Nem beszélünk a félelmeinkről, a behódolásainkról (2.)

0
280

A Vajna-féle Nemzeti Filmalap kevesebb filmet támogat, mint a korábbi, többpárti diktatúrát megvalósító rendszer, de profibb hátteret tesz mögé – mondja Réz András filmesztéta a Független Hírügynökségnek adott interjújának második részében. Azt is elmondja, hogy a mai művek kevesebbet beszélnek arról, hogy a túlhatalom miként válik gyilkos erővé, s mint mondja: az előző kádárizmusban több szó esett róla, mint a mostani kádárizmusban. Enyedi Ildikó filmjéről azt állítja: nagyon magyar film, megjósolhatatlan, hogy megnyerheti-e az Oscar-díjat.

 

Ott hagytuk abba a beszélgetést, hogy arra a kérdésemre: vajon azért tűnik sikeresebbnek az utóbbi években a magyar film, mert Andy Vajna új rendszert hozott be, azt válaszoltad, hogy igen: Vajna változtatásai pozitív változásokat hozott, de olyat is, ami durván negatív. Kifejtenéd?

A negatív változások, amelyekből az előítéletek fakadnak, azok Vajna személyéhez kötődnek. Elsősorban azért, mert egy meghatározott hatalmi csoporthoz kötődik minden porcikájával. Ez nem túl boldogító, mert

sokkal jobb lenne, ha egy ilyen fontos intézmény, mint a Filmalap, párt- és hatalomtól függetlenül tudna működni.

Az sem túl jó, hogy ezt az egykapus megoldást választották, vagyis, ha Magyarországon filmet akarsz csinálni, szinte lehetetlen megkerülni ezt az intézményt, az pedig meglehetősen fájdalmas dolog, amikor azzal szembesülsz, hogy a Nemzeti Filmalap stratégiája, taktikája, viszonyai meghatározzák azt, hogy mi készülhet ezen a piacon. Ilyenkor azonban mindig fel kell tennünk azt a kérdést: mi volt előtte? A Magyar Mozgókép Alapítvány, az előd, ehhez képest egy demokratikusabb intézmény volt. Több pártból, több hatalmi érdekcsoportból érkeztek a nagykuratórium tagjai. Elvileg erre azt mondhatnád: remek. Csakhogy, azonnal rá kell vágnod: a filmekről a döntéseket, nehogy már hatalomiparosok hozzák meg. Mert attól, hogy ők bizonyos arányban oszlanak meg a döntéshozó testületben, attól az még többpárti diktatúra. A beszélgetések ugyanis, ott a testületben, nem arról szólnak, hogy milyen filmeket készítünk, és mi lesz ezeknek a sorsa,  hanem arról, hogy mindenki megkapja a magáét.

Vagyis beviszi a politikát oda, ahova nem kellene…

Igen: ha a tieid kaptak egy ilyet, akkor a mieink is kapjanak. Így aztán

nem állíthatom, hogy az előző struktúra sokkal üdítőbb volt. Ráadásul, egy látszólag helyénvaló gondolatot követett: virágozzék minden virág.

Volt olyan év, amikor harmincnál több egész estés játékfilm készült. Ezt a hazai mozipiac nem bírja el, nem tudod menedzselni, nem tudod a forgalmazását megoldani. Most, ehhez képest itt van ez a durva egykapus rendszer; a Nemzeti Filmalap kicsit pontosabban, vagy ha úgy tetszik, piaciabb alapon szemléli ezt a folyamatot. Nagyjából látják, hogy a magyar filmipar hány magyar filmet képes menedzselni egy évben, mert amit nem tud menedzselni, az dobozban marad. Tudni kell, utaljunk vissza a beszélgetésünk elejére, hogy a magyar filmek jelentős része közpénzből készül. És miért csinálsz közpénzből filmet, ha arra sincs kapacitásod, hogy eljuttasd a nézőkhöz. Volt olyan esztendő, amikor a filmek fele, lényegében, láthatatlan maradt. Az maradt, mert nem tetted hozzá mindazt, amire szükség lett volna, a kommunikációra, arra, hogy a profik dolgozzanak rajta, merthogy ez egy iparszerűen előállított termék, és egy iparszerű elosztórendszerbe fog kerülni.

Bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy az Andy Vajna-féle rendszer tisztességesen kezelné a filmeket, mert vannak olyan filmek, amelyek úgy hullottak el, mintha meg sem születtek volna…

Például?

Ilyen volt a Veszettek, amely nem volt egy filmtörténeti alkotás, de profi módon volt elkészítve. Vagy a Coyotte, ami a mai magyarországi helyzetet, az oligarchák világát járja körbe, azaz, hogy a túlhatalom, miként válik gyilkos erővé. Erről a problémáról pedig nem nagyon beszélt a magyar film, vagy fogalmazzunk úgy: többet beszélt róla az előző kádárizmusban, mint a mostani kádárizmusban. Szóval ez a film is elvérzett, holott sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna. Épp úgy, mint a szépprózában: nagyon kevés alkotás készül arról, ami most itt történik: a félelmeinkről, a behódolásról, hogy miként válunk a hatalom-ipar túszaivá, ráadásul úgy, hogy a hatalomnak már semmi dolga nincs velünk, hiszen már mi magunk gerjesztjük a félelmeinket. Az Andy Vajna féle intézmény ugyanakkor – tegyük félre a pletykákat, hogy Vajna melyik filmet szereti és melyiket nem; jó lenne, ha nem lenne neki egyáltalán ízlése, és átengedné a döntéseket – ha felismeri, hogy egy filmnek lehetősége van arra, hogy kimenjen a világpiacra, akkor odaáll mellé.

Meg abban a pillanatban, amikor felfigyelnek egy filmre, nem csak figyelmet, pénzt is fordítanak arra, hogy nagyobb nyilvánossága legyen, amivel segíti azt, hogy az alkotás további díjakat nyerjen.

És ez azért fontos, mert ahhoz, hogy filmed sikert érjen el, nem elegendő annak értéke, eredetisége professzionális minősége.

Vagyis megnőtt a marketing jelentősége.

Én nem szívesen használom ezt a kifejezést, jobban szeretem az orosz író, Viktor Pelevin által használt marketológus szót. Azaz, mintha ezek az emberek a marketing tudomány felkent papjai lennének. Nos, ha ők például nem gondolkodnak elég jól, akkor sem a Saul fia, sem pedig a Testről és lélekről nem tud annyira sikeres lenni, viszont – és itt fordítok egy nagyot-, ezeket a filmeket meg kellett csinálni, és ezeket nem a Nemzeti Filmalap csinálta meg, hanem rendezők, forgatókönyv írók, hangmérnökök, látványtervezők, és akkor még nem beszéltem azokról, akik  csak technikában, szervezésben vannak ott a film mellett. Azt akarom tehát mondani, hogy

a Nemzeti Filmalap tud segíteni egy filmen, előre tudja mozdítani, de azért a fő szerep, mégiscsak az alkotóké.

Ha már említetted a Testről és lélekről című filmet. Ahhoz kell-e valamilyen professzionális, vagy professzionalizálódó háttér, hogy eljusson egy film az öt esélyes Oscar-díj jelölt közé?

Kell. Meg kell hozni egy fontos döntést, hiszen maguk az országok döntenek arról, hogy melyik filmet ajánlják a nagytiszteletű amerikai Mozgókép Akadémia figyelmébe. Tehát itt nem meghívás van, éppen ezért ez már eleve egy nagyon fontos döntés. Ne hidd azt, hogy ez egyszerű döntés. Itt is szó volt arról, hogy az 1945 című filmet érdemes nevezni, vagy a Testről és lélekről legyen ajánlva. Az 1945 is nagyon izgalmas film, de a döntés pillanatában Enyedi Ildikó alkotása mögött már ott állt a berlini Arany Medve díj, amiről ugye hallott már a világ. Meg hallottak arról, hogy a film mintegy kilencven országban kelt el. A pályázó műveket ugyan kötelezően be kell mutatni Los Angelesben, ahol egy héten át vetítik. De ez semmi, az viszont már valami, ha a világon  sok helyen levetítik. Ráadásul most, hogy a Netflix megvásárolta a forgalmazását, az Oscar-jelölés hatására előrehozta a bemutatását. Ez bölcs döntés, mert az a 600 akadémiai tag, akik majd a végén szavaznak, biztos, hogy nem ott a versenyen fog találkozni a filmmel.  Ezek, hidd el, nagyon komoly tényezők. Játszani, gondolkodni kell. Akkor is, amikor jött a cannes-i fesztivál: mit küldjünk oda? Illetve mit kínáljunk fel, mert Cannes válogat. Ez feszült, kemény gondolkodást igényel. Megpróbálni kipuhatolni például, hogyan jut el hozzájuk egy film, megnézik-e, milyen lesz a viszonyuk hozzá, jó-e ha ismerik a rendezőt, fontos-e a díj maga.

Mert hiszen átkozott sznobok vagyunk, nagy valószínűséggel jobban odafigyelünk egy műre, ha elnyer egy jelentős díjat, mint ha a semmiből érkezne.

Milyen esélyt adsz ezek után az Enyedi Ildikó féle filmnek?

Hát ilyeneket nem tudok mondani, nem is vagyok fogadó iroda, ráadásul a Testről és lélekről kategóriájában versenyző öt filmből csak hármat láttam. A chileit és a libanonit nem láttam. Az orosz film nagyon erős, de a képei talán kicsit erőtlenebbek. A másik nagy ellenfél, a Négyzet, amely csupa ész, a Testről és lélekről pedig csupa lélek. Nem lehet megjósolni, hogy közülük melyik nyer majd. A Négyzet cannes-i Arany Pálma-díjas, a Testről és lélekről berlini Arany Medve nyertes. A Négyzet minden idők egyik leggonoszabb fricskája, a kétkedés felébresztésének nagyon okos filmje, mert egy sor kérdésre nekünk sincs válaszunk. Ezzel szemben ott van Enyedi Ildikó filmje. Amitől nagyon tartottam, mert Enyedinek volt egy remek három évtizede, de nem tudtam, hogy képes-e azon túllépni, megújulni. Mert az elmúlt évtizedekben a filmnyelv nagyon sokat változott, és mi is nagyon sokat változtunk.

És, amikor megnéztem ezt az alkotást, az első szavam a döbbeneté volt: hogy képes volt egy vadonatúj nyelvet beszélni. Olyan nyelvet, ami borzasztóan emberközeli.

Ha kijössz a moziból nem tudod elmondani, hogy miről szólt. Csak tudod, hogy valami olyat láttál, ami apró részletekből, egy-egy ottfelejtett tárgyból összeálló történet. És szakít azzal a hagyománnyal, hogy a film végére a hősök boldogok, szépek lesznek. Szó nincs róla. Az egész arról szól, hogy olyan vagy, amilyen. Néha egy kicsit béna, néha egy kicsit Asperger-szindrómás, néha egy kicsit csalsz, néha egy kicsit bunkó vagy, de ez nem lehet akadálya annak, hogy az emberek között nagyon mély kontaktusok és szövedékek jöjjenek létre.

Annyit még árulj el: ez magyar film, magyarul beszél, vagy nemzetközi nyelvet használ?

Nagyon magyar. Hogy ebből mit fognak megérteni, nem tudom. De hát nyilván értik, ha van díja, meg nominálták az Oscarra. Őrületesen magyar, mert az apró viszonyok, a kis helyszínek… Például a vágóhídi menza, a kicsit lepukkant, félmúltból itt maradt irodák, a kis korrupciós játékok… Úgy elmesélni életünk kis csalásait, hogy eközben egy mondat nem hangzik el róluk… A legdurvább utalás az, hogy a rendőr korrumpálására szánt bélszín a csíkos szatyorban van. Ez annyira intim, és annyira meghitt, és bár nem tudok más kultúra képviselőinek a fejével gondolkodni, de talán nekik is jelent valamit.

Nagy lelemény ez a film, és megerősíti bennem azt a gondolatot, hogy talán nem is kellene nekünk világfilmet csinálni. Hogy nem kell gondolni a fejedben bujkáló sunyi, kis marketológusra.

Mert azok olyan filmeket bocsátnak ki, amelyek kultúrától függetlenek, és kétségtelen, hogy milliárddolláros bevételt képesek teljesíteni. Az Enyedi-féle filmek nem kívánják a piacra optimalizálni a filmet, hanem azt mondja: létrehozol egy jó minőségű, eredeti terméket, és ezt próbálod piacosítani. Úgy tűnik, ez egy helyes eljárás.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..