Orbán Viktor bukása nemcsak a magyar politikai rendszer átrendeződését jelzi, hanem sokak szerint annak a populista hullámnak is repedést okozhat, amely az elmúlt évtizedben Európától az Egyesült Államokig formálta a politikát. A kérdés egyre élesebb: Magyarország után Donald Trump is hasonló sorsra juthat?
Donald Tusk lengyel miniszterelnök elsőként gratulált Magyar Péternek, Magyarország újonnan megválasztott miniszterelnökének, amiért leváltotta a hosszú ideje hatalmon lévő populista vezetőt, Orbán Viktort (ellenfelei által gyakran Viktátornak nevezve). A szokásos diplomáciai jókívánságok után Tusk üzenetét két, kevesek számára ismerős magyar szóval zárta:
„Ruszkik haza” – vagyis: az oroszok menjenek haza.
Magyarország értéke Moszkva számára elsősorban EU- és NATO-tagságában rejlett: ezek révén hozzáfért olyan információkhoz, amelyeket orosz érdekek mentén továbbíthatott. Orbán több, Oroszország által ellenzett uniós döntést is akadályozott, például vétózta a 105 milliárd dolláros, Ukrajnának szánt EU-hitelt, amely az időközben Donald Trump által leállított amerikai támogatást lett volna hivatott pótolni. A hitelnyújtás most megvalósulhat.
Orbán 16 éves uralma jelentős károkat hagyott maga után: az igazságszolgáltatás politikai befolyás alatt áll, a kormányzat kleptokratikus módon működött, a média 80 százaléka Orbán holdudvarához került, és a választási rendszer is a Fidesz érdekei szerint át lett szabva.
A populista, autoriter törekvéseket mutató rendszerek számára az ilyen fordulat mindig fenyegető: a hatalom elvesztése könnyen „fertőző példává” válhat.
Nem véletlen, hogy a populisták világszerte nyugtalanul figyelik a magyar eseményeket. Amikor Orbán hatalomra került, Trump még ingatlanfejlesztőként dolgozott, Giorgia Meloni Olaszországban szélsőjobboldali pártaparatcsik volt, Marine Le Pen és Nigel Farage pedig radikálisabb vizeken mozogtak, míg Németországban Alice Weidel pénzügyi tanácsadóként tevékenykedett.
A magyar választás előtti napokban mindannyian támogató nyilatkozatokat tettek Orbán mellett, ám most feltűnően csendben vannak. Ez a csend sokak szerint olyan, mint amikor a szülők meghalnak: hirtelen rájössz, te kerülhetsz a frontvonalba.
Orbán hátránya a kampány finisében már nyilvánvaló volt, ezért minden lehetséges külső támogatást mozgósítottak. Donald Trump hat hónapon belül ötödször is kiállt mellette, üzenetében azt írva: „VÉGIG MELLETTE VAGYOK”. Alelnökjelöltje, JD Vance személyesen jelent meg, és az iszlámábádi „béketárgyalásokon” nyújtott teljesítményéhez hasonlóan sikertelennek bizonyult.
Szokatlanul nagy nemzetközi figyelem irányult egy kilencmilliós ország választására, különösen ahhoz képest, hogy a világmédia alig reagált arra, amikor Orbán szlovák szövetségesét, Robert Ficót újra hatalomba juttatták. A mostani magyar választás viszont címlapokra került szerte a világon.
A különbség oka: sokan Orbán bukását a populista stratégia komoly vereségeként értelmezik – talán előjelként is.
A populista táborban nő a szorongás: Trump kiszámíthatatlan viselkedése, az Irán elleni háború gazdasági következményei és a novemberi félidős választások közeledte mind erősítik a félelmet, hogy a trend megfordult. Trump környezetében már érzékelhető a pánik, és az aggodalom elért olyan távoli populista előőrsöket is, mint Argentína.
Lehet, hogy mindez téves értelmezés, és csak átmeneti visszaesésről van szó a Nyugaton előretörő populista mozgalmak történetében. Ám a tiltakozási alapú tömegmobilizációk átlagos élettartama 10–15 év; ebbe a mintába az is beleférne, ha a populista kormányok támogatottsága és stabilitása meredeken csökkenne.
Eközben Trump kapkodó próbálkozásai, hogy arcvesztés nélkül hátráljon ki az Irán elleni háborúból, elhúzzák a gazdasági visszaesést, és súlyos recesszióhoz vezethetnek. A választók pedig recesszió idején jellemzően az éppen hatalmon lévő kormányokat büntetik – függetlenül attól, mennyire pontosan látják a válság valódi okait.
