Trump - keresési eredmények

Az orosz elnöknek évek óta egyértelmű célja, hogy megossza, és így gyengítse az Európai Uniót. Ebben partnerei is vannak az európai politikusok között: a szélsőjobboldali Marine Le Pentől a német populista AfD-n keresztül a lengyel és a magyar kormánypártig. Pedig Putyin politikai pályafutásának kezdetén még kifejezetten barátságos volt a „Nyugattal” és az Európai Unióval. Ez a helyzet azonban néhány éven belül megváltozott, majd átmeneti javulás után az orosz-uniós viszony az utóbbi években mélypontra jutott. Ebben, ahogy több mint egy évtizeddel ezelőtt, most is szerepe volt Ukrajnának.

Szinusz-görbeként írhatók le az Európai Unió és Oroszország kapcsolatai Anton Barbasin, a varsói Lengyel-Orosz Megértés és Párbeszéd Központ (amit nem szabad összekeverni a hasonló nevű, moszkvai szervezettel, amely inkább orosz propagandacélokat szolgál) elemzője. Újságíróknak tartott előadásán Varsóban arról beszélt, hogy a kétezres évek elején, vagyis nem sokkal azután, hogy Putyin átvette Borisz Jelcintől az elnöki posztot, még

kifejezetten nyitott volt Európa felé.

2001-ben, a Bundestagban például arról beszélt, hogy támogatják az európai integrációt, és bíznak benne, hogy sikeres lesz. Barbasin szerint akkoriban

egyértelműen az „Oroszország Európa része” gondolat volt meghatározó,

és az együttműködésen volt a hangsúly.

Az amerikaiakkal is más volt a viszonya: a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után támogatta az afganisztáni háborút, még azt is megengedte, hogy az USA közép-ázsiai katonai bázisokat használjon – vagyis, hogy behatoljon az orosz érdekszférába.

Az iraki háború az amerikaiakkal való kapcsolatban némi törést jelentett, az európaiakkal valóban viszont nem, hiszen azt a franciák és a németek ugyanúgy ellenezték, mint az oroszok. Ez további együttműködést vetített előre. Ahogy Barbasin fogalmazott:

2004 végén azonban jött az ukrajnai forradalom.

Oroszországban elterjedt volt az a nézet, hogy a Nyugat provokálta ki a forradalmat, hogy gyengítse az orosz befolyási övezetet. Nagyjából ekkoriban változott Oroszországban a civil szervezetek és a média helyzete is – Putyin egyértelműen csalódott a Nyugatban.

Ezután pedig a jöttek a sorozatos, az olajjal és a gázellátással kapcsolatos botrányok, amelyek még inkább aláásták a kölcsönös bizalmat, de Barbasin szerint a két fél még ekkor sem látott fenyegetést a másikban.

Az amerikaiakkal viszont drámaian romlott a viszony.

Híres, 2007-es müncheni beszédében Putyin az USÁ-t vádolta azzal, hogy aláássa a globális biztonságot. Sok elemző ezután már-már az újabb hidegháborútól tartott.

Ennek ellenére, amikor felmerült, hogy Grúziát és Ukrajnát is felveszik a NATO-ba, ezt az oroszok ugyan ellenezték, de nem ez volt a legfontosabb problémájuk.

Sokkal inkább az, hogy

az orosz gazdaság nagyban függött Európától.

A külkereskedelmi kapcsolatok több mint fele ugyanis oda irányult. Ezért Oroszország elkezdett más megoldásokon gondolkodni: ennek eredményeként 2009 júniusában Jekatyerinburgban találkozott Brazília, India, Kína és Oroszország államfője, a később csatlakozó Dél-Afrikával létrejött a BRICS-csoport, amelynek kezdetben elsősorban gazdasági szerepet szántak.

Ekkor azonban már nem Putyin volt az elnök, hanem Dimitrij Medvegyev – bár Putyin sem tűnt el, hiszen ő lett a miniszterelnök.

Medvegyev elnöksége a grúziai háborúval indult.

Ennek a hatása azonban Oroszország Nyugattal való kapcsolataira kisebb volt, mint ahogy várni lehetett. Anton Barbasin szerint

„öt napig tartott a háború, és utána öt hónapig foglalkoztak vele”.

A francia elnök, Sarkozy ugyanis inkább az üzleti kapcsolatok élénkítését szorgalmazta, Barack Obama pedig Oroszországgal szemben a kapcsolatok újraindításának politikáját hirdette meg.

Medvegyev elnökségét leginkább ezek a gondolatok határozták meg. Egyre több szerződést kötöttek az Európai Unióval, főleg német befektetésből érkezett sok az országba, modernizálni kezdték a gazdaságot, WTO-tagságról beszéltek (2012-ben be is következett), mindenki optimista volt.

Egészen a líbiai válságig.

Oroszország ellenezte a beavatkozást, amikor pedig az mégis megtörtént, Putyin úgy gondolta, hogy Medvegyevet átverték (Barbasin szerint ez is az oka annak, hogy Szíriában egyáltalán nem hajlandó engedni).

Ekkor kezdtek el gyanakodva tekinteni az EU Keleti Partnerség programjára is, amelyet az Unió 2009-ben hirdetett meg, Ukrajnát, Moldovát, Fehéroroszországot, Grúziát, Azerbajdzsánt és Örményországot érinti.

Vagyis az orosz érdekszférát.

Az európai uniós kommunikációban hangsúlyos volt, hogy ez nem az oroszokkal szembeni ellenséges lépés, de már az elindítására azzal válaszoltak, hogy megalakították az Eurázsiai Vámuniót, amelybe Oroszországon kívül Fehéroroszország és Kazahsztán lépett be (majd évekkel később Örményország).

Tudták azonban, hogy ennek a szervezetnek gazdaságilag csak akkor van valódi értelme, ha Ukrajna is csatlakozik. És bár kezdetben inkább csak az együttműködés gazdasági oldaláról beszéltek, a kapcsolatok újbóli romlásával a politikai vonal is előtérbe került.

2012-ben aztán Putyin visszavette az elnöki posztot.

Barbasin szerint ez újabb fordulópontot jelentett, innentől kezdve nem nagyon volt szó az EU és Oroszország együttműködéséről.

Putyin egyfajta „konzervatív forradalmat” kezdett, a „hagyományos értékeket” kezdte el hirdetni a „nyugati liberalizmussal” szemben (ezzel hamar követőkre is talált más országokban). Ekkorra

az Oroszországnak semmi köze az Európai Unióhoz, teljesen különbözik tőle elv vált elsődlegessé.

Oroszország elkezdett a Kelet, elsősorban Kína felé fordulni gazdaságilag, de ez nem hozott túl sok sikert.

A Krím megszállása, majd a kelet-ukrajnai szakadárok támogatása pedig

mélypontra juttatta a kapcsolatokat.

Ezek után az EU szankciókat vezetett be Oroszországgal szemben. Ezek Barbasin szerint igenis gondot jelentenek: egyrészt Putyin ezzel sújtott szövetségesei nem tudnak szabadon utazni, és vagyonukhoz sem férhetnek hozzá, másrészt a gazdasági bizonyos területein is nehézséget okoznak. Az orosz „keleti nyitás” ellenére ugyanis a külkereskedelem 42%-a az EU-val zajlik, ráadásul a csökkenés egy része az olajárak eséséből fakad.

Ugyanakkor gazdasági okokból az Unión belül többen is ellenzik a szankciókat – az oroszok ezt próbálják is kihasználni, és persze erősen támogatnak is olyan politikai erőket, akik szintén szankcióellenesek, mint például a német szélsőjobboldali-populista AfD, de minden más erővel is igyekszik megosztani az EU-t.

Ezért is támogatják az unióellenes erőket, túl sok sikert azonban (a brexitet leszámítva, amelyet az álhíripar teljes erővel támogatott) nem tudott eléri: Le Pen nem nyerte meg a választást, sőt, Emmanuel Macron személyében Putyin komoly ellenfélre talált, a holland szélsőjobb nem lett valódi tényező, és ez nem várható az AfD-tól sem.

Maradna a magyar és a lengyel kormánypárt, de Barbasin szerint

az orosz vezetést valójában nem érdeklik a kis európai országok,

mert nem tekintik őket elég erősnek ahhoz, hogy a döntéshozatalt befolyásolják.

Ezért is próbálkoztak Amerikában, arra gondolva, hogy ha az USÁ-val sikerül jó viszonyt kialakítani, akkor ez Európával is könnyebben fog menni. Ezért is tettek mindent, amit tudtak Trump győzelméért, de az utóbbi időben úgy tűnik: nemhogy javul a viszony, hanem egyre jobban romlik.

Így mégis arra van nagyobb esély, hogy az EU-val sikerül „békét” kötni. Ennek jele lehet, hogy Putyin felvetette: elfogadná békefenntartók jelenlétét Kelet-Ukrajnában.