Az emberiség legújabb félelme. Sok írásban olvashatunk róla, ijesztgetik a jónépet vele. Nevezik AI-nek is, magyarul pedig ez a Mesterséges Intelligencia, azaz az MI.
Félni attól lehet, sőt az elővigyázatosságot növelő módon kell is, aki, amely, vagy ami rosszat tehet nekünk, velünk, szeretteinknek vagy szeretteinkkel, és ha bekövetkezik, és mi azt nagy valószínűséggel nem tudjuk majd elhárítani. A legveszélyesebb mindig az, amit nem ismerünk, ugyanis az ismert konkrétumok még csak-csak kezelhetők, de a vakhomállyal nehéz bármit kezdeni.
Na, ilyen vakhomály jelenleg az MI. Az emberek döntő többségének fogalma sincs róla, hogy mi az, ezért a félelem, így aztán az igehirdetőknek nagy sikerük van vele. Az elnevezése kissé megtévesztő, ugyanis ez nem intelligencia, hanem mindentudás. Az MI mindentudása tényleg az, az Emberiség fölhalmozott nyilvános ismeretanyagából nincs olyan, amelyhez az MI hozzá ne férne, minden konkrét kérdésre pontos választ ad, azaz ő sohasem kérdez. Ő tud. Mégpedig mindent.
A világ legnagyobb sakkmesterei manapság már számítógép programok. Alkotóik megalkották őket, ami abból állt, hogy betáplálták a programokba a szabályokat, és közölték, a győzelem jó, a vereség rossz, aztán lejátszattak velük ötmillió partit azzal a feltétellel, hogy mindegyik más legyen. Így aztán az MI, amelyik az összes partira emlékezik, mégpedig lépésenként, darabról darabra, szinte sohasem találkozhat olyan állással, amely még nem fordult elő a praxisában, azaz ne tudná, hogy ilyen állás esetén mit kell lépnie, ha győzni akar.
Igen, ez az MI világa, a pontos szabályokkal, az ember számára végtelen, de a gép számára könnyen átláthatóan véges lehetőségekkel bíró világ, amelyben egyszerű a helyzet, mert a tudás elegendő a sikerhez, az emberi megérzés és fantázia a mindentudással legyőzhető.
Vannak persze helyzetek, mikor az MI csődöt mond. Ilyen például az a szituáció, mikor a szék még nincsen föltalálva, de valaki unja a földön ülést, mert egyrészt felfázik, másrészt kényelmetlen neki, ezért tanácsot kér MI-től, hogy mit tegyen. MI jellegéből következően azt fogja tanácsolni, hogy akkor álljon fel, mert olyanról, hogy szék, nem tud, és az biztos, hogy nem találja föl hirtelenjében, hacsak nem azt a parancsot kapja az embertől, hogy tervezzen egy bútort, amelyen ülni lehet, és megtámasztja a hátát annak, aki rajta ül. Konkrét igény nélkül, azaz magától nem jut sehova.
Az MI egyébként bármit megcsinál – ha megmondják neki, mit csináljon. Például ha egy fotót kérnek tőle macskafejes virágokkal (lásd a kezdőképet), szó nélkül készíti el, mert tudja, mi a fotó, mi a macska, mi a fej és mi a virág. Magától persze eszébe sem jutna egy ilyen hülyeség, mert ő tud, azaz nem gondolkodik. Pláne nem összevissza, mint az emberek.
Ugyanakkor az MI veszélyes is lehet. Például ezt, valamint más, ehhez hasonló, virágnak látszó akármik képeit felhasználva sokan árultak virágmagvakat, hirdetve, hogy ilyen virágok lesznek majd belőlük, ám ez természetesen hazugság, a vevők át lettek verve piszkosul. El lehet gondolkozni azon, hogy az átverésből hány százalékban részes az MI, és hány százalékban az ember, de hogy a lehetőséget az ember használta rosszra, az egyértelmű, ezért az MI-t hibáztatni nem lenne szerencsés dolog. Egyébként neki fogalma sincs róla, hogy ezzel a fotóval ő tette lehetővé az emberi rosszalkodást. Parancsra tettem, mondhatná, ha kérdezik.
Ma nem tudunk olyan szerkezetet készíteni, amely úgy gondolkodik, mint egy ember, azaz vannak önös érdekei. Ez a mai számítógépekkel csak akkor lehetséges, ha programozóként pontosan definiáljuk neki, hogy melyek az ő érdekei, és parancsba adjuk, hogy mindig azokat tartsa szem előtt. Ebben az esetben van esély arra, hogy az MI az emberek ellensége lesz, mert ellentétes érdekek esetén nem az ember, hanem a maga javára fog dönteni, és kiadja a drónoknak a parancsot, hogy támadás. Ehhez persze drónhálózat is kell, megfelelő összeköttetés a gépekkel, hogy az információk megfelelően áramolhassanak, és a gép parancsolni tudjon az emberpusztításra készült dróncsapatnak, de főleg az az ember szükséges hozzá, aki mindezt így összerakja, biztosítja a feltételeket, és a gépet a fenti üzemmódra állítja be, mert az MI-nek egy ekkora ostobaság soha eszébe sem jutna. Ebből látható, hogy ez esetben sem az MI kezdeményezte az emberrel való ellenségeskedést, hanem egy másik ember, azaz embernek ember a farkasa, nem pedig az MI.
A fentiek alapján mondható, hogy az MI magától nem rossz, csak akkor lesz az, ha valaki arra programozza. A félelem abból ered, hogy nagyon sokak szerint, ha az önzés és a rosszindulat kombinálódik a mindentudással, akkor az ellen az ember, akinek csak az önzés és a rosszindulat áll rendelkezésére, nem fog tudni védekezni. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is (és ezt sokan elfelejtik), hogy a gép az önzést és a rosszindulatot csak az embertől kaphatja meg konkrét parancsok formájában, mert neki magától ilyenje nincs. Rá nem hatott az evolúció, amely ezeket az emberben kifejlesztette.
Az emberre viszont hatott. Az evolúció nem célirányosan tevékenykedik, hanem összevissza kísérletezget, ezért szinte biztosan létezett olyan embercsoport, amely empatikus volt másokkal és segítőkész, de az már, mint az életre és a génjeinek a továbbvitelére alkalmatlan konglomerátum, rég kihalt. Ez maradt, ami van, viszont ez hallatlanul sikeres. Bolygónknak az egyedeivel való elárasztásán túlmenően sikerült még a Földet is annyira tönkre tennie, hogy az már maga számára is élhetetlenné válik. A Földet ez persze nem zavarja, neki ez nem tönkretétel, neki ez semmi, volt ő már tűzgolyó is, meg hógolyó is, az eddig eltelt 3,5 milliárd éves történetében az ember csak egy múló pillanat.
Javasolható hát, hogy ne a mesterséges „intelligenciától” féljünk, mert az ugyan mesterséges, de nem intelligencia, „öntudatra ébredni”, azaz önzősködni csak emberi programozás révén tudna, jóval inkább kellene az emberiséggel, mint közös őstől származó, elvileg együttműködésre, kompromisszumokra képes társasággal valamit kezdeni. Ehhez valahogy meg kellene értetni az emberekkel, hogy mindenkinek több előnye és kevesebb hátránya származik az együttműködésből mint az ellenségeskedésből. Az egyéni dicsőséget hajszolókat (lásd Trump-Irán vagy Putyin-Ukrajna) a hatalomból örökre ki kellene tiltani, a gyermekkortól a másság gyűlöletére nevelést meg kellene szüntetni (lásd Közel-Kelet), a diktatúrákat (Kína, Észak-Korea) demokráciára kellene átállítani, és akkor könnyen menne. El kellene felejteni a „szuverenitást” meg a „patriotizmust”, ha a mások ellen irányulnak (döntő számban igen), és a „Nem baj, ha másoknak rossz, csak nekem legyen jó” elv mindenáron való követését. De nem.
A fenti szivárványos vágyálom hátulütője, hogy emberi belátás meg megértés kell hozzá. Illetve kellene. Így aztán bárki könnyen rájöhet, hogy mikor fog ez megvalósulni. Közben a felhők már gyülekeznek, a klímaváltozás benyújtotta első számláit, az energiagondok csak fokozódni fognak (hidrogénalapú társadalom – ugyan hol van az még?), a háború, mint megoldási módszer egyre inkább előtérbe kerül, a konfliktusok mélyülnek, rohanva haladunk a „Na végre, most már mindenki utál mindenki mást” helyzet felé, de mi a mesterséges intelligenciától félünk, amely még nálunk is hülyébb.
Pedig az nem olyan egyszerű.
