New Statesman: Britannia alázatossága

1
98
Flickr

A nép ellenségei nem azok, akik ellenzik a brexitet, hanem azok a politikusok, akik eljuttattak minket az önrombolás ezen aktusához – írta a lap „Britannia megalázása” című cikkében.

Oda jutottunk, hogy egy megalázott brit miniszterelnök hat órán át ül egyedül egy brüsszeli szobában, miközben a többiek a mi sorsunkról tanácskoznak. Egy kormány, amely nem képes tovább kormányozni. Egy ország, amely a káoszt és a működésképtelenséget jelképezi. Egy magát megadó „Egyesült Királyság”.

Britek százezrei, akik más uniós tagállamokban kérnek állampolgárságot.

Az ipar üvölt dühében és frusztráltságában. A közbeszéd meg van mérgezve. A parlamenti képviselők rendőri védelemre szorulnak, az emberek gyógyszereket halmoznak fel. Barátságok szakadnak szét, a katonaság készültségben van esetleges nyugtalanságra számítva. Ez nem „az ellenőrzés visszaszerzése”, és nem az a büszke, felszabadított Nagy-Britannia, amelyet a brexit hívei ígértek. Ez az önkárosítás groteszk és szánalmas aktusa, amelyet nem valami háború, vagy katasztrófa okozott, hanem saját ostobaságunk. És a nép igazi ellenségei nem azok, akik ellenzik a katasztrofális kilépést, hanem azok, akiknek a fanatizmusa és politikai nemtörődömsége szinte megtörte az országot. A későbbi generációk érdekében meg kell nevezni és meg kell szégyeníteni azokat az önjelölt „hazafiakat”, akik elárulták országukat – írta a szerző.

Az eredendő bűnt David Cameron követte el. A tömegek nem követeltek népszavazást az uniós tagságról, Cameron csakis azért írta ki, hogy saját pártját egyesítse, és leszerelje a UKIP pártot.

A kevéssé tájékozott szavazóknak alapvető alkotmányos jelentőségű, rendkívül bonyolult témában kínált fel bináris választási lehetőséget a népszavazás, és még a 60 százalékos küszöb adta biztosítást sem építette be. Ez a legőrültebb fogadás volt, amelybe brit miniszterelnök valaha belement, és szabadjára engedte a távozás híveit, a sarlatánokat, a gazembereket és demagógokat, akik aztán hamis hírekkel és üres ígéretekkel kábították a népet, félelmeket és előítéleteket szítottak, és felszabadították a brit lélek legocsmányább vonásait: az idegengyűlöletet, a sovinizmust, az agresszivitást, a sziget-létet, és a makacs büszkeséget saját tudatlanságunkra – írta a szerző. Hosszan sorolta a távozás híveinek bűneit, hazudozásait és jogsértéseit, majd megállapította:

a legnagyobb baj mindezek után az volt, hogy utóbb kiderült: a távozás híveinek semmiféle terve nincs a brexit megvalósítására.

Az emberek sajnálják Theresa Mayt, de ő akart miniszterelnök lenni. A lehető legkeményebb brexit célját követte a maga makacs, fantáziátlan, titokzatoskodó és minden báj nélküli módján, minden bizonyíték nélkül állította, hogy az emberek ezt akarják, és teljességgel figyelmen kívül hagyta a brexit ellen szavazó 48 százalékot. Soha nem állította első helyre az ország érdekeit, egy felesleges választással elkótyavetyélte többségét, és folyamatosan kiszolgálta saját pártja jobbszélét, és két évet elvesztegetett. Végül zsarolással és más hasonló eszközökkel megpróbálta rábírni a parlamentet, hogy fogadjon el egy olyan megállapodást, amely nyilvánvalóan rosszabb a status quo-nál. Lehet, hogy Cameron volt az újkor legrosszabb miniszterelnöke, de May nem sokkal marad el tőle: olyan célt követ, amelyről tudja, hogy hatalmas károkat okoz országának.

A sor Jeremy Corbynnal folytatódik, aki az unióban maradás hívének maszkírozott ellenfele az unióban maradásnak. Ellenzéki vezető, aki nem hajlandó vezetni, és pártjával egyáltalán nem úgy lép fel, mint egy megfelelő pillanatra vállalkozó kormányzó alternatíva, hanem mint egy rejtőzködő ellenzék. Ha az ellenzék vezetője csak félig alkalmas lett volna tisztségére, Nagy-Britannia soha nem szavazta volna meg a kilépést. A továbbiakban „a mosolya mögött vicsorgó” Jacob Rees-Mogg szerepét elemzi a cikk, akin társaival a népre hivatkozik ugyan, de valójában Európa alacsony bérű, kevéssé szabályozott Szingapúrjává akarja változtatni Nagy-Britanniát, és bár számuk csekély, a parlamenti aritmetika nagy hatalmat adott nekik May kisebbségi kormánya felett. Trumphoz dörgölőznek, és támadják az európai barátokat és szövetségeseket, nem ítélik el a rasszista incidenseket, támadják azokat az intézményeket, amelyeket azzal gyanúsítanak, hogy szemben állnak a brexittel, így a BBC-t, a jegybankot, az igazságszolgáltatást, vagy a tisztviselői kart. Pokollá tették May életét, de nem produkáltak semmiféle brexit-tervet. A bolsevikokhoz, vagy a XVIII. századi francia forradalmárokhoz hasonlóan azt kiabálják, hogy „az emberek akaratának” érvényesülnie kell, de nagyon is kétséges, hogy „az emberek” többsége három év múlva is támogatni fogja-e a brexitet. Ezek az ultrák biztonságban vannak képviselői fizetéseikkel, szép nyugdíjukkal és személyes vagyonukkal, és simán legyintenek arra az egyre kevésbé cáfolható bizonyítékokra, amelyek szerint a brexit Nagy-Britannia számára társadalmi, politikai, gazdasági és diplomáciai katasztrófa, és céljaik érdekében készek még arra is, hogy a megállapodás nélküli brexittel sújtsák kevésbé biztonságos helyzetben lévő honfitársaikat. Őket segítette a brit sajtó jelentős része éveken át – írta a szerző, és erre számos példát hozott fel azzal, hogy az említett orgánumok egy másodosztályú banánköztársaság propagandáját fújják.

Végül a szégyen-névsorba fel kell venni meglehetősen sok képviselőt is. 2016-ban legalább 60 százalékuk a maradás mellett volt, de sokan választották a kisebb ellenállás útját, és az ország érdekei elé helyezték személyes és pártérdekeiket. Az események olyan sebességgel történnek, hogy még azt sem lehet megjósolni, hogy mi lesz, mire ez a cikk megjelenik. Csak feltételezni lehet, hogy elegendő képviselő fedezi fel a gerincét ahhoz, hogy megakadályozzon egy katasztrófát. Csak feltételezni lehet azt is, hogy feltették maguknak a kérdést, vajon mi annyira szörnyű az uniós tagságban, hogy a kiválás megéri mindezt. Amint azt is, hogy

rájöttek: nincs olyan megállapodás, amely jobb lenne annál, amelyik már megvan.

Ellenkező esetben Nagy-Britannia kikerül a multilaterális együttműködés eddigi legnagyobb kísérletéből, lassan lecsúszik, elszegényedik, a margóra kerül és jelentősen megfogyatkozik. Nem lesz öröm, nem lesznek nemzeti ünneplések. Amikor majd viseljük a következményeket, a brexit hívei mindenkit vádolnak majd, csak saját magukat nem, de bizonyosan kiérdemlik azt, amit Donald Tusk a pokolban külön az ő számukra fenntartott helynek nevezett – írta a szerző.

Ara-Kovács Attila

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..