Kezdőlap Címkék Félelem

Címke: félelem

Miért a Soros?

Mert elszerette a nőmet. Nem adta meg a csapatomnak a jogos tizenegyest. Elém állt a sorban, amikor kiflit akartam venni. Ellopta a biciklimet, betörte az ablakomat, elrontotta a záramat. Az óvodában nem engedte, hogy játsszak a csattogós lepkéjével.

Ajánlott egy filmet, amiről kiderült, hogy nézhetetlen. Mócsingos húst adott, amikor fél kiló combot vásároltam nála. Nem lájkolta a Facebookon a fényképemet. Vettem tőle egy lottót, de nem nyertem. A szomszédban hangosan bömbölteti a tévét. Miatta nincs villany egy napja a házban, mert lecsapta a biztosítékot.

Olvastam tőle egy cikket, tele volt baromságokkal. Megelőzött az autópályán. Bevágott elém, nem adta meg az elsőbbséget. Rosszul adott vissza a boltban egy tízezresből. Megbeszéltünk egy találkozót és fél órát késett. Kockás nyakkendőhöz csíkos zoknit hord.

Csúnyán nézett a kutyámra. Mellettem ült a színházban és hangosan zörgött a negrós zacskóval. Együtt szerepeltünk a diákszínjátszókörben, és elfelejtette a szövegét. Rosszul ejti a zöngés hangzókat. Amikor legutóbb kezet fogtunk, eltörte két ujjamat.

Több pénze van, mint nekem. Nagyobb háza, jobb autója, szebb nője. Amikor együtt laktunk albérletben, reggel mindig korán felébresztett. Azt mondta, hogy kedden szép idő lesz, közben meg esett az eső, és olyan hideg volt, hogy majdnem megfagytam.

Írt a bátyámnak egy dalt. Az iskolai tornaórán gyorsabban úszott és távolabbra ugrott nálam, nagyobb gólt rúgott, mint én. Róla nevezték el a soros kapcsolást és nem rólam.

Azért ideális ellenség a Soros, mert a legijesztőbb emberi tulajdonságok a butaság, a félelem és az irigység.

Orbánisztán: Visszatért a félelem kultúrája

  • Könyv jelenik meg Magyarországról Svédországban, Orbánisztán címmel
  • A szerző, Joakim Medin svéd újságíró évek óta foglalkozik Magyarországgal
  • A Független Hírügynökségnek azt mondta: úgy látta, hogy nem csak az ellenzékiek, de a kormánypártiak is félnek
  • Szerinte a félelemkeltés szándékos volt
  • A svéd médiában is foglalkoztak azzal, hogy a magyar kormánypropaganda hogyan ábrázolta az országot
Joakim Medin
Fotó: Sabri Omar

Az Orbánisztán – Félelem és undor az illiberális Magyarországon című, Svédországban a napokban megjelenő könyv szerzője, Joakim Medin szabadúszó újságíróként dolgozik, számos országból tudósított Hondurasból Libanonon és Szírián át Irakig. 2014 októberében ő volt az utolsó külföldi újságíró, aki az Iszlám Állam támadásakor elhagyta a szíriai kurd Kobani városát. A szíriai rezsim rövid időre börtönbe is zárta. A Magyarországról szóló könyv azt mutatja be, hogy Orbán Viktor hogyan szilárdította meg autoriter hatalmát és alakította át a társadalmat, beleértve a média feletti kontrollt és az alapvető demokratikus intézmények lebontását. Ír arról is, hogy a kormány hogyan használta fel a menekültválságot és terjeszt összeesküvés-elméleteket.

Korábban elsősorban a Közel-Kelettel foglalkoztál, miért döntöttél úgy, hogy Magyarországról írsz könyvet?

Több okom is volt erre. Évekkel ezelőtt már tudósítottam Magyarországról, aztán fordultam a Közel-Kelet felé, sokat írtam az Iszlám Államról, a terrorizmusról, a menekültválságról. 2015-től kezdve egyre jobban figyelt mindenki arra, hogy az európai országok, köztük Magyarország, hogyan küzdenek a menekültválsággal.

Tavaly tavasszal Irakban voltam, amikor olvastam a Soros-ellenes kampány kezdetéről, amelyben azt állították, hogy nem csak a migránsok és menekültek jelentenek veszélyt Magyarországra, hanem Soros György is, aki szervezi az egészet. Ez nagyon érdekesnek tűnt, és úgy döntöttem, hogy elkezdek ezzel foglalkozni.

Mennyi időt töltöttél Magyarországon?

Hat éve járok már Magyarországra, ezt a könyvet most egy év alatt írtam meg.

Sikerült kormányzati szereplőkkel is beszélned?

Igen, több interjút is sikerült készítenem Kovács Zoltán kormányszóvivővel.

Honnan jött az Orbánisztán cím?

Az Orbánisztán szót egyszer egy cikkben láttam valahol. A nemzetközi, de a magyar média is sok kifejezést használ arra, hogy leírja a magyarországi fejleményeket. Van, aki orbánizmusról beszél, mások Orbánisztánról, vagy valami másról. Úgy tűnt nekem, hogy ez a szó egy jelkép is arra, hogy

Magyarország egyre jobban hasonlít a közép-ázsiai posztkommunista országokra.

Így azt gondoltam, hogy ez egy elég erős kifejezés, de illik is abba a vitába, amely Magyarországról folyik. Ezért választottam ezt.

Az ajánlóban az szerepel, hogy „a félelem kultúrája visszatért a magyar társadalomba”. Tudnál esetleg néhány példát mondani erre, amit a forrásaidtól hallottál?

Persze. A könyvben azt próbáltam leírni, hogy néhány ember, aki szemben áll a kormánnyal, és ezt a saját szememmel láttam, szóval ők egyre jobban félnek attól, hogy negatív következményekkel jár, ha nyíltan ellenzik, amit a kormány tesz. Ez az érzés egyre jobban terjed.

Ugyanakkor beszéltem olyanokkal is, akik kormánypártiak, vagy nem is feltétlenül azok, csak sokat olvassák, hallgatják a Fidesz által dominált médiát, és

ők is félnek.

Nagyon félnek, amikor szóba kerülnek a „gonosz migránsok”, a muszlimok, a terroristák. Néhányan a „Soros-birodalomtól” félnek.

Úgy vélem, hogy ez a félelem, amely minden tábort átjár, a köztük meglévő gyűlölettel együtt egy rendkívül polarizált társadalmat hozott létre Magyarországon.

A nemrég véget ért választási kampány tele volt összeesküvés-elméletekkel, többek között Soros Györgyről. Ezekről mit gondolsz?

Van egy történészdiplomám, és tanultam arról, hogy a propagandát hogyan használták különböző rendszerek az európai történelem folyamán, demokráciák és diktatúrák is. Sokan megfogalmazták, hogy ez egy nagyon sikeres propagandakampány volt, hogy még nagyobb félelmet kreáljanak a társadalomban, és hogy rájátsszanak arra a magyar mentalitásra, hogy „minket mindenki támad, állandó fenyegetettségben kell élnünk”. Ezzel sikeresen mobilizálták azokat az embereket, akik Orbán Viktorra szavaztak.

Szóval szerinted szándékosan terjesztettek félelmet, ez volt a céljuk, vagy ez inkább egy mellékhatás?

Nyitottan álltam a kérdéshez, és sok emberrel beszéltem, fideszesekkel és ellenzékiekkel is. A legtöbben egyetértettek, hogy

a félelemkeltés szándékos volt,

de az is fontos volt, hogy a kormányról és a miniszterelnökről egy olyan képet alakítsanak ki, hogy erős vezető, rajta múlik Magyarország függetlensége és szabadsága, és erőssé tudja tenni az országot.

Svédországban élsz, és az országot gyakran emlegették a magyarországi kampányban. Az állami médiában úgy jelent meg, mint egy olyan ország, amelyet invázió ért, nagyon veszélyes, tele van úgynevezett no-go zónákkal… Erről mit gondolsz?

Vannak emberek Svédországban, akik egyetértenének ezzel. De a svédek többsége nem így gondolkodik. Nem nehéz meglátni, hogy ez egy szándékos kampány volt, hogy mutassanak egy félelmetes példát, hogy Magyarország is ilyenné válhat, ha beengedi a muszlim menekülteket. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy azok, akik emögött a kampány mögött voltak, el is hitték, hogy Svédország ilyen, de az biztos, hogy a kampány sikeres volt.

A svéd médiában volt bármilyen visszhangja ennek a kampánynak?

Igen, volt, legalábbis egy ideig. A svéd médiának is feltűnt, hogy Magyarországon mennyit foglalkoznak az országgal, és hogy

nagyon torz kép jelenik meg.

Ez elég szokatlan, Svédországgal nem nagyon szokott ilyen történni.

Vannak olyan hangok, hogy Orbán Viktor már egyfajta modell bizonyos európai politikusok számára. Egyetértesz ezzel?

Teljesen. A svéd szélsőjobboldali párt, a Svéd Demokraták most elég erős, és a párt több vezetője nyíltan kijelentette, hogy ők Magyarországot és Orbán Viktort példaképnek tartják. A parlamenti képviselőik közül az egyik Budapestre is költözött. Továbbra is parlamenti képviselő Svédországban, de azt mondta, szerinte Magyarország és a magyar politikai közeg sokkal jobb, és Magyarországon nincsenek muszlimok.

Úgy hívták, hogy Magyarország

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország Európa közepén. Nem túl nagy, kicsit huzatos, de a célnak megfelelt. Ez volt a mi országunk, úgy hívták, hogy Magyarország.

Aztán, mintha csak egy pszicho-filmben történne mindez, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.

Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.

Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a küszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót. Megszűnt egy újság, lemondták egy színész fellépését, kivágták egy tér összes fáját.

Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek. Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?

Megváltozott a nyelv, a szavak idővel már nem azt jelentették, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra. Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.

Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy elmondja, amit ő fontosnak tart közölni velünk.

Korábban nem voltak ellenségeink, mostanra szerzett nekünk. Arra hivatkozik, hogy mindenre felhatalmaztuk. Munkaalapú társadalomról beszél, nemzeti együttműködésről. Miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy leveleket ír és kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.Bármit mond, bármit tesz, a zemberekre hivatkozik. Akik, állítólag, mi magunk lennénk. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta, hogy ő az, aki retteg.

Ezért harcol a világgal és elsősorban a saját démonaival.

Olyan az egész, mintha egy film lenne. Vajon kitart-e a popcorn és a kóla a film végéig?

Magyarország filmje

Filmet nézünk. Nem akartunk elmenni ebbe a moziba, de befizetettek bennünket, nem lehetett visszautasítani a meghívást. Vidám, nézhető filmet ígértek,  de egy lidérces szomorújátékot kaptunk, amelynek ráadásul mi vagyunk a szereplői.

Ez a film úgy kezdődik, hogy volt egy életünk. Nem mindig jó, de összességében élhető.

Aztán egyszer, ahogyan az a pszicho-filmekben történni szokott, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.

Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket sokáig nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.

Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a küszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót.

Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek.

Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?

Megváltozott a nyelv, a szavak már nem azt jelentették, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra.

Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.

Azóta ez van. Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy elmondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.

Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk sokat. Valami írásra hivatkozik, az apróbetűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Szabadságharcról beszél, ellenségről. Nemzeti együttműködésről, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.

Bármit mond, bármit tesz, a magyar emberekre hivatkozik. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.

Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta, hogy retteg.
Ilyen nincs, mondogatjuk egymásnak halkan. Talán tényleg nincs. Talán tényleg csak egy film. A közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, és hatásos, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.

Ha ez tényleg egy film, akkor egyszer biztosan vége lesz. Felállunk a székünkből, elindulunk a kijárat felé, és útközben kidobjuk a Cola dobozát a szemetesbe.

Ki nem ugrál, Soros-bérenc, hej, hej!

Miért a Soros?

Mert elszerette a nőmet.

Nem adta meg a csapatomnak a jogos tizenegyest.

Elém állt a sorban, amikor kiflit akartam venni.

Ellopta az autómat, betörte az ablakomat, elrontotta a záramat.

Az óvodában nem engedte, hogy játsszak a csattogós lepkéjével.

Ajánlott egy filmet, amiről kiderült, hogy nézhetetlen.

Mócsingos húst adott, amikor fél kiló combot vásároltam nála.

Föltette a Facebookra a fényképemet.

Vettem tőle egy lottót, de nem nyertem.

A szomszédban hangosan bömböltette a tévét.

Miatta nincs villany egy napja a házban, mert lecsapta a biztosítékot.

Olvastam tőle egy cikket, tele volt baromságokkal.

Megelőzött az autópályán. Bevágott elém, nem adta meg az elsőbbséget.

Rosszul adott vissza a boltban egy tízezresből.

Megbeszéltünk egy találkozót, és fél órát késett.

Kockás nyakkendőhöz csíkos zoknit vett fel.

Csúnyán nézett a kutyámra.

Túltolta a biciklimet.

Mellettem ült a színházban, és hangosan zörgött a negrós zacskóval.

Együtt szerepeltünk a diákszínjátszó körben, és elfelejtette a szövegét.

Kézfogás közben eltörte két ujjamat.

Amikor együtt laktunk albérletben, reggel mindig korán felébresztett.

Azt mondta, hogy kedden szép idő lesz, közben meg esett az eső, és olyan hideg volt, hogy majdnem megfagytam.

Írt a bátyámnak egy dalt.

Az iskolai tornaórán gyorsabban úszott és távolabbra ugrott nálam, nagyobb gólt rúgott, mint én.

Több pénze van, mint nekem. Nagyobb háza, jobb autója, szebb nője.

Róla nevezték el a soros kapcsolást és nem rólam.

Azért a Soros, mert a legijesztőbb emberi tulajdonságok a butaság, a félelem és az irigység.

A félelem demokráciája

Könyv íródott Orbán Viktorról. Lett rá kiadó, nyomdát is találtak hozzá. Csak hát mielőtt nekiálltak kinyomtatni, beleolvastak a könyvbe, és úgy döntöttek, hogy ők ezt nem merik bevállalni. Támogatást kapnak más könyvek nyomtatására, nem vállalhatják a kockázatot, hogy esetleg a könyv főszereplője, a miniszterelnök megharagudjon rájuk.

Tudom, melyik vidéki városban van a nyomda, de nem írom meg. Nem én félek, azokat nem akarom bajba hozni, akik félnek.

Viszont eszembe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt egy középkorú nő szólított meg az utcán. Olvassa az írásaimat, mondta, és szívesen lájkolna a Facebookon, de fél, hogy baja lesz belőle. Szégyenkezés volt a hangjában és a szemében.

Pedig, nem neki kellene szégyenkeznie, gondoltam magamban. De nem mondtam semmit. Mit is mondhattam egy embertársamnak, akinek most újból meg kellett tanulnia félni.

Nem először hallok ilyen mondatokat mostanában, mások is mondanak hasonlókat.

A félelem benne van a levegőben.

Halkan mondunk mindent, megfontoltan, előtte alaposan körülnézünk. Magunk sem értjük, hogyan juthattunk idáig, amikor azt suttogjuk a mobilba: ez nem telefontéma.

Megint megtanultunk írni, és olvasni a sorok között. Pedig már azt hittük, hogy vége, elfelejthetjük örökre. Most újra hasznunkra válik. Akik átélték egyszer, azoknak gyorsabban megy, de keservesebb – az újak, akik már a félelem nélküli létbe születtek, fel sem fogják, hogy mi történik velük.

Félni mindenhol lehet: vasúton, hajón, autóban, buszon, villamoson, metrón. Péknél, zöldségesnél, virágosnál, trafikban, bankban. Azok is félnek, akiknek a javaik megfogyatkoztak, s reményeik mintha sosem lettek volna, és azok is, akiknek még van mit a tejbe aprítaniuk.

A félelem demokratikus: jómódú és szegény egyaránt szabadon félhet.

Félünk piacon, postahivatalban, félni bárhol lehet. Van, aki a fodrásznál fél, mások az iskolában, gyárban, irodában. Félünk az egyenruhától, és félünk akkor is, ha egyenruhások vagyunk: tűzoltók, katonák, rendőrök.

Fél az ápoló, és fél az ápolt.

Félnek a fiatalok, mert azt látják, hogy a szüleik félnek. Utóbbiak nem mutatják, de ettől még látszik rajtuk. Kiül az arcukra, látszik a tartásukon, érződik a bőrük szagán. A félő ember másképp mozog, mint az, akinek nincs baja.

Félnek az idősek, mert azt látják, hogy a gyerekeik és az unokáik félnek.

Félünk játék közben, munkaidőben, nyaraláskor. Zenét hallgatva, könyvet lapozgatva, újságot olvasva.

Egyszer majd elmúlik ez is, a félelem sem tart örökké. Ám addig nem árt, ha nem nyomtatunk ki olyan könyvet, amiből bajunk lehet, és alaposan meggondoljuk, hogy mit lájkolunk a Facebookon.

Még egyszer a kömlői migránsokról

Tisztelt kömlői polgárok!

Magyarország kormánya elnézést kér tőletek, amiért féltek és rettegtek a migránsoktól. Közöljük veletek, hogy sem Kömlőn, sem Magyarország más településein nincsenek migránsok. Ha lennének, akkor sem kellene félnetek tőlük. Ők is olyan emberek, mint amilyenek ti vagytok. Pontosabban: olyanok, mint amilyenek ti voltatok, mielőtt meghülyítettünk volna benneteket a milliárdokba kerülő hisztériával. Óriásplakátokon, újság- és tévéhirdetésekben szítottuk a gyűlöletet.

Az akartuk, hogy féljetek és úgy érezzétek, kell valaki, aki megvéd benneteket. Azt akartuk, hogy hozzánk forduljatok védelemért, tőlünk reméljétek, hogy megóvunk benneteket minden veszedelemtől.

Azt akartuk, hogy tudjátok: mi megvédünk benneteket, és ezért nem is kérünk mást, csak annyit, hogy amikor majd eljön ennek az ideje, vagyis 2018-ban, a választáskor, tudjátok, hogy hova kell behúzni az ikszet.

A mi pártunk mellé. Fidesznek hívják a mi pártunkat, ha valaki közületek esetleg nem emlékezne. Ilyen szemét módon gondolkodtunk, ezért csináltuk ezt a hisztériát.

De most felébredt bennünk a lelkiismeret. Nem tudunk rendesen aludni, rémálmaink vannak, mert látjuk, hogy mit tettünk veletek és az országgal.

Két évvel ezelőtt Nagymágocson közmunkások és földmérők ijedtek meg egymástól. Tavaly külföldi – még csak nem is színes bőrű – diákokat néztek migránsnak.

Hisztériát keltettünk az országban, gyűlölködést szítottunk az emberek között.

Elnézést kérünk ezért tőletek kedves kömlőiek. Nem volt szép tőlünk, sőt, az igazat megvallva, nagyon csúnya dolog volt. Anyánk annak idején nem erre tanított bennünket, apánk szíjat hasított volna a hátunkból, ha tudja, hogy ilyenek leszünk.

Megpróbáljuk valahogy helyrehozni, amit tettünk, de félő, hogy a szellemet, ha akarnánk, sem tudnánk visszaszuszakolni a palackba. Önálló életet él a szellem, amelyet mi szabadítottunk rátok.

Kömlőiek, drága honfitársaink! A mostani történetnek ugyanaz a tanulsága, ami az elmúlt majdnem nyolc évnek: ne dőljetek be a hazug propagandának. Ne higgyetek a hatalmat kiszolgáló lakájmédiának. Pénzért csinálják, elvtelenül.

Röhögnek rajtatok, mert látják, hogy milyenek lettetek. Van olyan ember Kömlőn, aki még ma is azt hiszi, hogy a migránsok bementek egy házba, és a hűtőszekrényből kiették a fasírtot, a gyerekszobából pedig elvitték a frissen vasalt gyerekruhát. Egy másik falubeli pedig elbarikádozta magát, hiába próbálta nyugtatni a polgármester.

Utáljuk magunkat azért, amit veletek tettünk. És nemcsak veletek, de szerte az országban a magyarokkal. A magyar emberek, most már mi is látjuk, nem egy hisztérikus, önmaga démonaival harcoló országot érdemelnek. Jár nekik egy nyugodt, békés, élhető ország, de jelenleg nem jut.

Kedves kömlőiek, Magyarország kormánya még egyszer elnézést kér tőletek az okozott kellemetlenségekért. Bocsássatok meg az ellenetek vétkezőknek!

Ha már a sztár is fél, akkor nagy baj van

Stohl Andrással közöl nagyinterjút a Magyar Narancs. Szó esik ebben az ilyenkor szokásos dolgokról:  szerepekről, magánéletről, pénzről. És még valamiről, amiről színészek, sztárok csak igen ritkán beszélnek. Arról, hogy milyen mostanában Stohl András közérzete. Nem szakmailag a színházban, vagy odahaza, a magánéletben. Hanem ott, hogy mi is élünk: Magyarországon.

Stohl Andrásnak nem jó a közérzete. Irigyli is Schilling Árpádot, amiért neki van bátorsága – ahogy Stohl fogalmaz – kiabálni.

Stohlnak elmondása szerint nincs ehhez bátorsága, és nagyon nem szereti ezt a helyzetet. Azt, hogy elültették benne a félelmet. Benne, akinek, mint mondja, az az imázsa, hogy férfias, macsó, szókimondó. Nincs jóban emiatt magával, nem tud megbékélni azzal, hogy vele ezt megcsinálták.

„A közérzetem afelé visz, hogy

előbb-utóbb én is kimegyek az utcára.

Egyszerűen nem értem, hogy amikor nap, mint nap egyre több dolog derül ki a politikusok és a barátaik ügyeiről, hogyan lehetséges, hogy minden csak két-három napig téma, aztán elfelejtjük, mint egy bulvárhírt.”

Elmondja még, hogy az Alföldi Róbert rendezte Hegedűs a háztetőn musical producerét, Rosta Máriát több vidéki városból is felhívták, hogy

nem hajlandók olyan cikket közölni, amelyikben Alföldi Róbert neve szerepel.

Milyen világ ez már, kérdezi az interjú végén Stohl.

Stohl András néhány hete a fuhu.hu-nak adott interjúban is azt mondta: nem mennek jó irányba a dolgok.

Milyen világ ez már? Ahol van újság, amelynek kiadója megengedheti magának, hogy Magyarország egyik legismertebb művészének a nevét ne írhassák le az újságjában.

Milyen alapon? Milyen jogon?

Önmagában már ez is megérne egy misét. De

van az ügynek más vetülete is.

Olyan, amely csak látszólag nem kötődik ahhoz, hogy Stohl András miként érzi magát ebben a Fidesz által nekünk álmodott szép új világban.

Akik olvassák a FüHü cikkeit, igen gyakran egy más lapokban is előforduló mondatrésszel is találkoznak. „X-hez közeli forrásaink szerint.”

Nem arról van szó, hogy az újságíró a hasára ütött, és a saját feltevését információként tálalja az olvasónak. Amikor a FüHü, vagy gyakran a Magyar Narancs azt írja egy információ forrásaként, hogy az valakihez közeli körökből származik, akkor az olvasó biztos lehet benne, hogy e mögött adatközlőként konkrét emberek állnak. Nevük van, arcuk, személyiségük. Életük is van ezeknek az embereknek, családjuk és munkahelyük.

Ez utóbbit pedig nagyon nem szeretnék elveszíteni. És

ez nem gyávaság a részükről, hanem a valóság ismerete.

Ilyen világban élünk, ilyen világot teremtettek nekünk azok, akik mertek nagyot álmodni.

Persze, mi, többiek is benne vagyunk. Mert hagytuk, hogy ilyenné tegyék Magyarországot. Olyan hellyé, ahol az ország egyik legismertebb színésze kénytelen bevallani, hogy fél.

Aztán persze mégis elmondja a véleményét. Mert aki azt mondja, hogy olyan országban él, ahol tart attól, hogy elmondja, amit gondol, az sokat elmondott a közállapotokról.

Az idősebbek még emlékeznek azokra a kínos telefonbeszélgetésekre, amikor az egyik fél azt mondta másiknak: ez nem telefontéma. Már ma sem mondunk el mindet telefonon, és a helyzet nem javul, csak rosszabb lesz.

Milyen világ ez már, kérdezhetnénk Stohl András nyomán.

Kérdésben a válasz.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK