Orbán keleties kapitalizmusa távolról sincs bukásra ítélve

0
943

1976-ban a brit népesség alsó fele az ország vagyonának 12%-át birtokolta, 2003-ra ugyanez az arány 1%-ra csökkent. Ma a felső tíz százaléknál koncentrálódó vagyon az alsó tíz százalékának a százszorosa. A hazai vagyoni egyenlőtlenség ezzel szemben – noha erősödik – még mindig a fejlett államok átlaga alatt van. Magyarországon három tényező: a vagyoni egyenlőtlenség, a szegénység (az alacsony medián jövedelem) és az alacsony társadalmi mobilitás kombinációja az, ami aggasztó.

Férfiasan (konzervatívként) meg kell vallani azonban, hogy könnyen lehet, hogy a mai alacsony képzettségű rétegeket, a társadalmi kirekesztés áldozatait és/vagy a tartósan versenyképtelen munkavállalókat a globális gazdasági és technológiai változások egyszerűen leírják a jövőben, a társadalmaknak nem érdemes beléjük fektetni (oktatni, magas színvonalú egészségügyi és szociális ellátásba részesíteni őket); a sorsuk a közmunka és/vagy a remélhetőleg majd folyamatosan növekvő feltétel nélküli alapjövedelem lesz. Ez a borús szcenárió semmivel sem kevésbé valószínű, mint egy sokkal optimistább piacpárti nézet. Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy tudja, melyikre van nagyobb esély.

Ilyen körülmények között Orbán keleties, autoriter, elitista kapitalizmusa (a tőke erőszakos reallokációja) se strukturálisan, se politikailag nem tudható le akként, hogy bukásra van ítélve. A tőke hasznosulása (termelékenysége) a Nyugaton csak lassan nő (az utóbbi tíz évben egyenesen drámai lassúsággal, ha egyáltalán), a nyugati gazdaságok erejét a tőke és a technológia még mindig lényegesen magasabb – emellett egyre kevesebb kézben való – koncentrációja okozza, de mind a termelékenységben, mind a tőkekoncentrációban csökken Magyarország hátránya és perspektivikusan (a hazai digitalizáció és robotizáció erősödésével, azaz olyan változásokkal, amelyek nem annyira kötődnek helyi kulturális kompetenciákhoz vagy készségekhez, hanem ezeket inkább felülírják) ez a hátrány jó eséllyel tovább csökkenthető. Azaz Magyarország a reálgazdaságban a legtöbb szempontból felzárkózik.

A magyar gazdaság hanyatlásával kapcsolatos téves (ellenzéki, szakmai) várakozásokat az okozza (amiben én is visszatérően osztozom), hogy egyrészt túl sokat feltételeznek az oligarchikus, felfelé záruló piacokon folyó hatékonysági versenyről – valójában a bürokratikus nagyvállalatok piaci viselkedésének leírása sokkal bonyolultabb modellt kívánna, mint a versenyé, olyat, amelyik éppenséggel számításba vesz még legalább két dolgot: nevezetesen a korrupcióhoz és a versenyromboláshoz fűződő érdeküket, illetve az innovatív erejüknek és folyamatos fejlődésüknek a depriorizált, gyenge voltát -, másrészt (e téves várakozások) nem számolnak éppen a komplex piaci szemlélet maradékából következő globális kiegyenlítő hatással, ami erősíti a szegényebb, de nyitott gazdaságok felzárkózását.

A magyar gazdaság eleve erős, az Orbán-rezsimben tovább erősödő nyugati integrációja és gyenge, de dinamizálódó nyitása keleti (kínai) irányban csaknem kiküszöbölhetetlenné teszi előbb a vásárlóerőn értelmezett egy főre jutó GDP, majd – valamennyire is hatékony állam esetén – a lassú társadalmi és életszínvonalbeli felzárkózást a Nyugathoz. A piaci forráskihelyezés komplex logikája Magyarországot mindig preferálni fogja, amíg Európa gazdaságát jegyezni fogja a világ. Utána meg más miatt.

Még ha a NER – éppen az intézményi gyatraságával – óriási veszteségeket okoz is a magyar társadalomnak az üzemi hatékonyság értelmében, nem tud annyit rombolni, hogy a magyar gazdaságot stratégiai mértékben tönkre tehesse. Ugyan lemaradunk a térségbeli posztkommunista államoktól, de ezt egy jelentős, ráadásul a tudás centralizált redisztribúciójával fenyegető paradigmaváltás könnyen átírhatja, gondolok itt a digitalizáció párhuzamosan centralizáló kulturális, gazdasági és politikai hatásaira, ami az ezekkel járó társadalmi költségek féken tartása mellett átértelmezheti a társadalmi hatékonyságra vonatkozó mai elképzeléseket. Félreértés ne essék, a digitalizáció nem demokratikus, a tudás nem demokratikus, a forrásgazdálkodás nem demokratikus – de ha így van, ugyan milyen illúziónk fűződhet a politikai demokráciához? Még a végén kiderülhet, hogy a NER koncentráltan megelőlegezi azt, ami az újabb technológiai forradalom és a populáris indulatok dinamikájával a Nyugatra is vár – kontroll, szemfényvesztés és a tahóság áradása -, ezért a velejéig futurista rendszer.

A kormány leginkább egy ilyen paradigmaváltásban reménykedik, de a reményen túl a gazdasági kormányzás ma sem nevezhető irracionálisnak. Években és emberi életekben mérve persze nem tesz mindenkinek jót, de stratégiai értelemben argumentálható. Ez lehet jó hír az országnak, de mindenképpen rossz az ellenzéknek, mert bármilyen veszélyeket vagy kifejtetlen gondolatokat rejtsen az orbáni stratégia, még mindig jobban lehet viszonyulni hozzá, mint az ellenzék bármelyik gondolatához, amelyek – hát, egyszerűen nincsenek. A helyzet mindenesetre a keveseknek, így nekem, alkalmat ad a folyamatos reflexióra akkor is, ha nem szeretjük.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .