Kezdőlap Címkék Roncsgyár

Címke: Roncsgyár

Safarov cellaszomszédja voltam – Egy döntés margójára

„Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!”

Robert Yugovich (írói álnév) egy kalandos életutat megjárt, a vajdasági Topolyáról származó férfi, akinek élete még fiatal korában kezdett bonyolódni. Húszéves sem volt, amikor katonakötelesként részt kellett vennie a délszláv háborúkban, ahonnan lelépett, és Magyarországon próbált munkát, megélhetést találni. Nem nagy sikerrel. Viszont megismerkedett a bulik környéki drogfogyasztással, -terjesztéssel. Innen ívelt fel alvilági karrierje, úgyhogy az ezredforduló tájékán már egy nemzetközi kábítószeres (ecstasy) maffia második embere lett Amszterdamban.
Yugovich, immár négy könyv szerzője, főleg Topolyán él, ahol a stílszerű Jail nevű szórakozóhely tulajdonosa.

A Safarov történet

„Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadast” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat fekete kutya kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.”

A Roncsgyár oldalain Yugovich részletesen beszámol arról, hogy egészen 2010-ig, az örmény kollégáját Budapesten álmában baltával feldaraboló Safarovot nem kímélték a börtönben.

„A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat.”

„2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt.”

Yugovics szerint a „fülkeforradalom” után pár hónappal, szinte egyik napról a másikra változott meg Ramil sorsa. Olyan kiváltságokat kapott, amelyekkel nem sok magyarországi fogvatartott büszkélkedhetett.

„Ramil értetlenkedve állt az új osztályvezető előtt – aki egyáltalán nem illett ebbe a közegbe, mert túl rendes fickó volt, főleg elődjével összehasonlítva – amikor az tudatta vele, hogy mostantól mindennap zuhanyozhat, hétfőtől-péntekig mehet az edzőterembe, naponta 30 percet telefonálhat, korlátlan mennyiségű csomagot kaphat, kérhet be nagyképernyőjű lapos tévét stb., ami hétköznapi fogvatartottnak nem jár.”

A Roncsgyár szerzője leírja, hogy ezt követően egyre sűrűbben járt be hozzá, és egyre hosszabb ideig beszélgettek az Azerbajdzsán Nagykövetség egyik emberével.

Nemsokára ki is derült mi lett ennek az eredménye.

„Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!”

Pár órával később, valószínűleg, amikor átgondolta azokat, amiket a követség embere mondott neki, nem volt olyan vidám – állapítja meg Yugovich a Roncsgyár című most megjelenő könyvében.

„Eladtak, Arkadas! Eladtak, mint egy tevét vagy egy biciklit!”

Yugovich magyarázata:

„Nem értettem, miről beszél, de aztán elkezdte részletezni, hogy ez nem egy szokványos, jogszabályok alapján történő kiadatás, hanem a háttérben igen magas érdekek húzódnak meg. Ekkor értettem meg, miért van szükség még egy-két évre, ha a kormány jóváhagyta a kiadatását. Normális esetben egy-két hónap a lefutási idő, legfeljebb fél év. A magyar kormánynak feltételei voltak. Ha nem lettek volna, akkor az egész eljárás egy-két hét alatt lezajlik, és nem lenne szükség egy-két évre. A magyar félnek gazdasági érdekei voltak Ramil kiadatását illetően, míg a másik oldalon, azeri részen, politikai. Ramil a második legkedveltebb személy volt az országában, és az ellenzék az év emberének is megválasztotta.  Ahogy közeledtek az azeri választások, egyre szaporodtak a tüntetések, és az elnöki trón megingott, főleg, hogy azt a regnáló elnök az apjától örökölte. Alighanem tisztában volt az elnök azzal a ténnyel, hogy ha meg akarja őrizni elnöki posztját, valami nagyot kell dobnia. Ez a nagy valami csak egyetlen dolog lehet: Ramilt haza kell hozni, ha törik, ha szakad. Az ellenzék aduját kell kijátszani kormányoldalon!”

Yugovich szerint a magyar kormány sem tétlenkedett, gyorsan telepakolta az általa uralt médiát és sajtót, hogy Ramil Safarov magyar könyveket fordít azeri nyelvre. A magyar sajtó – írja Yugovich – úgy tálalta, hogy Ramil már olyan jól megtanult magyarul, hogy kiválóan fordít.

Az igazság az volt, hogy Ramil úgy beszélt magyarul, mint egy apacs indián angolul: „Én lenni rézbőrű főnök, te lenni sápadtarcú halott.”

Ramil olyan magyar szerzők alkotásait fordította azerire, amelyek már megjelentek törökül, és törökből fordította azerira. Ami olyan, mintha szlovákról fordítanának csehre, vagy szerbről horvátra, ukránról oroszra. Majdnem, hogy ugyanaz a nyelv, csak keveset kellett változtatnia a szövegen.

A laptop

„Idővel Ramil újabb kiváltságban részesült. A magyar történelemben elsőként kapott a börtönben saját laptopot!”

Yugovich a már említett meg nem jelent, de a Facebookra feltett interjújában erről a következőket mondta:

„Ő nem internetezhetett, de én egy magyar hatósági szervtől kaptam egy laptopot, mobilinternet-kapcsolattal. Ők nem akartak közvetlen kapcsolatba lépni Ramillal, ezért azt akarták, hogy segítsem Ramil kiadatását és külső kapcsolattartását.

Az egykor Nagy-Britanniában tanult Sebnem (Safarov mennyasszonya, majd felesége) akkoriban az azerbajdzsáni ellenzék egyik vezéralakja volt, ő szerkesztette a kiadatását követelő weboldalt. Amit Ramil angolul leírt egy papírra, én beírtam a gépbe, és elküldtem Sebnem e-mailjére és visszafelé is így működött. Amikor 2011-ben már biztossá vált a kiadatás, kölcsön is adtam Ramilnak a laptopot. Az őröknek valószínűleg fentről szóltak, hogy ne szóljanak bele abba, ami köztem, a “Szerb” és a “Baltás” között zajlott.

„Amikor a kiadatás már célegyenesbe került, el akarták venni tőlem a laptopot. Ez ellen én fellázadtam. Nem akarták, hogy kommunikáljak a külvilággal, nehogy bármit mondjak a kiadatás körülményeiről. A Tanúvédelmi Szolgálat azt állította, hogy fogalmuk sem volt róla, hogyan volt nálam másfél éven keresztül egy internetkapcsolattal rendelkező laptop. Erre hivatkozva a családomat kitették a tanúvédelmi programból, el kellett hagyniuk a védett lakást is. Emiatt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán pert nyertem a magyar állam ellen, később még kettőt a fogva tartásom körülményei miatt is. Nyolc és fél évet töltöttem 6 négyzetméteren, napi 1 óra sétával, heti egyszer öt perces, hidegvizes fürdéssel. Ezzel és a családom sorsával azt akarták elérni, hogy idegileg tönkre menjek és valami olyat kövessek el a rácsok mögött, ami miatt tovább bent tarthatnak. De 2016-ban szabadultam.”

Yugovich a FüHü-vel is közölte, hogy vannak bizonyítékai azokról a dolgokról, amelyeket a most megjelent, Roncsgyár című könyvében kitálal.

„Az igazam bizonyításához nem kell más, csak egy független igazságszolgáltatás. Szándékosan nem vettem fel a magyar állampolgárságot, mert ha Magyarországon bárki bármikor beperel, jogomban áll egy független európai bíróságnál kérni az ügyem elbírálását. Nem ismerem el a magyar igazságszolgáltatást függetlennek, mert egyértelműen párt érdek alapon üzemel. De ezen kívül is bebiztosítottam magam az évek során dokumentumokkal. A Szafarov kapcsán folytatott elektronikus levelezésem például teljes egészében nálam van merevlemezen, mert szabadulásom után – ki tudja miért, talán gondatlanok voltak – visszaadták a laptopom…

Ramil Szafarov, azeri katonatiszt a NATO Partnerség a Békéért program keretében részt vett egy, a budapesti Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen 2004 elején tartott angol nyelvtanfolyamon, amin Gurgen Margarjan örmény tiszttel szomszédos szobában volt elszállásolva. Szafarov éjszaka baltával lefejezte az alvó Margariant.
2004-ben Azerbajdzsán diplomáciai képviseletet hozott létre Budapesten, kizárólag Szafarov védelme érdekében.
2006 tavaszán a bíróság előre kitervelt módon, különös kegyetlenséggel és aljas indokból elkövetett emberölés bűntettéért legkorábban 30 év múlva felülvizsgálható életfogytiglanra és Magyarországról 10 évre való kiutasításra ítélte a baltás gyilkost.
Hazájában Szafarovot hősként ünnepelték, többször kérték a hazaszállítását, amit a magyar állam rendre elutasított, majd 2012 augusztusában váratlanul változtatott az álláspontján és (örmény civil szervezetek tiltakozása ellenére) augusztus 31-én átadta az azerbajdzsáni hatóságoknak.
Szafarovot hazaérkezése után Ilham Alijev elnök azonnal kegyelemben részesítette. Szerzs Szargszjan örmény elnök ezután bejelentette, hogy hazája minden diplomáciai és hivatalos kapcsolatot megszakít Magyarországgal.
A büntetés-végrehajtás átadása nem sokkal azután történt, hogy Orbán Viktor miniszterelnök, majd Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági államtitkár is Azerbajdzsánba utazott egy lehetséges gazdasági együttműködésről tárgyalni, napokkal a döntés előtt pedig olyan sajtóértesülések jelentek meg, amik szerint az azeri állam 2-3 milliárd euró értékben vásárolna magyar államkötvényt.
Novruz Mammadov, az azeri elnöki hivatal osztályvezetője szerint a döntés Orbán Viktor azerbajdzsáni tárgyalásai során született meg.
Egy befolyásos azeri politikus fiának Budapesten nyitott bankszámlájára több részletben több mint kilencmillió dollár érkezett 2012-ben, éppen akkor, amikor a magyar kormány furcsa körülmények között kiadta az azeri baltás gyilkost – derült ki 2017-ben.

A szánalmas 2006-os zavargások – Roncsgyár 2.

A 2006-os zavargások előkészítésében aktív szerepet vállaló holland-szerb drogmaffia alvezére szerint az őszödi beszéd csak hab volt a zavargások előkészítésének tortáján. Az őszödi beszéd ugyan kiváló apropó volt az akkori magyar ellenzék számára – akik csak a kedvező alkalomra vártak -, de anélkül is generáltak volna okot zavargások kirobbantására.

Yugovich, elmondása szerint aktív részese volt a Slobodan Milošević elleni (2000. október 5.) tömegtüntetés szervezésének és lebonyolításának. Ez a több százezres megmozdulás buktatta meg a szerb/jugoszláv diktátort. Ezeknek a napoknak a tapasztalataiból merített Yugovich, amikor 2006-ban végre alkalma nyílt az általa gyűlölt magyar politikus lebuktatására. Előtte ugyanis Amszterdamból figyelte a 2004-es népszavazást, amelyet gyalázatosnak tartott, különösen Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök szereplése váltott ki benne indulatokat.

„2000 óta szoros üzleti kapcsolatban álltunk az egyik legnagyobb futballklub szurkolói táborának kemény magjával. Általában minden ország fociszurkolóinak ultrái erős nemzeti eszméket képviselnek. A legtöbb ilyen csoport illegális tevékenységből tartja fenn magát. Pénzbehajtás, védelmi pénzek, drogkereskedelem, valamint szorosan együttműködnek a nemzeti politikai pártokkal, amelyek néha igénybe veszik a szolgáltatásaikat.

Szerbiában Milosević megbuktatása soha nem jöhetett volna létre a futballhuligánok nélkül, akik cserébe sok mindenben szabad kezet kaptak az új demokratikus rezsimben.”

Yugovichéknak, saját leírása szerint, Magyarországon volt két helytartójuk, akiknek az volt a dolga, hogy a Yugovichék által behozott kábítószereket terjesszék, az ellenértékét beszedjék és a megfelelő helyre eljuttassák. Az egyik helytartó “Hipós Feri” volt, a Fradi-tábor keménymagja, a 2-es szektor vezetője. „2006 nyár vége felé a Balatonon találkoztunk barátainkkal. Semmit nem akartak telefonba mondani, még kódolva sem. Csak annyit mondtak, találkozzunk, de ne Pesten. Egy nagy szívességre szeretnének megkérni bennünket.

Ha valami nagyon fontos volt, akkor sohasem Pesten találkoztunk, ahol őket a Gyurcsány-kormány titkosszolgálata intenzíven figyelte. Az ellenzék erről értesítette őket, akiknek kiváló besúgói voltak a Gyurcsány-rezsim berkein belül. Balatonszemesen találkoztunk, ahol elmondták, hogy egy hasonló akció van kibontakozóban, mint 2000-ben Szerbiában. Meg kell dönteni a rezsimet. Mi ugyan azt hittük, hogy üzletről lesz szó, de ennek sokkal jobban örültünk! Van valami a kezükben, amit – ha minden készen áll -, nyilvánosságra fognak hozni, és ennek ürügyén hatalmas utcai demonstrációkba kezdenek (ez volt az őszödi beszéd). Miután részletesen felvázolták, hogy milyen forgatókönyv van a fejükben, és elmondták azt is, hogy az ellenzéki politikai pártok 100%-os támogatását élvezik, pont, mint anno mi 2000-ben, mondtuk, hogy számíthatnak ránk.

Megegyeztünk, hogy háromhavi bevételt tartsanak meg támogatásként, mivel az volt a kérésük, hogy anyagilag segítsük őket. Minél több pénzük lesz, annál több embert tudnak vidékről is mozgósítani. Nagyon biztosak voltak a győzelemben, mert, ahogy mondták, a túloldalon is megvannak az embereik.

Sőt, a rendőrök között is vannak, akiknek a dolga a provokáció lesz, melyet túlkapásokkal fognak fokozni, hogy minél több embert a tüntetők oldalára tudjanak állítani. Tetszett, ahogy szinte mindent pontról-pontra megkoreografáltak.”

Az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után Yugovichék saját költségükön sok embert, zömmel futballszurkolókat hoztak Budapestre, és szállásoltak el. A háttérből segítettek a rendőri kapcsolataikból szerzett információkkal és dezinformációk terjesztésével.

„Az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után tényleg az történt, amit a Balatonon elmondtak. A tévéből néztem az eseményeket, de hamarosan be kellett látnom, ebből sajnos nem lesz semmi. A magyar nép nem szerb. Nincs az a végleges elhatározás, az összetartás és harciasság. Az egész inkább hasonlított futballhuligánok őrjöngésére, mintsem egy jól vezetett tiltakozásra. Az ellenzéki politikusok távol maradtak a központi történésektől, ahogy a nép többsége is. A kemény magot mindenki magára hagyta, azok meg szokás szerint, törtek-zúztak fejetlenül. Az egész úgy, ahogy volt, inkább volt szánalmas, mint nagyszerű.”

youtube

Hogy mi történt az őszödi beszédet követő zavargások után: “Aki a vezérszurkolókat irányította és szemrehányásainkra hosszú percekig bámulta az előtte lévő ásványvizet, csak azután emelte fel tekintetét „B”-re, hogy az már alábbhagyott a hőbörgéssel. –

 

23-án nagy tömeg lesz, csak addig fent kell tartani a feszültséget! – mondta, megnyugtatva „B”-t. – Mi forradalmat akarunk! Ott akarunk lenni a tankönyvekben. 50 évvel „56” után újra forradalom kell!”

A 2006. őszi magyarországi tiltakozások 2006. szeptember 17-én indult kormányellenes tüntetések sorozata, amelyek elsősorban Budapesten, valamint több magyarországi városban kezdődtek, néhány nappal azután, hogy nyilvánosságra került Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek az ún. őszödi beszéde, amely az MSZP zárt frakcióülésén hangzott el 2006. május 26-án. A demonstrációk középpontja Budapesten, az Országház előtt, a Kossuth téren volt, ahol eleinte tízezres tömeg gyűlt össze esténként. A tüntetők napokon belül különböző csoportokat, szervezeteket alakítottak, melyeket egységesen Kossuth térieknek[1][2][3] neveztek el. A tüntetők egy csoportja szeptember 18-án Toroczkai László (  a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, ma Mi Hazánk Mozgalom vezetője) az éjjeli órákban „megostromolta” a Magyar Televízió székházát, jelentős károkat okozva az épületben, illetve több, az épület előtt álló (főleg MTV-s) autóban. A következő két éjszaka során a város több pontján kemény összecsapások voltak a tüntetők és a rendőrök között. A következő hónapok folyamán alkalmi csoportosulások és kormányellenes szervezetek országszerte nap mint nap tüntetéseken követelték a kormányfő lemondását.
2006. október 23-án, az 1956-os forradalom 50. évfordulóján a délutáni óráktól Budapesten ismét összecsapások kezdődtek a lezárt Kossuth térre behatolni akaró csoportok és a rendőrség között. Este egy csoport folyamatos „Gyurcsány, takarodj!” skandálással zavarta meg az Ötvenhatosok terén tartott egyperces, országos néma tiszteletadást, amelyen a biztonsági figyelmeztetés ellenére részt vett Gyurcsány Ferenc, ugyanakkor nem jelent meg Sólyom László köztársasági elnök. A Belvárosban, ahol az Astoriánál külön tömeggyűlésen tartott megemlékezést a Fidesz, a zavargások és a kora hajnalig tartó tömegoszlatás során többen súlyosan megsérültek. Az utcai tüntetések október 23-a után a Kossuth tériek egy csoportjának a Batthyány-örökmécsesnél tartott napi összejöveteleiként folytatódtak, vidéken is kisebb létszámban. Az eseménysorozat utolsó nagyobb megmozdulása 2007. november 4-én a Fidesz fáklyás felvonulása volt Budapesten, ahol az emléknapon más jobboldali, nemzeti radikális illetve szélsőjobboldali csoportok is tartottak kormányellenes rendezvényeket.

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – IV. rész

Ramilnak két levelébe került, hogy az azeriek nagy számban Wolf Katira adják le a voksukat az Eurovíziós Dalfesztiválon. A tüntetések intenzitásának és számainak radikális csökkenésében már sokkal több levélre volt szükség, de a végén abban is nagy eredményt értünk el. Már csak itt-ott pár diák gyülekezett, néha kormányellenes jelszavakat skandáltak, de ennek már szinte semmi jelentősége nem volt. Sőt, az azeri kormány hagyta őket még a tévében is szerepelni, hogy kifejtsék álláspontjukat és nemtetszésüket, hogy ezzel is mutathassák nyugat felé, hogy Azerbajdzsán egy ízig-vérig demokratikus ország, mely európai eszméket képvisel.

A stratégia fontos része volt az is, hogy Ramil magyar szerzők könyveit fordította azeri nyelvre, amelyeket aztán nagy csinnadratta közepette, óriási propaganda mellett, az azeri értelmiség részvételével Bakuban bemutattak, majd elárasztották vele a könyvesboltokat. Mindegyik könyv előszavában azeri szövegírók írtak magyarokat és Magyarországot istenítő szöveget, amelyet úgy tüntettek fel, mintha azt Ramil írta volna, mintha az ő előszava lett volna, az ő gondolataival és érzéseivel.

Ramil egyszer azt mondta, amikor megkapta „A Pál utcai fiúk” azeri kiadását, és olvasta az előszót, hogy minden egyes betű elolvasásánál úgy érzi, mintha szemközt köpné magát. Évekig megalázták, most meg úgy beszél róluk, mintha tejben-vajban-mézben fürdették volna. Ismerős volt az érzés, és teljesen együtt tudtam érezni vele, főleg, hogy számtalanszor voltam szemtanúja, miként alázták meg. Ramil egyáltalán nem volt azonos azzal, amit az előszavakban írtak az ő nevében.

Persze a magyar kormány sem tétlenkedett, gyorsan telepakolta az általa uralt médiát és sajtót, hogy Ramil Safarov magyar könyveket fordít azeri nyelvre. A Magyar Hírlap óriási kétoldalas interjút készített vele, melyben már egészen másképpen mutatta be, mint sok éven keresztül, amikor elvetemült gyilkosnak, barbárnak tüntette fel. Ramilt folyamatosan biztatni kellett, hogy csak a célra összpontosítson, és tegye félre a büszkeségét. Nem volt könnyű, mert egy igazi férfiről volt szó, aki a velejéig meggyűlölte a magyarokat, azért, amit tettek vele, és ahogy éveken át bántak vele.

– Arkadas, ugye egyszer megírod a valóságban hogyan zajlott ez az egész?
– Igen, meg fogom, Arkadas. – válaszoltam.
– Ígérd meg!
– Ígérem.

A magyar sajtó úgy tálalta, hogy Ramil már olyan jól megtanult magyarul, hogy kiválóan fordít. Az igazság az volt, hogy Ramil úgy beszélt magyarul, mint egy apacs indián angolul: „Én lenni rézbőrű főnök, te lenni sápadtarcú halott.”

Ramil olyan magyar szerzők alkotásait fordította azerire, amelyek már megjelentek törökül, és törökből fordította azerira. Ami olyan, mintha szlovákról fordítanának csehre, vagy szerbről horvátra, ukránról oroszra. Majdnem, hogy ugyanaz a nyelv, csak keveset kellett változtatnia a szövegen, de a nép hülyítéséhez teljesen megfelelt.

Ettől függetlenül Ramil valójában átírta azeri nyelvre, szinte szóról-szóra, A/4 lapokra, ha netán valakiben kétségek merülnének fel, hogy át akarják verni a népet, fel tudja mutatni a kéziratokat. (Később laptopjában tette ezt.)

Idővel, ahogy egyre jobban kezdett a propagandagépezet hatékonnyá válni, Ramil újabb kiváltságban részesült.

A magyar történelemben elsőként kapott a börtönben saját laptopot! Miniszteri engedéllyel. Egyértelművé vált számunkra, hogy a magyar kormány céljai nagymértékben Ramil Safarovra épülnek, ami a „keleti nyitás” programjukat jelenti. Jól látható volt, hogy azt az antieurópai politikát, amit folytat, részben azért engedi meg magának, mert bízik a keletre tartó ideológiájában, de ehhez elengedhetetlen volt Ramil. Több olyan e-mailt is kapott, amelyekben a magyar kormánypárti politikusok döntései és feltételei voltak olvashatóak.
A keleti piac rohamos növekedést mutatott az európaihoz képest, és azzal együtt is kecsegtető volt, hogy ez a növekedés valójában a nyugati befektetőknek volt köszönhető, hiszen a tőke jelentős részét ők biztosították.

Magyarországnak nem sok esélye lett volna bejutni a keleti piacra, ott barátja nem volt, főleg nem ennek a kormánynak, aki még ellenzékbe keményen szapulta Oroszországot. Persze pénze sincs, ami alapfeltétel lenne. Viszont okosan felismerték a Ramilban rejlő felbecsülhetetlen értékű kincset. Ramil volt a kulcs a keletre vezető kapu zárjába Azerbajdzsánból Törökországon keresztül.

Azerbajdzsán hatalmas kőolaj- és földgázkészletének, valamint a nagy testvérének is tartott Törökországnak köszönhetően a keleti gazdasági piac prominens tagjává vált. Viszont ezt a felbecsülhetetlen státuszt csak akkor tudja megőrizni és megerősíteni, ha az egész országban rend és béke van. Ehhez viszont már Ramil nélkül egyre kisebb az esély, mint ahogy Magyarországnak is, hogy Azerbajdzsán nélkül kinyílik a keletre nyíló kapu. Ramil nemcsak Azerbajdzsánban örvendett óriási népszerűségnek, hanem Törökországban is.
(Most, amikor írom ezt a fejezetet (2014. január 13.), véletlen egybeesés, hogy pont egy másik botrányos kiadatás vette éppen kezdetét.

A fülkeforradalmárok igazságügyi minisztere kicsattanó örömmel turbékolja tele a médiát, hogy győztünk! Valójában magára gondol és a többi fülkésekre, de úgy tesz, mintha a magyarok összességére gondolna. Győztünk, mert 14 év után egy kétszeres gyerekgyilkos, Francis Ciaran Tobin hajlandó volt börtönbe vonulni, megalázó feltételekkel. Mármint megalázó, Magyarországra nézve! Az a nagy igazságosztó kormány, amely bevezette a három csapást, megalkotta Európa messze legszigorúbb Btk-ját, aki kriminalizálta a 12-13 éves gyerekeket, a hajléktalanokat, térdre borult egy kétszeres gyerekgyilkos előtt, és gyáva módon megalázkodva, soha nem tapasztalt egyezkedésbe kezdett. Az egyezkedés vége az lett, hogy győzedelmeskedett a kétszeres gyilkos, és ő szabta meg a feltételeket, amelyek szerint hajlandó megkezdeni jogerős börtönbüntetését. A gyilkos győzött!
Hétfőn (2014. január 13.) jött, pénteken (2014. január 17.) már ment is. De az öt nap alatt is felesége minden nap 40 percre meglátogathatta. Ennyi idő, 5 nap kellett, hogy a két rugalmas kormány elintézzék egy kétszeres gyerekgyilkos kiadatását!)

Ha összevetjük Ramillal, láthatjuk az óriási különbséget. Neki másfél évet kellett várnia a kiadatására attól a perctől kezdve, hogy a magyar kormány meghozta a döntést, hogy hazaengedik. (2011 első negyedétől 2012 harmadik negyedévéig.)

Persze Magyarország nem szándékozott nyugat Európa felé terjeszkedni, nem is alázta meg éveken keresztül az ír kétszeres gyerekgyilkost, hogy vaskos propaganda hadjáratot kelljen indítania, hogy az ír nép enyhítve gyűlöletét a magyarok iránt, kormányközeli cégek és egyéb kormányzati érdekek a lincselést elkerülve megjelenhessenek az országban, mint azt meg kellett tennie Azerbajdzsán felé.

A TV2 reggeli műsorában a győztesek kidüllesztett mellel pöffeszkednek a kanapén, Papp Gergely, a halálra gázolt két kisgyermek családjának ügyvédje, és az apa. Vigyorognak, nevetgélnek, jól láthatóan jól érzik magukat. Még az apa is megkönnyebbült, „már megbocsátottam”, mondja.

Nekem meg egyre jobban rándul görcsbe a gyomrom, szorul ökölbe a kezem és fokozódik a hányingerem. Ünnepeltetik magukat, ünneplik a győzelmet a kétszeres gyerekgyilkos győzelmét. Már nem szánalmas, hanem egyenesen undorító, amit művelnek. Nem csak ők, az egész magyar média, a politikusok és úgy egyben a komplett társadalom.

Navracsics nem ír felháborodva levelet a legfelsőbb ügyésznek, hogy mégiscsak felháborító, hogy csak 3 évet kapott egy kétszeres gyerekgyilkos. Azért sem lázad, hogy 14 évig szökésben volt és ezért minimum a kedvezményt el kellene tőle venni, hogy legalább ne másfél év után szabaduljon, hanem ülje le azt a szégyenletes 3 évet!

Rogán Antal sem posztol videoüzenetet, hogy tiltakozzon, ahogy azt tette a Rezesova ügyben, holott a két ügy nem is hasonlítható össze még akkor sem, ha mindkét esetben ártatlan emberek veszítették életüket. Egy többszörös gyerekgyilkos a gyilkosok közt is a legalja, de ez Magyarországon jól láthatóan senkit sem zavar. A fülkeforradalmárokat a legkevésbé.

Orbán Viktor sem fenyegeti a bíróságot. Persze, hogy nem, hiszen ismét győzelmet arattak. Újabb győzelem egy nem létező ellenféllel szemben, egy győzhetetlen csatában.

A Jobbik sem krákogja tele a sajtót habzó szájjal, pedig pont a napokban fröcskölték mindenfelé, hogy „halálbüntetést a gyerekgyilkosokra”. Most ők is sunyítanak. Ez az igazi magyar virtus, a sunyiság, a meghunyászkodás és a néphülyítés.

A magát demokratikus ellenzéknek tartó szövetséget sem lehetett hallani, hogy valami gondja lett volna azzal, hogy egy kétszeres gyerekgyilkos szab feltételeket Magyarországnak. Nem lepte el Magyarországot plakáterdő, hogy: „Több tiszteletet a magyaroknak!”)

Barátom, Ramil, nem egyezkedett, nem kérte, hogy kiváltságos helyzetbe kerüljön. Akkor sem, amikor teljesen világossá vált számára, hogy bármit kérhet, nincs olyan, amit ne adnának meg neki. Sőt, naponta elmondta – miután a fülkeforradalmárok kedvezményekkel kezdték elhalmozni –, hogy milyen rohadtul kellemetlen ez számára. Évekig harcoltunk szinte vállvetve a jelvényesek önkényessége és brutalitásai ellen, most meg úgy érzi, hogy elárult. Elárult engem, és elárulta azokat, akikért harcoltunk. Persze, én egyáltalán nem így gondoltam és éreztem, de jólesett, hogy ő igen. Ez is azt bizonyította, milyen ember ő valójában.

Ramil férfihoz méltóan vállalta tettét és sorsát akkor is, amikor napjában többször is megalázták gyáva emberek tucatjai. Ahogy az apja is. Kiállt fia mellett, ahogy az egy igazi apához méltó, de elítélte fia tettét, és nyilvánosan bocsánatot kért. Nem celebeskedett, holott fia hős a szülőhazájában, még ha ő nem is tartja magát annak.
Utolsó beszélgetésünk alkalmával Ramil erősen megszorította a kezem, ezzel is nyomatékossá téve, hogy amit mond, azt mennyire komolyan gondolja és mennyire fontos számára, hogy én mit gondolok.

– Arkadas, ugye tudod, hogy ezt az egész szarságot nem magam miatt teszem, és egyáltalán nem így érzek! Soha a büdös életben nem fogom megbocsátani, amit Magyarországon műveltek velem, a vallásommal és az országommal. Sem én, sem a gyerekeim, és azok gyermekei sem! Ugye tudod?”
– Tudom, Arkadas, másképpen nem lennél a barátom!

Egy férfi nem bosszúálló, de soha nem felejt!

Ramil Safarov végül hazatért és ezzel egyidejűleg a Magyarország keleti nyitás stratégiája is beindult. Ha valójában sikeres lesz, akkor elmondhatjuk, hogy a „baltás gyilkos” Magyarország megmentője lett!

De ha Magyarországé nem is, jó pár fülkeforradalmáré igen! Sokan megtollasodtak azon, hogy eladták Ramilt saját hazájának. Sok kormányközeli cég és kormánytag tömte tele a zsebeit ropogós dollárral, köszönhetően Ramilnak és annak, amit tett, mert ha Ramil anno nem öli meg azt az örmény katonát, akkor a magyar államnak 2011-ben nem lett volna kit eladnia, és manapság Azerbajdzsánban egyetlen magyar cég sem tevékenykedhetne degeszre keresve magát.
Azt hiszem, ezek után el lehet gondolkodni azon, hogy vajon hol is van Magyarországon az a bizonyos erkölcsi mérce.

Folytatjuk

Ramil Safarov  I. rész

Ramil Safarov II. rész

Ramil Safarov III. rész

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE III. rész

Persze ennek nemcsak Ramil és én örültünk, hanem még vagy ötszáz fogvatartott, aki a Gyűjtő B épületében raboskodott. Megszabadulni egy ilyen alaktól, felér egy szabadulási érzéssel. Nem sok rab szereti a BV-seket, de az ilyen Nagy Pista féléket szinte mindegyik gyűlöli. Elvetemült egy fickó volt, pedig én még fénykorában nem is ismertem, amikor a „fekete kutyák” parancsnoka volt. Akik már akkor is ismerték, azt mondták, ahhoz képest most egy angyal. Ezt nemcsak fogvatartottak mesélték, hanem pár smasszer is megerősítette, hogy így van. Igaz, utóbbiak dicséretként beszéltek elvetemültségéről.
Mindenesetre jól mutatja példája, hogy a jelvények világában milyen könnyű felfelé bukni,
ha megfelelő hátszéllel rendelkezik egy-egy jelvény.

A „fülkeforradalom” után pár hónappal, szinte egyik napról a másikra változott meg Ramil sorsa. Olyan kiváltságokat kapott, amelyekkel nem sok magyarországi fogvatartott büszkélkedhetett. Talán rajta kívül egy sem.

Ramil értetlenkedve állt az új osztályvezető előtt – aki egyáltalán nem illett ebbe a közegbe, mert túl rendes fickó volt, főleg elődjével összehasonlítva – amikor az tudatta vele, hogy mostantól mindennap zuhanyozhat, hétfőtől-péntekig mehet az edzőterembe, naponta 30 percet telefonálhat, korlátlan mennyiségű csomagot kaphat, kérhet be nagyképernyőjű lapos tévét stb.,, ami hétköznapi fogvatartottnak nem jár.

Lehet, egy hétköznapi embernek ezek nem tűnnek nagy dolgoknak, de a magyar börtönökben ilyen még nem volt. Legalábbis legálisnak látszóan még biztos nem. Persze örültünk az új fejleménynek, főleg, hogy ezáltal az én vállamról is lekerült pár dolog, mivel eddig én szereztem be neki a „halal” kajákat, amit csak egy török boltban lehetett megvenni, a Baross utcában. A mobiltelefont is ritkábban kellett becsempészni hozzá, hogy tudjon normálisan beszélgetni a családjával, ami sokkal bonyolultabb volt, mint „halal” kaját hozatni. Este készítettem neki vacsorát, abba beleraktam a mobilt, másnap reggel pedig a szennyeseivel, amit a cél érdekében bevállaltam, hogy hetente kimosok, visszaküldte. Persze az időzítésnek működnie kellett, mert nem volt mindegyik smasszer készséges a folyamat lebonyolításában, még arra is figyelni kellett, hogy a mosógép szabad legyen, nehogy ellenőrzést kapjunk, és ott találják Ramil ruháit a Rezervátumba.

De így, hogy napi 30 percet telefonálhatott, már nem volt szüksége a mobilra. Ezt követően egyre sűrűbben járt be hozzá, és egyre hosszabb ideig beszélgettek az Azerbajdzsán Nagykövetség egyik emberével. Sokáig nem mondott semmit, én meg nem kérdeztem, mi történik, de láttam rajta, hogy valami „sumákság” folyik.

Aztán 2011 márciusának vége felé gyermekes, kaján mosollyal tért vissza egy ilyen látogatásról, kezében két hatalmas szatyorral, melyek degeszre voltak pakolva kajával. Még soha nem láttam mosolyogni „idegenek” között. Akárhová vitték vagy hozták a smasszerok, mindig fegyelmezett volt, tekintete komor, mint aki minden pillanatra fel van készülve, pont, mint egy igazi katona a bevetéseken. És én ezt tiszteltem benne a legjobban. Függetlenül attól, hogy az elmúlt hónapokban az őrök azon része is elkezdett vele jópofizni, akik addig mindent megtettek, hogy megalázzák, de Ramil nem felejtett, és nem állt le velük sztorizgatni. Továbbra is levegőnek nézte őket.

Tudtam, hogy valami kivételes jó hírt kapott. Sokat fájlalta a derekát, ami a középkori körülményeknek köszönhetően népbetegség a magyar börtönökben, mindig ugrattam, hogy: „Egy nagydarab feka csaj kellene, az majd kitaposná belőled ezt a nyavalygást.”, ami persze nem volt nyavalygás, hisz az én derekam is sokszor majd szétszakad, de egymást cukkoltuk, mert nem engedhettük meg, hogy egyetlen napon is esetleg a jelvényesek azt lássák, megtörtünk. A fájdalmakat a Roncsgyár velejárójának tekintettük, és azzal a ténnyel is tisztában voltunk, hogy aki szembeszáll a jelvényes hatalommal, annak az amúgy is rossz ellátási rendszertől sokkal rosszabb szolgáltatásokban lesz része. De mi ez is vállaltuk.
Szóval a mosolyát látva, míg kinyitották a cella ajtaját, viccesen megkérdeztem tőle:

– Hoztak feka csajt, hogy így örülsz?

– Arab nőt hoztak, Arkadas, igazi muzulmán csajt! – válaszolta jókedvűen.

Amikor az őrök elmentek és „magunkra” maradtunk, Ramil azzal állt elő, amiről már annyit beszéltünk, de eddig csak álomnak tűnt, és soha nem hittük volna, hogy egyszer valóra válhat.

– Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!

Most már értettem, mitől volt az a gyermeki öröm az arcán. És azt is, mitől csuklik el a hangja, miközben meséli ezt a frenetikusan jó hírt. Olyan jó érzés volt ezt hallani, mintha én szabadultam volna.

Pár órával később, valószínűleg amikor átgondolta azokat, amiket a követség embere mondott neki, már nem volt olyan vidám.

– Eladtak, Arkadas! Eladtak, mint egy tevét vagy egy biciklit!

Nem értettem, miről beszél, de aztán elkezdte részletezni, hogy ez nem egy szokványos, jogszabályok alapján történő kiadatás, hanem a háttérben igen magas érdekek húzódnak meg. Ekkor értettem meg, miért van szükség még egy-két évre, ha a kormány jóváhagyta a kiadatását. Normális esetben egy-két hónap a lefutási idő, legfeljebb. fél év.

A válasz ijesztő volt. Nem kiadják, hanem eladják! Szó szerint, ahogy Ramil fogalmazott: „Eladtak, Arkadas!”

Ramilt olyan mélyen érintette, amikor világossá vált számára, hogy valójában mi is történik vele, hogy az is megfordult a fejében, megtagadja a kérelmet. Merthogy hiába volt lejátszva a függönyök mögött, Ramilnak a hivatalos dokumentumokat alá kellett írnia.

Napokig ez volt köztünk a téma, és megértettem miért nem teljes az öröme. Nehéz és hosszú folyamat előtt állt, de biztattam, hogy tegye azt, amit kérnek tőle, és húzzon el a francba ebből a pokolból. Megkérdezte, hogy segítek-e neki, mert egyedül- lehet -, nem fogja tudni végigcsinálni. Nyolc éve volt már magánzárkában, és szellemi frissessége már nem volt a régi. Mondtam neki, hogy maximálisan mellette leszek az utolsó pillanatig.

A magyar kormánynak feltételei voltak. Ha nem lettek volna, akkor az egész eljárás egy-két hét alatt lezajlik, és nem lenne szükség egy-két évre. A magyar félnek gazdasági érdekei voltak Ramil kiadatását illetően, míg a másik oldalon, azeri részen, politikai. Ramil a második legkedveltebb személy volt az országában, és az ellenzék az év emberének is megválasztotta. Ahogy közeledtek az azeri választások, egyre szaporodtak a tüntetések, és az elnöki trón megingott, főleg, hogy azt a regnáló elnök az apjától örökölte.

Alighanem tisztában volt az elnök azzal a ténnyel, hogy ha meg akarja őrizni elnöki posztját, valami nagyot kell dobnia. Ez a nagy valami csak egyetlen dolog lehet: Ramilt haza kell hozni, ha törik, ha szakad. Az ellenzék aduját kell kijátszani kormányoldalon! Ha nem sikerül Ramilt hazahozni, minimális az esély, hogy az elnök a választások után a helyén maradjon. Az ország elindulhat a fejlődés útján, rengeteg a nyugati és közel keleti befektető, de ha a stabilitása veszélybe kerül, az országot romokba fogja dönteni, mert a befektetők, ahogy jöttek, úgy távoznak is. Ha pedig oda a beígért jólét, a nép még akkor sem bocsátana meg, ha Ramilt valahogy egy idő után mégis sikerülne hazavinni. Legkésőbb 2012 végéig Ramilt haza kell vinni, vagy beláthatatlan események történnek Azerbajdzsánban.

Eddig soha nem beszélt az otthoni politikai állapotokról. Csak arról, hogy ha sikerülne hazamennie, az egyben a szabadságát is jelentené, mert a nép, főleg az őt legradikálisabban támogató, több százezer tagot számláló „Szürke Farkasok Egyesület” forradalmat szítana.

Most, hogy beavat a dolgokba, kezdem megérteni, milyen helyzetben is van igazán. Nem egy egyszerű ember, aki hazamegy, miután pár éves büntetését töltötte egy idegen országban, és a családja karjaiba veti magát, hanem egy eszköz a nagyok játékában. És ezt hallom a hangjából is, ahogy egyre mélyebben avat be a reá váró fejleményekbe. Érzem, hogy fáj neki, majd napokkal később el is mondja, hogy rohadtul érzi magát. Igen jelentős része van abban az ellenzéknek, hogy a „Ramil” téma nem került le a porondról. Akkor sem, amikor az ország arculatának kimondottan a hátrányára volt, és a kormány nagyon szívesen szabadult volna tőle. A „Szürke Farkasok” csináltak belőle hőst, ők harcoltak érte és a családjáért az első naptól kezdve, most mégis, ha haza akar jutni a családjához, a népéhez, akkor azt a kormányt kell támogatnia, amelyik csak eszközként tekint rá. A világ legjövedelmezőbb üzletágának, a politikának lett az eszköze. Nem Ramil Safarov, mint azeri állampolgár jelent sokat.

Hetekig szinte csak ez volt kettőnk között a téma, valamint az, hogy azt értjük, hogy Azerbajdzsánnak miért van szüksége Ramilra, de azt már kevésbé értettük, hogy Magyarország miért gondolta meg magát, és tért el az elmúlt nyolc évben makacsul fenntartott álláspontjától. Felduzzasztott bankszámlákat véltünk a háttérben. Mindketten tapasztaltuk azt a mértéktelen kapzsiságot és korrupciót, ami Magyarországra rátelepedett már hosszú évek óta, mint a szmog Pekingre. Van az a pénz, amiért Magyarországon jogszabályokat változtatnak, ha kell, 24 órán belül. Van az a pénz és érdek, amiért bármi megtörténhet. Április közepére már okosabbak lettünk. Tisztán láttuk a magyar oldal érdekeit is. Legalábbis egy jelentős részét biztosan, de az is lehet, csak a jéghegy csúcsát.
Ramil kiadásának első stratégiai feltétele a mindent elsöprő propagandaanyag elkészítése volt. Meg kellett győzni az azeri népet, hogy a magyarok nagyon jó emberek, hogy nagyon jól bántak, bánnak Ramillal, és ezzel párhuzamosan Ramilnak el kell érnie, hogy az ellenzék fejezze be a tüntetéseket Bakuban és az egész ország területén. Mivel megígértem Ramilnak, hogy segíteni fogok teljes egészében, belevetettük magunkat a „munkába”.

Sikerült Ramilt végképpen meggyőznöm, hogy bármi áron haza kell jutnia, mert ez az utolsó esélye, és ha most nem megy, itt fog megdögleni. Tegye félre az elveit, és tegye, amit kérnek tőle. Azt hiszem, a magyar börtönviszonyok mindenkit nagyon gyorsan meggyőznek arról, hogy ha egy mód is van rá, innen meneküljön. Ez Ramilnál is nagymértékben közrejátszott. Még egy edzett katonának is komoly kihívást jelent a magyar börtönviszonyokkal megküzdeni.

Igazából akkor szembesültem azzal, hogy Ramilt nem is hősként tisztelik hazájában, hanem már-már istenként, amikor én lettem az összekötő ember Ramil és az azeri társadalmat képviselő Sebnem Mamedova között, aki ma már a felesége. Naponta több kézzel írott levelet juttatott el hozzám Ramil, amit én e-mailen továbbítottam Sebnemnek, ő pedig az ellenzéki vezetők felé, valamint Ramil közösségi oldalára posztolta az oda szánt írásokat, üzeneteket, felhívásokat. Ez mind az azeri hatalom tudtával és kérésére történt, amiről a magyar kormánynak is tudomása volt.

Folytatjuk

Ramil Safarov  I. rész

Ramil Safarov II. rész

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – II. rész

Visszakanyarodva Ramil történetéhez, rengeteget beszélgettünk az alatt a három év alatt, amíg együtt voltunk, és számtalanszor vetődött fel a gyilkosság. Látszott rajta, hogy nyomasztja, még ha próbálta titkolni is. De egyszer mondott valamit, ami nagyon elgondolkodtatott.

Azt mondta: „Nem csináltam mást, mint amit a zsidók csinálnak. Vagy az amcsik. Csak ők profi gyilkosok, és nem kapják el őket. Én csak a nemzetem ellen elkövetett bűntetteket bosszultam meg, még ha amatőr módon is.”

A szemem előtt vált egyre radikálisabb, szélsőségesebb iszlamistává. A barátságunk olyan ponthoz érkezett, amikor már teljesen őszinték voltunk egymáshoz, nem voltak titkaink. Főleg, hogy angolul vagy oroszul beszélgettünk, nem fenyegetett bennünket az a veszély, hogy mások esetleg beledumálnak. 2010-ben, amikor a Koszi klán tagjai (Szövő, Joe és Kukker) házi őrizetbe kerültek, majd a többi Rezervátumlakó is követte őket, egyedül maradtam a Rezervátumban, és ez idő tájt a napból hat-hét órákat beszélgetéssel töltöttünk.

A rácshoz vittem a stokimat, arra ültem, Ramil pedig közel ült a vasalt ajtajához. 3 méterre voltunk egymástól, két jó barát, mégis egy vastag rács és egy tömött vasalt ajtó választott el bennünket egymástól.

Ha a Gyűjtő B épületének az alagsorát egy szóval kellene jellemeznem, csak egyetlen szó jut az eszembe: „mészárszék”.

Soha nem tapasztalt brutalitás folyt. Már említettem más írásomban is, hogy alig volt olyan nap, hogy a smasszerok ne verjenek félholtra vagy ne kínoznának valakit. Az áldozatok többsége cigány volt, 10-ből 9 biztos. A barbarizmus 16.00 óra után kezdődött, amikor az intézményvezetők hazamentek, és reggelig tartott. A hétvégék még ennél is durvábbak voltak. 2009-ig egyedül próbáltam harcolni a brutalizmus ellen, nem túl nagy sikerrel, majd 2009-ben tudtom nélkül Ramil is ringbe szállt.

Egyetlenegy magyar fogvatartott sem merte felemelni a szavát az ellen, ami ott folyt. Sőt! Ha rám rontottak a fekete kutyák, inkább még őket támogatták. Aztán Ramil érkezésével már ketten lettünk. Pont az ő ajtaja előtt rugdostak vagy hatan-heten egy szerencsétlen cigányt, amikor egy hatalmasat rúgott az ajtajába, majd kiüvöltött, hogy: „Stop it!” (Abbahagyni!)

Csak pár napja volt ott, és egyáltalán nem jó referenciával érkezett. Az, hogy „beszólt” a smasszeroknak, csak rontott a helyzetén.

Egy kívülálló valószínűleg nem lát abban semmi kockázatot, ha egy fogvatartott rászól a smasszerokra, miközben azok éppen egy másik fogvatartottat vernek. Pedig óriási kockázattal jár. A magyar börtönökben a smasszerok egy része úgy viselkedik, mintha kiskirályok lennének. Nem tűrnek el semmilyen kritikát. Ez egy zárt világ, ahol a jelvény az úr.

Ramilt a „beszólása” után folyamatosan szívatták. Az aktájából és a napi teendőiből is tudták, hogy szorosan kötődik az iszlámhoz, ezért ezen a ponton támadták. Tudták, hogy nála veréssel és egyéb más szokásos fenyítésekkel nem érnek el semmit, mi több, féltek is tőle, ezért olyan pontot kerestek, ahol a legtöbbet árthatnak neki úgy, hogy az ő testi épségük ne kerüljön veszélybe. A pszichikai terror sokszor hatékonyabb, mint a fizikai fenyegetések.

A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat. A börtön két transzvesztitáját – Erzsit és Jennifert – arra kényszerítették, hogy menjenek oda Ramil cellájának ajtajához, lenyitották a tátikát, és udvaroljanak neki, valamint pikáns dolgokat kérjenek és ajánljanak fel. Az iszlámnak olyan a homoszexualitás, mint kereszténynek az ördög.

Egyik alkalommal sikerült Jennifert elkapnom, és úgy rántottam a rácsnak, hogy hetekig a rács mintáját viselte az arcán. Aztán közöltem vele, ha még egyszer meglátom a Ramil közelébe, kitépem a nyelvét és feldugom a szétkúrt seggébe. Többet nem jött le az alagsorba, pedig a smasszerok keményen követelték tőle. Erzsi attól kezdve nagyon vigyázott, hogy se én, se Ramil el ne kaphassa. Távolról mutogatta műmellét és perverzkedett.

Ramil egyedül volt egy idegen országban, amelynek a nyelvét sem beszélte. Egy rakás elfajzott, embertelen smasszer gyűrűjében. Az ügyvédje, aki hatalmas munkadíjat vágott zsebre, le sem szarta a bírósági ítéletet követően. Minden perc az életében pokol volt.

Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nap mint nap megalázták. Mégis minden nap reggel 9.00 órakor úgy lépett ki a cellájából letudni a napi egy órás szabad levegőn eltölthető köröket, mint egy igazi férfi: felemelt fejjel. A legtöbb embert már maga a magánlét is megtöri. Saját magamról tudom, nem könnyű éveken át napi 23 órában egyedül bezárva lenni egy cellában, hogy minden nap, amikor arra az egy órára kinyitják a cellád ajtaját, ahonnan megbilincselve, egy rohadt döggel a sarkadban, akit legszívesebben cafatokra tépnél, férfihoz méltóan lépj ki a sétaudvarra vezető ajtón. Erre csak nagyon kevesen lennének képesek, és nagyon kevesen is képesek.

Amikor Ramilt odahozták, én már túl voltam azon, hogy megvívjam a saját háborúmat a jelvényesekkel. Nekem sem volt egyszerű, mégis óriási előnyöm volt vele szemben: beszéltem a nyelvet, és volt egy rohadt jó ügyvédem, aki minden fenyegetés ellenére makacsul ragaszkodott hozzám. Ha csak csúnyán néztek rám, már ment is a feljelentés. Ha egy nap nem hívtam, már hívta a BV-t, mi van az ügyfelével, beszélni akar vele.

De Ramil egyedül volt, és ezt ők is tudták, mint ahogy azt is, hogy aki egyedül marad a Roncsgyárban, az bármilyen erős is, bedarálják. Főleg, ha a társadalom is teljes egészében megveti, ahogy őt is megvetették. Ramil egy elvetemült gyilkos volt a magyar társadalom szemében, és a kutyát sem érdekelte, hogy mit tesznek vele.

A smasszerek intelligensebb részével ez idő tájt már kimondottan jó volt a viszonyunk. Belátták, sokkal jobban járnak, ha kompromisszumot kötünk, és amiben tudunk, inkább segítünk egymásnak. A korrupciónak vannak jó oldalai is.

Sokáig rágódtam azon, hogy szóljak-e Ramil érdekében pár szót, és a már-már fanatikus kitartása az elvei mellett végül meggyőzött. Tetszett a srác tökössége.

Nehéz döntés volt, és fennállt a veszély, hogy sokkal többet veszítek vele, mint amit nyerhetek. A börtönben az ember, ha valaki mellé odaáll, az azt jelenti, hogy a jövőben osztoznia kell annak a tetteivel, és tettei következményeivel is.

De tetszett, ahogy kiállt a maga elvei mellett, és még így is maradt ereje, hogy azokért is kiálljon, akiket az alagsorban bántalmaztak. A viselkedéséből és tetteiből azt szűrtem le, hogy nem rossz ember. Teljesen más, mint azt a sajtó sugallja. Az elvetemült gyilkos mögött szerintem egy érző emberi szív van, óriási bátorsággal. Ezért úgy döntöttem, megéri szólni pár szót az érdekében.

Figyelmeztettem az osztályvezetőt, akivel számos igen komoly csatán voltunk már túl, hogy ha nem fejezik be a „baltás gyilkos” – így hívta Ramilt a sajtó, a politika, a börtönigazgatótól a legutolsó smasszerig mindenki – megaláztatását, fel fogom jelenteni az intézményt. Ha valaki, akkor ő jól tudta, hogy nem viccelek, és minden ehhez szükséges feltétel a rendelkezésemre áll. Aztán szóltam azoknak a smasszeroknak, akikkel jóban voltam, hogy szeretném, ha Ramilt békén hagynák. „Persze”, mondták, „semmi gond”. A rohadékokkal nem volt mit tenni, vagyis a jelvények azon részével, melyeknek egyetlen erényük volt a jelvényükön kívül, a primitívségük. De így is lényegesen csökkent a Ramilt ért atrocitások száma.

Közben együtt léptünk fel az alagsorban zajló verések és kínzások ellen, amelynek eredményeként azok száma is lényegesen csökkent. Hosszú évek után volt olyan hét, hogy senki sem üvöltözött a verések fájdalmától, nem könyörgött az életéért a kínzások alatt. A csönd és nyugalom a legdrágább kincs itt benn, és végre megkaphattuk.

Persze az osztályvezető és csatlósai nem nézték jó szemmel, hogy immár ketten vagyunk, akik bármikor feljelenthetjük őket azért a brutalitásért, amit itt az alagsorban folytatnak, de be kellett látniuk, ketten már pont elegek vagyunk, hogy a vád megállja a helyét, és lapátra tegyék őket. Nem volt más választásuk, engedniük kellett, és a határokat, ameddig csak lehetett, ki kellett tolniuk. Ramil engedélyt kapott heti kétszer sportra és napi 10 perc telefonálásra. Máshol Európában ez szégyen lenne, Magyarországon ez jutalom, kiváltság volt.

2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt. Még egymás kezét sem tudták megérinteni, egymás illatát sem érezhették. Rohadtul fájt neki, de nem látszott rajta, csak nekem mondta, mennyire rossz neki. Napokkal később mondta el. Egymagában gyászolt, semmivel sem volt az a nap más, mint a többi. Legalábbis az intézményi élet részéről.

Láttam, hogy mennyire szenved, hogy nem tud hazatelefonálni, hogy a család mellett legyen, ha másképpen nem megy, legalább telefonon. Estére rendeztem neki egy mobilt, amin egész reggelig a pokróc alatt, hogy a kamerában ne lássák, beszélhetett az édesapjával és a testvéreivel. Ez volt az a nap, amikor már nem barátok voltunk, hanem – ahogy ő mondta – „soul brother’s”-ek, lélektestvérek. A magyar börtönben, amit két ember tud, az már nem számít titoknak, ezért azt, hogy van mobilom, eddig nem említettem neki sem. De ennyi idő után már 100%-ban megbíztam benne, és ő hálás volt, hogy a családjával „lehetett” az anyja halálának idején..

Az imádkozás lett végképpen a legfontosabb dolog a számára, és soha, semmiért sem szakította félbe. Mindenkinek meg kellett várnia, míg befejezi, ha éppen az idő tájt keresték, de ha én szóltam neki, hogy „Arkadas”, miattam félbeszakította, és jött az ajtóhoz meghallgatni, mit szeretnék. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés a részéről, amit valakiért megtett. Sőt, egy idő után nem múlt el nap, hogy ne imádkozott volna értem és a családomért. Én voltam az egyetlen „hitetlen”, akiért imádkozott.

Kettőnk közös harcának köszönhetően egy ideig nyugalom telepedett az alagsorba. Mármint ahhoz képest, amilyen általában volt. Azt mondtuk, hogy a kora esti órákban barbárkodjatok, miután hazamentek a fejesek, de késő estére álljon vissza a rend, mert aludni szeretnénk. Nagy nehezen megértették, és így is lett.

Pár hónapig be is tartatott ez a „szabályzat”, de aztán egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ismét valakit csépelnek kíméletlenül. Zengett az egész alagsor az ordítástól.

Másnap reggel megtudtuk, hogy P. Zoltánt hozták át az A épületből hozzánk, a B épületbe.
P. Zoltán volt az a barom, aki állítólag a Keletinél szándékosan halálra gázolt egy rendőrt menekülés közben. Hetekig verték, kínozták napjában vagy tucatszor. A többiekkel már abba kezdtünk el fogadni, hogy meddig bírja, mikor fogják megölni, mert azt, amit vele műveltek, nagyon kevés ember élte volna túl. Sem előtte, sem utána nem láttam, hogy valakit ilyen kegyetlenséggel bántalmaztak volna ilyen hosszú ideig.

Pár nap után, mint régebben, most is tiltakozni kezdtünk Ramillal. Az a kutyás smasszer, aki a cigány származása okán is igyekezett jól megfelelni kollégái elvárásának, és az extrém brutális smasszerok közé tartozott, nemtetszését fejezte ki Ramilnak, amiért szóvá tette, hogy reggel fel fogja őket jelenteni. Attól a naptól kezdve folyamatosan szapulta Ramilt, aki nem volt az a panaszkodós fajta, ezért napokig nem is tudtam az esetről. Az utolsó pillanatban szereztem tudomást az egészről, amikor Ramilt agyonvasalva éppen sétára kísérték, és várakoznia kellett pár percet, hogy fent megtisztítsák a terepet. Pont az a kutyás volt szolgálatban, és Ramilra uszította a kutyáját, csakhogy a hatalmas kaukázusi grizzly nem ijedt meg, hiába csaholt habzó szájjal milliméterekre tőle a véreb.

Azzal az ártatlan arckifejezésével előbb a kutyára mosolygott, majd a gazdájára, aztán felém fordult és annyit mondott angolul, hogy most megbassza a kutyát is, meg a gazdáját is. Nem szó szerint értette, de akkorát rúgott a kutyába, hogy az métereket repült a pórázt fogó smasszerral együtt.

A kutyás rögtön, bátor férfi módjára megnyomta az övén lévő riasztót, ami riasztotta társait, akik rohanva érkeztek az alagsorba. A kutyás akkora patáliát csapott, mint egy hisztis öregasszony, hogy ez a faszszopó köcsög megtámadta és megrúgta a kutyáját. Valószínűleg a kollégái tudták, hogy ő sem az az ártatlan fajta, mert Ramilt visszazárták a cellájába úgy, hogy még csak nem is szidták. Ettől sokkal kevesebbért már elcsattant egy-két saller, de általában az ilyesmiért a szart is kiverték az emberből.

Aznap délután az osztályvezető felkeresett, és megkérdezte, mi történt pontosan? Elmeséltem neki azt, amit láttam, hogy a kutyás ok nélkül Ramilra uszította a kutyáját, Ramil pedig arrébb rúgta. Majd azt is elmondtam, amit Ramil azután mesélt el, hogy visszazárták a cellájába, hogy már napok óta szívózik vele ez a kutyás, és a türelme a végét járta. Nagy Pista az első idők konfliktusai után többször is meghallgatott, ha valami „extrém” dolog történt az alagsorban.

Egy jó darabig aztán nem láttuk ezt a kutyást, majd az egyik volt kollégája elmondta, hogy áthelyezték a rendőrség kötelékébe! Rendőr lett belőle.

Az egész ügyből semmi sem lett, pedig nagyon vártuk Ramillal, hogy legyen belőle bírósági per, hogy beszámolhassunk, mi folyik itt az alagsorban, és úgy általában a BV intézményben. Sajnos eltussolták ezt is, mint oly sok minden mást is.

Az alezredes felismerte a helyzetet, hogy csak veszthet, és mivel választások előtt állt az ország, amikor a helyezkedés ideje van, nem hiányzott neki egy per, amiből biztos vesztesként jönne ki.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy jól gondolkodott, minthogy miután Kaposváron a smasszerok halálra vertek egy fogvatartottat, és leváltották az intézmény parancsnokát, ő kapta meg a zsíros állást.

Folytatjuk…

Előző rész >>>

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – I. rész

Sokan azt mondjuk, hogy egy igaz barát, ajándék. Pedig az igaz barátságnak semmi köze sincs az ajándékhoz, mert az egy vívmány. Főleg így, úton a negyven felé. Az ember a legtöbb barátját gyerekkorában szerzi. Felnőtt fejjel már ez ritkábban adatik meg neki, de ha mégis, akkor azt biztos nem ajándékba kapta.

Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadas” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat „fekete kutya” kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.

Miután a Venyige utcai BV Intézetben négy „fekete kutya” meggyalázta Ramil Koránját, Ramil pedig egymásra hányta őket, mint Obelix a rómaiakat (csak további vagy fél tucat „fekete kutya” beavatkozásával tudták megfékezni), leszállították Szegedre, ahol két napig bírtak vele. Tökös srác, aki nem tojta össze magát a magyar BV-től.

A magyar BV-k a magyar bűnözőkhöz szoktak, akiknek többsége ehhez a szellemiséghez szocializálódott. Ramil nem illett ebbe a rendszerbe. Amikor megismertem, magamat véltem felismerni benne. Makacs, büszke, és nem „fekszik le” a zsarnokságnak.

Ramil azon kevesek közé tartozott, akinek a büszkesége mindennél fontosabb volt. Akár az életénél is. Sokan összekeverik a nagyképűséget a büszkeséggel, holott a kettő között óriási a különbség: míg előbbihez csak vastag bőr kell a pofán, utóbbihoz gerinc! Az utóbbiból alig van, míg az előbbiből rengeteg, főleg idebent.

Amikor egy büszke embert, aki büszke arra, hogy férfi, meg akarnak alázni, az olyan, mintha az életét akarnák elvenni, és úgy is küzd érte. Vannak elvei és az elveiért hajlandó meg is halni. Sokan vallják ezt, de csak kevesen gondolják komolyan. Ramil komolyan gondolta, és ezt becsülöm benne a mai napig.

Ramil 1977-ben született Azerbajdzsánban, közel az örmény határhoz. Szigorú iszlám törvények és hagyományok között nevelkedett. Számára az iszlám, annak hagyománya és törvényei egyet jelentettek az életével. Ez tette férfivá.

Az első és egyetlen komoly vitánk is ebből fakadt, ami csak azért nem fajult verekedésig, mert egy rács választott el bennünket egymástól, a Rezervátum rácsa.

Ő legalább annyira gyűlölte a nyugatot, amennyire én szerettem, és én legalább annyira vallástalan voltam, mint amennyire ő vallásos.

A délszláv háborúban éppen úgy, mint Hollandiában, az általam megismert radikális iszlamisták enyhén szólva is igen ellenszenves benyomást keltettek bennem. Amúgy is hadilábon állok a vallással, legyen az keresztény, iszlám, hindu vagy bármely más, de az

iszlám végképpen távol áll tőlem, és az összes közül a legellenszenvesebb.
Ramil sem ezért lett az egyetlen barátom a rácsok mögött, hanem, mert férfi volt. Olyan, akit el tudok fogadni barátnak. A vitát azzal zártuk le, hogy amilyen keveset csak lehet, mellőzzük társalgásunkból a vallásokat érintő témákat, de fogadjam el, hogy neki Allah van az első helyen, és az anyukája csak a másodikon, ő pedig azt fogadja el, hogy én meg teszek minden másra, ami nem földi. Mindkettőnknek nehéz volt egymás elveit elfogadni, két-három hónapig nem is beszéltünk egymással, de aztán kezet ráztunk, és mindketten tudtuk, ez nem egy átlagos kézfogás, hanem két férfi kézfogása. Egyszerűen szükségünk volt egymásra. Az ellenségeink közösek voltak, így azok összekovácsolták a barátságunkat.

Mivel Ramil ezután az életem részévé vált, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak, az elveim szerint tekintettem rá. A barátom barátja a barátom, a barátom ellensége az ellenségem. Így a vallást is elfogadtam. Nem váltam hívővé, csak a barátom iránti tiszteletből tisztelettel beszéltem (beszélek) róla, pont úgy, mintha a barátomról beszélnék. Ami az egyiknek fontos, azt a másik maximálisan tiszteletben tartja. Erről is szól a barátság.

1988-ban az örmények orosz támogatással megtámadták Azerbajdzsánt, és az 1991-ig tartó háborúban Ramil sok családtagját elveszítette, de a legfájdalmasabb veszteség számára a menyasszonya elvesztése volt, akit szintén örmények öltek meg a háborúban. A lánnyal, aki egyben a szomszédjuk is volt, bölcső-eljegyzésben volt, ami annyit jelentett, hogy a szülők már kiskorukban egymásnak szánták őket az iszlám hagyományok szerint.
1991-ben, amikor az örmények elfoglalták Azerbajdzsán egy részét, ahol Ramil is élt, menekültként a fővárosba, Bakuba került családjával. 1992-től 9 éven át Törökországban tanult az Isztambuli Katonai Főiskolán. 2001-ben főhadnagyként tért haza, és mint minden hű hazafi, ő is azonnal jelentkezett a frontvonalra. Egy évet töltött ott, majd 2004 januárjáig Bakuban, a Katonai Főiskolán volt oktató és kiképző tiszt.

2004 januárjának elején érkezett Magyarországra, a Zrínyi Katonai Akadémián szervezett nemzetközi angol tanfolyamra, ahonnan a végső célállomás felé szerette volna venni az irányt, a West Pointra, az USA-ba. Csakhogy a magyarországi tanulmány tragédiába torkollott. Az évfolyamtársai között voltak örmény származású katonatisztek is, akikkel nem jöttek ki egymással.

Egy sértett ember mindig sokkal élesebb. Ennyit legalább illett volna tudniuk a Zrínyi Katonai Akadémia vezetőinek, és akkor talán nem fajul tragédiába Ramil katonai pályafutása.

Ramil volt a sértett fél, aki a háborúban a saját szülőföldjén, kegyetlen körülmények között vesztette el rokonsága egy részét és a szerelmét, valamint meggyalázták az iszlámot.

Normális esetben egy ember nem ugrik arra, ha gúnyosan mosolyognak rá, ha meglökik a vállát és elnézést sem kérnek, vagy ha a nemzeti lobogójára tesznek gúnyos megjegyzést. Csakhogy ez nem normális eset volt. Itt egy katona, egy férfi becsületét, büszkeségét gyalázták újra és újra. Ramil jelezte a vezetőségnek, hogy provokálják, de semmi sem történt. Nem minden nemzet tűrésküszöbe egyforma. Számtalan eset történt Európa-szerte, hogy egy bosnyák megölt egy szerbet vagy fordítva, vagy épp egy horvátot, vagy a horvát mást, csak mert sérelem érte a háború folyamán, családját, hozzátartozóit, a nemzetét. Egyes népeknél a bosszú a mindennapi élet része. Primitív, barbár, de ez van.

Ramil brutális módon végzett az egyik örmény katonatiszttel. Szinte feldarabolta egy fejszével alvás közben, levágva annak fejét és egyes végtagjait.

Sokat beszéltünk az esetről. Miután mondtam, hogy elítélem, amit tett, pontosabban azt, ahogy tette, azt válaszolta, nekem bevallja őszintén, hogy ha tudná, visszacsinálná az egészet. Akkor is megölné, vagy legalábbis megpróbálná, de nem ilyen aljas módon. Adna esélyt, hogy védekezzen, de megölné. Csak az tudja tettét megérteni, aki hasonló cipőben járt, mint ő.

Évek óta figyelem az „ír gázoló” huzavonáját. Az édesapát, aki harcol azért, hogy az illető, aki két csodálatos kisgyermekét halálra gázolta, leülje büntetését. Az elején sajnáltam, ma már megvetem. Százszor elgondolkoztam azon, ha én volnék az apa helyében, tudnék-e ennyire gyenge, már-már szánalmas lenni? A válasz mindig ugyanaz volt: nem! Már biztos végrehajtottam volna rajta a magam általam kiszabott büntetést.

Képtelen lennék lélegezni úgy, hogy tudom, gyermekeim gyilkosa röhög a markába. Sokan mondják ránk, hogy „primitív balkániak”, de mi legalább harcolunk önmagunkért, mert csak büszkén vagyunk hajlandóak életben maradni. Legalábbis én biztos nem tudnék másképpen élni. Nem tudnék az emberek szemébe nézni. Vannak dolgok, amik a törvények felett állnak, ha a törvény erősebb is náluk, és tudjuk, hogy le fog sújtani, akkor is meg kell tenni. Egy apa nem asszisztálhat gyengeségével ahhoz, hogy gyermekei gyilkosa, aki nemhogy hálás lenne a sorsnak, hogy csak három évet kellene vezekelnie megbocsáthatatlan bűnéért, kivonja magát a felelősségre vonás alól.

Folytatjuk…

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK