Kezdőlap Címkék David Cameron

Címke: David Cameron

Cameron ex miniszterelnöknek bejött a brexit

Legkevesebb 1,6 millió fontot – mintegy 640 millió forintot – keresett Őfelségének az a miniszterelnöke, aki megrendezte a brexit népszavazást 2016-ban. David Cameron híve volt Nagy Britannia uniós tagságának, de meg akarta zsarolni Brüsszelt. Túlságosan is jól sikerült.

A népszavazás Nagy Britannia kilépése mellett döntött. A legutóbbi választáson pedig Boris Johnson kormányfő arra kapott felhatalmazást, hogy hajtsa is végre a kilépést. Január 31-e volt Nagy Britannia tagságának utolsó napja. Idén még folynak a tárgyalások, de az év végén formálisan is befejeződik az Egyesült Királyság uniós kalandja – akár meg tudnak állapodni az együttműködés új formájáról Brüsszellel akár nem.

David Cameron egy óra alatt 120 ezer fontot keresett

A most közzétett adatok szerint Nagy Britannia ex miniszterelnöke 4,8 millió forintos órabért kapott New Yorkban amikor ott a pénzügyi világ vezetőit tájékoztatta. David Cameron pechére pont aznap tették közzé cégének adatait amikor Nagy Britannia elbúcsúzott az Európai Uniótól. A brit polgárok távolról sem jártak olyan jól mint David Cameron: életszínvonaluk stagnált és most úgy érzik, hogy a semmibe ugranak.

A skótok maradni szeretnének

Egy friss közvélemény-kutatás  szerint Skóciában a megkérdezettek 51%-a inkább az Egyesült Királyságból lépne ki mint az Európai Unióból. Nicola Sturgeon asszony, Skócia főminisztere új népszavazást sürget a függetlenségről mondván: amikor azt a skótok korábban leszavazták, akkor még szó sem volt brexitről. A skót parlament felszólította Boris Johnson miniszterelnököt, hogy jelöljön ki időpontot a népszavazásra. Boris Johnsonnak esze ágában sincs ilyesmit kockáztatni, de előbb vagy utóbb kezdeni kell valamit a skót problémával, mely azzal fenyeget, hogy az Egyesült Királyság éppúgy bomlásnak indulhat mint az Európai Unió.

New Statesman: Britannia alázatossága

A nép ellenségei nem azok, akik ellenzik a brexitet, hanem azok a politikusok, akik eljuttattak minket az önrombolás ezen aktusához – írta a lap „Britannia megalázása” című cikkében.

Oda jutottunk, hogy egy megalázott brit miniszterelnök hat órán át ül egyedül egy brüsszeli szobában, miközben a többiek a mi sorsunkról tanácskoznak. Egy kormány, amely nem képes tovább kormányozni. Egy ország, amely a káoszt és a működésképtelenséget jelképezi. Egy magát megadó „Egyesült Királyság”.

Britek százezrei, akik más uniós tagállamokban kérnek állampolgárságot.

Az ipar üvölt dühében és frusztráltságában. A közbeszéd meg van mérgezve. A parlamenti képviselők rendőri védelemre szorulnak, az emberek gyógyszereket halmoznak fel. Barátságok szakadnak szét, a katonaság készültségben van esetleges nyugtalanságra számítva. Ez nem „az ellenőrzés visszaszerzése”, és nem az a büszke, felszabadított Nagy-Britannia, amelyet a brexit hívei ígértek. Ez az önkárosítás groteszk és szánalmas aktusa, amelyet nem valami háború, vagy katasztrófa okozott, hanem saját ostobaságunk. És a nép igazi ellenségei nem azok, akik ellenzik a katasztrofális kilépést, hanem azok, akiknek a fanatizmusa és politikai nemtörődömsége szinte megtörte az országot. A későbbi generációk érdekében meg kell nevezni és meg kell szégyeníteni azokat az önjelölt „hazafiakat”, akik elárulták országukat – írta a szerző.

Az eredendő bűnt David Cameron követte el. A tömegek nem követeltek népszavazást az uniós tagságról, Cameron csakis azért írta ki, hogy saját pártját egyesítse, és leszerelje a UKIP pártot.

A kevéssé tájékozott szavazóknak alapvető alkotmányos jelentőségű, rendkívül bonyolult témában kínált fel bináris választási lehetőséget a népszavazás, és még a 60 százalékos küszöb adta biztosítást sem építette be. Ez a legőrültebb fogadás volt, amelybe brit miniszterelnök valaha belement, és szabadjára engedte a távozás híveit, a sarlatánokat, a gazembereket és demagógokat, akik aztán hamis hírekkel és üres ígéretekkel kábították a népet, félelmeket és előítéleteket szítottak, és felszabadították a brit lélek legocsmányább vonásait: az idegengyűlöletet, a sovinizmust, az agresszivitást, a sziget-létet, és a makacs büszkeséget saját tudatlanságunkra – írta a szerző. Hosszan sorolta a távozás híveinek bűneit, hazudozásait és jogsértéseit, majd megállapította:

a legnagyobb baj mindezek után az volt, hogy utóbb kiderült: a távozás híveinek semmiféle terve nincs a brexit megvalósítására.

Az emberek sajnálják Theresa Mayt, de ő akart miniszterelnök lenni. A lehető legkeményebb brexit célját követte a maga makacs, fantáziátlan, titokzatoskodó és minden báj nélküli módján, minden bizonyíték nélkül állította, hogy az emberek ezt akarják, és teljességgel figyelmen kívül hagyta a brexit ellen szavazó 48 százalékot. Soha nem állította első helyre az ország érdekeit, egy felesleges választással elkótyavetyélte többségét, és folyamatosan kiszolgálta saját pártja jobbszélét, és két évet elvesztegetett. Végül zsarolással és más hasonló eszközökkel megpróbálta rábírni a parlamentet, hogy fogadjon el egy olyan megállapodást, amely nyilvánvalóan rosszabb a status quo-nál. Lehet, hogy Cameron volt az újkor legrosszabb miniszterelnöke, de May nem sokkal marad el tőle: olyan célt követ, amelyről tudja, hogy hatalmas károkat okoz országának.

A sor Jeremy Corbynnal folytatódik, aki az unióban maradás hívének maszkírozott ellenfele az unióban maradásnak. Ellenzéki vezető, aki nem hajlandó vezetni, és pártjával egyáltalán nem úgy lép fel, mint egy megfelelő pillanatra vállalkozó kormányzó alternatíva, hanem mint egy rejtőzködő ellenzék. Ha az ellenzék vezetője csak félig alkalmas lett volna tisztségére, Nagy-Britannia soha nem szavazta volna meg a kilépést. A továbbiakban „a mosolya mögött vicsorgó” Jacob Rees-Mogg szerepét elemzi a cikk, akin társaival a népre hivatkozik ugyan, de valójában Európa alacsony bérű, kevéssé szabályozott Szingapúrjává akarja változtatni Nagy-Britanniát, és bár számuk csekély, a parlamenti aritmetika nagy hatalmat adott nekik May kisebbségi kormánya felett. Trumphoz dörgölőznek, és támadják az európai barátokat és szövetségeseket, nem ítélik el a rasszista incidenseket, támadják azokat az intézményeket, amelyeket azzal gyanúsítanak, hogy szemben állnak a brexittel, így a BBC-t, a jegybankot, az igazságszolgáltatást, vagy a tisztviselői kart. Pokollá tették May életét, de nem produkáltak semmiféle brexit-tervet. A bolsevikokhoz, vagy a XVIII. századi francia forradalmárokhoz hasonlóan azt kiabálják, hogy „az emberek akaratának” érvényesülnie kell, de nagyon is kétséges, hogy „az emberek” többsége három év múlva is támogatni fogja-e a brexitet. Ezek az ultrák biztonságban vannak képviselői fizetéseikkel, szép nyugdíjukkal és személyes vagyonukkal, és simán legyintenek arra az egyre kevésbé cáfolható bizonyítékokra, amelyek szerint a brexit Nagy-Britannia számára társadalmi, politikai, gazdasági és diplomáciai katasztrófa, és céljaik érdekében készek még arra is, hogy a megállapodás nélküli brexittel sújtsák kevésbé biztonságos helyzetben lévő honfitársaikat. Őket segítette a brit sajtó jelentős része éveken át – írta a szerző, és erre számos példát hozott fel azzal, hogy az említett orgánumok egy másodosztályú banánköztársaság propagandáját fújják.

Végül a szégyen-névsorba fel kell venni meglehetősen sok képviselőt is. 2016-ban legalább 60 százalékuk a maradás mellett volt, de sokan választották a kisebb ellenállás útját, és az ország érdekei elé helyezték személyes és pártérdekeiket. Az események olyan sebességgel történnek, hogy még azt sem lehet megjósolni, hogy mi lesz, mire ez a cikk megjelenik. Csak feltételezni lehet, hogy elegendő képviselő fedezi fel a gerincét ahhoz, hogy megakadályozzon egy katasztrófát. Csak feltételezni lehet azt is, hogy feltették maguknak a kérdést, vajon mi annyira szörnyű az uniós tagságban, hogy a kiválás megéri mindezt. Amint azt is, hogy

rájöttek: nincs olyan megállapodás, amely jobb lenne annál, amelyik már megvan.

Ellenkező esetben Nagy-Britannia kikerül a multilaterális együttműködés eddigi legnagyobb kísérletéből, lassan lecsúszik, elszegényedik, a margóra kerül és jelentősen megfogyatkozik. Nem lesz öröm, nem lesznek nemzeti ünneplések. Amikor majd viseljük a következményeket, a brexit hívei mindenkit vádolnak majd, csak saját magukat nem, de bizonyosan kiérdemlik azt, amit Donald Tusk a pokolban külön az ő számukra fenntartott helynek nevezett – írta a szerző.

Ara-Kovács Attila

Legitimációs krízis Nagy Britanniában – Diplomáciai jegyzet

„Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.”

Most, amikor finiséhez közeledik a brexitről szóló vita Nagy Britanniában – március 29-ig így vagy úgy el kellene dőlnie a dolognak – egyre határozottabban kirajzolódik, hogy a brexit melletti érvelések kevés, vagy még inkább semmilyen racionális elemet sem tartalmaznak, észszerű, megalapozott, sőt tudományosan is indokolható érvek kizárólag a maradást indokoló elemzésekben lelhetők fel.

Még a Theresa May által előadott megoldási javaslatok – A és B terv – sem tartoznak a racionális reakciók közzé; jól mutatja ezt az az egyszerű tény, hogy azokban egy pillanatra sem merül fel az unióban való bennmaradás lehetősége. Másrészt a miniszterelnök nem az általa előterjesztett alternatívák észszerűségét igyekezett indokolni, hanem csak az unióról való leválás kezelésének mikéntjét. Az a tény, hogy sem a kormány, sem a toryk, sem pedig az alsóház nem tudott dönteni egyik opció mellett sem, jól mutatja, hogy mennyire képtelen a helyzetet kialakító elit szembenézni azzal: Nagy Britannia számára teljességgel indokolatlan, sőt káros a kilépés az Európai Unióból.

Egy épp most publikált tanulmány – melyet egyébként a neves társadalomtudós, Sandra Kröger, az Exeteri Egyetem tanára jegyez – boncolgatja a legélesebben azt, hogy az az intellektuális képtelenség s az a pillanatnyi politikai haszonszerzés, mely az egész jelenséget jellemzi, nem csak a brexit-döntés utóéletét uralja, hanem ott volt már a 2016. június 23-i, gyakorlatilag mindenkit – legfőképpen a torykat – meglepő népszavazási végeredmény interpretációjában is. Gyorselemzések jelentek meg arról, hogy milyen demográfiai változások vezettek ide, hogy a – még Margaret Thatcher időszakában – leszakadt bánya- és agrárvidék lakosainak csöndes, de szívós lázadása döntötte el a dolgot stb. Arról senki sem beszélt, sem akkor sem azóta – írja Kröger –, hogy valóban legitim volt-e a 2016-os népszavazás.

Több szempont merül fel a szavazás legitimációjának megkérdőjelezésekor.

Mindenekelőtt az, hogy a döntés 52:48-as eredményt hozott. Ez egy parlamenti választás esetében egyértelműen legitim helyzetet teremt: egy párt lehetőséget kap arra, hogy négy éven át megvalósítsa politikáját; ha ebben kudarcot vall, akkor a következő választás korrigálhatja a tévedéseket, végrehajtói hatalmat adva egy másik pártnak és egy másik politikai akaratnak. Ám a brexit-népszavazás esetében a majdnem fele-fele arány rávilágít arra, hogy csak a lakosság egy része gondolta úgy, hogy támogat egy olyan döntést, amely később nem korrigálható már. A lakosság másik nagy csoportja viszont nem támogatta a brexitet. Arról most nem is beszélve, hogy – minden felmérés szerint – ma már a kilépéshez nincs meg a többségi akarat, bár hozzá kell tenni: még most sem lenne csekély azok száma, akik továbbra is a kilépésre szavaznának.

Egy ilyen döntésnél – írja Kröger – nem elég a politikai vita, ami egyébként Nagy Britanniában úgy-ahogy lezajlott. Tisztázni kell mindazt, ami az elgondolás megszületéséhez vezetett, s azt is, ami egy ilyen lépést követni fog. Ehhez képest a kilépést támogató populizmus inkább attól volt hangos, hogy milyen terhektől szabadul meg az ország, s hogyan szerzi vissza szuverenitását, arról viszont senki sem beszélt, hogy mitől esik majd el Nagy Britannia, s hogy az ország szuverenitásának legfőbb záloga a 21. században, ha bennmarad az unióban. David Cameron, a referendumot kiíró miniszterelnök történelmi bűne, hogy maga sem volt tudatában, melyik döntés mit hoz magával. Egészen pontosan: Cameron meg volt róla győződve, hogy a maradáspártiak szerzik meg a többséget, s ezzel legyűrheti saját pártjának, illetve az UKIP-nek a lázadóit. Ez nem csak politikai felelőtlenséget mutat, de azt is, hogy a miniszterelnök intellektuálisan sem tudott felnőni a feladathoz.

Cameron és a maradáspárti toryk további bűne, hogy – szemben az olyan hangadókkal, mint Boris Johnson, sőt a Cameron-kabinet hat minisztere, akik végigszántották kampányukkal azokat a térségeket, melyek lakói a brexitet támogatták – minimális kampányt folytattak, így nem hogy nem jelenítették meg álláspontjukat a kampányban, de még fel is erősítették ellenfeleik hangját. Nem mentség erre az sem, hogy Cameron és társai attól féltek, hogy a toryk brexitet-akaró tábora ellenül fordul, ezért úgy vesztettek, hogy ez a tábor nem csak, hogy ellenük fordult, de le is győzte őket.

A közhangulat nagyobb bölcsességet mutatott 2018 végén, állapítja meg Kröger, egyszerűen azáltal, hogy az emberek java része felismerte: a politikai osztályok – nem csak a toryk, de a Labour is – képtelenek megoldani a mai patthelyzetet. A felmérések azt mutatják, hogy a közvélemény túlnyomó többsége azt ajánlja a politikai döntéshozóknak, hogy forduljanak ismét a néphez: ismételjék meg a népszavazást. Szólhat az arról, hogy Nagy Britannia kilépjen-e vagy sem az unióból, vagy arról, hogy milyen alternatívákat támogatnának azután, hogy 2016-ban eldőlt: az ország kiválik az unióból. A hangulatnak ez a változása megint csak a legitimációs deficitet erősíti meg.

A Cameron-kabinet hat tagja, akik támogatták a brexitet: John Whittingdale, Theresa Villiers, Michael Gove, Chris Grayling, Iain Duncan Smith, Priti Patel

Kröger okos írásának ismeretében levonható a következtetés: Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.

Ara-Kovács Attila

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!