Kezdőlap Címkék Centrál Színház

Címke: Centrál Színház

A női nem dicshimnusza

Újra és újra rá kell jönni, hogy Molnár Ferenc elképesztő vígjátékíró. Úgy képes habkönnyűen szórakoztatni, hogy mégis mély. Bravúros, istenien játszható szerepeket írt, imádják a színészek, és rendre bebizonyosodik, hogy a publikum is. Ahogy ezúttal a Centrál Színházban, a Delila előadásán, aminek egyébként 80 évvel ezelőtt, éppen ebben az épületben, az akkori Pesti Színházban tartották az ősbemutatóját, igen jeles színészekkel, Somlay Artúrral, Darvas Lilivel, Muráti Lilivel, Mály Gerővel a főszerepekben.

 

Fotó: Horváth Judit

Színészek terén most sincs miért szégyenkezni, egyébként másért sincs. Stohl András, Balsai Móni, Trokán Nóra, Magyar Attila, Ódor Kristóf, Cserna Antal igencsak állják a sarat, és meglehetősen élvezik a játékot. Stohl a Centrálban, a házassági leckék középhaladóknak előadásában is hűtlen férfit játszik. Szerepe szerint ezúttal is ő az, aki szerető felesége mellett másra is vágyik, de nagyon. Komplett, lenyűgözően színes színészi palettája van hűtlen pasikból, megcsalókból, hazugságba keveredőkből, és erre ráfázókból, önimádó macsókból. Jól állnak neki ezek a szerepek, ahogy rendszerint más is. Most éppen vidéki csárdatulajdonosként habarodik bele a kétségtelenül szemrevaló fiatal pincérlányba. Érzékelteti, hogy szinte beleremeg a nagy-nagy felhevülésébe. Képtelen másra gondolni. Belezavarodik a mondataiba. Fölényeskedni próbál. De ott van benne az égető vágy, sejti, hogy ebből baj lehet, de felforrt a vére, nincs mit tenni, válni akar, el akarja venni az ifjú nőt.

Fotó: Horváth Judit

A feleségeként Balsai Móni kétségbeesésében is furfangos asszonyt játszik, aki a férjét roppant módon szereti és fölöttébb ismeri. Sejti, hogy honnan fúj a szél. Gyanítja, hogy a pincérlány mitől is habarodott bele viszonylag gyors iramban a nála sokkal idősebb férfibe, az egy hónappal ezelőtt sorsjátékon nyert bámulatos összeg miatt. De ezt nem egyszerű számításból teszi. Tényleg a férfi felé fordulnak az érzelmei, mert valahogy ettől a pénztől nő a szemében, vonzóbb lesz, ha úgy tetszik, szexepilesebb. Olyan makulátlan szabású szmokingot visel hibátlan eleganciával, mintha nem egy vidéki csárda csapszékében, hanem legalábbis a Gundel szalonjában lennénk. Egészen biztosan bele lehet szeretni. Ahogy a Trokán Nóra alakította lányba is. Tűz van benne! Arcára is kiül a szenvedély. Ő most tényleg hiszi, hogy holtodiglan.- holtomiglan szerelmes. Belemámorosodik abba, hogy mindketten elképzelik őt pompázatos toalettekben, luxusszállodában, a tengerparton. Álmodnak, terveznek, megszédülnek.

A Balsai Móni által alakított feleség viszont nagyon is észnél van. Ő is pompázatos nő, és ezt tudja is magáról. Elementárisan vonzó. Vág az agya, vesébe látóan áthatóak a nézései, remek az alakja, eszes és csinos, szóval elbűvölő. Ha úgy tetszik, a női nem dicshimnusza. Így aztán igazán tétje van a szerelmi háromszögnek, beindul a férj visszacsábítását, észhez térítését szolgáló hadművelet, akár a hatalmas nyeremény feláldozása árán. Ha azt sikerül átjátszani, az Ódor Kristóf megformálta kissé megszeppent, ifjú vőlegénynek, majd az ő vonzereje növekszik egycsapásra.

Fotó: Horváth Judit

És hát akkor fölvetődik az a mostanában közszájon forgó kérdés, hogy tényleg mindenki annyit is ér, mint amennyije van? És Molnár bizony állít ilyesmit a darabjaiban. Gondoljunk például az Egy, kettő, háromra, ami Alföldi Róbert bravúros szereplésével siker az Átriumban, hogy abban egyetlen óra leforgása alatt, egy ágról szakadt fickóból, pénzzel, kapcsolatokkal, finom anyagokból sebtében varratott ruhákkal, golf klub tagsággal, miegyébbel, látszatra kifogástalan úriembert faragnak, mert az üzleti és a családi érdek ezt kívánja. A Delilában is kifogástalan parti lesz ripsz-ropsz a szegény kis vőlegényből. És ettől fordul a kocka. Visszaáll a családi béke, ha úgy tetszik, helyére billen a polgári világrend, amit Molnár sok ramazuri után azért általában szeret helyrebillenteni.

Fotó: Horváth Judit

Magyar Attila ziccerszerepben, jóindulatú, szókimondó, hallgatózó, a legváratlanabb pillanatokban betoppanó, csaposként parádézik. Cserna Antal a boldog végkifejletben segédkező ügyvéd. Jeleneteket összekötő koldusként feltűnik a nagy harmonikás Wesely Ernő, utcazenészként szívbe markolóan játszik, Gatz Éva szépen énekel hozzá. Szakács Györgyi mesterien szabott jelmezei régi, kifinomult, békebeli időket idéznek, ahogy Bagossy Levente díszlete szintén.

Puskás Tamás rendezőként, hosszú-hosszú évek óta nem tud hibázni. Amit színpadra állít az siker. De nem munka nélküli, klisékre épülő, olcsó siker. A vérprofizmus odaadással, ízléssel, könnyednek látszó eleganciával, a játék áradó örömével társul. A karakterek eltaláltak, az összeütközések kidolgozottak, a poénok ülnek, a közönség jól szórakozik és meglehetősen elégedett.

Lórúgások sorozata

Alföldi Róbert rendezésében folyamatos lórúgásként hat Ibsen Kísértetek című darabjának előadása a Centrál Színházban. A rendszeres hazugságok, az elhallgatott múlt, az elfojtott indulatok gyilkos módon letarolnak mindenkit, a nézések is szinte ölnek, durva ostorcsapásként szemmel vernek.

 

Básti Juli hátborzongatóan lidérces tud lenni Helene szerepében. Eljátszik egy látszatra disztingvált nőt, aki évtizedekig gyűjtötte és gyűjtötte magába a keserűséget. Tűrt, leplezett, hazudott, és ezzel maga is permanenssé tette a lehetetlen élethelyzetet, a szeretetlenséget, a fagyosan dermesztő hangulatot. Színleg igyekezett megfelelni a társadalmi konvencióknak, miközben nem feltétlenül azok szerint élt. Iparkodott lavírozni. Rezzenéstelen arcot vágni. Tanulmányt érdemelne, hogy Básti első pillantásra rezzenéstelen arca hányféle. Rajta van az egész, reménytelenül elrontott élet. Kis izomrándulások, apró megfeszülései az arcnak, ridegen elviselhetetlen mosoly, amivel megnyerő akar lenni, de nem megy és nem megy, mert ez a Helene már végképp belemerevedett magába és kilátástalanságába.

Illetve éppen most akar ebből kitörni. Férje tízéves halálának évfordulójára a jómódú asszony árvaházat akar létrehozni, és ezzel némiképp lezárni valamit a múltból. A megnyitóra várja haza Párizsból a festőművész fiát, akivel a szó szoros és átvitt értelmében is eltávolodtak egymástól és reméli a közeledést. De aztán beüt a kénköves istennyila. Lávaként feltör az elhallgatott múlt, aminek a jelenre és a jövőre is tragikus következményei lesznek. Az árvaház leégése jelképes. A drámában szereplő öt ember élete foszlik szét totálisan, lehetetlenül el teljesen, egyikük valóban halottként marad a színen, a többiek reménytelen sorsú élő-halottként.

Miközben cselekmény jóformán nincs is. Jobbára szavak, szógörgetegek vitáznak egymással. Nincsenek látványos mozgások, izgalmas akciók, jobbára állnak a színészek és beszélgetnek. Minimál színház ez, már-már olyan, mint amikor Zsótér Sándor úgy rendezte a Radnóti Színházban a Medeát, hogy csak egy helyben ültek a szereplők. Pokoli koncentrációt és jókora karizmát igényelt a színészektől, hogy így is hassanak. Most meg jobbára csak álldogálnak és nyomasztanak, de ezt elementárisan teszik. Csaknem azt is mondhatnám, hogy némileg egyhangúan, megvan a monotonitás veszélye. De közben azért érvényesül Ibsen sátánian szúrós, gonoszkodóan fullánkos humora, amin van aki mer nevetni, van, aki nem. Ördögi, fájdalmas röhögés ez, máskor viszont valósággal belénk szorul a szusz, olyan erőteljesen kell figyelni a játékot. Kegyetlenül jó Kálmán Eszter díszlete. Leszűkíti a Centrál kamaratermének, a Kisszínháznak amúgy sem nagy színpadát, úgy körülbelül bokszring nagyságúra, érzékeltetve, hogy mindenki számára fullasztóan kevés és riasztóan körülhatárolt a tér. És ez az ajtókeretekre emlékeztető elemekből épülő díszlet mozog is, szinte a zenéhez hasonlatosan megjelenítve a szereplők hangulatát, helyzetét. Ennek megfelelően némileg levegősebb a tér, vagy börtöncellaként tornyosul a szereplők fölé.

Erőteljes az összmunka, nyilvánvaló, hogy a próbákon a színészek nem kímélték egymást, leástak saját személyiségük és valószínűleg a többiek lelkének rettentő, ijesztő bugyraiba, és bár Szakács Györgyi jelmezei kimondottan azt sugallják, hogy ezek az emberek a ruházatukkal is takargatni akarják, amit csak lehet, lényegében meztelenre vetkőznek előttünk, jóformán a zsigereiket teszik ki a deszkákra. Gáspár Tibor Manders tiszteletesként konzervatív hatalmi tényező, a hazugság egyik melegágya, színleg igyekszik nyájas lenni, de azért eléggé kilóg a lóláb, hogy veszélyes amit csinál, gondol, veszélyes az egész alak, úgy ahogy van. Szép, hogy a testvére, Gáspár Sándor adja a háznál régóta dolgozó cselédlány lecsúszott, lepukkant apját. Izgalmas, hogy az egymásra fölöttébb hasonlító két színésznek van is egy közös jelenete, érzékeltetve, mint akár a Koldus és királyfiban, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk szerencse kérdése is lehet. Az erőszakosan feltörekvő szolgálólányt, aki mindenáron ki akar törni az alul lévők helyzetéből, Ágoston Katalin személyesíti meg. Ódor Kristóf a beteges festő, anyja, hogy ne kelljen végignéznie a lelki és a testi agóniáját, némi vívódás után egy lidércesen határozott mozdulattal teszi el láb alól.

Megrendítően hat a lórúgások sorozata. Alföldi arról regél a meglehetősen ütős produkcióval, hogy muszáj átesnünk ezen a megrázkódtatáson, muszáj feltárnunk a múltat, kivetkőzni hazugságainkból, mert különben még az utánunk következő generációk is totálisan megnyomorodnak.

Nem bírom, amikor hülyítik az embereket

Básti Juli szerint a képmutatás, az álszentség, a dolgok szőnyeg alá söprése, minden jóra éhes embernek fáj. A Kossuth-díjas színész ezt annak kapcsán mondja, hogy Ibsen Kísértetek című darabját mutatják be, Alföldi Róbert rendezésében, január 5-én, a Centrál Színházban, és a szerző gondolatai ma is igencsak aktuálisak.

 

A bemutatója idején elképesztő dolgokat mondtak Ibsen Kísértetek című darabjáról,
például azt, hogy „nyilvánosan végrehajtott mocskos cselekedet”. Mit gondolsz erről?

Nem tudom, pontosan mit fájlaltak akkor, de ma is nagyon élő a szöveg. A képmutatás, az
álszentség, a dolgok szőnyeg alá söprése ma is minden jóra éhes embernek fáj! A férfiak
túlsúlya a közéletben, a kötelességek hajszolása miközben elmegy mellettünk az élet, egy a
múlt bűneivel szembenézni képtelen nemzedék átkos hagyatéka, azért ezek ma is komoly
problémák. Szóval abszolút aktuális a dolog. Az egyház gyakran képmutató, alaptanítását
megtagadó szerepe szintén vet fel kérdéseket, szóval lehet aggódnunk a gyorsan változó
mégis beszűkülni látszó jövőnk miatt! Ma is élők sajnos azok problémák, amiket egykor
Ibsen leírt.

Újságolvasó ember vagy, esetleg próbálod kicsukni a politikát az életedből?

Dehogyis, nem próbálom kicsukni. Nem is akarom és nem is bírnám.

A politika jelentése: a
város ügyeivel foglalkozni, ez pedig az én országom, az én városom is.

Fölhúzom magam újból és újból, de hát hogyan is ne olvasnék újságot, felnőtt emberek olvasnak újságot, mert érdekli őket, hogy mi van velünk. Volt az életemnek olyan szakasza huszonévesen, amikor beleszartam mindenbe, mert azt gondoltam, egyedül a munka a fontos, meg azok, akikkel együtt dolgozom. Most már tágabban látom a világot, főleg mivel három gyerekem van. Érdekel a jövőjük.

Mostanában min húzod fel magad?

Mindenen! Szinte nincs is olyan, amin ne húznám fel magam.

Nem bírom, amikor hülyítik az embereket és nem bírom, ha totális hatalom épül az ócska kis demokráciánk helyett!

Nem bírom az uniformizált híreket, az átlátszó szólamokat és Budapesten még hagyján, de a vidéken lakók döntő többségének fogalma sincs arról, hogy mi történik! Mindig csak a riogatás, az ellenség képzés! Gondolom sokuknak idejük sincs rá, hogy részletesebben utána nézzenek a dolgoknak. Állatira dühös vagyok, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy megvezethetők vagyunk, és miközben már kopogtat a teljesen új követelményeket támasztó jövő, mi bezárkózunk és rossz válaszokat fogalmazunk. Ez borzasztó, ez lehetetlenség, ezt kikérem magamnak!

A színház tud ez ellen valamit tenni?

A színháznak mindig is dolga volt, hogy gondolkodásra sarkalljon, hogy szembesítsen, de
sokan vannak akik nem tudnak színházba járni, őket könnyű hülyíteni. A színházba járók
újságokban és könyvekben is keresik az igazságot, törik rajta a fejüket! Akiknek erre nincs
módjuk és nem elég tanultak, nem elég tájékozottak, nem tudnak szelektálni, fogalmuk sincs mi történik körülöttük, azokat lehet aztán igazán az orruknál fogva vezetni!

Az elmúlt szezonban nem kaptál új szerepet. Nagyon ki voltál éhezve?

Egyáltalán nem voltam kiéhezve, hiszen igen nehéz szerepeket játszom. Hatvan évesen
három abszolút főszereppel az ember már nincs kiéhezve.

Tényleg?

Persze, hogy nem. Az is igaz viszont, hogy az rossz lenne, ha most nem próbálhatnék.
Jólesik, hogy egy ilyen szuper, érdekes darabban próbálok. Igen jól dolgozunk együtt Alföldi
Róberttel. Izgat minket a téma és eszméletlenül jó a csapat. Ennek most nagyon örülök de
nem voltam kiéhezve!

Alföldivel utoljára akkor dolgoztál együtt, amikor a Nemzetiben kvázi az ottani
hattyúdalát, a Sirály előadását rendezte. Tudom, hogy próbáltátok elérni, te is külön szóltál amiatt, hogy ha más nem, de legalább ez az egy produkció maradjon repertoáron az Alföldi érából.

Így van. Hogy te mikre emlékszel! Én mindent elfelejtek. De tényleg így volt, annyira
szerettük azt az előadást és annyira fontosnak tartottuk, hogy nagyon akartuk tovább
játszani. Nem sirály volt az, hanem hattyúdal.

Megmondható, hogy mitől búcsúztál a Nemzetiben, amiről többször elmondtad, hogy az nem a pályád különösebben sikerült része, alig kaptál fontos szerepeket.

Jó, de néhányat azért nagyon szerettem. Ez is az életemnek része volt. Voltak benne szép
és élvezetes pillanatok, de ha lezárul egy szakasz, akármilyen is volt, el kell búcsúzni tőle. A
Sirály előadása erre nagyon jó volt. Fontos volt a társulat összekapaszkodása az utolsó
évben, amikor már tudni lehetett, hogy Alföldi nem folytathatja. Bár Robi nagyon
reménykedett, hogy mégis győz a tehetségünk, a nagy akarásunk és nem veszik el tőle a
színházat. Ebben az időszakban az erős összetartás miatt kedvvel és jól próbáltunk,
fontosnak tartottuk amit csináltunk.

A Sirályban annyira személyes volt a búcsútok, hogy lényegében ti voltatok a ruhatárosok, ti vettétek el a kabátjainkat, ezek a díszlet egy részét képezték a színpadon, és ti is adtátok ki, tulajdonképpen végső búcsúként, előadás után a holmijainkat.

Így történt, méltó búcsú volt, szép előadás, mindenkinek fontos.

Amiatt, hogy átszerződtél a Centrál Színházba, várható volt, hogy némiképp átalakul a műsorrend, hiszen nyilván akartál olyan fajsúlyú produkciókban, akár tragédiákban
játszani, mint a Nemzetiben.

Fotó: Centrál Színház

Igen, persze. De a férjemnek, Puskás Tamásnak is fontos volt, hogy egyre bátrabban
szóljunk a színház közönségéhez. Szerintem tehetségesen és ügyesen csinálja, tudta, hogy
nem lehet kapkodni, szoktatni kell a nézőt, meg kell érteniük, akkor is róluk beszélünk, ha komolyra fordítjuk a szót! A híres kaposvári időkben is hosszú folyamat volt a szinte csak vígjátékokból és operettekből átcsábítani a nézőket fajsúlyosabb produkciók élvezetére.
Ritkán adódik olyan szerencsés szituáció, mint amikor a Katona József Színház Zsámbéki
és Székely vezetésével megalakult. Az elit csapat volt, elit közönségnek játszott. Ott
minden adott volt, ilyen esély nem is igen volt több a magyar színháztörténetben. A
Centrálban viszont a nulláról kellett építkezni, sőt a bányászbéka segge alól!

Puskás nem akarta folytatni a Vidám Színpad hagyományait…

Egy ideig az orra alá is dörgölték, hogy megölte a magyar kabarét. Hát ez baromság! Ő
csak jó színházat akart ezen a remek helyen, ahol a repertoárban megférnek a vígjátékok, a
könnyebb darabok és a nehezebbek is. Kimondottan művészszínházat viszont nem akart és
nem is fog csinálni soha.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy sikerült színházi élcsapattá tenni a Centrál
társulatát. Mennyi szereped volt ebben?

Szerintem sok, de alapvetően ez Tamás érdeme. Hiszen minden egymásból következik. Ha
nem tudja kitalálni, hogy mit mutasson be, ha nem tudja megrendezni, ha nem lesz siker,
akkor nem lehet odahívni jó színészeket. Ha viszont nem jók a színészek, akkor a jól
választott darabokból is csak vacak előadást lehet csinálni. Ez oda-vissza játék. Nekem már
az is borzasztó nehéz volt annak idején, hogy Kaposvár és a Katona után egyáltalán
betegyem a lábam abba az épületbe. Ezt tényleg csak a férjem miatt tettem.

Mi volt ezen nehéz?

Nem akarok lesújtó véleményt mondani arról a régi Vidám Színpadról, mert ott is
dolgoztak jó színészek, de azért azt te is hallhattad már, ha valaki szakmailag
megengedhetetlen dolgokat művelt, akkor arra azt mondták: hé, nem a Vidám Színpadon
vagy. Akkor is ezt mondták, ha valaki felszínes volt, vagy tét nélküli az előadás.
Gyerekkoromtól hallottam ezt, és akkor egyszer csak oda kellett mennem és ott kellett
megpróbálni színházat csinálni. Igazán nem volt egyszerű feladat. Bíztam Tamásban és
segíteni akartam neki! Tudtam, ő már egyszer összerakta a Pinceszínházat, az Egyetemi
Színpadot. Láttam, hogy mennyit küzd vidéken, ahol olyan sikereket rendezett, hogy az
igazgatók gyorsan ki is adták az útját. Tudtam, muszáj valami helyet találnia, ahol végre azt
és úgy csinálhatja ahogy ő gondolja. Ebben mindenképpen segíteni akartam neki! A
Centrállal tizennégy év lankadatlan küzdelme árán oda jutottunk, hogy ma Budapest egyik
legsikeresebb színháza. Csodálatos tábora van már, és válogatottan jó csapata! Szóval ma
már nagyon jó hely.Ibsen,Kísértetek

Kicsit sok lett most minden – Kovács Patrícia nagyon fel tud paprikázódni

Kovács Patrícia napi 12 órában forgatja a Korhatáros szerelem című tévésorozatot, amiben olyan 39 éves, 3 gyerekes anyukát játszik, aki beleszeret egy 25 éves fiúba. A kiváló színész mögött meglehetősen erős évad is áll, jó és nagyon különböző szerepekkel. A bulvárlapok tele voltak azzal, hogy szétmentek Gusztos Péterrel, de Patrícia azt mondja, csak férfi-női életük ment kétfelé, a szeretet, a barátság, a kötődés megmaradt.

 

-Mozgalmas évadod volt, három egészen különböző produkcióban, három jelentős szereppel.

– Először a Bocs, félrement! című produkciót mutattuk be a Belvárosi Színházban, aztán jött a Házassági leckék középhaladóknak a Centrálban, a Vőlegényt pedig most nyáron mutattuk be Szentendrén és tovább játsszuk a Belvárosiban. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ennyi dolgom van, igyekszem meghálálni ezt a bizalmat.

– Amikor elszerződtél a Vígszínháztól, belementél a semmibe, és aztán egyszerre sok ajánlatod lett, már te fogtad magad vissza azzal, hogy nem vállaltál több munkát.

– Most is jön majd egy ilyen korszak, de előbb befejezem a mostani munkám. Éppen forgatok egy tévésorozatot, és ez annyira megterhelő, hogy fél évig csak a meglévő előadásaimat játszom és nem vállaltam, hogy új produkciót próbáljak. Már olyan sok előadásban játszom, hogy ezek esetében is probléma a művészeti titkároknak az egyeztetésem. Az utóbbi három bemutatótól azért is vagyok nagyon boldog, mert mindegyik produkcióban egészen más karaktert kell megformálnom. Sokfélét lehet játszani sokféle stílusban, egészen remek kollégákkal.

– Meddig forgatsz?

Fotó: Takács Attila

– Szeptember végéig, az lesz a sorozat címe, hogy Korhatáros szerelem. Arról szól, hogy
van egy harminckilenc éves, három gyerekes anyuka, aki beleszeret egy huszonöt éves fiúba. Nehéz a különböző családok, barátok torkán lenyomni ezt a viszonyt. Kérdés, hogy egy huszonöt éves fiú be tud-e tagozódni egy háromgyerekes család életébe. Az a célunk, hogy ez egy nagyon jó minőségű sorozat legyen, ami heti egyszer lesz látható tizenhárom héten keresztül. Ez egy igen nagy szerep nekem, közel 60 napot forgatok hol nappal, hol éjszaka. Minimum tizenkét órás munkaidőben. Nyáron elég sokfelé ment a Vőlegény, sok szabadtéri színpadon megfordultunk vele az országban. A Bocs, félrementet is meghívták több helyre, a Házassági leckék középhaladóknak című előadást pedig nyolcszor játszottam Keszthelyen, úgyhogy kicsit már önmagam árnyéka vagyok már és néha azt érzem, hogy mint egy droid teszem a dolgomat. Ezért nem vállalok fél évig új produkciót, muszáj kicsit töltekeznem. Egy kicsit sok lett most minden.

– Amikor hívtalak, a telefonod ki is írta, hogy most csak sms váltással tudunk érintkezni, úgyhogy kösz, hogy ennek ellenére visszahívtál.

– Ó hát persze, téged visszahívlak, meg mást is igyekszem, de azért az egész családomnak, baráti körömnek nagyon segítenie kell, mert nehéz most lebonyolítanom a magánéletemet és a szakmai életemet, kevés huszonnégy óra egy napra.

– És, ha letelik a félév, amikor kissé félrevonulsz, utána mi következik?

– Próbálni kezdjük a Dühöngő ifjúságot a Belvárosi Színházban, Znamenák István rendezésében, Szabó Kimmel Tamás, Járó Zsuzsa, Ötvös András és én játszom benne.

– Úgy tudom, hogy Orlai Tibornak lett egy kvázi társulata, ami azt jelenti, hogy nem vagytok ott állásban, de évadonként két szerepet garantál, amit nem muszáj elfogadni. Cserébe azt kéri, hogy az egyeztetésnél ő legyen az első, hozzá igazodjon a többi színház, ahol dolgoztok.

– Igen, én bármit csinálok a jövőben, mindig azt mondom, mintha társulati tag lennék egy színházban, hogy Orlaihoz kell egyeztetni. De már tavaly is úgy éreztem, hogy hazajárok, otthonos nekem az a közeg, ami Orlai körül van, már évek óta játszom nála és nagyon imponáló, hogy abszolút a színészekben gondolkodik. Azt hiszem, az egyetlen olyan igazgató az országban, aki először a színészre keres darabot, utána megkeres egy rendezőt, hogy ezzel és ezzel a színésszel meg akarja-e rendezni a darabot. Mindenhol máshol fordítva van, előbb van meg a rendező és a darab és utána keresnek hozzá színészt. Úgyhogy színészként nagyon jó a Tibornál lenni, büszkén mondtam neki igent arra, hogy részt veszek ebben a kvázi társulatban, amiben együtt is vagyunk, de azért szabadon is. Ráadásul az az alapcsapat akiket Tibor felkért,  garancia a számomra, hogy jól döntöttem.

– A tavalyelőtti évadban a Várj, míg sötét lesz előadása, azt hiszem, igen nagy feladatot jelentett számodra. Egy vak nőt játszol, akit gengszterek támadnak meg.

– Hát igen, ez meglehetősen nagy feladat volt számomra. Azt gondolom, hogy egy mérföldkő a szakmai életemben. De a Vőlegényről is azt gondolom, hogy az lesz. Szabadtéri színpadon mutattuk be és még sok felfedeznivaló van a darabban, ha intimebb, zárt térbe kerülünk vele. A Várj, míg sötét lesz előadását és a Vőlegényt is Novák Eszter rendezte, ugyan nem tanított a főiskolán, de már a Várj, míg sötét lesz esetében is azt éreztem, hogy valamilyen módon mesterem, mert úgy dolgozik velem, hogy ez több annál, mint egy színész-rendező viszony. Maximálisan megbízom benne, pontosan lát engem, tudja az összes jó és rossz tulajdonságomat. Nem tudom átvágni. Egy színész azért tud úgy csinálni mintha… Én is tudok úgy csinálni, mintha…Vannak, akiket át tudok vágni, hát a Novákot nem.

– Mik a jó és mik a rossz tulajdonságaid?

Fotó: Takács Attila

– Borzalmasan türelmetlen vagyok, iszonyatosan siettetem magamat, sokszor vagyok elégedetlen magammal meg néha a környezetemmel is. Azt hiszem, a legjobb tulajdonságom az, hogy fát lehet a hátamon vágni, és megbízható, szorgalmas ember vagyok. Úgy érzem, hogy engem Eszter ismer és méginkább meg akar ismerni, és annyira szeret, hogy igen könnyen tudok nála gyengének mutatkozni, elesettnek, szárnyaszegettnek. Ez nem mindenkivel sikerül, úgyhogy ő nekem meglehetősen jó kontroll.

– A Házassági leckék középhaladóknak és a Centrálban bemutatott, de ősztől a Hatszín Teátrumba átvitt Francia rúdugrásban vaskosan komédiázol és láthatóan igencsak élvezed, hogy ökörködhetsz a színpadon. De érvényes ez a Játékszínben műsoron lévő Legyen a feleségem! című produkcióra is.

– Kifejezetten szeretek ezekben a bohózatokban játszani, de nagyon vigyázok arra, hogy az ilyen típusú jó ízlésű szórakoztató produkciók mellett azért legyenek más típusú munkáim is. Szabadúszóként csak saját magam lehetek felelős saját magamért. Ezek a szórakoztató produkciók gyakran szinte sportteljesítmények, nagyon sok energiát felemészt például az, amikor a Legyen a feleségemet egy hétvégén szombaton és vasárnap is kétszer-kétszer játsszuk. Színészként viszont tragédiát, de más színpadi műfajokat is muszáj játszanom, nem lehet, hogy állandóan vicces lány legyek, mert nem hiszem, hogy ez jót tenne a pályámnak. Nem szeretnék beskatulyázódni.

– De azért te az életben is, ha úgy adódik, nagy bohóc vagy.

– Persze, abszolút, sokkal inkább vagyok bohóc, mint szomorú, teljesen távol áll tőlem mindenfajta depresszió, érfelvágás.

– A színházon kívül a világ, az ország, mennyire foglalkoztat? Olvasol újságot, hallgatsz híreket?

– Kifejezetten hírérzékeny vagyok, bár most, hogy ennyire tele lettem munkával, szörnyen fáradt vagyok, ezért előfordul, hogy forgatás közben bekapcsolom a telefonomat és nem nyitok meg egy politikai oldalt sem. Nem akarom magamat felhúzni, hanem a húsz percnyi szünetben magammal akarok foglalkozni. Nagyon fel tudok paprikázódni.

– Min tudsz felpaprikázódni?

– Az igazságtalanságon, a butaságon, a pénzszóráson igencsak fel tudom húzni magam. Most inkább távol tartom magam az ilyesmitől. De aztán, amikor ez a korszak véget ér, akkor tudom, hogy újra hírfüggő leszek. A telefonomon például rengeteg alkalmazáson keresztül kapok a hírekről üzeneteket, de az elmúlt egy hónapban ezeket a funkciókat kikapcsoltam, hogy ne jöjjenek hírek. Ezek most nem férnek bele az életembe. De ha vége a forgatásnak, akkor újra jöhetnek majd.

– A bulvárlapok tele voltak azzal, hogy szétmentetek Gusztos Péterrel. Ezt a hírt ti tettétek ki a Facebookra, azt is hozzátéve, hogy erről többet nem akartok nyilatkozni. Ezt maximálisan tiszteletben tartom. De neked Gusztos Péterrel fontos közös tevékenységed volt a SUHANJ! Alapítványban, ami fogyatékos emberekkel foglalkozik. Ezt a munkát folytatod?

– Persze. A SUHANJ! Alapítványt együtt hoztuk létre, és együtt is fogjuk tovább csinálni. A barátságunk semmilyen módon nem szakadt meg, sőt erősödött. A minap megkérdezte tőlem valaki, hogy milyen egyedülálló anyaként nevelni a gyermekemet. De én egyáltalán nem gondolom, hogy egyedülálló anya vagyok. Egyedülálló nő, az vagyok. A gyereknevelést azonban abszolút együtt csináljuk Péterrel, sok tekintetben most jóval közelebb vagyunk egymáshoz, mint régebben.

– Kevesebbet veszekedtek például?

– Igen. Megmaradt a szeretet, a barátság, a kötődés, csak kétfelé ment a férfi-női életünk. De hát mi nagyon közel vagyunk egymáshoz és hisszük azt, hogy egy másik minőségben, de összetartozunk.

 

 

 

 

 

 

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!