és szerény képességű, nem magyar gondolkodókat, akik az utóbbi évtizedben már végighaknizták Európa radikális és szélsőjobboldalának politikai, média- és alapítványi intézményeit és most eljutottak Magyarországra is. (Az adónkból.)

A sok vendég után, mellett és továbbiak előtt a Mandiner azonban váltig adós bármiféle koherens „magyar”, „nemzeti”, „jobboldali” vagy „konzervatív” gondolat (filozófia, ah!) kimunkálásával, de akárcsak megtermékenyítésével is. Ennek olyasmire kéne választ adni, aminek tudását minden politikai rezsimtől elvárjuk: pl. mit tekint igazságosnak? Mit jól elrendezett társadalomnak? Mi a demokrácia ideális formája és mi az állam funkciója benne? Lehet-e a vallásnak szerepe az állami és közintézményekben? Mi az állampolgári jogok és kötelességek alapja és formája? Hova tartunk? És még néhány tucat a politikai közösségre és a nemzetre vonatkozó kérdés. Ezekről a rezsim hallgat. És a Mandiner (stb.) a rezsim része.

A lap fasizálódása az eszköz voltából következik.

Mivel a rezsim kulturálisan dekódolhatatlan és ideológiailag – leszámítva az etnikai agressziót – mindennek ellentmond, amit magáról állít, értelemszerűen marad egyrészt az inkompatibilis gondolkodók felvonultatása, másrészt a csendes beletörődés az értékelhető saját ideológiai álláspont fölöslegességébe, a szellem politikával – konkrétan a politikai voluntarizmussal és agresszióval való – való felülírásába. A mély barbarizmus és a sekélyes relativizmus egyfelől, a politikával szembeni megalkuvás másfelől a szalonfasizmusnak adott menlevél (a gát felnyitása) a gondolkodásban.

És ha ez a szerkesztőség képtelen alkotni, akkor más (nem sorolom a szellemi tarlókat, de ide kell érteni a Pázmányt, az MMA-t, az NKE-t, csupa szimpatizáns közeget, amelyeknek ha bevallatlanul is, dolguk volna a rezsim magas színvonalú szellemi legitimációjával – vagy a tudományos-szellemi integritás jegyében annak elismerésével, hogy nem tart igényt ilyesmire) kivált képtelen lesz. Egy ilyen közegben a nevezett Demeter aspirációja az erőközpontra megvalósulhat ugyan (hiszen láttuk már ennek példáit az élet más zugaiban is tündöklő tehetségű rezsimszolgák kezei alatt, kár lenne azt gondolni, hogy Demeter egyedül áll a vártán), de az is biztos, hogy semmi „kulturális” nem lesz benne – legalábbis, amíg kultúra alatt azt értjük, amit az elmúlt kétszáz meg kétezer évben (colo, colere, colui, cultus). Agresszió, az igen.

A szellem emberei, a művészek, a tudósok addig maradnak a szellemé, amíg a szellemük normáját a művészet stb. és nem a politika jelenti.

Az ízlésük – ad absurdum – egybeeshet a politikáéval, de nem miatta és belőle vannak. Ezzel szemben a kormányzati kultúrpolitika egyre inkább megrendelőként tekint a kultúrára: a művészetre és a tudományra – már amennyire érdeklik, és még mindig túlságosan érdeklik ezek. Kiváltképp nem akarom felsorolni mind azokat a váteszeket, látnokokat, fél- és egészen őrülteket vagy csak egyszerű nyerészkedőket, akiknek a markain összesen tíz- és százmilliárdok folytak már szét a „nemzeti kultúra” védelme és megerősítése, egyre inkább meg – árulkodóan – a hatékonysága ürügyén (noha igaz, ami igaz, „erőközpontot” még senki se álmodott ide), elég az hozzá, hogy az égvilágon semmilyen kimutatható hasznuk nem volt és nincs.

A nemzet nem gazdagodott vagy erősödött általuk, legfeljebb a nemzet nevében eljáró bitangok.

Ahol a szándékolt értelem politikai, ami megmutatkozik a hatalmi terminológia („védelem”, „megerősítés”, „erőközpont”, „hatékonyság”) transzferálásában, ott a kultúra politikaivá válik, megrendelésre dolgozik a megrendelők politikai esztétikája szerint. A „nemzeti” művészet és tudomány egyre inkább ebbe a logikába engedi magát belekényszeríteni. Drukkoljunk a kitartásuknak.

Az a szomorú, sivár közeg, amelyben végső soron nemhogy a kultúra nem terem meg (elvégre ezt nem lehet csak úgy odalopni valahova, ahogyan egyebeket ellopni máshonnan), de Demeter-szerű lények válnak egzisztenciális és szellemi autoritássá, akiknek „akaratuk”, nota bene „meggyőződésük” van olyan kérdésekben, amelyeknek szegről-végről közük van Berzsenyihez, Bartókhoz és Esterházyhoz, élénken fémjelzi azt, hova jutott szegény hazánk. Az a szellemi reneszánsznak szánt orbánista kulturális program, amely az antikommunizmusból eredezteti a saját legitimitását, de az akarat és a hatalom kultuszán keresztül mára közelebb jutott a kommunizmus kiaszott szelleméhez, mint bármi más a rendszerváltás óta, valójában olyan üreshalmaz, amelyet műveletlen, felkapaszkodott, vagy csak egyszerűen gyáva karrieristák üzemeltetnek minden valamikori magyarnak, nemzetinek és kereszténynek nevezhető gondolat szégyenére.

A rezsimmel együtt süllyed el az ország

Az ország jóléte a versenyképes gazdaság és a jól működő állam eredője, period, end of story, mondja az angol. Magyarországon – a félreértések és a romlott propaganda elkerülése végett – ma mindkettő fundamentálisan romokban.

Itt csak a gazdaságról fogok beszélni, mert ezt bonyolultabb – ha nem is túl bonyolult – átlátni, ellenben ha valaki nem látja maga az állam mélységes válságát ma, az minden bizonnyal hülye vagy erkölcstelen. Ami a gazdaságot illeti, kezdjük ott, hogy vállalati tanácsadóként én ismerek az utóbbi évekből kb. ötven magyar tulajdonú céget és kétszáz multi-leányt első kézből, további 30-at, 200-at pedig a publikus adataik alapján. Eleve azért az eltolódás az ismereteimben a multik javára, mert ezek sokkal szívesebben foglalkoztatnak tanácsadókat annak ellenére, hogy eleve jobb állapotban vannak, ami egyszerre szemléleti és cash kérdés. A magyar vállalatok mindkét téren több évtizedes hátrányban vannak az ide betelepült multik anyavállalataival szemben, ami meglátszik a tényleges operációk különbségein is nyereségességben, vállalati kultúrában, a dolgozókhoz való hozzáállásban, a házuk tája rendben tartásában.

Ahogy azt az egyszeri fideszes elme elképzeli, a magyarok képesek egységugrásokkal a Jupiterig jutni, előbb a Holdra, aztán még két-három ugrással mienk a Jupiter (sic itur ad astra in Hungarian). A nagy fenét. Egy több ezer embert foglalkoztató minőségi vállalat felépítése és bizonyított életképessége adott esetben több tízéves munka eredménye, ritkán vannak, akik hamarabb megcsinálják, de azok is támaszkodnak az anyaországaik oktatási, kulturális, technológiai hagyományaira, amelyek kis hazánkban – ebből a szempontból – szintén nem létező adottságok.

A versenyképesség nagy hozzáadott érték mellett eszméletlen mennyiségű gürcölés, gondolkodás, lemondás, okosság és alázat eredménye, semmi köze a magyaros furfanghoz és az összes többi parlagi retorikai fordulathoz, amelyben a hazai ingyenélők részesítenek minket

– nagy pofával, magabiztosan, az isten adta nép meg, amelynek fogalma sincs e téren se semmiről, két kanállal zabálja a királyi út kiméráját. Miközben a saját elszegényedését és reménytelenségét nem veszi észre. De nem, nem a „nép” a hibás (egy bizonyos alapszinten, talán a másiknak való szándékos károkozáson túl), hiszen miért ismernék a hozzá nem értők, hogy kell egy országot vezetni?! Hogy miből lesz – éppen – a versenyképesség?! Ki adjon neki képzelőerőt arra vonatkozóan, hogy miként lehetne másképp, ha eddig is be volt zárva a maga szűk életvilágába?

Miközben a hazai banki költségek az egekben, ahogy az OTP nyeresége is, az MLSZ-elnök (aki ismeretes módon az OTP-t is vezeti) csodálkozik, hogy irdatlan pénzek mennek pocsékba a fociban. Ugyan, hogy lehet ez? Hát talán úgy, hogy itt védi a pénzét, ott herdálja a másokét.

Az átlagos magyar választónak fogalma sincs arról, hogy a közszolgáltatások drámai esése az utak karbantartásától a kórházi állapotokig hogyan függ össze az Orbán-család és környezetének gazdagodásával, a gátlástalan közéleti hazudozással, a nemzet rombolásával és az EU bomlasztásával.

Fogalma sincs, hogy egy ma elvesztegetett év örökre elvész és minden év veszteségeinek bepótolásához három további kell majd a jövőben. Az, akinek minderről már fogalma lenne meg nagyrészt a rendszer kedvezményezettje. Nem mind, de nagyrészt. Ennek megfelelő az ország erkölcsi summája.

Visszatérve a vállalatokhoz, az, hogy a multi idejön és civilizál, idehozza az évtizedeken keresztül felhalmozott tudását, áldás lenne, ha használnánk; különösen mi, akiknek a nemzetképe az etnicista károkozásban érzi a leginkább otthon magát és a XX. századunk sosem begyógyuló katasztrófák sorozatának tűnik, amelyhez nem lehet visszanyúlni pozitív imspirációért és tudásért. Meg lehet nézni ennek megfelelően egy jobb magyar cég és egy átlagos multi-leány közötti különbségeket mindenféle szempontból külcsíntől a belbecsig. Pedig a jobb magyar cég is jellemzően multik beszállítója (olyan, hogy közvetlenül a végfelhasználókig jusson saját márkával a globális piacon, ritka, mint a fehér holló). A különbségek mégis ordítóak. Ahelyett, hogy tanulnánk és alázatosak lennénk, mert az okosság minden szempontból ezt diktálja, a politikai kretenizmus a nagyszájúságot, a hőzöngést és a hazudozást teszi normává.

Minden évvel jobban megérdemeljük a sorsunkat. A nemzet Orbánékkal együtt óhajt elsüllyedni. Meglesz.

A kapitalizmus elleni küzdelem butaságáról

Aki próbált már megegyezni valaki mással egy viszonylag komplex gondolat igazságában (vegyük ezt, hogy „jó dolog a vasárnap délutánokat cukrászdában tölteni”, vagy hogy „John Rawls igazságosságelméletének legfontosabb episztemikus forrása Bodin csalódása az arisztoteliánus erénytanban”), az pontosan tudja, hogy miről beszélek, amikor azt mondom, hogy Isten mentsen minket attól, hogy közös erkölcsök és kollektív érzületek határozzák meg egy ember boldogulását a közelebbi és távolabbi közösségeiben. Mert az egyetlen helyes, igazolható és érvényes ilyen tudást egyszerűen nem lehet létrehozni (felépíteni eleve nem, a kierőszakolása viszont nem lesz se helyes, se igazolható, se a kierőszakolt konszenzus érvényes).

Hasonlóképpen, aki tud egy objektív pillantást vetni a saját identitására, az pontosan tudja, hogy ennek n+1 forrása, összetevője és ki nem fejtett konfliktusa akadályozza már magát az önmegismerést is, nemhogy a normatív általánosítás kollektivista projektjét (ahol az tetszőleges szám).

A piac és a pénz leegyszerűsíti a mindennapi életünket

Ha komplex gondolatok – röviden – nem operacionalizálhatók egy modern társadalomban, milyen megkönyebbülés, hogy bármilyen komplex terméket, szolgáltatást és gondolatot két-három szóval pénzre lehet váltani és ki lehet cserélni (meg lehet venni) ugyanitt! Nem értékeljük eléggé, ahogy a piac és a pénz mérhetetlenül leegyszerűsíti a mindennapi életünket és – még meghökkentőbb hatékonysággal – akadályozza meg, hogy minden nap tíz- és százezrek haljanak meg egy magyarországnyi társadalomban is (hamar felszámolva az egészet) csak azért, mert nem tudnak megegyezni a magyar nemzet mibenlétéről, a kereszténység értelméről, a helyes erkölcsökről vagy a szabadság leghatékonyabb intézményi rendjéről.

Egy társadalom addig működik jól, amíg az emberek közötti kapcsolatok legalapvetőbb formái a kölcsönös érdekekre és ezeken belül a pőre anyagi haszonszerzére irányulnak. Ha ezek nem volnának, az emelkedett viták hitről, vallásról, esztétikáról, politikáról, klímaváltozásról, nemi egyenlőségről, csupa nagyszerű értelmiségi témáról már rég az emberiség önfelszámolását eredményezték volna, mert sose jöhet létre ezekről egyetértés, nemhogy általánosan működő intézményi rend. Az anyagi célú tranzakciók viszonylagos zavartalansága az emberi élet fennmarádásának kulcsa; ahol ezek csorbulnak, ott előbb izgalom, de rögtön utána elszegényedés, később polgárháború, a legvégén meg – hogy adjunk a szellemieknek is – egy abszurd tragédia jelenetei várnak a népekre, amelyekben azonban ők a szereplők.

Magyarországon elindultunk a polgárháború felé, miután a szegénység már egy ideje velünk tart.

A kapitalizmus elleni látens küzdelem a tolvajok oldalán, az implicit bírálat a progresszív oldalon és az explicit marhaságok a romantikus kommunista portálokon mind a működő társadalmak modus vivendijét, a kapitalizmust ássák alá, amiben nagy szerencsétlenségünkre mindegyik résztvevő – ami hallatlanul mély értelmet rejthet és örök feladatot jelöl ki számukra – támaszkodhat múlt- és jelenbeli nyugati mintaadókra is. A kimérikus mélységű magyarságtudat, a hazug kereszténység, az ócska nácizmus és a röhejes kommunizmus olyan eszmék, amelyekért egy vasat se adnánk a saját pénzünkből egy szabad piacon, ami pontosan mutatja az emberi élet szempontjából vett értéküket; annál többet költenek rá közpénzből ilyen-olyan gazemberek, hogy a politikai eszmék és erkölcsök kényszergazdaságában lenyomják őket (force feed) a kómába döntött fogyasztók torkán.

Az ellenzéknek fogalma sincs

Rogán tárcájának kiegészítését az informatikai funkcióval megint jól el lehet röhögni, de akik röhögnek, már évek óta nem értik, mi folyik itt – semmi stratégiai gondolkodás, ideértve ellenzéket és véleményformálókat. Ezek itt épp a kezdő lépések a totális digitális ellenőrzés felé, amelyben a Facebookot és a Google-t – a telefonkészülékek és a telefon szolgáltatók mellett – is le fogja váltani a kormány a kínai-magyar változatokra.

A FB-progresszivizmus, amely az érzelmek kifejezését döntően néhány emotikonon keresztül engedi, és friendnek nevezi, akivel még életünkben nem találkoztunk személyesen, csak kiegészül a szavak (megvéd, segít, szabadság, demokrácia, család, kereszténység, nemzet) fasiszta eltulajdonításával és új értelemmel való megtöltésével: üzlet és politika egymással versengve a közélet elprimitívizálását („demokratizálását”) szolgálja a „felhasználók” rapid módon erősödő függése mellett.

A játék kifutása a technológia, a kontroll, a propaganda/manipuláció és a demokrácia egyesítése egy csúnya új világban, amire az ún. liberálisoknak semmi reakciójuk nincs – nem beszélve a szabadság proaktív újrateremtéséről, amely mára elsüllyedni látszik a múltban és lassan már igény sincs rá. Annyira fájó és unalmas az ostobaságnak az árja a régi és új pártoknál! A szabadságot – stratégiai fontosságú narratívaként – még hatalmi célból sem képesek újra napirendre venni és kimerülnek a napi jelentéktelenségekben.

A magyar kultúra ismeretes módon nem fogalmi, hanem inkább tapasztalati típusú, kevésbé képes az elvont, mint a konkrét gondolkodásra. Nos, ez nyilvánvaló az ellenzék fogalmatlanságából – azzal a különbséggel, hogy a konkrét tapasztalatainkat sem képesek visszaadni és beforgatni a politikába.

A vállalatok növekvő algoritmizálása hosszabb távon megoldhatja a kevésbé versenyképes vállalati kultúrák felzárkózását a hatékonysági maximumhoz – e sorok szerzője is ismer olyan architektúrát, amellyel hatékonyabb vállalatirányítás válik lehetővé, mint bármi, amire a mai legjobb gyakorlatok, ideértve az IoT kezdeményeket, képesek. Ez – a közösségi médiával és digitalizált állami szabályozással kiegészítve – elavulttá teheti a liberális piacok ideálját is (nem beszélve a gyakorlatáról). A lényegi kérdéseket szemmel láthatóan jobban ismerik a felforgatók, mint a status quóban érdekelt Nyugat, nem beszélve az ötvenöt balkezes EU-ról, és ez lehet az utóbbi veszte.

A harc nem a globalizáció párti és globalizáció ellenes erők között, hanem – mivel az feltartóztathatatlan – a globalizáció irányításáért folyik. A tét az, hogy ez – a hatalom és a hatékonyság – elválik-e végül a politikai liberalizmustól. A magyar nép ebben a harcban eszköz csak, ami világos már csak abból is, ahogy a hazai KKV-k egyre nagyobb hátrányba szorulnak az állami forrásokért folytatott küzdelemben a globális társaságokkal szemben. Ez így is marad, illetve az egyetlen változás a magyar gazdaságszerkezetben az lehet, ahogy a kínai tőke lassacskán egyre nagyobb szerepre tesz szert a nyugati (főleg a nem-német) tőke kárára.

Két ellenzéki téma (az impotencia elhúzódó korában)

A hazai ellenzék – nem elhelyezve most egyes szereplőit a korruptság, a tehetségtelenség és a kényszerek háromszögében – evidensen nem érti, hogy a kormányra kerülés kb. legalkalmatlanabb módszere Orbán baráti símfelése: a híveit nem bizonytalanítja el, ha Gyurcsány mellett egy Dobrev, Karácsony mellett egy Fekete-Győr is felsorakozik ugyanazokkal a jelzőkkel.

Ezzel legfeljebb ugyanannak a vézna tortaszeletnek a negyvenhetedik újraszeleteléséért szálhatnak ringbe, amit ellenzéki térfélnek hívunk. Még a bizonytalanokat se képesek elérni egy még annyira tragikus szituációban sem, amilyen néhány éve már stabilan a mienk.

Az ellenzéknek – ha ellenzéki volna – elég lenne néhány vezértéma, amely illeszkedik a választók többségének felfogásához, és melléjük a megfelelő napi viselkedés. Van pl. két vezértéma, amit én évek óta érdemesnek tartanék a folyamatos ébrentartásra. Az egyik az adózás, a másik Európa. Mindkettő a legelemibb módon érint mindenkit és szimpátia építhető a megfelelő kezelésük mellé.

Adózás ügyben javasolnám első lépésben a bruttó bruttó bérekben történő gondolkodás elterjesztését. Ismeretes, hogy az átlagbér teljes munkaadói költségének kb 50%-át kapja kézhez egy munkavállaló, ezért az állam által beszedett pénzt ideje volna elkezdeni ehhez kötni és így reprezentálni. Én odáig is elmennék, hogy kormányon előbb virtuálisan, majd fokozatosan ténylegesen kifizetném minden dolgozónak a bruttó bruttó bért és komoly szankciók mellett kötelezném őket a saját kasszájukból történő adófizetésre először egyetlen számlára, majd három alszámlára (eü, nyugdíj és egyéb), hogy világos legyen, mi mennyibe kerül nekik. Egy liberális konzervatív (kis) állam aztán lehetővé tenné bizonyos határon belül a személyes mérlegelés alapján történő adófizetést (adómegajánlásokat): ki milyen szolgáltatásra tart igényt az államtól, annyit fizetne. (Mindenkinek lehetősége volna adórezsim-váltásra, de csak a visszamenőleges adókönnyítések egy részének kifizetése mellett stb.) Ám a mai helyzetben a legfontosabb az adótudatosság kialakítása: vajon egy tudatos társadalomban hányan ajánlanának fel adót migránsos plakátokra vagy az Orbán-család által nyert közbeszerzésekre?

A másik vezértéma – az EU – egy alapvetően (még) EU-barát környezetben Európa elmagyarázásáról szólna a magyar történelem nyugat-európai kötelékeitől a mai gazdasági érdekeinken át egy elképzelt nyugat-ellenes fordulat következményeinek tudatosításáig. A narratíva fontos része a liberális demokrácia és a kapitalizmus értékeinek (és persze javíthatóságának) tudatosítása – szemben az autokrácia és a szegénység törvényszerű összefüggéseivel.

Az ellenzéki lét felelősség, ami komolyságot és elkötelezettséget kíván. Mindent, aminek most híján vagyunk. A javasolt, vagy – eltérő ízlések esetén – egyéb nemzeti érdekű témákhoz való ragaszkodást és ezek végső győzelemre vezetését azon az alapon, hogy ez áll a nemzet polgárainak érdekében (ezt értve a nemzeti érdeken). De az utóbbi tíz év alapján nincsenek illúzióim a közelebbi jövőt illetően. A nemzet érdeke itt még mindig csak egy Hollywoodból ismert szókapcsolat.

Orbán-Csányi összecsapás jöhet?

Itt és itt már megírtuk, hogy Csányi Sándor OTP-elnök – „Mészáros” élre törése előtt megkérdőjelezhetetlenül a leggazdagabb és Orbán után minden bizonnyal a legbefolyásosabb magyar – lehetett volna Orbán egyetlen esélyes kihívója egy mindent átfogó hatalmi vetélkedésben, amelyben a politika az egyik mozzanat. Lehetett volna, de nem lett, mert Csányi nem vette fel a kesztyűt, vélhetően sokkal fontosabbnak és testhezállóbbnak érezte a bankári munkáját és befektetései kezelését, illetve ha lettek volna is indítékai egy alternatív politikai centrum létrehozására, pontosan tudta, hogy a jelenlegi politikusi és káderállománnyal ezt aligha teheti meg. Olyan vereséget kockáztatott volna, amely maga alá temeti egyebek mellett a MOL-ban lévő és az agrárbefektetéseit is, és nem akart kockáztatni. Kérdés, megóvhatja-e a saját és családja javait így, ezután.

Az egyik itt linkelt cikkben 2020-21-re tettem, amikor Orbán ráfordulhat az OTP megszerzésére, miután – ahogy az utóbbi hónapok fejleményei mutatják – létrehoz egy hasonlóan erős bankot. A lépés logikusan – azaz szükségszerűen – következik a NER természetéből, miszerint „csak egy maradhat”, továbbá összhangban van Orbán kárpát-medencei törekvéseivel, amelyekhez az OTP és a MOL stratégiai pozíciókkal járulhat hozzá.

Mintha Csányi is érezné újabban a változást

Miután – az utóbbi két évben látványosan – mindent megtett azért, hogy Orbán partnert lásson benne, az utóbb napokban kétszer legalábbis félreérthető nyilatkozatokat tett. Először a devizahitelezést kárhoztatta, amit ismert módon az első Orbán-kormány vezetett be és a fideszes Járai MNB-elnöksége alatt meglépett jelentős kamatemelések tettek népszerűvé. A devizahitelezés felemlegetésének köze lehet ahhoz, hogy a mostani Orbán-kormány még használhatja az EU bírósága és a Kúria kedvező szakmai véleményével újra terítékre került végleges rendezést az OTP gyengítésére és könnyebb megszerzésére (ha az irányítás átvétele szépszerével nem sikerül), míg más – barátibb – bankok esetében a tőkepótlást simán intézheti majd állami forrásokból.

Csányi második „elszólása” Orbán repülőútjai kapcsán történt, amelyeket szerinte Orbán saját zsebből fizetett, amit a miniszterelnök – ismerve ezeknek az utaknak a piaci árát – nem tehetett volna a bevallott jövedelméből és vagyonából. Csányi növekvő aggodalmaira utalhat az is, hogy a keringő pletykák ellenére az OTP-ben nem lépték meg közgyűléssel és nem is fogják elsietni az elnöki és vezérigazgatói pozíció szétválasztását, azaz Csányi nem szándékozik megkönnyíteni hatalommegosztással a bank bekebelezését. Az OTP és a NER közötti nézeteltérésekre utal a Nagy Márton MNB-alelnök és Csányi közötti szóváltás, valamint a tranzakciós illeték megújuló bírálata, amelynek eltörléséért Csányi láthatóan hiába lobbizik.

Csányi ellen szól (marginálisan) és felhasználható a vérszegény MLSZ-elnöki szereplése

Maga az a tény, hogy hagyta magát belerángatni ebben a játékba bizonyos rövidlátásra vall – és érzésem szerint a váltás ezen a poszton lehet majd az első nyilvános jele a készülő összecsapásnak, talán rögtön a devizahitelezéssel kapcsolatos kormányzati retorika megváltozása után.

Egyelőre persze ez édeskevés még egy rendes konteóhoz is, de számol a NER „fejlődési” logikájával, azaz amíg az ellenkezőjét nem látjuk legalább a ciklus végéig, nem is vetendő el. Nem mellesleg egy ilyen súlyú összecsapást – noha az eredményéhez aligha fűzhető kétség – Orbánnak jól elő kell készítenie. Mivel a mai politikai környezetben egyik félnek se lesz érdeke nagy dobra verni a fordulatait, a nyilvánosság aligha fog túl sokat érzékelni belőle – mielőtt az eredménye maga megmutatkozna.

Mi lesz a következő állomás Trianon és Auschwitz után?

A radikális antimigrációs politika (narratíva) logikája erősen emlékeztet a Trianon és Auschwitz közös gyökerét jelentő kismagyar xenofób politikáéra. Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy xenofób a mai magyar politika, hanem ezen túl a xenofóbia – a politika túlsúlyos vezérmotívuma lévén – olyan logikát is ad neki, amely miatt (a termékeny ellensúlyokat nélkülöző politika) nem tud megállapodni egyetlen ponton sem és folyamatosan radikalizálódik.

Trianon és Auschwitz egyetlen trendvonalba illeszkedik, amelyeknek ugyan nem egyedüli oka a xenofób etnicizmus, de ez terelte kényszerpályájára a kismagyar külpolitikát. Már ma is látszik ugyanennek a logikának az ismétlődése szlovák, szlovén, román, ukrán, osztrák irányban, a néppárti fiaskóban, illetve a Gulágot újranyitni és oda magyarokat deportálni akaró (!) Mi Hazánk nevű náci mozgalom szárnybontogatásában is. Orbán végül Horthy hasonmása lehet az eredményeiben, a kérdés csak az, hogy miként fog kinézni az új Trianon-Auschwitz.

Továbbá, ceterum censeo, az ellenzék a kollaboráns tagjait is leszámítva azért nem lesz sikeres, mert a magyar politikai kultúrában nincs hova visszanyúlnia. Mivel az egyetlen potens politikai hagyományunk a nemzeti szocializmus, semmilyen más narratívát nem lehet megértetni és természetes könnyedséggel megélni ebben az országban. Az ellenzék alapvetően nem érti a helyzetet és minden lényegi ponton tévesen politizál. Ha netán növelni is tudná a részhatalmát 2019-ben – nem fogja -, az sem változtat ezen semmit.

Trianon és Auschwitz után a következő állomásra várunk, amelyet a magyar politikai logika diktál. Ez a keretrendszer az, amelyben a magyar történelem utóbbi másfélszáz éve – a korábbi genetikus trend alapján – értelmezendő.

Rövid látlelet az ún. Fideszről

Az ún. Fideszt illetően: a migráció veszélyei és Európa jövője értelmes vita tárgya lehet; a tolvajlás és az autokrácia nem.

Az előbbiek nem legitimálják az utóbbiakat, az utóbbiak nem oldják meg az előbbieket. A progresszivista bele nem gondolás az előbbiekbe – csak mert az utóbbiak evidensek – súlyos tévedés. A meggondolt progresszivista „nyitottság” az előbbiekben továbbra is az utóbbiakat erősíti.

Miért sikertelen nemzet a magyar? Van-e kiút?

Évente 60-70 ezer kilométert autózom Magyarországon keresztbe-kasul; nem hiszem, hogy sokan lennének közöttünk, akik az utak, az árokpartok és épületek állapotától a boltokon, a benzinkutakon, a gyárakon és a szállodákon át a legkülönbözőbb rendű és rangú emberekig több közvetlen információval rendelkeznének az országról, mint én. Nagyon nem vagyok fideszes, de nagyon nem vagyok egy balos pártnak se a híve. Jól ismerem a Nyugatot és Közép-Kelet Európát, ahol korábban többet, de ma is még néhány hetet eltöltök évente munka kapcsán, emberekkel és gépekkel. Közben szegről-végről szakmám a történelem és a filozófia. A véleményem kiegyensúlyozott – és patrióta.

Esünk szét.

Megint miért? Mindig miért?

A magyar nemzet sikertelensége legkésőbb a klasszicizmusunk és a felvilágosodás óta – kétszázötven éve – a patrióta magyar értelmiség legfontosabb témája. Sokan sokféle magyarázatot találtak már a kérdésre, többen bele is őrültek, rengetegen itt hagyták az országot, legalább ennyien az életüket adták érte vagy az áldozatává váltak. A nemzetről való folyamatos önáltatás és hazudozás közepette a nemzetről való igazság kergetése Berzsenyitől Széchenyin át Esterházyig a színvonal ismérve is. Alul a zagy, felül – a fájdalmas élveboncolásban – a keserű igazság.

Az igazságkeresés hitelét kétségtelenül rombolta a XX. században az igazságot nélkülöző agresszió az öröklött tehetetlenség ellen a bolsevikok oldaláról, amelyet sajnos a mai progresszivista szemlélet részben tovább éltet. De az utóbbiak elutasítása csak a zagy szemében indokolja a nemzeti romantikát és kritikátlanságot; csak a zagy véli úgy, hogy a hazaszeretet ismérve a nemzeti dicsőség magasztalása egy nemzet füstölgő romjain. Márpedig a romok romok, a füst füst, a mélyben munkáló ismeretlen erőkkel való szembenézés változatlan. [*]

Nem akarok és nem tudok organikus magyarázatot adni itt mindenre, erre részben itt van a blogom eddigi csaknem 1400 bejegyzése és itt van megannyi írás jó néhány színvonalas magyar értelmiségi tollából. Inkább sorolom a romlás hátterének darabjait, amiről jóval kevesebb vita van a populáris nyilvánosságban (a mozifilmeken, a TV-ben, a szépirodalomban, az iskolákban, vitaklubokban stb.), mint a magyar gőggel lenézett Amerikában a saját – még mindig – feldolgozásra váró nemzeti traumáikról.

Ismeretlen témák…

Ilyen – a nagy nyilvánosságban hajmeresztően ismeretlennek számító, feldolgozatlan, de mitikus, torz formájukban a kultúránkat meghatározó – darabok a magyar etnicizmus, a nemzeti gőg és a nemzeti sérelmek dinamikája, a nemzeti nagyság tévképzetei, a magyar nemzeti szocializmus, a nemzet és a modernizáció konfliktusai, a polgárosodás és a hazafiság elkülönbözése és ellentétbe kerülése, Trianon és Auschwitz összefüggései, az egykori nemzetiségeink látószöge, kommunizmus és zsidóság, a magyar történeti mitológia, az elmaradt polgárosodás ismérvei, a kapitalizmus és a jólét viszonya, a liberális demokrácia, a szabadság és az államiasság konfliktusai, az az adófizetés és a polgári erkölcs stb., stb. Ezek jórészt ismeretlen témák a magyar nyilvánosság említett és nem említett fórumain, ezekről és más alapvető kérdésekről semmiféle alapos vita nincs, ami előre vihetné a közös dolgainkat, a zagy széndioxidot és ként dob fel, életünk tavai haldoklanak, mert nem bírják már tovább a beléjük folyó mérget és a vízforgás hiányát.

Akinek van szeme, látja: ami jó történik, az nagy nagy többségben magántőkéből jön létre; a közszolgáltatásaink ezzel szemben gyorsulva romlanak, az állam nevében bűnözők élősködnek a nemzet testén aljas módon legitimálva a tolvajlást Európa kétségkívül rosszul menedzselt problémáival és a zagynak nincs tudása a jelenségek szétszálazásához. Mivel a lényegi kérdések feldolgozatlanok, a kormány és ellenzéke egyformán rombolja a nyilvánosságot, amit egy hatalmas pöcegödörnek látnak, amelyet – azt gondolják – folyamatosan megtölteni hivatottak az ürülékükkel, az előbbi jórészt számításból, az utóbbi jórészt tudatlanságból dolgozik a nép további romlásán, miközben a magyarok fogynak a határainkon belül, a több évszázados áthúzódó problémáinkra nincs szem és fül, azt hisszük, meg lehet úszni a velük való szembenézést, ha még egyszer nemzetet akarunk látni a füstölgő romok helyén. Nem lehet. Hányszor kell még bebizonyítania a sorsnak, hogy zagyon nem lehet várat építeni?

A címben feltett második kérdésre, hogy mi a megoldás: nem tudom.

Van-e kiút? Nem látok. Annak a zagynak kellene – a puszta számaránya miatt – a kiút felé vennie az irányt, amely a minőségénél fogva képtelen erre. Addig pedig, amíg ez a csoda be nem következik, az erkölcstelenség marad. A rombolás marad.

[*] Az egyik utolsó érv a nemzeti kritikátlanságtól, hogy „már az is csoda, hogy megmaradtunk”, ez is a nagyszerűségünket bizonyítja. Kérem, ugyan miért? Objektíven nézve Magyarország (a Magyar Királyság) a XIV. században élte a fénykorát és máig tartóan folyamatosan veszítette el a befolyását, a legnagyobb időre a függetlenségét, a gazdasági és katonai erejét, a kulturális befolyását, majd a területe nagy részét (amikor nem mellesleg nyugati politikai döntés volt az is, hogy a románok és a cseh-szlovákok nem foglalhatták és számolhatták fel egészen), ma pedig roppant bölcsen a Nyugat ellen harcol, ahova mindig is igyekezett.

Eközben államok alig tűntek el Európában, inkább létrejöttek, nem kevés éppen a mi nemzetiségeinkből vagy azokkal egyesülve, ami éppen nem a kivételes erőnket bizonyítja, hanem a relatív erőtlenségünket. A konzisztens erőtlenségünket. Ezt nemzeti nagyságnak hazudni az okok keresése helyett: cinikus, aljas és nemzetellenes. Mindenkor mindenhova ellenséget vizionálni, majd önsajnálatba és önsorsrontásba menekülni hatékony politika helyett felveti a nemzeti értelem teljes megbomlásának gyanúját..

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK