Tüntetési tanácsok szervezőknek és szónokoknak

0
245
FMK

Utoljára 16 éves koromban üvöltöttem olyan dolgokat, amiket nem én találtam ki. Akkor, 1967-ben, a Szabadság téri amerikai követség előtt tüntettünk a vietnami háború ellen. Kivittek bennünket, gimnazistákat. Szép volt az idő, a végén még jégeső sem esett, nem kellett suliba menni, és ha jól emlékszem, egy igen helyes lány állt előttem.

Azt kiabáltuk, hogy „Inkább ma legyünk aktívak, mint holnap rádióaktívak”. Meg azt, hogy „Inkább tüntessünk az atombomba ellen, minthogy ő minket eltüntessen.”

Akkor ez még elment, bár két évvel később már nagyon cikinek tartottam. Azóta csak akkor tapsolok, ha magamtól jön, és csak azt mondom, amit jónak tartok.

Ha több ezer ember előtt azt kérdezik tőlem: „Akarjuk-e, hogy Orbán Viktor eltakarodjon, nem fogom több ezer emberrel együtt azt mondani, hogy igen.”

Még akkor sem, ha azt akarom.

És nem emelem fel a kezem, ha a szónok azt kéri tőlem. Még akkor sem, ha egyébként egyetértek azzal, amiért másokkal együtt nekem is föl kellene emelnem a kezem. Tornaórán annak idején felemeltem, de az akkor testmozgás volt, nem kormányellenes tüntetés.

És nem kiabálom hangosan, hogy nem hagyjuk! Sem azt vezényszóra, hogy mocskos Fidesz.

Miközben… lásd, mint fenn.

Hívő vagyok. A magam módján. Magamban hiszek. Hiszem, hogy vannak gondolataim, és azokat a magam módján meg is tudom fogalmazni.

Szívesen hallgatok persze másokat is. Főleg olyanokat, akik nem mondják, hogy emeljem fel a kezem, vagy sokadmagammal kórusban válaszoljak egy olyan kérdésre, amelyben egyébként benne van a válasz.

Olyan is van, hogy tapsolok. Nem felállva, ütemesen, hanem úgy, ahogyan nekem tetszik.

Legközelebb, ha lesz még olyan tüntetés, amire elmegyek, tessék rám jobban odafigyelni.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..