Lórúgások sorozata

0
848

Alföldi Róbert rendezésében folyamatos lórúgásként hat Ibsen Kísértetek című darabjának előadása a Centrál Színházban. A rendszeres hazugságok, az elhallgatott múlt, az elfojtott indulatok gyilkos módon letarolnak mindenkit, a nézések is szinte ölnek, durva ostorcsapásként szemmel vernek.

 

Básti Juli hátborzongatóan lidérces tud lenni Helene szerepében. Eljátszik egy látszatra disztingvált nőt, aki évtizedekig gyűjtötte és gyűjtötte magába a keserűséget. Tűrt, leplezett, hazudott, és ezzel maga is permanenssé tette a lehetetlen élethelyzetet, a szeretetlenséget, a fagyosan dermesztő hangulatot. Színleg igyekezett megfelelni a társadalmi konvencióknak, miközben nem feltétlenül azok szerint élt. Iparkodott lavírozni. Rezzenéstelen arcot vágni. Tanulmányt érdemelne, hogy Básti első pillantásra rezzenéstelen arca hányféle. Rajta van az egész, reménytelenül elrontott élet. Kis izomrándulások, apró megfeszülései az arcnak, ridegen elviselhetetlen mosoly, amivel megnyerő akar lenni, de nem megy és nem megy, mert ez a Helene már végképp belemerevedett magába és kilátástalanságába.

Illetve éppen most akar ebből kitörni. Férje tízéves halálának évfordulójára a jómódú asszony árvaházat akar létrehozni, és ezzel némiképp lezárni valamit a múltból. A megnyitóra várja haza Párizsból a festőművész fiát, akivel a szó szoros és átvitt értelmében is eltávolodtak egymástól és reméli a közeledést. De aztán beüt a kénköves istennyila. Lávaként feltör az elhallgatott múlt, aminek a jelenre és a jövőre is tragikus következményei lesznek. Az árvaház leégése jelképes. A drámában szereplő öt ember élete foszlik szét totálisan, lehetetlenül el teljesen, egyikük valóban halottként marad a színen, a többiek reménytelen sorsú élő-halottként.

Miközben cselekmény jóformán nincs is. Jobbára szavak, szógörgetegek vitáznak egymással. Nincsenek látványos mozgások, izgalmas akciók, jobbára állnak a színészek és beszélgetnek. Minimál színház ez, már-már olyan, mint amikor Zsótér Sándor úgy rendezte a Radnóti Színházban a Medeát, hogy csak egy helyben ültek a szereplők. Pokoli koncentrációt és jókora karizmát igényelt a színészektől, hogy így is hassanak. Most meg jobbára csak álldogálnak és nyomasztanak, de ezt elementárisan teszik. Csaknem azt is mondhatnám, hogy némileg egyhangúan, megvan a monotonitás veszélye. De közben azért érvényesül Ibsen sátánian szúrós, gonoszkodóan fullánkos humora, amin van aki mer nevetni, van, aki nem. Ördögi, fájdalmas röhögés ez, máskor viszont valósággal belénk szorul a szusz, olyan erőteljesen kell figyelni a játékot. Kegyetlenül jó Kálmán Eszter díszlete. Leszűkíti a Centrál kamaratermének, a Kisszínháznak amúgy sem nagy színpadát, úgy körülbelül bokszring nagyságúra, érzékeltetve, hogy mindenki számára fullasztóan kevés és riasztóan körülhatárolt a tér. És ez az ajtókeretekre emlékeztető elemekből épülő díszlet mozog is, szinte a zenéhez hasonlatosan megjelenítve a szereplők hangulatát, helyzetét. Ennek megfelelően némileg levegősebb a tér, vagy börtöncellaként tornyosul a szereplők fölé.

Erőteljes az összmunka, nyilvánvaló, hogy a próbákon a színészek nem kímélték egymást, leástak saját személyiségük és valószínűleg a többiek lelkének rettentő, ijesztő bugyraiba, és bár Szakács Györgyi jelmezei kimondottan azt sugallják, hogy ezek az emberek a ruházatukkal is takargatni akarják, amit csak lehet, lényegében meztelenre vetkőznek előttünk, jóformán a zsigereiket teszik ki a deszkákra. Gáspár Tibor Manders tiszteletesként konzervatív hatalmi tényező, a hazugság egyik melegágya, színleg igyekszik nyájas lenni, de azért eléggé kilóg a lóláb, hogy veszélyes amit csinál, gondol, veszélyes az egész alak, úgy ahogy van. Szép, hogy a testvére, Gáspár Sándor adja a háznál régóta dolgozó cselédlány lecsúszott, lepukkant apját. Izgalmas, hogy az egymásra fölöttébb hasonlító két színésznek van is egy közös jelenete, érzékeltetve, mint akár a Koldus és királyfiban, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk szerencse kérdése is lehet. Az erőszakosan feltörekvő szolgálólányt, aki mindenáron ki akar törni az alul lévők helyzetéből, Ágoston Katalin személyesíti meg. Ódor Kristóf a beteges festő, anyja, hogy ne kelljen végignéznie a lelki és a testi agóniáját, némi vívódás után egy lidércesen határozott mozdulattal teszi el láb alól.

Megrendítően hat a lórúgások sorozata. Alföldi arról regél a meglehetősen ütős produkcióval, hogy muszáj átesnünk ezen a megrázkódtatáson, muszáj feltárnunk a múltat, kivetkőzni hazugságainkból, mert különben még az utánunk következő generációk is totálisan megnyomorodnak.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..