Kezdőlap Címkék Ramil

Címke: Ramil

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – II. rész

Visszakanyarodva Ramil történetéhez, rengeteget beszélgettünk az alatt a három év alatt, amíg együtt voltunk, és számtalanszor vetődött fel a gyilkosság. Látszott rajta, hogy nyomasztja, még ha próbálta titkolni is. De egyszer mondott valamit, ami nagyon elgondolkodtatott.

Azt mondta: „Nem csináltam mást, mint amit a zsidók csinálnak. Vagy az amcsik. Csak ők profi gyilkosok, és nem kapják el őket. Én csak a nemzetem ellen elkövetett bűntetteket bosszultam meg, még ha amatőr módon is.”

A szemem előtt vált egyre radikálisabb, szélsőségesebb iszlamistává. A barátságunk olyan ponthoz érkezett, amikor már teljesen őszinték voltunk egymáshoz, nem voltak titkaink. Főleg, hogy angolul vagy oroszul beszélgettünk, nem fenyegetett bennünket az a veszély, hogy mások esetleg beledumálnak. 2010-ben, amikor a Koszi klán tagjai (Szövő, Joe és Kukker) házi őrizetbe kerültek, majd a többi Rezervátumlakó is követte őket, egyedül maradtam a Rezervátumban, és ez idő tájt a napból hat-hét órákat beszélgetéssel töltöttünk.

A rácshoz vittem a stokimat, arra ültem, Ramil pedig közel ült a vasalt ajtajához. 3 méterre voltunk egymástól, két jó barát, mégis egy vastag rács és egy tömött vasalt ajtó választott el bennünket egymástól.

Ha a Gyűjtő B épületének az alagsorát egy szóval kellene jellemeznem, csak egyetlen szó jut az eszembe: „mészárszék”.

Soha nem tapasztalt brutalitás folyt. Már említettem más írásomban is, hogy alig volt olyan nap, hogy a smasszerok ne verjenek félholtra vagy ne kínoznának valakit. Az áldozatok többsége cigány volt, 10-ből 9 biztos. A barbarizmus 16.00 óra után kezdődött, amikor az intézményvezetők hazamentek, és reggelig tartott. A hétvégék még ennél is durvábbak voltak. 2009-ig egyedül próbáltam harcolni a brutalizmus ellen, nem túl nagy sikerrel, majd 2009-ben tudtom nélkül Ramil is ringbe szállt.

Egyetlenegy magyar fogvatartott sem merte felemelni a szavát az ellen, ami ott folyt. Sőt! Ha rám rontottak a fekete kutyák, inkább még őket támogatták. Aztán Ramil érkezésével már ketten lettünk. Pont az ő ajtaja előtt rugdostak vagy hatan-heten egy szerencsétlen cigányt, amikor egy hatalmasat rúgott az ajtajába, majd kiüvöltött, hogy: „Stop it!” (Abbahagyni!)

Csak pár napja volt ott, és egyáltalán nem jó referenciával érkezett. Az, hogy „beszólt” a smasszeroknak, csak rontott a helyzetén.

Egy kívülálló valószínűleg nem lát abban semmi kockázatot, ha egy fogvatartott rászól a smasszerokra, miközben azok éppen egy másik fogvatartottat vernek. Pedig óriási kockázattal jár. A magyar börtönökben a smasszerok egy része úgy viselkedik, mintha kiskirályok lennének. Nem tűrnek el semmilyen kritikát. Ez egy zárt világ, ahol a jelvény az úr.

Ramilt a „beszólása” után folyamatosan szívatták. Az aktájából és a napi teendőiből is tudták, hogy szorosan kötődik az iszlámhoz, ezért ezen a ponton támadták. Tudták, hogy nála veréssel és egyéb más szokásos fenyítésekkel nem érnek el semmit, mi több, féltek is tőle, ezért olyan pontot kerestek, ahol a legtöbbet árthatnak neki úgy, hogy az ő testi épségük ne kerüljön veszélybe. A pszichikai terror sokszor hatékonyabb, mint a fizikai fenyegetések.

A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat. A börtön két transzvesztitáját – Erzsit és Jennifert – arra kényszerítették, hogy menjenek oda Ramil cellájának ajtajához, lenyitották a tátikát, és udvaroljanak neki, valamint pikáns dolgokat kérjenek és ajánljanak fel. Az iszlámnak olyan a homoszexualitás, mint kereszténynek az ördög.

Egyik alkalommal sikerült Jennifert elkapnom, és úgy rántottam a rácsnak, hogy hetekig a rács mintáját viselte az arcán. Aztán közöltem vele, ha még egyszer meglátom a Ramil közelébe, kitépem a nyelvét és feldugom a szétkúrt seggébe. Többet nem jött le az alagsorba, pedig a smasszerok keményen követelték tőle. Erzsi attól kezdve nagyon vigyázott, hogy se én, se Ramil el ne kaphassa. Távolról mutogatta műmellét és perverzkedett.

Ramil egyedül volt egy idegen országban, amelynek a nyelvét sem beszélte. Egy rakás elfajzott, embertelen smasszer gyűrűjében. Az ügyvédje, aki hatalmas munkadíjat vágott zsebre, le sem szarta a bírósági ítéletet követően. Minden perc az életében pokol volt.

Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nap mint nap megalázták. Mégis minden nap reggel 9.00 órakor úgy lépett ki a cellájából letudni a napi egy órás szabad levegőn eltölthető köröket, mint egy igazi férfi: felemelt fejjel. A legtöbb embert már maga a magánlét is megtöri. Saját magamról tudom, nem könnyű éveken át napi 23 órában egyedül bezárva lenni egy cellában, hogy minden nap, amikor arra az egy órára kinyitják a cellád ajtaját, ahonnan megbilincselve, egy rohadt döggel a sarkadban, akit legszívesebben cafatokra tépnél, férfihoz méltóan lépj ki a sétaudvarra vezető ajtón. Erre csak nagyon kevesen lennének képesek, és nagyon kevesen is képesek.

Amikor Ramilt odahozták, én már túl voltam azon, hogy megvívjam a saját háborúmat a jelvényesekkel. Nekem sem volt egyszerű, mégis óriási előnyöm volt vele szemben: beszéltem a nyelvet, és volt egy rohadt jó ügyvédem, aki minden fenyegetés ellenére makacsul ragaszkodott hozzám. Ha csak csúnyán néztek rám, már ment is a feljelentés. Ha egy nap nem hívtam, már hívta a BV-t, mi van az ügyfelével, beszélni akar vele.

De Ramil egyedül volt, és ezt ők is tudták, mint ahogy azt is, hogy aki egyedül marad a Roncsgyárban, az bármilyen erős is, bedarálják. Főleg, ha a társadalom is teljes egészében megveti, ahogy őt is megvetették. Ramil egy elvetemült gyilkos volt a magyar társadalom szemében, és a kutyát sem érdekelte, hogy mit tesznek vele.

A smasszerek intelligensebb részével ez idő tájt már kimondottan jó volt a viszonyunk. Belátták, sokkal jobban járnak, ha kompromisszumot kötünk, és amiben tudunk, inkább segítünk egymásnak. A korrupciónak vannak jó oldalai is.

Sokáig rágódtam azon, hogy szóljak-e Ramil érdekében pár szót, és a már-már fanatikus kitartása az elvei mellett végül meggyőzött. Tetszett a srác tökössége.

Nehéz döntés volt, és fennállt a veszély, hogy sokkal többet veszítek vele, mint amit nyerhetek. A börtönben az ember, ha valaki mellé odaáll, az azt jelenti, hogy a jövőben osztoznia kell annak a tetteivel, és tettei következményeivel is.

De tetszett, ahogy kiállt a maga elvei mellett, és még így is maradt ereje, hogy azokért is kiálljon, akiket az alagsorban bántalmaztak. A viselkedéséből és tetteiből azt szűrtem le, hogy nem rossz ember. Teljesen más, mint azt a sajtó sugallja. Az elvetemült gyilkos mögött szerintem egy érző emberi szív van, óriási bátorsággal. Ezért úgy döntöttem, megéri szólni pár szót az érdekében.

Figyelmeztettem az osztályvezetőt, akivel számos igen komoly csatán voltunk már túl, hogy ha nem fejezik be a „baltás gyilkos” – így hívta Ramilt a sajtó, a politika, a börtönigazgatótól a legutolsó smasszerig mindenki – megaláztatását, fel fogom jelenteni az intézményt. Ha valaki, akkor ő jól tudta, hogy nem viccelek, és minden ehhez szükséges feltétel a rendelkezésemre áll. Aztán szóltam azoknak a smasszeroknak, akikkel jóban voltam, hogy szeretném, ha Ramilt békén hagynák. „Persze”, mondták, „semmi gond”. A rohadékokkal nem volt mit tenni, vagyis a jelvények azon részével, melyeknek egyetlen erényük volt a jelvényükön kívül, a primitívségük. De így is lényegesen csökkent a Ramilt ért atrocitások száma.

Közben együtt léptünk fel az alagsorban zajló verések és kínzások ellen, amelynek eredményeként azok száma is lényegesen csökkent. Hosszú évek után volt olyan hét, hogy senki sem üvöltözött a verések fájdalmától, nem könyörgött az életéért a kínzások alatt. A csönd és nyugalom a legdrágább kincs itt benn, és végre megkaphattuk.

Persze az osztályvezető és csatlósai nem nézték jó szemmel, hogy immár ketten vagyunk, akik bármikor feljelenthetjük őket azért a brutalitásért, amit itt az alagsorban folytatnak, de be kellett látniuk, ketten már pont elegek vagyunk, hogy a vád megállja a helyét, és lapátra tegyék őket. Nem volt más választásuk, engedniük kellett, és a határokat, ameddig csak lehetett, ki kellett tolniuk. Ramil engedélyt kapott heti kétszer sportra és napi 10 perc telefonálásra. Máshol Európában ez szégyen lenne, Magyarországon ez jutalom, kiváltság volt.

2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt. Még egymás kezét sem tudták megérinteni, egymás illatát sem érezhették. Rohadtul fájt neki, de nem látszott rajta, csak nekem mondta, mennyire rossz neki. Napokkal később mondta el. Egymagában gyászolt, semmivel sem volt az a nap más, mint a többi. Legalábbis az intézményi élet részéről.

Láttam, hogy mennyire szenved, hogy nem tud hazatelefonálni, hogy a család mellett legyen, ha másképpen nem megy, legalább telefonon. Estére rendeztem neki egy mobilt, amin egész reggelig a pokróc alatt, hogy a kamerában ne lássák, beszélhetett az édesapjával és a testvéreivel. Ez volt az a nap, amikor már nem barátok voltunk, hanem – ahogy ő mondta – „soul brother’s”-ek, lélektestvérek. A magyar börtönben, amit két ember tud, az már nem számít titoknak, ezért azt, hogy van mobilom, eddig nem említettem neki sem. De ennyi idő után már 100%-ban megbíztam benne, és ő hálás volt, hogy a családjával „lehetett” az anyja halálának idején..

Az imádkozás lett végképpen a legfontosabb dolog a számára, és soha, semmiért sem szakította félbe. Mindenkinek meg kellett várnia, míg befejezi, ha éppen az idő tájt keresték, de ha én szóltam neki, hogy „Arkadas”, miattam félbeszakította, és jött az ajtóhoz meghallgatni, mit szeretnék. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés a részéről, amit valakiért megtett. Sőt, egy idő után nem múlt el nap, hogy ne imádkozott volna értem és a családomért. Én voltam az egyetlen „hitetlen”, akiért imádkozott.

Kettőnk közös harcának köszönhetően egy ideig nyugalom telepedett az alagsorba. Mármint ahhoz képest, amilyen általában volt. Azt mondtuk, hogy a kora esti órákban barbárkodjatok, miután hazamentek a fejesek, de késő estére álljon vissza a rend, mert aludni szeretnénk. Nagy nehezen megértették, és így is lett.

Pár hónapig be is tartatott ez a „szabályzat”, de aztán egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ismét valakit csépelnek kíméletlenül. Zengett az egész alagsor az ordítástól.

Másnap reggel megtudtuk, hogy P. Zoltánt hozták át az A épületből hozzánk, a B épületbe.
P. Zoltán volt az a barom, aki állítólag a Keletinél szándékosan halálra gázolt egy rendőrt menekülés közben. Hetekig verték, kínozták napjában vagy tucatszor. A többiekkel már abba kezdtünk el fogadni, hogy meddig bírja, mikor fogják megölni, mert azt, amit vele műveltek, nagyon kevés ember élte volna túl. Sem előtte, sem utána nem láttam, hogy valakit ilyen kegyetlenséggel bántalmaztak volna ilyen hosszú ideig.

Pár nap után, mint régebben, most is tiltakozni kezdtünk Ramillal. Az a kutyás smasszer, aki a cigány származása okán is igyekezett jól megfelelni kollégái elvárásának, és az extrém brutális smasszerok közé tartozott, nemtetszését fejezte ki Ramilnak, amiért szóvá tette, hogy reggel fel fogja őket jelenteni. Attól a naptól kezdve folyamatosan szapulta Ramilt, aki nem volt az a panaszkodós fajta, ezért napokig nem is tudtam az esetről. Az utolsó pillanatban szereztem tudomást az egészről, amikor Ramilt agyonvasalva éppen sétára kísérték, és várakoznia kellett pár percet, hogy fent megtisztítsák a terepet. Pont az a kutyás volt szolgálatban, és Ramilra uszította a kutyáját, csakhogy a hatalmas kaukázusi grizzly nem ijedt meg, hiába csaholt habzó szájjal milliméterekre tőle a véreb.

Azzal az ártatlan arckifejezésével előbb a kutyára mosolygott, majd a gazdájára, aztán felém fordult és annyit mondott angolul, hogy most megbassza a kutyát is, meg a gazdáját is. Nem szó szerint értette, de akkorát rúgott a kutyába, hogy az métereket repült a pórázt fogó smasszerral együtt.

A kutyás rögtön, bátor férfi módjára megnyomta az övén lévő riasztót, ami riasztotta társait, akik rohanva érkeztek az alagsorba. A kutyás akkora patáliát csapott, mint egy hisztis öregasszony, hogy ez a faszszopó köcsög megtámadta és megrúgta a kutyáját. Valószínűleg a kollégái tudták, hogy ő sem az az ártatlan fajta, mert Ramilt visszazárták a cellájába úgy, hogy még csak nem is szidták. Ettől sokkal kevesebbért már elcsattant egy-két saller, de általában az ilyesmiért a szart is kiverték az emberből.

Aznap délután az osztályvezető felkeresett, és megkérdezte, mi történt pontosan? Elmeséltem neki azt, amit láttam, hogy a kutyás ok nélkül Ramilra uszította a kutyáját, Ramil pedig arrébb rúgta. Majd azt is elmondtam, amit Ramil azután mesélt el, hogy visszazárták a cellájába, hogy már napok óta szívózik vele ez a kutyás, és a türelme a végét járta. Nagy Pista az első idők konfliktusai után többször is meghallgatott, ha valami „extrém” dolog történt az alagsorban.

Egy jó darabig aztán nem láttuk ezt a kutyást, majd az egyik volt kollégája elmondta, hogy áthelyezték a rendőrség kötelékébe! Rendőr lett belőle.

Az egész ügyből semmi sem lett, pedig nagyon vártuk Ramillal, hogy legyen belőle bírósági per, hogy beszámolhassunk, mi folyik itt az alagsorban, és úgy általában a BV intézményben. Sajnos eltussolták ezt is, mint oly sok minden mást is.

Az alezredes felismerte a helyzetet, hogy csak veszthet, és mivel választások előtt állt az ország, amikor a helyezkedés ideje van, nem hiányzott neki egy per, amiből biztos vesztesként jönne ki.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy jól gondolkodott, minthogy miután Kaposváron a smasszerok halálra vertek egy fogvatartottat, és leváltották az intézmény parancsnokát, ő kapta meg a zsíros állást.

Folytatjuk…

Előző rész >>>

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE III. rész

Persze ennek nemcsak Ramil és én örültünk, hanem még vagy ötszáz fogvatartott, aki a Gyűjtő B épületében raboskodott. Megszabadulni egy ilyen alaktól, felér egy szabadulási érzéssel. Nem sok rab szereti a BV-seket, de az ilyen Nagy Pista féléket szinte mindegyik gyűlöli. Elvetemült egy fickó volt, pedig én még fénykorában nem is ismertem, amikor a „fekete kutyák” parancsnoka volt. Akik már akkor is ismerték, azt mondták, ahhoz képest most egy angyal. Ezt nemcsak fogvatartottak mesélték, hanem pár smasszer is megerősítette, hogy így van. Igaz, utóbbiak dicséretként beszéltek elvetemültségéről.
Mindenesetre jól mutatja példája, hogy a jelvények világában milyen könnyű felfelé bukni,
ha megfelelő hátszéllel rendelkezik egy-egy jelvény.

A „fülkeforradalom” után pár hónappal, szinte egyik napról a másikra változott meg Ramil sorsa. Olyan kiváltságokat kapott, amelyekkel nem sok magyarországi fogvatartott büszkélkedhetett. Talán rajta kívül egy sem.

Ramil értetlenkedve állt az új osztályvezető előtt – aki egyáltalán nem illett ebbe a közegbe, mert túl rendes fickó volt, főleg elődjével összehasonlítva – amikor az tudatta vele, hogy mostantól mindennap zuhanyozhat, hétfőtől-péntekig mehet az edzőterembe, naponta 30 percet telefonálhat, korlátlan mennyiségű csomagot kaphat, kérhet be nagyképernyőjű lapos tévét stb.,, ami hétköznapi fogvatartottnak nem jár.

Lehet, egy hétköznapi embernek ezek nem tűnnek nagy dolgoknak, de a magyar börtönökben ilyen még nem volt. Legalábbis legálisnak látszóan még biztos nem. Persze örültünk az új fejleménynek, főleg, hogy ezáltal az én vállamról is lekerült pár dolog, mivel eddig én szereztem be neki a „halal” kajákat, amit csak egy török boltban lehetett megvenni, a Baross utcában. A mobiltelefont is ritkábban kellett becsempészni hozzá, hogy tudjon normálisan beszélgetni a családjával, ami sokkal bonyolultabb volt, mint „halal” kaját hozatni. Este készítettem neki vacsorát, abba beleraktam a mobilt, másnap reggel pedig a szennyeseivel, amit a cél érdekében bevállaltam, hogy hetente kimosok, visszaküldte. Persze az időzítésnek működnie kellett, mert nem volt mindegyik smasszer készséges a folyamat lebonyolításában, még arra is figyelni kellett, hogy a mosógép szabad legyen, nehogy ellenőrzést kapjunk, és ott találják Ramil ruháit a Rezervátumba.

De így, hogy napi 30 percet telefonálhatott, már nem volt szüksége a mobilra. Ezt követően egyre sűrűbben járt be hozzá, és egyre hosszabb ideig beszélgettek az Azerbajdzsán Nagykövetség egyik emberével. Sokáig nem mondott semmit, én meg nem kérdeztem, mi történik, de láttam rajta, hogy valami „sumákság” folyik.

Aztán 2011 márciusának vége felé gyermekes, kaján mosollyal tért vissza egy ilyen látogatásról, kezében két hatalmas szatyorral, melyek degeszre voltak pakolva kajával. Még soha nem láttam mosolyogni „idegenek” között. Akárhová vitték vagy hozták a smasszerok, mindig fegyelmezett volt, tekintete komor, mint aki minden pillanatra fel van készülve, pont, mint egy igazi katona a bevetéseken. És én ezt tiszteltem benne a legjobban. Függetlenül attól, hogy az elmúlt hónapokban az őrök azon része is elkezdett vele jópofizni, akik addig mindent megtettek, hogy megalázzák, de Ramil nem felejtett, és nem állt le velük sztorizgatni. Továbbra is levegőnek nézte őket.

Tudtam, hogy valami kivételes jó hírt kapott. Sokat fájlalta a derekát, ami a középkori körülményeknek köszönhetően népbetegség a magyar börtönökben, mindig ugrattam, hogy: „Egy nagydarab feka csaj kellene, az majd kitaposná belőled ezt a nyavalygást.”, ami persze nem volt nyavalygás, hisz az én derekam is sokszor majd szétszakad, de egymást cukkoltuk, mert nem engedhettük meg, hogy egyetlen napon is esetleg a jelvényesek azt lássák, megtörtünk. A fájdalmakat a Roncsgyár velejárójának tekintettük, és azzal a ténnyel is tisztában voltunk, hogy aki szembeszáll a jelvényes hatalommal, annak az amúgy is rossz ellátási rendszertől sokkal rosszabb szolgáltatásokban lesz része. De mi ez is vállaltuk.
Szóval a mosolyát látva, míg kinyitották a cella ajtaját, viccesen megkérdeztem tőle:

– Hoztak feka csajt, hogy így örülsz?

– Arab nőt hoztak, Arkadas, igazi muzulmán csajt! – válaszolta jókedvűen.

Amikor az őrök elmentek és „magunkra” maradtunk, Ramil azzal állt elő, amiről már annyit beszéltünk, de eddig csak álomnak tűnt, és soha nem hittük volna, hogy egyszer valóra válhat.

– Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!

Most már értettem, mitől volt az a gyermeki öröm az arcán. És azt is, mitől csuklik el a hangja, miközben meséli ezt a frenetikusan jó hírt. Olyan jó érzés volt ezt hallani, mintha én szabadultam volna.

Pár órával később, valószínűleg amikor átgondolta azokat, amiket a követség embere mondott neki, már nem volt olyan vidám.

– Eladtak, Arkadas! Eladtak, mint egy tevét vagy egy biciklit!

Nem értettem, miről beszél, de aztán elkezdte részletezni, hogy ez nem egy szokványos, jogszabályok alapján történő kiadatás, hanem a háttérben igen magas érdekek húzódnak meg. Ekkor értettem meg, miért van szükség még egy-két évre, ha a kormány jóváhagyta a kiadatását. Normális esetben egy-két hónap a lefutási idő, legfeljebb. fél év.

A válasz ijesztő volt. Nem kiadják, hanem eladják! Szó szerint, ahogy Ramil fogalmazott: „Eladtak, Arkadas!”

Ramilt olyan mélyen érintette, amikor világossá vált számára, hogy valójában mi is történik vele, hogy az is megfordult a fejében, megtagadja a kérelmet. Merthogy hiába volt lejátszva a függönyök mögött, Ramilnak a hivatalos dokumentumokat alá kellett írnia.

Napokig ez volt köztünk a téma, és megértettem miért nem teljes az öröme. Nehéz és hosszú folyamat előtt állt, de biztattam, hogy tegye azt, amit kérnek tőle, és húzzon el a francba ebből a pokolból. Megkérdezte, hogy segítek-e neki, mert egyedül- lehet -, nem fogja tudni végigcsinálni. Nyolc éve volt már magánzárkában, és szellemi frissessége már nem volt a régi. Mondtam neki, hogy maximálisan mellette leszek az utolsó pillanatig.

A magyar kormánynak feltételei voltak. Ha nem lettek volna, akkor az egész eljárás egy-két hét alatt lezajlik, és nem lenne szükség egy-két évre. A magyar félnek gazdasági érdekei voltak Ramil kiadatását illetően, míg a másik oldalon, azeri részen, politikai. Ramil a második legkedveltebb személy volt az országában, és az ellenzék az év emberének is megválasztotta. Ahogy közeledtek az azeri választások, egyre szaporodtak a tüntetések, és az elnöki trón megingott, főleg, hogy azt a regnáló elnök az apjától örökölte.

Alighanem tisztában volt az elnök azzal a ténnyel, hogy ha meg akarja őrizni elnöki posztját, valami nagyot kell dobnia. Ez a nagy valami csak egyetlen dolog lehet: Ramilt haza kell hozni, ha törik, ha szakad. Az ellenzék aduját kell kijátszani kormányoldalon! Ha nem sikerül Ramilt hazahozni, minimális az esély, hogy az elnök a választások után a helyén maradjon. Az ország elindulhat a fejlődés útján, rengeteg a nyugati és közel keleti befektető, de ha a stabilitása veszélybe kerül, az országot romokba fogja dönteni, mert a befektetők, ahogy jöttek, úgy távoznak is. Ha pedig oda a beígért jólét, a nép még akkor sem bocsátana meg, ha Ramilt valahogy egy idő után mégis sikerülne hazavinni. Legkésőbb 2012 végéig Ramilt haza kell vinni, vagy beláthatatlan események történnek Azerbajdzsánban.

Eddig soha nem beszélt az otthoni politikai állapotokról. Csak arról, hogy ha sikerülne hazamennie, az egyben a szabadságát is jelentené, mert a nép, főleg az őt legradikálisabban támogató, több százezer tagot számláló „Szürke Farkasok Egyesület” forradalmat szítana.

Most, hogy beavat a dolgokba, kezdem megérteni, milyen helyzetben is van igazán. Nem egy egyszerű ember, aki hazamegy, miután pár éves büntetését töltötte egy idegen országban, és a családja karjaiba veti magát, hanem egy eszköz a nagyok játékában. És ezt hallom a hangjából is, ahogy egyre mélyebben avat be a reá váró fejleményekbe. Érzem, hogy fáj neki, majd napokkal később el is mondja, hogy rohadtul érzi magát. Igen jelentős része van abban az ellenzéknek, hogy a „Ramil” téma nem került le a porondról. Akkor sem, amikor az ország arculatának kimondottan a hátrányára volt, és a kormány nagyon szívesen szabadult volna tőle. A „Szürke Farkasok” csináltak belőle hőst, ők harcoltak érte és a családjáért az első naptól kezdve, most mégis, ha haza akar jutni a családjához, a népéhez, akkor azt a kormányt kell támogatnia, amelyik csak eszközként tekint rá. A világ legjövedelmezőbb üzletágának, a politikának lett az eszköze. Nem Ramil Safarov, mint azeri állampolgár jelent sokat.

Hetekig szinte csak ez volt kettőnk között a téma, valamint az, hogy azt értjük, hogy Azerbajdzsánnak miért van szüksége Ramilra, de azt már kevésbé értettük, hogy Magyarország miért gondolta meg magát, és tért el az elmúlt nyolc évben makacsul fenntartott álláspontjától. Felduzzasztott bankszámlákat véltünk a háttérben. Mindketten tapasztaltuk azt a mértéktelen kapzsiságot és korrupciót, ami Magyarországra rátelepedett már hosszú évek óta, mint a szmog Pekingre. Van az a pénz, amiért Magyarországon jogszabályokat változtatnak, ha kell, 24 órán belül. Van az a pénz és érdek, amiért bármi megtörténhet. Április közepére már okosabbak lettünk. Tisztán láttuk a magyar oldal érdekeit is. Legalábbis egy jelentős részét biztosan, de az is lehet, csak a jéghegy csúcsát.
Ramil kiadásának első stratégiai feltétele a mindent elsöprő propagandaanyag elkészítése volt. Meg kellett győzni az azeri népet, hogy a magyarok nagyon jó emberek, hogy nagyon jól bántak, bánnak Ramillal, és ezzel párhuzamosan Ramilnak el kell érnie, hogy az ellenzék fejezze be a tüntetéseket Bakuban és az egész ország területén. Mivel megígértem Ramilnak, hogy segíteni fogok teljes egészében, belevetettük magunkat a „munkába”.

Sikerült Ramilt végképpen meggyőznöm, hogy bármi áron haza kell jutnia, mert ez az utolsó esélye, és ha most nem megy, itt fog megdögleni. Tegye félre az elveit, és tegye, amit kérnek tőle. Azt hiszem, a magyar börtönviszonyok mindenkit nagyon gyorsan meggyőznek arról, hogy ha egy mód is van rá, innen meneküljön. Ez Ramilnál is nagymértékben közrejátszott. Még egy edzett katonának is komoly kihívást jelent a magyar börtönviszonyokkal megküzdeni.

Igazából akkor szembesültem azzal, hogy Ramilt nem is hősként tisztelik hazájában, hanem már-már istenként, amikor én lettem az összekötő ember Ramil és az azeri társadalmat képviselő Sebnem Mamedova között, aki ma már a felesége. Naponta több kézzel írott levelet juttatott el hozzám Ramil, amit én e-mailen továbbítottam Sebnemnek, ő pedig az ellenzéki vezetők felé, valamint Ramil közösségi oldalára posztolta az oda szánt írásokat, üzeneteket, felhívásokat. Ez mind az azeri hatalom tudtával és kérésére történt, amiről a magyar kormánynak is tudomása volt.

Folytatjuk

Ramil Safarov  I. rész

Ramil Safarov II. rész

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK