A nyugati gátlástalanság találkozása a közel-keleti gátlástalansággal

0
24
Flickr
„Kelet-Európában is tanácsos lenne megtanulni: fehérházi perspektívából a térség sem ér többet egy messzi porfészeknél, melyre akkor hivatkoznak csak, ha a Trumpot még négy évig helyzetbe hozó kampány átmenetileg kifogyott az egyéb populista ötletekből.” – kezdi Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzetét.

A palesztin néppel szóban oly szolidáris arab államok számára a történelem több alkalmat adott, hogy létrehozzanak egy palesztin államot, de ezzel a lehetőséggel sohasem éltek. Levonhatták volna az összes arab-izraeli háború szomorú tanulságát, de ezt sem tették. Minden bizonnyal megvolt erre a jó okuk. Méghozzá több is.

Egyrészt, bár narratívájukban a palesztin érdekek foglalták el a központi helyet, lényegében sohasem a palesztin ügy volt fontos számukra, hanem saját nemzeti – vagy éppenséggel a nemzet felé emelt, a politikai-katonai elitre korlátozódó – magánérdekeik. Izraellel egyetlen háborújukat sem a palesztinokért vívták, hanem vagy remélt területszerzés volt a háttérben, vagy hatalmi rivalizálás az arab érdekszférán belül. Esetleg egyszerűen egy elit politikai tehetetlensége, amit túlélni már csak az segített, ha feltálalják maguknak ismét a közös ellenséget, ami kézenfekvően csakis Izrael lehetett.

Csábítóan hasonlatos e korábbi helyzetekhez a mai, amelyben Donald Trump igyekszik magát fontossá tenni a Közel-Kelet zavaros ügyeiben. Ugyanakkor

most nem fegyverekkel érkezett, mint a korábbi republikánus elnökök szoktak volt, hanem pénzzel – legalábbis pénzt sejtető ígéretekkel.

Jared Kushner – egyébként Trump veje – egy elkápráztató összeget, 60 milliárd dollárt helyezett kilátásba a Bahreinben összetrombitált mostani „békekonferencián”, csakhogy ennek forrásait egyelőre szóba se hozta, s ahogy Trump eddigi politikája arra engedni következtet: mintegy három hónap múlva az összeg megfizetését az elnök másokon fogja számon kérni, egy fél év múlva pedig úgy fog tenni, mintha az ötlethez nem lenne semmi köze.

Ennek megfelelően az érintett arab országok először némi malíciával fogadták Washington javaslatát, majd röhögésbe törtek ki, később pedig dühösen kritizálni kezdték annak minden részletét. E folyamat mintegy két nap alatt zajlott le, ami utal arra: a konfliktusok a Közel-Keleten semmit sem veszítettek hevességükből és felszínességükből.

Persze azt is tudja mindenki: a tárgyalóasztalok felett röpködő dollármilliárdokból, ha csurranna is valami, az semmiképp sem jut majd el a palesztinokhoz. Egyrészt azért, mert a tárgyalásokon a többi arab partner érdekérvényesítő képessége sokkal nagyobb, mint a palesztinoké. Másrészt meg azért, mert mindenki tudja: ha mégis érkeznének pénzek a Jordán nyugati partjára, netán Gázába, azokat nem egy jövendő, konszolidált palesztin állam intézményei emésztenék fel, hanem az az oligarchikus szerkezet, amely kiirthatatlanul dominálja a palesztin valóságot.

Ugyanilyen akadály az, hogy tulajdonképpen mindenki mást akar és nem azt, aminek jegyében odaült a bahreini tárgyalóasztalhoz.

Itt van mindenekelőtt Washington. A közel-keleti aktuális rendezési ajánlat nem az amerikai kormány átgondolt terve, hanem Trump 2020-as választási kampányénak nyitánya. Az, hogy Kushner vette magának a bátorságot s bizonyos értelemben a külügyminisztériumot is megkerülve lépett fel a „béketervvel”, a fokozhatatlan diplomáciai dilettantizmus iskolapéldája lenne, ha lenne benne bárminő diplomáciai szándék. Nincs benne. Ami benne van, az a jövendő elnökválasztási kampány része és semmi közvetlen köze Amerika érdekeihez, még kevesebb köze van a Közel-Kelethez. Következésképp az, aki egy pillanatig is elhiszi, hogy abból a palesztinoknak előnye származnék, vagy vak, vagy Trump lelkes kampánycsapatának tagja.

Épp ezekben a napokban zajlott a volt amerikai külügyminiszter, Rex Tillerson kongresszusi meghallgatása, melyen fehéren-feketén kiderült: az amerikai külügyminisztérium (State Department) majdhogynem az utolsó, amelyik értesül a trumpi diplomáciai kavarásokról, lett légyen szó az orosz kapcsolatról, az amerikai-mexikói viszonyról, vagy éppenséggel a Közel-Keletről.

És Kelet-Európában is tanácsos lenne megtanulni: fehérházi perspektívából a térség sem ér többet egy messzi porfészeknél, melyre akkor hivatkoznak csak, ha a Trumpot még négy évig helyzetbe hozó kampány átmenetileg kifogyott az egyéb populista ötletekből.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..