Mélyáramlatok fordulása

0
817

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar.

A román politikai osztályt, az eliteket, és az egész mezőnyt megosztó alapvető törésvonal, az elmúlt negyed évszázadra vetítve, nem ideológiai jellegű, viszont sokkal inkább egy gyakorlati (realpolitik) törésvonal jellemezte, melynek két oldalán strukturálódott, mintegy tükörben, szimmetrikusan, egymást utánozva, nagyon hasonlóan viselkedett a jobb és baloldal, hatalmon, illetve ellenzékben. És a váltógazdaság következtében szinte minden párt megfordult egyik és másik oldalon, egyaránt. A vízválasztó mindenkor a kormányon vagy ellenzékben levés volt (i), és ez volt a konfliktusok alapja is, ezt próbálták így vagy úgy, a palettán elfoglalt helyzetüknek megfelelően, tematizálni a román politikai pártok.

A kifejlődőben levő új/régi és egyre mélyebb törésvonal, az alapvető konfliktus az illiberális demokrácia és euroszkepticizmus, valamint az azt ellenzők között bontakozik ki. A konfliktus új, hiszen trendfordulót jelez, annak a törékeny konszenzusnak a feladását, mely egy generáción át működött, mely a nyugathoz való fölzárkózásnak (ii) – a késői modernizációnak – nem látta alternatíváját. Bizonyos értelemben visszatért a két világháború közötti modernizációs vita és konfliktus, ami eldöntetlen maradt, hiszen a szovjet típusú államszocializmussal gyakorlatilag megszűnt, illetve kitiltották a közéletből. A kérdés akkor is a nyugati nyitás és az elzárkózáspártiak (“prin noi înșine”) között folyt, ezt újra fölvetette, egészen más kontextusban, a késői Ceausizmus, a nacionálkommunista protokronizmus. Végül a ‘89-es változást követően a “nyugatosodáspártiak” (idézőjelben, mert egyszer fontos lehet kielemezni azt is, hogy kik és mit értettek a politikai nyugat fogalmán a kilencvenes években és egészen az EU csatlakozásig, és mit jelentett az a törékeny konszenzus, ami azt lehetővé tette) kerültek hatalomra. Nem rögtön és csak súlyos kompromisszumok árán (lásd. Iliescu-éra), de ez a konszenzus máig, úgy ahogy, kitartott. Most meg – bár az illiberalizmus modellje külföldről, jelesen és elsősorban Magyarországról jön -, az inga visszalendül, a vita és konfliktus visszahelyeződik a modernizáció- és EU-pártiak, illetve az elzárkózás- és nacionalizmus-pártiak közé. Ez egy hosszabb távú játszma, mely túlmutat az eddigi egyszerű számításokon és helyezkedésen, azon. hogy ki fogja nagy valószínűséggel megnyerni a választásokat, ezúttal korszakos jelentőségű a versengés és a dominancia.

A jogállamiság-vita és a korrupció-ellenes harc, csak a fölszíne ennek a mélyebb konfliktusnak, a tét az ország hosszútávú irányultságának, a kialakítandó szövetségi rendszernek és végső soron Románia jövőjének a programja: a merre tovább? Értik vagy nem értik a szereplők (a politikai ágensek, sokszor az az érzés alakulhat ki, hogy a legtöbben nem akarják érteni) és a drukkerek, a közvetítők, és a két tábor holdudvarának balekjei stb., a konfliktus nem (csak) Dragnearól szól. A korrupció-ellenes harc magába sűríti az alapvető konfliktust: maradjon meg az EU-s úton az ország, vagy csatlakozzon a magyar-lengyel (és egyre több régióbeli állam) “visszafordulók”, az elzárkózók, euroszkeptikusok és nacionalisták csoportjához? (iii)

És alapvető váltás van a rommagyar politikai elit és mezőny belpolitikai helyezkedésében is. Hiszen, nem mellesleg az RMDSz, amíg még önálló szervezetként működött, tehát olyan 2012-ig, mindvégig a nyugatosodás oldalán állt, azóta pedig – budapesti elvárásnak megfelelve – az “illiberális demokrácia”, az elzárkózó etnonacionalista vonal, sőt bizonyos helyzetekben és kérdésekben, a reakciós alt-right szóvívője. Ez tartja a fővonalat a jelenlegi kormánypártok mellett, és már nem az amúgy sem érzékelhető, kisebbségpolitikai engedmények. És innen a kibontakozó belső konfliktus, a kiábrándulás, a passzivizmus (demobilizáció), és az elfordulás a politikától.

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar. Vannak túlbuzgó propagandisták, akik (főként mert a magyar médiákat fogyasztják, széles körben és szinte kizárólag jutnak el hozzájuk a propagandagépezetként működő magyarországi adók, illetve a szociális médiában megjelenő hasonló tartalmakat fogyasztják) megpróbálják az illiberális demokrácia “eszméit”, a magyarországi gyűlölöletkampányokat és Brüsszel-ellenességet (még a sorosozást is) átplántálni viszonyaink közé, de egyelőre sikertelenül. Lehetetlen vállalkozás “egyben tartani a tábort” és közben engedni a budapesti nyomásnak, közvetíteni az illiberális demokrácia üzeneteit, a rommagyarság és Bukarest fele. Az önállóság elvesztése, nem manifeszt módon, hiszen a párt igyekszik leplezni azt (iv), hanem de facto, szétszakítja az eddig monolitikus, pluralizmus-hiányban szenvedő, de foglyul ejtett rommagyar szavazóbázist.

Másrészt pedig hibázik a főpárt, amikor azt hiszi, hogy egyszerre lehet továbbra is fönntartani a politikai mezőny etnikai burkát, az etnopolitizálás kis mezőjét, és azon belül megőrizni saját hegemóniáját. Márpedig ilyesmivel kísérleteznek, akkor is, amikor az alternatív választási küszöböt átvitték a választási törvényben, akkor is, amikor a kezesbárány MPP-t kooptálták, és gyakorlatilag (kis helyi ellenálló körzetektől eltekintve) beolvasztották/eltűntették. Miután a “belső választások” megszervezése, a kiskörű pluralizmus, megbukott, az etnikai mezőnynek numerus clausus, proporcionális választási rendszer kialakításával lehetett volna viszonylagos önállóságát megtartani, illetve “befele” megnyitni. Ha a létrejövő rommagyar politikai formációknak lehetőségük lett volna versengeni, fenntartott – mondjuk a demográfiai adatokhoz igazodó – 6,5 százaléknyi parlamenti helyre. Ennek hiányában viszont marad a passzív ellenállás, az etnikai átszavazás, illetve esély egy sikeres transzilván vegyes-párt létrehozására, melytől a leginkább tart a Fidesz itteni fő fiókpártja.

A román politikai mezőny átrendeződésének áldozata lesz a rommagyar politikai mezőny viszonylagos egysége, ezzel, vagy így vagy úgy lezárul egy korszak. És egy kiszolgáltatott politikai (és kevés kivétellel kulturális) elit képtelen szembenézni azzal, hogy hosszú távú érdekeink ellenében cselekszik: az illiberalizmusban (ahogy azt Orbán Viktor viselkedéséből, sőt szíves közléséből tudjuk) nincsen helye a kisebbségeknek, és visszaút – már a demográfiai folyamatokat figyelembe véve – sincs.

I. A jelenséget magam is leírtam, később olvastam George Tibil, 2014-ben megjelent tanulmányát, mely a román politikai elitek megosztottságát elemzi, és hasonló következtetésre jut (Conflictul elitelor si instabilitatea politica in evolutia moderna si contemporana a Romaniei – http://revistapolis.ro/conflictul-elitelor-si-instabilitatea-politica-in-evolutia-moderna-si-contemporana-a-romaniei/), a rendszerváltás után “a legfontosabb választóvonalat a hatalomhoz való viszony képezi, aminek függvényében a politikai elit két ellentétes táborra oszlott: akik kormányoznak és az ellenzékiek”.

II. A dolog bonyolultabb, mint itt kifejthetném, de mindent összevetve az elmúlt két évtizedben sikerült az Iliescu-pártiakat (és szavazóik jórészét is) rávenni a konszenzus fontosságára, ebben – tetszik nem tetszik – Emil Constantinescu mellett, Adrian Năstase, vagy Mircea Geoană, Markó Béla, de Traian Băsescu, Călin Popescu Tăriceanu és Klaus Johannis, stb., is fontos szerepet játszott.

III. A választóvonal két oldalán, egyelőre, összemérhető erők sorakoznak, és ez egyfajta ismét csak nagyon törékeny, egyensúlyhelyzetet eredményez. Az elnök és a körülötte még ott mozgó ellenzék, illetve aktív civilek, nem utolsó sorban az erejét megmutatni készülő ún. “diaszpóra”, és a politikai nyugat befolyása, stb., kitart az eredeti európai projekt mellett. De, a dolog változhat (a Fidesz itteni fiókpártjainak egyértelmű elköteleződése az illiberális oldalon ezt elősegíti), mégpedig az ortodox-nacionalista vonal javára. A “családdefiníciós” harcok ezt jól előre vetítik, és megjósolható: Románia sokkal hamarabb kerül fekete listára (a magyar és lengyel példák okán is, de mert létezik egy monitoring rendszer (MCV), ami a csatlakozás feltételeként jött létre), mint az elzárkózás szóvívői gondolnák.

IV. Azok a politikusok és propagandisták, akik egyfelől az elfogadott salátatörvények és módosítások mellett érvelnek, mégpedig azzal az átlátszó trükkel, hogy azokban vannak elfogadható módosítások/előírások, és elrejtik/elhallgatják az alkotmányelleneseket, és elfogadhatatlan, egyéneknek címzetteket, az önállóság hiányát próbálják palástolni. Ezt teszik azok is, akik úgy próbálnak érvelni, minden esetben, ha a koalíciós partnereket bírálni merészelik, hogy “de hát a PNL-vel”? vagy egyéb ellenzéki párttal, s főként Johannissal sem lehet menetelni (ez emellett nehéz érvelni, hacsak a saját korruptak mentegetése végett nem teszik). Az önálló rommagyar politizálás lenne – természetesen – a megoldás, és ennek hiányát igyekeznek manipulációval elfedni, lenézve (palimadárnak tekintve) választóikat.

Szerző: Magyari Nándor László

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .