Kezdőlap Címkék Populizmus

Címke: populizmus

EU-s kilábalás – Új New Deal VII.

A poszt-populizmus pozitív forgatókönyve és a progresszív erők sikere a pandémia után, azon múlik, hogy születnek-e megfelelő válaszok azokra a kihívásokra, melyeket egyfelől a járvány-krízis hozott előtérbe, másfelől pedig a populista, illetve alt-right politikai erők, azt megelőzően, előkészítették, illetve gyakorolták.

Lényegében és mindent egybevetve Európának, nem is új Marshall-tervre (amint azt Angela Merkel és van der Leyden kezdte emlegetni), hanem új közös New Deal programra van sürgősen szüksége, vagy másképpen fogalmazva a jóléti állam fetámasztására (Nyugaton, ott ahol ez a jobboldali-populista offenzíva hatására részben leépült, vagy elhalványult), illetve létrehozására (Keleten, ahol soha nem működött és máris elkezdték lebontani az illiberális offenzívák) van szükség.

Kis kitérővel állítható, hogy a New Deal, (közgazdászok Great Compression-nak, azaz „nagy kiegyenlítődésnek” is mondják), azokra a kihívásokra jelentett sikeres választ – először Franklin D. Rooseweltnek a nagy gazdasági válság (1929-1933) utáni periódusban két lépcsőben bevezetett, átfogó adó- és szociálpolitikai reformjai nyomán, majd a II.világháború után Harry Truman által megerősített és kiterjesztett politikájáról van szó – melyek éppen a kríziseket követően jelentkeztek, és ezért nagyon is aktuálisak lesznek a pandémia-krízist követően.

Az egyik kihívás a vagyonok és jövedelmek közötti óriási szakadék kitöltése, mely a krízissel még inkább elmélyül, és amely jelenség egész Európára vetítve kelet-nyugat közötti ellentétet is jelent, miközben részben Észak és Dél közötti szakadékot is, azaz komplex jelenség.

Ezt legkevesebb két-három intézkedéssel lehetne lényegesen csökkenteni, azaz a jóléti intézmények alapját ezáltal lehetne megerősíteni, illetve megteremteni.

A klasszikus New Deal politika alapját is a progresszív (a gazdagokat és magas jövedelműeket fokozottan megsarcoló szabályozás) adózás és a társadalombiztosítás kiterjesztése, beleértve a lakhatáshoz való jog bevezetését és gyakorlatba ültetését is, teremtette meg.

Ennek lehetne része az általam (amint II. bejegyzésemben írtam) már említett EU-s garantált alapjövedelem bevezetése, de csakis a közös adó, pénzügyi- és szociálpolitikák EU-s szintű elfogadása alapján. Ti. az európai szolidaritás és valós integráció alapját a jóléti állam intézményeinek a működése és nem, valamiféle nem létező nemzeti és etnikai alapon elképzelt harmónia és integráció, jelenthetné!

A jóléti állam rehabilitációja és Kelet-európai kiépítésének akadályai politikaiak, nem gazdasági alapjai vannak, még akkor sem, ha a gazdaságnak támogatásra van reális igénye, rezilienciára (V. bejegzésem) van szüksége. Kezdem

a negatív előjelekkel és azt mondom, hogy egyfelől az alt-right típusú, illiberalizmus, a jelenleg jellemző populizmus általános és különösen a nacionalizmusokkal összekapcsolt változatai akadályozzák az európai integrációt.

Másfelől ezt a geopolitikai politikák erősítik föl szerte Európában, az USA, Oroszország, Kína és Nagy-Britannia illiberális vezetőinek erős befolyása. És tudok mondani három biztató körülményt is. Először is az illiberális-populista politikai pártok és vezérek – Nagy-Britannia távozását követően, lényegében csak Magyarországon vezetnek kormányt (Lengyelország csak részben sorolható ide) – Európában mindenfele ellenzékben vannak és bár pillanatnyilag befolyásosak, mégiscsak kisebbségben vannak. Sőt, másodszorra, a járvány-krízis őket, az illiberális, alternatív tényeken és poszt-igazságokon, a szakértelem marginalizálásán alapuló, a jóléti állam leépítését követelő politikákat gyengíti (lásd IV.  bejegyzésem). Harmadszorra egy viszonylag zökkenőmentes – technikailag könnyen kivihető – intézkedés, melyet a krízis alatti parlamentek online működése gyakorlatilag is megvalósított/működtetett, a levél- és online szavazás általánossá tétele nagyban támogatná ma, a progresszív erőket, szerte Európában.

Populizmus kontra szakértelem V.

A járvány kiélezi, radikalizálja, az eddig el nem döntött politikai/ideológiai vitákat, sőt olyan kérdéseket vet föl, melyek eddig szőnyeg alá söpörve lappangtak.

A populista/konzervatív/alt right oldal (és whisful thinking „szakértői”, az alternatív tények bajnokai) a “konzervatív forradalom” kiteljesedését, diktatúrák kiépítését, nemzeti elszigetelődést (EU-ellenesség, Brexit-pártiság, „America, Russia, Turkey… First”- nacionalisták, stb.) remélnek a poszt-pandemikus korszaktól.

A progresszívak pedig a populizmus végét remélik, racionálisabb, szakértelemre épülő, környezettudatosabb, és demokratikusabb, stb., közpolitikákat és szolidaritást.

A harc országonként/régiónként más-más állást mutat, de minden esetre változni látszik, a vírus és az ellene való küzdelem ritmusára, annak dinamikája szerint. Az ütközet epikus, hosszú ideje működő folyamatok és kudarcok, eredmények tarkította történelmi előzmények mellett régóta folyik, csakhogy most először, a rendkívüli helyzet hosszát, nem a politikusok és többé-kevésbé önkényes döntéseik határozzák meg, de nem ők jelölik ki sem ritmusát, sem mélységét, stb.

A politikus sajátos helyzetben van, mert békeidőben maga választ káoszt, melyet azután renddé varázsol, rendkívüli helyzetben, mint amilyen a mostani is, a káosz nem választás kérdése: a pandémiát a vírus okozza, és olyan adott helyzetet teremt, melytől elvonatkoztatni nem lehet, még a szuverénnek sem.

Más szavakkal, ha a politikus (a populista mindenekelőtt) maga választott ezidáig „ellenséget” (rendszerint külsőt, hiszen azzal kapcsolatban lehetett könnyedén gyűlöletet kelteni, ignoráns tömegekben), akkor

most az ellenség valós és önjáró.

Meg lehet próbálni elhessegetni – első körben ezt tette Trump és Orbán, Johnson és Bolsonaro, stb. is, mint tapasztalható kevés sikerrel (Jair Bolsonaro és Boris Johnson is fertőzött, mások sem érzik túl jól magukat), úgy tenni, mintha nem is létezne a járvány (Putyin még tartja magát, legjobb tanítványával a fehérorosz diktátorral együtt), de ez egészen biztosan csak tetézi a bajt.

A poszt-pandémia korszakról kevés látható előre, mert egyfelől minden változás annak függvénye, hogy milyen mély és mennyire elhúzódó lesz a válság – nemcsak a közegészségügyi, hanem a gazdasági is –, másfelől pedig a fent jellemzett erők közötti harc kimenetele dönti el, hogy mi következik.

A helyzet, amit biopolitikai fordulatként jellemeztem (I.), a pandémia kimenetele, erősen kapcsolódik a szakértelemhez, az orvosok, egészségügyiek, és virológusok, kutatók és fejlesztők, de például a kommunikációs- és médiaszakértők is, stb., teljesítményéhez.

Ezért

a szakértelem a progresszív politikát támogatja.

Teszi ezt spontánul, anélkül, hogy ideje lenne ezt a maga során értelmeznie, vagy politikai kommunikációs panelekbe kényszerítené: ha a járvány ellen küzdőknek tapsolunk, a progresszív erőket erősítjük, az válik népszerűbbé és hitelesebbé és a populista erők hitelvesztését eredményezi. A civil társadalom és cívis tudat szakértelemre épül – nem tehet másként, hiszen itt a hatékonyság és a moralitás a legfőbb cél – és ezért hozzájárul a szakértelem hitelének és befolyásának visszaszerzéséhez (a populisták fő ellenségként a szakértőket tekintették – az alternatív tények és poszt-igazságok, csak a babonás tudatlanság és vallásos bigotizmus talaján él és virul).

A helyzet éleződik és politikai kríziseket előz majd elő, Tom Nichols (The Death of Expertise…, 2017.) pár éve írta, hogy

a szakértelem marginalizálásának felszámolását, akárcsak az egész populista politikai struktúra bukását csak egy „most előre előre nem látott katasztrófa fogja okozni”, hát a „katasztrófa” (szerencsére még nem valós háború), de egyfelől egészségügyi, másfelől gazdasági már itt van.

Helyzet van tehát, amit a progresszív erőknek kell(ene) kihasználni, a szakértők segítésével, és utána, azok segítségével (lehet, hogy az orvosok/egészségügyiek harca a járvány ellen, elhozza a szakértelem általános habitusának, hitelének és presztízsének visszaszerzését? – ha igen, akkor többszörösen hálásak lehetünk nekik).

Valószínű, hogy nem a civilizáció végéhez, csupán a poszt-populista politikai „stílus” bukásának küszöbéhez jutottunk el.

Ez minden valószínűség szerint (történelmi léptékkel mérve, egészen biztosan) rövid időn belül kiderül: igyekezzünk a jó oldalra állni!

Tusk: populisták, manipulátorok

Donald Tusk lett az Európai Néppárt elnöke. Beszédében név említése nélkül egyértelmű harcot hirdetett a populistákkal szemben. A Fidesz nem volt jelen a kongresszuson felfüggesztése miatt.

Egyedüli jelöltként nagy fölénnyel választották meg az Európai Néppárt új elnökévé a lengyel Donald Tuskot, aki eddig az EU állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanácsot vezette.

Tusk nagy részt elődjéhez, a francia Joseph Daulhoz intézte köszönőbeszédét. A közelmúltig sokan úgy gondoltuk, hogy a modernitás növekedésével az olyan igények, mint a biztonság és az identitás, elveszítik jelentőségüket. És ennek következtében az állam és a közhatalom szerepe és feladatai is megváltoznak, de a valóság egészen más – kezdte beszédét Tusk, amelyet az MTI erősen megcsonkítva ismertetett.

Akik meglovagolják a félelmet

Manapság, még inkább, mint a múltban, a félelem játssza a legnagyobb szerepet a politikában, a legtöbb embert még mindig inkább biztonsága érdekli, mint bármi más. Például olyan pillanatokban, mint a migrációs válság és a terrorizmus új hulláma, a félelem dominál más társadalmi érzelmek felett – mondta Tusk.

Az EPP új vezetője ezután a nehéz helyzetekben hallható szóhasználatról beszélt azok részéről, akik meg akarják lovagolni a félelmeket. „Adj nekünk biztonságot” – erről hallottunk már az elmúlt években Európában, és aki ezt a felhívást a legjobban tudja megválaszolni, megkapja a nyilvánosság támogatását. Az emberek biztosak akarnak lenni abban, hogy a hatalmon lévők nem hagyják el őket, hogy nem fordítanak nekik hátat. Ha egyedül maradnak, elkezdik keresni azokat, akik gondoskodást és figyelmet kínálnak problémáikra „Nézz ránk” – látszólag azt mondják – „itt vagyunk”. Más szavakkal:

azok, akik a megfelelő akkordot, a méltóság húrját találják meg, megkapják az emberek szavazatait

– szögezte le Tusk.

Mint mindig, az embereknek szükségük van rendre, harmóniára és a körülöttük lévő világ megértésére. Ezért kell mindannyiunknak mélyen gyökereznie hagyományainkban, az érthető kulturális kódexekben, és olyan helyekben, amelyeket sajátunknak nevezünk, és amelyek valahogy megkülönböztetik a többieket.

A rend és a liberális demokrácia nem egymást kizáró

Tusk arról beszélt, nem véletlen, hogy az egyik legfontosabb kereszténydemokrata gondolkodási iskola az úgynevezett Ordoliberalizmus volt, amely a szabadság, a rend és a hagyomány nehéz, de lehetséges szintézisét építette fel.

„Semmi esetre sem adhatjuk át a biztonság és a rend szféráját a politikai populistáknak, manipulátoroknak és autokratáknak, akik arra késztetik az embereket, hogy azt gondolják, a szabadság nem összeegyeztethető a biztonsággal”.

A határok és területünk védelme nem összeegyeztethető a liberális demokráciával és a hatékony kormányzás és a jogállamiság között – szögezte le Donald Tusk.

Ezt a vitát mielőbb le kell zárni

Szerinte ez az EPP-n belüli belső viták lényege. Szeretné, ha a párt a lehető leggyorsabban véget vetne egy nyilvánvaló jelenségnek.

„Nem fogjuk feláldozni az olyan értékeket, mint a polgári szabadságjogok, a jogállamiság és a tisztesség a közéletben a biztonság és a rend oltárán, mondván erre egyszerűen nincs szükség. Mert nem zárják ki egymást. Aki nem tudja elfogadni ezt, az de facto kívül került a családon”

– tette egyértelművé álláspontját.

Rutin kontra újbeszéd

Az egyik legnagyobb fenyegetés a rutinunk, az „újbeszéd”, az érzelmek és az unalmasság – mondta Tusk, felidézve Bono, az U2 vezetőjének neki mondott szavait. Szerinte veszíteni fognak, ha narratívájuk nem olyan melodramatikus, mint a populistáké, mert a politikában a benyomások néha fontosabbak, mint a tények. A menekültválságról szólva azt fejtegette, hogy milyen sokan mennyit dolgoztak azon, hogy visszaszorítsák a Törökország felől érkezők hullámát. Amelynek köszönhetően a menekültek beáramlása több, mint 90 százalékkal csökkent.

Valaki más gondoskodott a benyomásokról, meg kell állítanunk ezt

– mondta ismételten név említése nélkül az EEP elnöke.

Tusk más oldalról is megvilágította, mit gondol. Mint fogalmazott, politikai harcban

az igazság és a tisztesség nem lehet tehetetlen a hamis hírekkel, a manipulációval és a gyűlölettel szemben. 

Hisz önmagában és érveinek hatalmában. Néha nagyon unalmasak vagyunk kommunikációnkban, ugye? De nem kell annak lenni – mondta.

Populizmus kontra népszerűség

Idézte Ferenc pápát, akit néhány héttel ezelőtt meglátogatott. A pápa megkérdezte, tudnánk-e különbséget tenni a populismo és a popolarismo között. Ez alapján Tusk arra szólította fel az EPP-t, hogy álljanak együtt ezen a legfontosabb politikai csatatéren,

az egyik oldalon a felelőtlen populizmus pártjai, a másik oldalon a felelősségteljes népszerűség pártjai.

Donald Tuskot a zágrábi kongresszuson 491 igen, 37 nem és 12 érvénytelen szavazat mellett választották meg. A kétnapos kongresszusnak több mint 40 országból 2000 résztvevője van. Az eseményre több miniszterelnök és államfő is érkezett, többek között Angela Merkel német kancellár és Ursula von der Leyen, az Európai Bbizottság következő elnöke.

Tíz alelnököt is választani fognak ezután, amelyre 12 jelölés érkezett. Magyar nem lesz köztük, hogyan a Fidesz jelen sincs a kongresszuson, mert márciusban felfüggesztette tagságát az EPP (a KDNP-ét nem, amelynek küldöttei ott is vannak Zágrábban). Ennek nyomán a Fidesz semmilyen pártbeli posztra se jelölhet embert.

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Elhagyni az etika, a morális és ugyanakkor racionális cselekvést, különösen az ilyen politikai cselekvés területét és eljutni a szenvedélyek beláthatatlan és kiszámíthatatlan területére, sőt másokat is elvezetni oda, a legnagyobb árulás. Árulás még akkor is, ha sokféleképpen igyekeznek legitimálni – manapság, vagy inkább ismételten, leginkább a nemzeti hübrisszel és elfogultsággal ismétlik mantráikat, arról, hogy a szenvedélyek a nacionalista érzelmek, a gyűlölet és kirekesztés világába belépni félnünk nem kell, jó lesz.
És valóban, az elvteleneknek, rövid távon, jó, a carpe diem parancsa működni látszik, csakhogy a valóság – nem az alternatív tények és posztigazságok tükrében keletkező szimulákrum – fölülírja a pillanatot, a szenvedélyek felkorbácsolása a történelmi falig, a teljes csődig vezet. És közben a legitim érdekek vesztődnek el. A populizmus mai formái éppen errefelé, a szenvedélyek, sőt gyilkos indulatok és irracionális (illiberális, nem sokan jelzik, de a kifejezés, ahogyan az a “tusványosi handabandában” megjelenik t.k. az irracionális, a vezér benyomásai, szenvedélyei (lásd fociköztársaság), azaz kénye-kedve szerinti, önkényuralmát jelöli, akkor is, ha “keresztény szabadságként” /sic!/ köszön vissza a napokban) ötletek és személyes elvárások területére vezet.

Ezt viszont sem a korszellem, sem önmagában a populista módon újra meghatározott “nép”, de még a zsarnoki hajlamú vezér sem tudja átvinni, ehhez a különalkukat kötő, pénz-, valamint hatalomsóvár értelmiségre (ellenelit) is szükség van, mint kommunikátorokra, influenszerekre, rezonátorokra. Ezt pedig a lakájértelmiségi és hasonlóan behódolt médiamunkások oldaláról – régi, de elterjedt kifejezéssel – “az írástudók árulásának” lehet és kell nevezni.

Az egész felvilágosult hagyomány azon az alapvetésen épül, ami az állam dolgainak szabályozását és működtetését, azaz a politikai cselekvést illeti, hogy Montesquieuvel fogalmazva megőrizzük a “törvények szellemét”, azaz gátat vessünk a zsarnokságnak, a hatalommal való visszaélésnek. És sem ő, sem az őt követő generációk nem találnak más, erősebb és hatékonyabb, valamint elfogadhatóbb talapzatot a törvényhozásra, az állam, a köztársaság dolgainak intézésére, mint az erényt, ami erkölcsös, kiszámítható és az érdekeknek megfelelő cselekvést jelent (mondjuk így konyhanyelven). És érdemes itt egy rövid kitérőt tenni, mielőtt a politikafilozófiai szcénáról visszatérnék a politikai rögvalósághoz.
Kevés vita folyt arról – mert kétezertízben ennek még nem is volt igazán konjunktúrája, vagy ignoranciából, vagy nem is tudom miért – arról, hogy Orbán az illiberális állam építését nem 2014-ben, annak tusnádi bejelentésével kezdte. Hanem akkor, amikor egy tollvonással, akarom mondani egy alkotmányt helyettesítő (azután hetente módosítható) alaptörvénnyel,  kihagyják a köztársaság jelzőt Magyarország államformájából. Mert –

meglehet kevesen vették/veszik komolyan – de a köztársasági államforma nemcsak általában demokráciát jelent, hanem azt, amit a Nyugat-európai hagyományban liberális demokráciának neveznek és ami az AEÁ esetében szó szerint is republikánus hagyományt jelent!

A ma éppen bukdácsoló, a populista politika széljárásának kitett köztársasági eszme amerikai változata, a demokrácia működésének sajátos formáját jelenti, amelyben a bonyolult dolgokat nem közvetlenül a nép, hanem felkészült és jól informált polgárok által fölhatalmazott (bizonyos értelemben szakértői) csoportok hozzák meg. A képviseleti demokrácia amerikai formája – a köztársasági berendezkedés – szerves és elidegeníthetetlen része a fékek és ellensúlyok intézményes rendszere is (amit Trump, mint „mély államot” emleget (kistestvére a nálunk divatos „párhuzamos állam”), és kiiktatni kíván, egyelőre, és szerencsére, nem túl sok sikerrel). Szóval Orbán már a második miniszterelnöki mandátuma elején megszünteti a magyar köztársaságot és világosan jelzi, hogy minden olyan tényezőt – beleértve mindenféle, de akár csekély –, autonómiával rendelkező intézményt, mely a maga helyén ellensúlyt képezhet hatalmához, be fog darálni, ki fog golyózni, einstandol, egyszerűen megszáll, vagy megszüntet. És ezt teszi a határon túli magyarok minden szervezetével, pártjával és befolyásolható/kisajátítható, kolonizálható intézményével is. Szóval Magyarországon már kétezertíztől illiberális államépítés folyik, mégpedig a köztársasági eszme romjain, és ebben – amint a vezér mondja – „bármi megtörténhet”.

Következésképpen a majdani orbántalanítás első, de összetett lépése, a köztársaság visszaállítása kell, hogy legyen.

Aki nem óhajtja/bírja követni akár ki is ugorhatja a fenti eszmefuttatást, de hasznosnak gondoltam, mielőtt tulajdonképpeni témámra térnék, ami viszont nagyon rövid lesz. Azt mondja az illiberális Magyarország miniszterelnök-helyettese (a valóságban egy közepesnél is gyengébben performáló kis operettszereplő, hiszen csupán marginális kérdésekben, amilyen a hatumák helyzete, a vezér megítélésében, szilikatalinnal, kövérlászló and Co. mellett, henceghet) a tusnádi dzsemborin, hogy márpedig a magyar kormány (Orbán nevesen) anyagilag támogatja az „utódállomokbeli” magyar pártokat. S ha ez netán nem tetszik az utódállamoknak, hát „csókoltatja” őket és punktum. Viszont a dolog ennyivel el nem intézhető, mert egyfelől a lekezelő gesztus a környező államok felé, nem marad következmények nélkül, még akkor sem, ha az uborkaszezonban és fenyegető kormányválságban nálunk még nem robbant. Nem csak a lesajnáló „csókoltatás” (angol nevén a jó öreg f*ck up, olyan mint nálunk Florin Iordache parlamentben fölmutatott középső ujja) a gond, hanem a fennhéjázó anakronizmus, az utódállamozás is, hiszen száz év után nincs a régióban még egy olyan állam, mely magát utódállamnak tekintené/érezné, ha ugyan Magyarország ilyen és nem csak Semjén fővadász víziójában az. Egyszóval a “csókoltatás” még NER nemzetstratégiának is vékony, hát még valós diplomáciának, mely a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének javulását elősegíthetné.
Problémás a külföldről érkező párttámogatás azért is, mert egyszerűen illegális, törvény tiltja, és bármikor kopoghat a nagyarcú politikus barátainál – egyelőre a félig behódolt MPP és az alig lélegző EMNP érintett a Fidesz fiókpártok közül, a fő FfP ugyanis kajánul mondhatja, hogy kulturális-kisebbségi szervezet és nem párt, de hát ez is csak eufemizmus – az ügyészség és az adóhivatal, és akkor?
Mert

az kizárható, hogy a magyarországi fővadász megvédje őket, meg nehéz is törvénytelen cselekményekben pert nyerni, ja, magyarellenességet kiáltani, populista és demagóg szövegeket puffogtatni azt (még) lehet.

Az érintettek hallgatásából úgy tűnik, hogy már az az alapvető immunreakció is hiányzik az itteni politikai osztályból, amivel nemrég még meg lehetett említeni – persze minden következmény reménye nélkül –, hogy

bocs, kedves „anyaországi politikusok”, de ti hazautaztok a kiadós öblögetést követően, a következményeket meg nekünk kell vállalni.

Ma már csend van, illetve Markó Béla, valamilyen régebbi beidegződés (vagy politikai kommunikációs munkamegosztás?) folytán szőrmentén bírálja a „mellészólásért” (sic!) Semjént, csak úgy szordínóban, de pontra nem teszi a nagyarcú és pökhendi „mellészólót”.
Egyszóval most az van, hogy mindenki le van itt sajnálva, akarom mondani csókoltatva van, és aztán azonmód kitört a szabadság, már akarom mondani a nyári munkaszünet. De, hogy egy menő rigmust tegyek a végére: „Winter is coming” („Jön a tél”), és a szénánk egyáltalán nem áll jól, ára lesz a pökhendi, lekezelő gesztusnak. Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, még egy darabig. De egyszer számot kell vetni azzal is, hogy ők és itteni fullajtárjaik, a mai rommagyar politikai mainstream mit tett, hova vezette az egyre fogyatkozó közösséget. És akkor a csókoltatás valami egyébre változik: nagy ára lesz a populista, alt right-os elhajlásnak, kemény és egyszeri, mert nehéz, ha nem lehetetlen, visszautat találni a – politikában különösen fontos – polgári erényekhez.

Kilábalás II – Az emberi élet visszahelyezése a társadalom fókuszába

A magyar nem polgári társadalom, a nagyobb részét nem lehet modernizációs és/vagy elvont célokkal megnyerni a mai bűnözők leváltásának, ezért én nem tartom alkalmasnak az ellenzék mai öt pontját sem, ahogy mondani szokás, a Körúton és a nagyobb vidéki belvárosokon túli mozgósításra.

Amíg a modernizáció nem fordítódik le a többség nyelvére apró lépésekben (kvázi konzervatívan, az adott kontextusban érthetően), addig nem szervesülhet. Az öt pontot ihlető élményen – a “rabszolgatörvényen” – túl a többi pont (kevesebb rendőri túlórát; független bíróságokat; Európai Ügyészséget; független közmédiát) csak a vájt fülűeket hozhatja izgalomba, azok közül se mindet. Szerintem elhibázott a lista. A “rabszolgatörvény” szakszervezeti lefordíthatósága és akcióképessége is korlátozott. Ezek után csak a szenvedélyek maradnak, amelyek valameddig kitartanak, de mivel nincsenek (nem voltak) szépen, türelmesen felépítve, kevés az esély a tartós, országos fenntarthatóságukra. Szrgya Popovics egyelőre nem találná ideálisnak az ellenzék valóságértelmezését.

Én ezek helyett olyan pontokat javasolnék, amelyek sokkal köznapibbak és szerethetőbbek – a cél ugyanis a humánum visszahelyezése a napi élet középpontjába (vagy inkább odahelyezése, ahol Magyarországon sose volt). Ehhez az emberi kapcsolatok helyreállítása és erősítése érdekében emberi nyelven, emberi célokat kell kitűzni a rendszerváltás támogatói elé, miközben a vezető aktorok persze foglalkozzanak az alkotmányos, gazdasági és egyéb vonatkozásokkal. A populizmusból meg kell őrizni azt, ami a mikrovilágokban erősíti az autentikus élet reményét, és legalább annyira használni kell, amennyire a bonyolultabb, absztraktabb célokat meg tudja szelídíteni, sőt adott esetben értelmezni tudja.

Ilyen emberi pontok lehetnek (hevenyészve): a legutóbb Csehországban törvényre emelt intézkedés importja, hogy a nap végi, megsemmisítendő, de még ehető ételmaradékot minden élelmiszerláncnak (vagy tőlük egy közösségi szolgáltatónak) kötelessége elosztópontokra szállítani és meghatározott adagokban és/vagy összetételben ingyen a rászorulók rendelkezésére bocsátani. Vissza kell állítani a művelődési házak rendszerét, meg kell erősíteni a közkönyvtárakat. Átfogóan ingyenessé kell tenni az iskolai közétkeztetést és a tankönyvellátást. Minden községben ingyenes internetszolgáltatást kell biztosítani közintézményekben vagy e-pontokon. A köz- és szociális munkát ki kell terjeszteni a nyugdíjasok és egyedülállók közösségi programokba való bevonására vagy a velük való otthoni kapcsolattartásra. Több közparkot, játszóteret és csak gyalogosoknak fenntartott közterületet kell kialakítani, erősíteni kell és rendszerbe kell szervezni a közösségi közlekedést. A rendőrség állományának egy részét önkormányzati fennhatóság alá kell vonni. A közszolgáltatási és államigazgatási ügyfélpontok minőségét radikálisan javítani kell. A tanárok fizetését meg kell duplázni, a közoktatást modernizálni kell.

Nyilván lehet ezt még ragozni, csak a szemléletet akartam nyilvánvalóvá tenni. Az intézkedések költsége nem választható el az államigazgatási reformtól (korrupció visszaszorítása és hatékonyság), de ezzel minden probléma nélkül előteremthető. Folyt. köv.

Trump és a demokraták

Nehezen szánom magam (erre) az írásra, mert tudom, hogy Trump nem népszerű Magyarországon, különösen az ellenzék körében. Ugyanakkor úgy látom, nem érzik a magyar megmondó emberek, hogy mekkora szakadék van Amerikában a két nagy párt között (demokrata (D) vs. republikánus (R) )

Egyre jobban kirajzolódik az az iszonyatos ellenszenv, düh, amit a demokraták (nevezzük Clinton clan-nak) művelnek, és amit készpénznek vesz a magyar “baloldal”. A demokrata szócső CNN nézhetetlen, ahogy szinte óráról órára figyeli és adja a fikázó, cikiző Trump ellenes híreket, témákat. Teljesen egyértelmű: nem tudnak belenyugodni, hogy Hillary veszített Donald ellen !!! Lassan az a gyanúm, hogy ezt az egész Putyin-féle mesterkedést is a demokraták fújták fel, hogy legyen valaki, akire rá lehet fogni a vereséget. Az, hogy Trump populista, és kilóg az eddigi amerikai elnökök sorából, az egyértelmű. Elődei (mindkét oldalon) nagyon jól ismerték az amerikai közigazgatást. Legtöbbjük valamelyik szövetségi tagállam, köztársaság első embere (kormányzó = governor) volt, tehát kisujjában volt a kormányzás. Lásd Clinton (D) = Arkansas, Reagan ( R ) = California, Carter (D) = Georgia, stb. Ilyen szempontból Trump nem egy tapasztalt, sokat átélt politikus. Egy tipikus populista, aki azt mondja, amit a nép hallani akar. Ezért választották meg. Egy (jómódú) üzletember, aki, mint tv műsorvezető lett népszerű. Nem pedig egy rafinált, minden hájjal megkent politikus, aki diplomatikusan próbálja kifejezni magát és hallgatóságát meggyőzni, ami az eddigi elnökökre jellemző volt. Szókimondó, sokszor meggondolatlan, aztán – ahogy az üzleti életben – megpróbálja kimagyarázni magát és a saját oldalára állítani a tárgyalás menetét.

Választási ígéreteit megpróbálja betartani, még akkor is, ha az lehetetlen, hiszen ebből áll populizmusa. A demokraták meg keresik rajta a fogásokat. Nem nehéz! A magyar “baloldal” pedig csak Trump kritikáját harsogja, amikben a CNN és a New York Times jár az élen. Az a New York Times, mely lemondásra kényszerítette a republikánus Nixon elnököt. Érdekes, a magyar médiában mintha a többi amerikai újság nem is létezne. Európában pedig mintha csak a brit Guardian, és a német Spiegel hírei (kommentárai) lennének a mérvadók. Ezek pedig csámcsognak Trump mindenegyes botlásán. Rossz nézni, ahogy az amerikai média “baloldali” pártosságát a magyar „baloldal” felnagyítva közvetíti.

Nyílt titok, hogy az amerikai demokrata párt (D) és hívei szociálisan sokkal érzékenyebbek és liberálisabbak, mint a republikánusok (R). Elnökségük alatt inkább a megbékülésre törekedtek a hidegháború idején is, mintsem a konfrontációra. Így került a Szent Korona Jimmy Carter (D) elnöksége alatt 1978-ban Magyarországra, annak ellenére, hogy a republikánusok és az amerikai magyarok is tiltakoztak az átadás ellen, mint ahogy 14 évvel korábban (1964) a budapesti amerikai nagykövetségen önkéntes száműzetésben élő Mindszenty bíboros is arra kérte Kennedy, majd Johnson elnököt, hogy „sem a szovjet, sem a magyar bolsevikok kezei közé nem kerülhet, mert az példátlan botrány lenne.…”

A közel múltban elhunyt George H. W. Bush egykori elnök sajtótitkára (Press Secretary Fitzwater) 1992 augusztusában közölte, hogy az elnök kívánsága a külföldre sugárzó amerikai (állami) rádiók és televíziók működésének biztosítása, mert az igazság közvetítése nagyon fontos, hiszen a diktatúrák és az elnyomás Kelet-Európában nem fognak egyik napról a másikra eltűnni, azok továbbra is fenn fognak maradni.

Rá egy évre, 1993 nyarán a demokrata Bill Clinton a hidegháború végeként, mint a szabadság elérkezésének szimbólumaként, elrendelte a SZER (Szabad Európa Rádió = Radio Free Europe) adásainak beszűntetését.

A 20. század legnagyobb és legjobb elnökének tartott F.D. Roosevelt (D) elnök, pont úgy az izoláció híve volt, mint napjainkban Trump (R). Az 1929-es gazdasági világválság után “saját erőből” akarta újjá szervezni Amerikát gazdaságilag éppúgy, mint társadalmilag. A mélyen konzervatív katonaember, McArthur tábornok „kommunistának” tartotta az 1932-ben megválasztott új elnököt (FDR) és inkább leszerelt, mintsem szolgálatában maradjon. Csak 1941-ben, a pearl harbor-i japán támadás után tért vissza az US hadseregbe Roosevelt elnök személyes kérésére.

A New Deal sikerének kulcsa a befelé fordulás volt. Pont akkor, amikor (1933) Európában Hitler jutott hatalomra. FDR Európa problémájának tartotta a feltörekvő jobboldali diktatúrákat, amivel az európainak kell megbirkózniuk. Roosevelt kijelentette, hogy külföldre nem küld amerikai katonát. 1938-ban, habár kezdeményezte az evian-ikonferenciát, az üldözött zsidókat nagyszámban nem fogadta be. Hiába ajánlotta fel Hitler luxushajóit, hogy elszállítsák „ezeket a bűnözőket”. Nem egy történet van ezeknek a kivándorlókat szállító hajók visszafordításáról. A demokraták csak anyagi támogatást (kölcsönbérleti szerződés = lend lease) voltak hajlandók adni a konzervatív Churchill-nek. A demokrata Roosevelt csak az (állítólag kikényszerített) japán támadás után volt képes közölni az amerikai néppel, hogy belép a II. világháborúba, hogy Churchill-t, valamint Európát megsegítse.

A demokraták – Hillary Clinton külügyminisztersége idején – álltak az „arab tavasz” mögé, de csak a volt szovjet befolyás alatt álló Földközi-tenger menti országokban tudtak fegyveres felkelést kirobbantani. A kapitalista monarchiákban (Szaúd-Arábia, Jordánia, Marokkó, stb.) nem. Egyes vélemények szerint Kadhafi meggyilkolása indította el a fekete-afrikai emberáradatot Olaszország felé. Közben Ukrajnában is megerősödött az amerikai demokrata párt befolyása. Joe Biden alelnök fia, Hunter, a legnagyobb ukrán gáztermelő magáncég, a Burisma Holding, igazgatótanácsának tagja.

Szóval, a demokraták sem olyan ártatlan bárányok, mint azt Magyarországon képzelik. Trump, igazi populista, aki azt mondja, ami az eszébe jut, és úgy gondolja hallgatóságának tetszeni fog. Aztán a demokrata párti újságírók pillanatok alatt kiderítik, hogy az „nem egészen úgy van”. Lásd, amikor a médiát a „nép ellenségének” (“the enemy of the people”) nevezte.

Vajon hányan emlékeznek arra, hogy a Time Magazine 2016 decemberében az „Év emberének” nevezte a frissen megválasztott Trump-ot. A Forbes pedig ugyanekkor a világ második legbefolyásosabb emberének nevezte Trump-ot, – Putyin után. Nem egy olyan „ügyet” akarnak a nyakában varrni, amihez elnökségének vajmi kevés köze van. Előszeretettel hozzák fel „nő ügyeit”. Csak arról nem szólnak, hogy azok elnökké választása előtti történetek, és azért fizetett, hogy a hölgyek „ne zavarják meg” választási kampányát. A hangoskodó demokraták, mintha elfelejtenék, hogy elnöküknek, Bill Clinton-nak, elnöksége alatt volt nőügye. Ugyancsak a demokraták szedték elő Trump főbíró jelöltjének, Brett Kavanaugh-nak a múltját. Jelentkezett egy hölgy, aki állította, hogy a 17 éves Kavanaugh egy házibulin fogdosta, ezért főbírónak nem való. A CNN fehér házi tudósítójától Trump meg akarta vonni a sajtóigazolványát, mert (szerinte) tiszteletlenül beszélt sajtófőnökével. Az eset nagy felháborodást váltott ki, a CNN perrel fenyegetett. Az igazolványt visszaadták, mire mindkét oldal (demokrata, republikánus) a sajtószabadság nevében örömmel üdvözölte a Fehér Ház döntését.

Különben, már Trump elnöksége első rendelete is balul sült el. Hat muszlim ország állampolgárait nem engedte be az USA-ba. Az aláírt rendeletet büszkén mutatta a tv kamerák előtt, csak a határőrséggel elfelejtette közölni a hírt. Így az ellenőrző hatóság nem tudta, hogy kit szabad, ill. lehet beengedni. Akinek már rég megvolt a vízuma, és úgy szállt ki a repülőgépből, esetleg „green card”-dal rendelkezett, vagy aki megérkezésekor kért belépő vízumot.

Egy biztos, Trump nagyon gyorsan tud alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Talán még nem volt olyan elnöke az Egyesült Államoknak, aki ennyi „kormányátalakítást” végzett volna. Ilyen rövid idő alatt (két esztendő) ennyi kirúgás, új arc ritkán tapasztalható a tengerentúlon. Viszont id. Bush elnök temetésén jól látszott az a tipikus női haragtartás, ami a választást elvesztett Hillary arcán kiült két évvel a vesztés után.

Trump megmozgatta a világot. Sikerült a két Korea vezetőit rávenni egy közös (téli) olimpia megrendezésére. Elindított egy folyamatot, mely Tel-Avivból az izraeli fővárosba, Jeruzsálembe, tette át jó néhány ország külképviseletét. Olyan emberről van szó, akinek lánya hozzáment egy vallásos zsidó fiatalemberhez, sőt férje iránti tiszteletből felvette az izraelita vallást. Kevés szó esik, hogy felesége Melania, az első kelet-európai (szlovén) származású First Lady, aki (enyhe) akcentussal beszéli az (amerikai) angolt, és szülei nemrég kapták meg az amerikai állampolgárságot! Kivárták sorukat, mint minden bevándorló, aki gyermeke után igényli az állampolgárságot.

Sokan szidják, hogy felmondta a párizsi éghajlatvédelmi (klíma) szerződést. Csak arról nem beszélnek, hogy a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb környezetvédelme az USA-ban van! (lásd mekkora botrányt kerekedett a német autógyáraknak a kipufogó gázok manipulált computeres csalásából). Igen, Amerikában minden sokkal jobban ellenőrzött, mint bárhol a világban. „Nálunk a levegő és a víz tiszta” – dicsekedett nemrégiben Trump, és nagyot nem tévedett a populista elnök. Amíg az USA rengeteg pénzt költ a szigorú előírások betartására, addig a többi szerződő fél az aláíráson kívül nem sokat tett és tesz hazája környezete érdekében, lásd pl. India vagy Kína. Miközben légkondicionáló berendezéseikkel elárasztják a világot.

A demokrata pártot hatalmas adományokkal támogató George Soros Györgynek igaza van: a „fékek és egyensúlyok” (hál’ Istennek!) működnek az Egyesült Államokban. A jövőre nézve pedig egy aktuális kérdésfelvetés: vajon a következő (2020) elnökválasztást a nép vagy a média fogja eldönteni?

Szembe kell nézni a nacionalista kihívással

0

A populizmust nem Orbán Viktor találta fel. Ausztriában a szélsőséges Szabadságpárt már akkor bekerült a kormányba, amikor Magyarország még csak reményteli tagjelölt volt az EU kapujában. De Orbán is hozzátette a magáét, mivel bevállalta az illiberális címkét, és a liberális és illiberális közti megosztottságot Kelet és Nyugat küzdelmének állította be, részben azért, hogy a ténylegesnél nagyobbnak látsszon a támogatottsága.

A világ egyik legtekintélyesebb külpolitikai elemzőintézetének (Carnegie) európai igazgatója a Politicónak írt cikkében úgy gondolja, hogy ha a liberálisok meg akarják állítani a populista hullámot, akkor el kell kerülniük a csapdát és nem szabad Közép-Európát ostorozniuk, mert nem a térség a felelős a jelenségért. Tomás Valasek szerint Macron a minap joggal állapította meg Pozsonyban, hogy az EU nem a régi és az új tagok között megosztott, mert mind a két oldal a földrész újraegyesülését akarja. Ám az elnök túllépett azon, hogy milyen törékeny a kettő közötti viszony, ami jóvátehetetlen szakadással fenyeget. A liberális és illiberális erők közti harc meghatározó témává lépett elő. De hiba úgy beállítani, mintha a populizmus elsősorban közép-európai gond volna. Az EP-választás az egység próbaköve lesz.

Persze kísértő, hogy úgy tüntessék fel, mintha a nyugati liberális bástyát csakis az új tagállamok populistái támadnák. Ám a populizmust nem Orbán Viktor találta fel. Ausztriában a szélsőséges Szabadságpárt már akkor bekerült a kormányba, amikor Magyarország még csak reményteli tagjelölt volt az EU kapujában. Azon kívül a jelenség nem korlátozódik a régióra. Ám a sztereotípia több okból is tartja magát. Először is, mert a jobboldali populisták által kormányzott Magyarország és Lengyelország keleten van. De Orbán is hozzátette a magáét, mivel bevállalta az illiberális címkét, és a liberális és illiberális közti megosztottságot Kelet és Nyugat küzdelmének állította be, részben azért, hogy a ténylegesnél nagyobbnak látsszon a támogatottsága.

A térség részéről annyiban van jogosultsága a kvóták elutasításának, hogy ezek az országok a történelmi előzmények miatt nem szeretik, ha megmondják nekik, hogy mit kell tenniük – akaratuk ellenére. Ugyanakkor a keleti bővítést megbánó nyugati államok számára kapóra jött a liberalizmus válsága, mert így sürgethetik a hasonlóképpen gondolkodó országok szorosabb szövetségét.  Így előkészítik a talajt a kétsebességes Európához. De a választási kampány beindulásával nagy a kockázat, hogy kiéleződik a feszültség és gyógyíthatatlan károk érik a két oldal közti viszonyt. Meg kell akadályozni a végleges törést, noha a vezető jelöltek jelenleg egytől-egyik a különbségeket hangoztatják. De ha keleti és nyugati EP-képviselők összefognának, menteni tudnák a kárt. Egy esetleges migrációs megállapodás szintén segítene hatástalanítani menedékkérőkről folyó vitát. Túl kellene lépni a kötelező elosztás elvén is.

Talán a legfőbb, hogy az európai vezetőknek el kellene ismerniük: nem a liberális Nyugat és az illiberális Kelet ellentéte okozza a válságot. A nyílt társadalom követői mindenütt szembenéznek a nacionalista, populista kihívással. Azon kívül van igazság abban, amikor a populisták azt mondják, hogy az EU nem működik jól. A legtanácsosabb az volna, hogy válaszként a liberálisok mindenütt mozgósítsák a demokratákat és kidolgozzák a saját javaslatukat a másik oldal által kifogásolt gondokra. Az sem árt, ha a két fél jobban megismeri egymást. Meg kell szabadulni a ki nem mondott előítéletektől, közhelyektől.

A Néppárt a homokba dugja a fejét

0

Az EPP nem maradhat közömbös azzal szemben, ahogyan Magyarországon égbekiáltóan visszaélnek a hatalommal, márpedig Weber ezt demonstrálta azzal, hogy milyen szívélyesen fogadta a Fidesz támogatását mostani jelölésekor. Ha az EPP releváns akar maradni, akkor friss, hiteles, eszméktől hajtott vezetőt kellene jelölnie, aki az egész EU-ban tud szólni a szavazókhoz, nem pedig Webert, aki a legkisebb közös nevezőt kínálja.

Európa konzervatívjainak nem apparatcsikra, hanem vezető egyéniségre van szüksége, és szakítaniuk kell a business as usual gyakorlatával, ha túl akarják élni a jövő évi európai választást. Manfred Weber megválasztása felér az elavult status quo fenntartásával – írja a Politico. Nem kétséges, hogy Weber, akit a pártcsalád az EU Bizottságának élére szán, a jelen környezetben jól navigál. Ám az európai politikának ez a víziója elavult. Európa ma sokkal szakadozottabb, polarizáltabb politikai táj, mint négy éve volt.

A mai kihívások közös vonása, hogy nem technikai, hanem politikai jellegűek

Olyan megoldásokat követelnek, amelyek átnyúlnak a nemzeti határok felett, és bírják a szavazók legitimációját. Ha tetszik, ha nem, egy közös erő már kialakulóban van – a szélsőjobboldalon. Steve Bannon víziója talán nem reális, de az Európa-szkeptikusok alighanem jelentősen növelik szavazati arányukat a választáson. A Néppárt azzal, hogy nem néz szembe a realitásokkal, és Manfred Webert választja meg arra, hogy vezesse a pártcsaládot az európai választáson, jelentős alkalmat mulaszt el arra, hogy meghallja az európai szavazók hangját.

Az elmúlt évtized nem volt kegyes a szociáldemokratákhoz, de most az EPP következik. Ennek semmi köze Weber személyéhez. Tekintélyes teljesítményt nyújtott az Európai Parlamentben, nem megosztó személyiség, és bizonyította, hogy szót tud érteni a pártcsalád minden tagjával egészen Orbán Viktorig. Az sem kétséges, hogy egy német elnök a Bizottság élén növelné az intézmény súlyát. Weber megválasztása csúcsjelöltnek azonban felér a kifáradt status quo jóváhagyásával, most, amikor a nyugati világ liberális demokráciái és nemzetközi intézményei példátlan legitimációs válsággal néznek szembe.

Az egész EU-ban morzsolódnak a centrista pártok régi koalíciói,

és az európai választók ebből már nem kérnek. Ahol sikerült a centrista erőknek visszaszorítani az ellenfeleket, ott ez mindenhol a centrista politika merész újbóli feltalálásának, és mindenekelőtt a múlt kudarcaihoz nem köthető friss, új arcoknak volt köszönhető, mint Ausztriában vagy Franciaországban. Ugyanez a logika érvényes a májusi európai választásokra is. Tekintettel arra, hogy milyen kis számban vesznek részt a szavazók a nemzeti választásokon, az európai választás eredményét a választói csoportok motivációs és energiaszintje közötti különbség dönti majd el. Alighanem az elégedetlenek és a dühösek mennek majd el voksolni, és a kihívás az lesz, hogy mobilizálni tudják-e a csendes többséget, amely nem akarja, hogy az európai projekt lángra lobbanjon.

Az EPP megmutatta, miben válik el a jobboldali populistáktól és a liberálisoktól. A szubszidiaritás és a keresztény európai örökség hangsúlyozásával nincs baj, de az EPP nem maradhat közömbös azzal szemben, ahogyan Magyarországon égbekiáltóan visszaélnek a hatalommal, márpedig Weber ezt demonstrálta azzal, hogy milyen szívélyesen fogadta a Fidesz támogatását mostani jelölésekor. Ha az EPP releváns akar maradni, akkor friss, hiteles, eszméktől hajtott vezetőt kellene jelölnie, aki az egész EU-ban tud szólni a szavazókhoz, nem pedig Webert, aki a legkisebb közös nevezőt kínálja.

Mások a politikai centrumban már demonstrálták ezt,

például Macron és Rutte, akik megkerülték az egyre fárasztóbb Guy Verhofstadtot. Ha van jövője az EPP-nek, az egészen bizonyosan inkább úgy néz ki, mint Alexander Stubbe. De bizonyosan könnyű lenne legalább egy tucat olyan jelentős embert találni az EPP-ben, akinek Webernél jobb hangzású a neve a brüsszeli buborékon túl is. A tekintélyelvű populizmus felemelkedésének, a Brexitnek és Trumpnak a fő tanulsága az, hogy a Nyugat új politikai realitással áll szemben, és a centrista politikusoknak alkalmazkodnia kell ehhez.

Minél inkább homokba dugja a fejét az EPP, és minél inkább folytatja a business as usual gyakorlatát, annál fájdalmasabb, és annál megérdemeltebb lesz a csapás, amelyet májusban elszenved majd.

Olaszország: az ígéret kora véget érhet

0

Összeütközés várható Olaszországon belül és a kormánynak az EU-val: késik a költségvetés, ami ráadásul tele van teljesíthetetlen ígéretek tervével. Ez újabb válsággal fenyeget.

Ne azért csináljatok realista költségvetést, mert Jean-Claude Juncker azt akarja, vagy a nemzetközi pénzügyi körök ezt várják el Olaszországtól, hanem mert ez a vállalkozók és a bérből és fizetésből élők érdeke Itáliában – írja vezércikkében a Corriere della Sera. Október 15-én járt le a határidő, ameddig be kell(ett volna) mutatni a jövő évi költségvetést az Európai Uniónak.

Mario Draghi, az Európai Központi Bank olasz főnöke (korábbi pénzügyminiszter) ugyanerre hívja fel a populista pártok figyelmét:

nyugodtan, a józan ész alapján kell költségvetést készíteni,

nem pedig érzelmi alapon. Márpedig a jobb és baloldali populista pártokból álló kormánykoalíció épp ilyen költségvetés tervezetet állított össze Rómában.

A költségvetés hiányát a GDP 2,4 százalékban határozták meg, ez a háromszorosa annak, amit a korábbi baloldali kormány megpróbált elérni. Mindezt egy olyan országban, ahol

több, mint 1400 milliárd euró az államadósság és állandóan növekszik.

A Corriere della Sera vezércikke felelősségtudatot sürget a kormánykoalíciótól. Csakhogy Matteo Salvini a Liga és Luigi di Maio az Öt csillag nevében egymást múlja felül a demagóg ígéretekben, miközben elszántan támadják a „brüsszeli bürokráciát”. Salvini odáig ment, hogy azzal vádolta meg az Európai Unió vezérkarát: ők tették tönkre Itáliát.

Olaszország gazdasága a nagy pénzügyi válság óta stagnál, az életszínvonal növekedése megállt. Az állam képtelen volt a szokásos konjunktúra-élénkítő csomagokkal növekedést támasztani, mert egészen egyszerűen elfogyott a pénze. Épp ezért győzött a két populista párt márciusban. Most pedig úgy ígérgetnek, mint a „régi szép időkben”:

mindenkinek jutna valami az állami mannából.

Évtizedekig így ment ez Itáliában, ezért is tart ott az ország, hogy az euróövezet idegesen figyeli: mikor csúszik meg a hatalmas adósságpiramis, melyet azután a többi tagállamnak kellene valahogy megállítania a lejtőn. Görögország esetében ez annak idején azért sikerülhetett, mert a görög gazdaság kicsi az eurozóna egészéhez képest. Ám Itália az eurozóna harmadik legnagyobb gazdasága. Mi lesz, ha a kamatlábak emelkedni kezdenek?

Ki ad kölcsön egy populista kormányzatnak, amely felelőtlenül ígérget?

– kérdezik a realisták. Mario Draghi is arra utalt: a kamatlábemelés még jobban visszafogja a gazdasági növekedést, mert drágítja a hiteleket, amit nem engedhet meg magának Itália.

Csakhogy épp azért választották meg a populista kormányzatot az olaszok egy része, hogy ne fogadja el a realitást. Róma és Brüsszel róka fogta csuka helyzetbe került egymással: mind a kettő tudatosan félreérti a másikat. Brüsszelben is tisztában vannak azzal, hogy Itália népe a tíz szűk esztendő után életszínvonal-emelést vár. Rómában is tudják, hogy ennek nincs realitása. De ki mondja meg ezt a frusztrált választóknak, akik egyre inkább búcsút intenek a hagyományos pártoknak, hogy populista népvezérek ígéreteiben bízzanak.

A nap kérdése – Orbán kontra Macron

0

Orbán Viktor és a populizmus, illetve Emmanuel Macron és Európa.

Szavazzon ki nyeri az immár nyílt csatát!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK