Kevesen tudják, hogy a magyar forradalom sorsáról 1956 őszén nem kizárólag Moszkvában döntöttek. Miközben Budapesten eldőlni látszott a sztálini rendszer jövője, a Kreml vezetői Peking véleményét kérték ki, és a végzetes november 4-i katonai beavatkozás előtt a kínai kommunista vezetés álláspontja is fontos szerepet játszott. Az 1956-os magyar tragédia története így nemcsak a szovjet birodalomról, hanem a felemelkedő Kínáról is szól, amely már ekkor a saját nagyhatalmi játszmáját építette.
Az 1956-os lengyel és magyar válság megrendítette a második világháború után létrejött szovjet blokk alapjait. A Kreml vezetésében korántsem volt egyetértés arról, hogyan kellene kezelni a kialakult helyzetet. A bizonytalan szovjet vezetők ezért szokatlan lépésre szánták el magukat: tanácsért a kommunista világ második legerősebb hatalmához, Kínához fordultak.
Mao Ce-tung két bizalmasát, Liu Sao-csit és Teng Hsziao-pinget küldte Moszkvába. A kínai álláspont kezdetben óvatos volt. Peking azt javasolta, hogy a Szovjetunió politikai eszközökkel rendezze a lengyel és magyar konfliktust, és ne alkalmazzon katonai erőt. A kínai vezetők arra emlékeztettek, hogy a szovjet befolyás amúgy is jelentős mindkét országban, ezért a válságot politikai úton kellene kezelni.
Mao azonban nem csupán ideológiai, hanem nagyon is gyakorlati megfontolások alapján gondolkodott. Attól tartott, hogy ha a szovjet hadsereg egy szocialista országban fegyverrel oldja meg a nézeteltéréseket, az később Kína számára is veszélyes precedenssé válhat. Ugyanakkor felismerte azt is, hogy a Szovjetunió európai problémái mozgásteret teremthetnek Peking számára a kommunista világon belüli hatalmi pozíciójának erősítésére.
A kínai vezetés végül arra a következtetésre jutott, hogy a magyarországi változások túlságosan veszélyes példát mutathatnak a szocialista tábor többi államának. Az elszakadási törekvések sikere nemcsak Moszkva, hanem Peking számára is fenyegetést jelentett volna. Így Kína végül támogatta a szovjet fellépést, amely a magyar forradalom leveréséhez vezetett.
Mao saját országában is ugyanattól félt
A magyar forradalommal kapcsolatos kínai álláspont megértéséhez érdemes Kína belső folyamataira is pillantani. Mao Ce-tung ekkor már szembesült azzal, hogy a kínai értelmiség és a párton belüli reformerek változásokat követelnek.
A híres „Virágozzék száz virág!” kampány kezdetben a nyitottság ígéretét jelentette. Az értelmiségiek kritikákat fogalmazhattak meg, reformjavaslatokat tehettek. Amikor azonban valóban éltek a lehetőséggel, a kommunista vezetés visszavágott. A kampány rövid idő alatt politikai tisztogatássá változott. A megtorlás egyik irányítója éppen az a Teng Hsziao- ping volt, aki két évtizeddel később már Kína modernizálásának fő alakjává vált.
Mao számára tehát a magyar forradalom nem távoli európai esemény volt. Olyan figyelmeztetést látott benne, amely saját rendszerének stabilitását is veszélyeztethette.
A történelmi irónia: Magyarországtól tanult Kína
A történet különös fordulatot vett a hetvenes évek végén. Mao halála után ugyanaz a Teng Hsziao-ping indította el a kínai reformokat, aki korábban a keményvonalas politika egyik végrehajtója volt.
1978 decemberétől Peking fokozatosan megnyitotta gazdaságát a piac előtt. A kínai vezetés tanulmányozta a sikeres ázsiai modelleket, különösen Szingapúrt, és külföldi szakértőket hívott az országba. Ekkor került a figyelem középpontjába a magyar közgazdász, Kornai János munkássága is.
Kornai „A hiány” című alapműve rávilágított a tervgazdaságok strukturális gyengeségeire. Elemzései jelentős hatást gyakoroltak a kínai reformgondolkodásra. A pekingi vezetés azonban nem a nyugati liberális modellt választotta. A piacgazdaság elemeit beépítette a rendszerbe, miközben a politikai hatalmat változatlanul a kommunista párt kezében hagyta.
Az eredmény minden korábbi várakozást felülmúlt. Kína néhány évtized alatt a világgazdaság egyik meghatározó szereplőjévé vált.
A magyar tanulság
A történelem egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben Kína 1956-ban hozzájárult a magyar forradalom leveréséhez, később részben magyar közgazdasági gondolatokból merített saját felemelkedéséhez. A magyar reformkísérletek eredményei korlátozottak maradtak, Kína viszont a piac és az állami kontroll sajátos keverékével világhatalommá nőtte ki magát.
Teng Hsziao-ping kedvenc mondása szerint „nem az a fontos, hogy a macska fehér vagy fekete, hanem az, hogy fogja meg az egeret”. A kínai vezetés ezt pragmatikus államfilozófiává emelte. A kérdés csak az: miközben Kína a huszonegyedik század egyik nyertesévé vált, vajon Magyarország levonta-e a maga történelmi tanulságait abból a korszakból, amikor sorsáról nemcsak Moszkvában, hanem Pekingben is döntöttek.
