Ha valakinek van szívhangja, azt már fel is veszik

0
639
Fotó: Wikipedia

A munkáltatói szervezetektől – köztük a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarától – kellenének ötletek a vállalkozói szféra által immár régebb óta a legsúlyosabb versenyképességi gátnak tekintett probléma, a minőségi és mennyiségi munkaerőhiány megoldására – szögezte le a Független Hírügynökségnek Bod Péter Ákos, a budapesti Corvinus egyetemi tanára. A volt ipari minisztert, jegybank-elnököt annak kapcsán kérdeztük, hogy a hírek szerint a hamarosan felálló új kormány új gazdaságstratégiát fog kidolgozni, amelyhez az MKIK-tól és a Magyar Nemzeti Banktól kért javaslatokat. Bod szerint a versenyképesség növelésének a a munkaerőpiaci problémák kezelése a kulcsa, de a megoldást itthon kell keresni, nem a hazatelepülőkre várni: negyedmillió embert kellene és lehetne átterelni a reálszférába. Ha külföldről tudunk behozni munkaerőt – mert tudunk –, akkor miért nem tudjuk országon belül megoldani a kereslet-kínálat kiegyensúlyozását – teszi fel a kérdést.

 

Ön gyakori résztvevője a különféle konferenciáknak, tanácskozásoknak, szakmai fórumoknak, amelyeken az elméleti fejtegetéseken kívül alkalma nyílik meghallani azt is, hogy mit gondol a versenyszféra. Mire van a cégeknek szükségük ahhoz, hogy boldoguljanak, fejlődjenek. Mi a leggyakoribb általuk emlegetett megoldandó probléma, amelyhez nem a piac, hanem az állam segítségét várják?

Valóban nagyon sok szakmai és/vagy vállalati rendezvényen vettem részt, sok-sok gyakorló üzletemberrel volt alkalmam beszélgetni az utóbbi hetekben, s ezekből egyöntetűen az világlott ki, hogy a magyar gazdaság növekedésének első számú akadálya napjainkban a munkaerőhiány. Ez persze európai ügy is, de az Európai Bizottságnak az európai szemeszter keretében Magyarországgal foglalkozó anyaga külön kiemeli, hogy ugyan az egész visegrádi térségben jellemző a munkaerőhiány fokozódása, de nálunk már akuttá vált.

Mennyiségi vagy minőségi ez a hiány nálunk?

Mind kettő, bár eltérő a gazdaság különféle területein. Ugyanis a magyar gazdaság két szektorában nem egyforma sem az igény, sem pedig a kereslet kielégítésének a lehetősége. Az egyik a multinacionális cégekből és a versenyképes magyar nagyvállalatokból álló szektor, ahol alapvetően a minőségbeli és választékbeli munkaerőhiány jellemző. E hatékony szektor igényét alapvetően jól elégíti ki a magyar képzési struktúra, de az demográfiai okokból, és részben a kompetencia-szerkezete miatt elérte a korlátjait. Számos szakterületen  a megoldást  minálunk is a nemzetköziesedés adja, amint ezt már látjuk is az üzleti szolgálgatóközpontoknál, startapoknál, ipari és fejlesztő vállalkozásoknál:

az  indiaitól a spanyolig bármilyen nemzetiségű munkaerőt importálnak a cégek, ha szükségük úgy hozza. Ehhez nem kell kormányzati segítség, pontosabban, egy dologra azért szükség lenne: arra, hogy a sürgősen álljon le az idegenellenes kampányával,

hiszen abszurd helyzetek adódnak már most is. Például, amikor a drágán idehozott külföldi munkaerőre vidéken rendőrt hívnak, mert migránsnak nézik. Az itt dolgozó,  tanuló, kutató külföldiek már lassan nem mernek kimenni Budapesten kívül az utcára. Közöttük vannak azok a harmadik világbeli egyetemi hallgatók, akiket a magyar állam több milliárd forintos ráfordítással, magyar ösztöndíjakkal ide. Nekem is vannak magyar állami ösztöndíjjal itt tanuló hallgatóim, akik Libanonból, Mongóliából, Afrikából nagy örömmel jönnek, majd szembesülnek a kormány által gerjesztett gyűlöletkampánnyal. Ez sokba kerül, semmi értelme nincs, abba kell hagyni!

A külföldi munkaerőt tehát a nagy cégek meg tudják fizetni, s ezzel megoldhatják munkaerő-problémájukat, de vajon a haza kis- és középvállalatok mit tudnak tenni?

Igen, a nagyobb gond most már gazdaságunk másik szektorával van. A kis és közepes cégek is rövid néhány év alatt beleütköztek a mennyiségi hiányba: nincs ember. A képzett és gyakorlott szakembert pedig nem tudják megfizetni. Ebben a szektorban a munkaerőpiac fokozatos nemzetköziesedése sem nyújt megoldást, a  kkv-k számára valójában még a viszonylag olcsónak számító ukrán munkaerő is megfizethetetlenül drága –, nem szólva arról, hogy ezt meg kellene szervezni, beleértve az utaztatásukat, lakhatást, pedig a kormány és a munkaadói szervezetek már régóta fontolgatják ezt a megoldást. Ráadásul nem is feltétlenül erre van igénye a hazai kkv-szektornak: a lengyel vagy a szlovák, cseh példa szerint a több százezres ukrajnai vendégmunkás-foglalkoztatást a mezőgazdasági idénymunkák és a nagy építőipari munkák motiválják.

Ugyanakkor az biztos, hogy a magyar kkv-szektor munkaerőkereslete és annak potenciális kielégítése az a terület, amelyen a kormánynak szerepet kellene vállalnia.  

Érdemes abból kiindulni, hogy a Bajnai-kormány alatt kidolgozott foglalkoztatási akció („Út a munkához”) , majd a Fidesz 2010-es győzelme után nagy lendületet vett közmunkaprogram adekvát válasz volt az akkori helyzetre, a tartós munkanélküliség riasztóan nagy mértékére, ám ez a munkaerőpiaci megoldás elérte a korlátait, sőt, mára már a növekedést gátoló tényezővé vált. Az egyébként mobilizálhatóvá tehető negyed millió ember döntő hányada nem tud továbblépni, és munkavállalóként belépni a munkaerőpiacra.

Innováció kellene arra, hogy az így megmozgatott embereket hogyan lehet beterelni vagy a képzési rendszerbe vagy pedig a munka világába.

Kinek lenne ez a feladata, a kormányé?

Itt már nem egyen-megoldások kellenek, amelyeket a Belügyminisztérium és az önkormányzati rendszer egy sablon alapján levezényel. Az oktatási része is tagolt, mert kellene hozzá az utóbbi évtizedek magyar gyakorlatától elég idegen felnőttképzés, „élethosszig tartó tanulás, valamint az iparosnál végzett szakképzés – és ahhoz állami forrásokat kell rendelni.

A munkáltatói része pedig azért nagyon sajátos, mert hazánk számos peremtérségében a hivatalos munkanélküliség felett akár a lakosság negyedét kitevő közmunkási hányad jelzi a térség potenciális munkaerőkínálatát, miközben a kielégítetlen kereslet onnan 50 vagy akár 200 kilométerre van.

Sok cégvezetővel beszélve hallom, hogy ők elég jól feltérképezték a számukra elérhető és náluk hatékonyan foglalkoztatható munkaerőt, hajlandóak is lennének immár e munkaerő-ínséges időben vállalni a betanítást, odaszoktatást: de egyenként kicsik. Az egyiknek kellene hat ács, a másiknak tíz szalagmelletti, a harmadik két kertészt és négy targoncást keres: ám a buszoztatás vagy a munkásszállás-ellátás költségeit csak koordinált keretek között lehet megoldani. Vannak erre szakosodott magánvállalkozások, ám a munkáltatói szervezetek – köztük az MKIK, VOSZ, iparági szövetségek – is kidolgozhatnának konkrét javaslatokat a kormány számára.

Ehhez a Kamara, amely rendeltetése folytán foglalkozik  a reálszféra igényeivel, hasznosan hozzá tud szólni, szemben például a felsősoktatással, amelynek fejlesztési stratégiája nem kamarai profil,

az oktatási folyamat időigénye messze túlnyúlik a munkaadói és kamarai szövetségek időhorizontján, és a konkrét munkáltatói érdekek egyáltalán nem esnek egybe szükségszerűen az ország egészének a távlati érdekeivel. Arra kellenének tehát javaslatok, hogy miként váljon a munkára fogható közmunkás értékteremtő munkára képes emberré. A kettő ugyanis nem ugyanaz.  Ma a közmunkaprogram az egész országot átfogó állami rendben működik. A probléma egy részét talán a polgármesterek is meg tudják helyi szinten oldani, de csak egy részét. Ám a jövő súlypontja nem náluk, hanem a magánszektorban van! A kérdés ugyanis az, hogyan lehet ezt a tömeget átterelni, bevinni a reálszférába. Itt kellene a kamaráknak, szakmai szervezeteknek előállniuk az ötletekkel. Azért említem első helyen őket, mert ezek azok, amelyek elsősorban a kis- és középvállalkozásokat képviselik, s ez a potenciális – a közmunkából a munka világába átterelendő – munkaerő-állomány nem a multik számára jelenthet megoldást. Ugyanakkor a kkv-k is meg tudnák fizetni az ilyen munkaerőt, az érintett közmunkások pedig meg tudnák duplázni a saját legális jövedelmüket, az állam pedig adó- és járulékbevételekhez jutna, illetve sokkal kevesebbet kellene költenie közmunkásokra.  Azaz az állam számára bőségesen megtérülne ennek a támogatása, egy ilyen program működtetése.

Éppen ezért én azt mondom, hogy a magyar versenyképesség javításának a módozatait nem a munkaadói járulék vagy a személyi jövedelemadó kulcsa további csökkentése körül kellene keresni, mert nem ott húzódnak a növekedés korlátjai.

Arról nem beszélve a járulékcsökkentés ugyan mérsékelné a munkaadói költségeket, de azzal még kevesebb jutna az egészségügyre, a nyugdíjakra. Inkább az értékteremtést kell növelni!

Mit tapasztal a reálszféra körében, nem ódzkodnának a közmunkásból munkaerővé avanzsált emberek felvételétől? Nem félnének?

Öt éve, amikor még rendelkezésre áll a munkaerő, és lehetett válogatni a kendermagban, akkor senki nem volt arra rászorítva, hogy képzetlen, szervezett munkától elszokott, akár funkcionális analfabéta emberekkel foglalkozzon, mivel extra ráfordítást igényel a betanítás, kiképzés, szintre hozás. Ma más a helyzet.

Hallottam olyan mondást HR-től, hogy ha van valakinek szívhangja, akkor azt már fel is vesszük.

De nem feltétlenül  az országnak azon a részén található még ilyen rendelkezésre álló potenciális munkaerő, ahol igény van rájuk. Ismét induljanak be a fekete vonatok Szabolcsból a főváros és Nyugat-Magyarország között?

Nem tartom abszurdnak, hogy a keleti országból, vagy éppen Nógrádból eljárjanak dolgozni az emberek, ha valaki meg tudja szervezni számukra az utaztatást, a szállást. Nem a fekete vonatok rendszerét kell újraéleszteni, de az országon belüli munkaerő mozgatására igenis szükség van. Gondolok itt olyan dolgokra, hogy

valaki összegyűjthetné néhány egymáshoz közel működő cég munkaerő-igényét – ennyi és ennyi villanyszerelőre, annyi és annyi vizesre, stb. van szükség, s megszervezné a napi utaztatást.

A gyakorlati megoldást nem nekünk kell most megtalálnunk. Amit viszont határozottan állítok: beindult a gondolkodás ebben is, s ez ragyogó alkalmat kínál arra, hogy a munka világára is kitaláljanak olyan megoldásokat, amelyek segíthetik a magyar gazdaság egészének, versenyképességének is a fejlődését, javulását amellett, hogy a piaci szereplők gondjain is enyhítenének.

Említette, hogy az államnak szerepet kellene ebben vállalnia. Konkrétan mit? Szervezzen? Buszoztasson?

Az államnak szerepet kell ebben vállalnia, hiszen nemzetgazdasági, nemzetpolitikai érdek ennek a problémának a megoldása. De nem gondolom, hogy az állam feladata lenne a konkrét helyi igények összegyűjtése, a szervezés, az utaztatás. Erre a munkaügyi apparátus nem is lenne képes, hiszen ez nem hatósági ügy, hanem üzleti vállalkozás.

De például a kamarák – amelyeket sokan bírálnak, hogy keveset szolgáltatnak – a regionális hálózataikra építve felmérhetnék az igényeket.

Az államnak pedig a költségek egy részét kellene átvállalnia, mivel egy aktív munkaerőpiac eszközről beszélünk. Társfinanszírozást tartanék egyébként helyesnek – a cégeknek is ki kell venniük a részét a ráfordításokból, mert ellenkező esetben fennáll annak a veszélye, hogy kézen-közön eltűnik az erre szánt állami forrás.

Működik ilyen modell másutt?

Nálunk is működik már ilyen itt-ott, a magánszférában a munkaerő-közvetítő cégek működtetnek ehhez hasonlót. S a nagyobb vállalatok egy része is próbálkozik már ezzel. Amiről mi most beszélgettünk azonban – hogy úgy mondjam – macerásabb, mivel állami intézmények, érdekképviseletek és kisebb-nagyobb magáncégek közös tevékenységére van szükség.

Arról nem is szólva, hogy a külföldi munkaerőt a térségen belül – egyébként nálunk is – már most is számottevő mértékben importálják.

Az Eurostatnak van egy vonatkozó jelentése, amelyből kiderül, hogy Magyarországon 2016-ban 5801 tartózkodási engedélyt adtak ki külföldieknek munkavégzés indokával (egyébként sokatmondó, hogy az összesen, közel 23 ezer tartózkodási engedélyből a legnagyobb arányban kínaiak, ukránok és amerikaiak részesültek), ugyanakkor a cseheknél 23 097-e, miközben Lengyelországban 493 960-at. Tehát ha külföldről tudunk behozni munkaerőt, akkor miért nem tudjuk országon belül megoldani a kereslet-kínálat kiegyensúlyozását? Ehhez azonban – nem lehet elégszer hangsúlyozni – aktív munkaerőpiaci intézkedések kellenek – ahogy egyébként az Európai Unió évek óta tanácsolja, hogy ha már ennyit költ Magyarország a munkanélküliség kezelésére, költse ésszel.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .