RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE III. rész

0
121
facebook

Persze ennek nemcsak Ramil és én örültünk, hanem még vagy ötszáz fogvatartott, aki a Gyűjtő B épületében raboskodott. Megszabadulni egy ilyen alaktól, felér egy szabadulási érzéssel. Nem sok rab szereti a BV-seket, de az ilyen Nagy Pista féléket szinte mindegyik gyűlöli. Elvetemült egy fickó volt, pedig én még fénykorában nem is ismertem, amikor a „fekete kutyák” parancsnoka volt. Akik már akkor is ismerték, azt mondták, ahhoz képest most egy angyal. Ezt nemcsak fogvatartottak mesélték, hanem pár smasszer is megerősítette, hogy így van. Igaz, utóbbiak dicséretként beszéltek elvetemültségéről.
Mindenesetre jól mutatja példája, hogy a jelvények világában milyen könnyű felfelé bukni,
ha megfelelő hátszéllel rendelkezik egy-egy jelvény.

A „fülkeforradalom” után pár hónappal, szinte egyik napról a másikra változott meg Ramil sorsa. Olyan kiváltságokat kapott, amelyekkel nem sok magyarországi fogvatartott büszkélkedhetett. Talán rajta kívül egy sem.

Ramil értetlenkedve állt az új osztályvezető előtt – aki egyáltalán nem illett ebbe a közegbe, mert túl rendes fickó volt, főleg elődjével összehasonlítva – amikor az tudatta vele, hogy mostantól mindennap zuhanyozhat, hétfőtől-péntekig mehet az edzőterembe, naponta 30 percet telefonálhat, korlátlan mennyiségű csomagot kaphat, kérhet be nagyképernyőjű lapos tévét stb.,, ami hétköznapi fogvatartottnak nem jár.

Lehet, egy hétköznapi embernek ezek nem tűnnek nagy dolgoknak, de a magyar börtönökben ilyen még nem volt. Legalábbis legálisnak látszóan még biztos nem. Persze örültünk az új fejleménynek, főleg, hogy ezáltal az én vállamról is lekerült pár dolog, mivel eddig én szereztem be neki a „halal” kajákat, amit csak egy török boltban lehetett megvenni, a Baross utcában. A mobiltelefont is ritkábban kellett becsempészni hozzá, hogy tudjon normálisan beszélgetni a családjával, ami sokkal bonyolultabb volt, mint „halal” kaját hozatni. Este készítettem neki vacsorát, abba beleraktam a mobilt, másnap reggel pedig a szennyeseivel, amit a cél érdekében bevállaltam, hogy hetente kimosok, visszaküldte. Persze az időzítésnek működnie kellett, mert nem volt mindegyik smasszer készséges a folyamat lebonyolításában, még arra is figyelni kellett, hogy a mosógép szabad legyen, nehogy ellenőrzést kapjunk, és ott találják Ramil ruháit a Rezervátumba.

De így, hogy napi 30 percet telefonálhatott, már nem volt szüksége a mobilra. Ezt követően egyre sűrűbben járt be hozzá, és egyre hosszabb ideig beszélgettek az Azerbajdzsán Nagykövetség egyik emberével. Sokáig nem mondott semmit, én meg nem kérdeztem, mi történik, de láttam rajta, hogy valami „sumákság” folyik.

Aztán 2011 márciusának vége felé gyermekes, kaján mosollyal tért vissza egy ilyen látogatásról, kezében két hatalmas szatyorral, melyek degeszre voltak pakolva kajával. Még soha nem láttam mosolyogni „idegenek” között. Akárhová vitték vagy hozták a smasszerok, mindig fegyelmezett volt, tekintete komor, mint aki minden pillanatra fel van készülve, pont, mint egy igazi katona a bevetéseken. És én ezt tiszteltem benne a legjobban. Függetlenül attól, hogy az elmúlt hónapokban az őrök azon része is elkezdett vele jópofizni, akik addig mindent megtettek, hogy megalázzák, de Ramil nem felejtett, és nem állt le velük sztorizgatni. Továbbra is levegőnek nézte őket.

Tudtam, hogy valami kivételes jó hírt kapott. Sokat fájlalta a derekát, ami a középkori körülményeknek köszönhetően népbetegség a magyar börtönökben, mindig ugrattam, hogy: „Egy nagydarab feka csaj kellene, az majd kitaposná belőled ezt a nyavalygást.”, ami persze nem volt nyavalygás, hisz az én derekam is sokszor majd szétszakad, de egymást cukkoltuk, mert nem engedhettük meg, hogy egyetlen napon is esetleg a jelvényesek azt lássák, megtörtünk. A fájdalmakat a Roncsgyár velejárójának tekintettük, és azzal a ténnyel is tisztában voltunk, hogy aki szembeszáll a jelvényes hatalommal, annak az amúgy is rossz ellátási rendszertől sokkal rosszabb szolgáltatásokban lesz része. De mi ez is vállaltuk.
Szóval a mosolyát látva, míg kinyitották a cella ajtaját, viccesen megkérdeztem tőle:

– Hoztak feka csajt, hogy így örülsz?

– Arab nőt hoztak, Arkadas, igazi muzulmán csajt! – válaszolta jókedvűen.

Amikor az őrök elmentek és „magunkra” maradtunk, Ramil azzal állt elő, amiről már annyit beszéltünk, de eddig csak álomnak tűnt, és soha nem hittük volna, hogy egyszer valóra válhat.

– Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!

Most már értettem, mitől volt az a gyermeki öröm az arcán. És azt is, mitől csuklik el a hangja, miközben meséli ezt a frenetikusan jó hírt. Olyan jó érzés volt ezt hallani, mintha én szabadultam volna.

Pár órával később, valószínűleg amikor átgondolta azokat, amiket a követség embere mondott neki, már nem volt olyan vidám.

– Eladtak, Arkadas! Eladtak, mint egy tevét vagy egy biciklit!

Nem értettem, miről beszél, de aztán elkezdte részletezni, hogy ez nem egy szokványos, jogszabályok alapján történő kiadatás, hanem a háttérben igen magas érdekek húzódnak meg. Ekkor értettem meg, miért van szükség még egy-két évre, ha a kormány jóváhagyta a kiadatását. Normális esetben egy-két hónap a lefutási idő, legfeljebb. fél év.

A válasz ijesztő volt. Nem kiadják, hanem eladják! Szó szerint, ahogy Ramil fogalmazott: „Eladtak, Arkadas!”

Ramilt olyan mélyen érintette, amikor világossá vált számára, hogy valójában mi is történik vele, hogy az is megfordult a fejében, megtagadja a kérelmet. Merthogy hiába volt lejátszva a függönyök mögött, Ramilnak a hivatalos dokumentumokat alá kellett írnia.

Napokig ez volt köztünk a téma, és megértettem miért nem teljes az öröme. Nehéz és hosszú folyamat előtt állt, de biztattam, hogy tegye azt, amit kérnek tőle, és húzzon el a francba ebből a pokolból. Megkérdezte, hogy segítek-e neki, mert egyedül- lehet -, nem fogja tudni végigcsinálni. Nyolc éve volt már magánzárkában, és szellemi frissessége már nem volt a régi. Mondtam neki, hogy maximálisan mellette leszek az utolsó pillanatig.

A magyar kormánynak feltételei voltak. Ha nem lettek volna, akkor az egész eljárás egy-két hét alatt lezajlik, és nem lenne szükség egy-két évre. A magyar félnek gazdasági érdekei voltak Ramil kiadatását illetően, míg a másik oldalon, azeri részen, politikai. Ramil a második legkedveltebb személy volt az országában, és az ellenzék az év emberének is megválasztotta. Ahogy közeledtek az azeri választások, egyre szaporodtak a tüntetések, és az elnöki trón megingott, főleg, hogy azt a regnáló elnök az apjától örökölte.

Alighanem tisztában volt az elnök azzal a ténnyel, hogy ha meg akarja őrizni elnöki posztját, valami nagyot kell dobnia. Ez a nagy valami csak egyetlen dolog lehet: Ramilt haza kell hozni, ha törik, ha szakad. Az ellenzék aduját kell kijátszani kormányoldalon! Ha nem sikerül Ramilt hazahozni, minimális az esély, hogy az elnök a választások után a helyén maradjon. Az ország elindulhat a fejlődés útján, rengeteg a nyugati és közel keleti befektető, de ha a stabilitása veszélybe kerül, az országot romokba fogja dönteni, mert a befektetők, ahogy jöttek, úgy távoznak is. Ha pedig oda a beígért jólét, a nép még akkor sem bocsátana meg, ha Ramilt valahogy egy idő után mégis sikerülne hazavinni. Legkésőbb 2012 végéig Ramilt haza kell vinni, vagy beláthatatlan események történnek Azerbajdzsánban.

Eddig soha nem beszélt az otthoni politikai állapotokról. Csak arról, hogy ha sikerülne hazamennie, az egyben a szabadságát is jelentené, mert a nép, főleg az őt legradikálisabban támogató, több százezer tagot számláló „Szürke Farkasok Egyesület” forradalmat szítana.

Most, hogy beavat a dolgokba, kezdem megérteni, milyen helyzetben is van igazán. Nem egy egyszerű ember, aki hazamegy, miután pár éves büntetését töltötte egy idegen országban, és a családja karjaiba veti magát, hanem egy eszköz a nagyok játékában. És ezt hallom a hangjából is, ahogy egyre mélyebben avat be a reá váró fejleményekbe. Érzem, hogy fáj neki, majd napokkal később el is mondja, hogy rohadtul érzi magát. Igen jelentős része van abban az ellenzéknek, hogy a „Ramil” téma nem került le a porondról. Akkor sem, amikor az ország arculatának kimondottan a hátrányára volt, és a kormány nagyon szívesen szabadult volna tőle. A „Szürke Farkasok” csináltak belőle hőst, ők harcoltak érte és a családjáért az első naptól kezdve, most mégis, ha haza akar jutni a családjához, a népéhez, akkor azt a kormányt kell támogatnia, amelyik csak eszközként tekint rá. A világ legjövedelmezőbb üzletágának, a politikának lett az eszköze. Nem Ramil Safarov, mint azeri állampolgár jelent sokat.

Hetekig szinte csak ez volt kettőnk között a téma, valamint az, hogy azt értjük, hogy Azerbajdzsánnak miért van szüksége Ramilra, de azt már kevésbé értettük, hogy Magyarország miért gondolta meg magát, és tért el az elmúlt nyolc évben makacsul fenntartott álláspontjától. Felduzzasztott bankszámlákat véltünk a háttérben. Mindketten tapasztaltuk azt a mértéktelen kapzsiságot és korrupciót, ami Magyarországra rátelepedett már hosszú évek óta, mint a szmog Pekingre. Van az a pénz, amiért Magyarországon jogszabályokat változtatnak, ha kell, 24 órán belül. Van az a pénz és érdek, amiért bármi megtörténhet. Április közepére már okosabbak lettünk. Tisztán láttuk a magyar oldal érdekeit is. Legalábbis egy jelentős részét biztosan, de az is lehet, csak a jéghegy csúcsát.
Ramil kiadásának első stratégiai feltétele a mindent elsöprő propagandaanyag elkészítése volt. Meg kellett győzni az azeri népet, hogy a magyarok nagyon jó emberek, hogy nagyon jól bántak, bánnak Ramillal, és ezzel párhuzamosan Ramilnak el kell érnie, hogy az ellenzék fejezze be a tüntetéseket Bakuban és az egész ország területén. Mivel megígértem Ramilnak, hogy segíteni fogok teljes egészében, belevetettük magunkat a „munkába”.

Sikerült Ramilt végképpen meggyőznöm, hogy bármi áron haza kell jutnia, mert ez az utolsó esélye, és ha most nem megy, itt fog megdögleni. Tegye félre az elveit, és tegye, amit kérnek tőle. Azt hiszem, a magyar börtönviszonyok mindenkit nagyon gyorsan meggyőznek arról, hogy ha egy mód is van rá, innen meneküljön. Ez Ramilnál is nagymértékben közrejátszott. Még egy edzett katonának is komoly kihívást jelent a magyar börtönviszonyokkal megküzdeni.

Igazából akkor szembesültem azzal, hogy Ramilt nem is hősként tisztelik hazájában, hanem már-már istenként, amikor én lettem az összekötő ember Ramil és az azeri társadalmat képviselő Sebnem Mamedova között, aki ma már a felesége. Naponta több kézzel írott levelet juttatott el hozzám Ramil, amit én e-mailen továbbítottam Sebnemnek, ő pedig az ellenzéki vezetők felé, valamint Ramil közösségi oldalára posztolta az oda szánt írásokat, üzeneteket, felhívásokat. Ez mind az azeri hatalom tudtával és kérésére történt, amiről a magyar kormánynak is tudomása volt.

Folytatjuk

Ramil Safarov  I. rész

Ramil Safarov II. rész

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..