Koreanapló 22. – Pink felvágott

1
584
S. Lee

Elköltöztünk előző lakhelyünkről, Csangdzsu városából, mert a férjem Tedzsanban, szülőhelyén kapott új megbízást, ugyanattól a cégtől, ahol eddig, mint tapétázók dolgoztunk, csak most irodavezető lesz, én segítek neki ha szükséges lesz, írni fogok főállásban, ha megoldja maga. Tedzsanban nem találtam megfelelő lakhelyet, így húsz kilométerrel északabbra, Szedzsong városába tettük át lakóhelyünket, ráadásul egy lakópark apartmanjába, amiről sosem gondoltam, hogy ki fogom próbálni, de most mégis, mert van hozzá terasz, ki tudok menni a szabadba, még akkor is, ha az a szabad a talajtól száz méternyire van.

Írtam a költözés örömeiről, de leginkább az időjárás okozta viszontagságairól, majd a számomra is luxusnak tűnő, ám itt nem annak számító extrákról amelyek a lakáshoz tartoznak, a hatalmas, és rendkívül okosan megépített konyháról, a beszélő gépekről, a mesterséges intelligencia irányította légkondicionálóról, sok hasonló szépről, jóról, ami az ember mindennapi életében oly nagyon fontos, mert bár tudván tudjuk, hogy a demokráciát biztosítandó fékek és ellensúlyok rendszerének megléte mekkora súllyal bír, mindennapjainkat mégis a szolgáltatások igénybevétele, másik oldalról annak nyújtása teszi ki javarészt, tehát a közérzetünkre igen nagy hatással van, ha napokig, vagy hetekig kell intézni a gázóra átíratását, rosszkedvű ügyintézőkhöz járkálva, vagy házhoz jön egy kedves, és udvarias ember, aki digitálisan 3 perc alatt lerendezi az egészet a szivárgásellenőrzéssel együtt, és akkor ez egy példa volt a millióból.

Nem, nem vagyunk gazdagok, a középosztály népes táborát gyarapítjuk, nagyjából azt is tudom megmutatni, hogy ez a réteg hogy él itt, felfelé nemigen van rálátásom, lefelé persze igen, és egy nagyon kedves ismerősöm kérte is, hogy meséljek azokról, akiknek nem „kigá dzsinni” ( a házi AI) mondja meg a pontos időt, vagy nem a hűtőjükbe épített számítógépen át rendelik az ételt.

Elgondolkoztam ezen a kérésen, hiszen sok dolog van, ami nekem természetes, ezért talán nem írok róla, és emiatt nem is jut el az olvasóimhoz, a barátaimhoz. Az egyik ilyen, épp a gazdagság, és a szegénység kérdése.

A koreaiak előtt a szegénység nem ismeretlen fogalom, az én generációmban nemigen van ember, aki ne élte volna át testközelből. Mikor tapétáztunk, a hölgy, aki az ebédet főzte nekünk az irodában, néha tojásban megforgatott egy vastag, krinolin szerű felvágottból szelt karikákat, picit megpirította kevés olajban, és felszolgálta. Borzasztó rossz íze volt, soha nem ettem meg, de mindenki más igen, pedig volt sok egyéb, sokkal finomabb dolog is az asztalon. Sok idő elteltével, egyszer rákérdeztem a férjemtől, miképp lehetséges, hogy örömmel megeszik azt a pink színű, műanyagba csomagolt sült felvágottat, amibe se hús, se íz, csak valami fűrészpor szerű érzet, és a természetellenes vattacukor szín van. Nagyon nevette a kérdésem, majd válaszolt, hogy mert ez az „emlék íze”. Gyermekkorukban nem volt hús, rizs sem, leginkább árpát, vagy kölest ettek rizs helyett, és ünnepeken jutott ebből a felvágottból, feltéve ha hagytak a felnőtt férfiak, ami nem fordult elő gyakran. Akkoriban sok gyerek született, sok meghalt, amelyik életben maradt, az kiérdemelte, más világ járta. Másoktól is hallottam nagyon sok történetet éhezésről, nyomorról, a minimális létfeltételek hiányáról, ám különösebb pátosz nélkül, többnyire nevetve mesélik, hiszen velük történt, nem valami sajnálni való távoli, elérhetetlen világ valóságának része, hanem a gyermek, és fiatal koruk elválaszthatatlan velejárója volt.

Nem véletlen, hogy ha szükséghelyzet van, nincs az a gazdag koreai, aki ne érné be egy üres hellyel a padlón, elalszanak takaró, párna nélkül bárhol, utcai ruhában, néha ez van, olyankor átváltanak a fiatalkori énjükbe.

Itt, talán épp ezért, a pénzen vehető dolgok szórakoztatóak, de az értékrendben soha nem előzik meg az emberi kapcsolatokat, az összetartást, a családot, a barátságokat, hiszen együtt túl lehet élni, külön-külön sokkal nehezebb. A koreaian nagyon szeretik a kényelmet, a luxust, a digitális technológiát, használják is, meg is tanulják életkortól függetlenül pillanatok alatt, de nem felejtik el, hogy honnan jöttek, és igyekeznek a gyermekeiknek is megmutatni, hogy a valóság gyakran sokkal koszosabb, földhözragadtabb, mint a huszonkilencedik emeleti tetőteraszos, két szintes lakás panorámája. Gyakorlatias nép ez, kicsi területen élnek nagyon sokan, nem túl jó minőségű a termőföld itt, nincsenek ásványok a föld mélyén, csak hegyek vannak, óceán, és szorgalmas, tudatos emberek, akik felépítették maguknak a semmiből ezt az országot, cserébe most jól élnek, de még mindig nagyon sokat dolgoznak, ha tetszik, ez a valódi munkaalapú társadalom mintapéldája, Dél-Korea.

Soha nem hagyják abba a tanulást, mindenki jár valamilyen tanfolyamra, esti egyetemre, előadásokra. Rendkívül adaptívak, így lesz tapétázó, majd irodavezető egy teológusból, anélkül, hogy ez bárkinek problémát okozna, vagy netán felmerülne, hogy az értelmiség kétkezi munkát végez, és ez mekkora probléma. Azt, ha arra van lehetősége. Ilyenkor aztán megtanulja a belsőépítészet alapvetéseit, nyomon követi az aktuális divatot, mert amilyen szolgáltatást kap másoktól, legalább olyan minőségit kell neki is nyújtani.

Él itt egy híres író, történész. A konzervatív hatalom feketelistára tette, kilenc évig nem kapott munkát, pedig már nem volt fiatal akkor sem. Nosza, kitanulta a fazekasságot, és kerámiákat készített. Épített egy kis házat valahol a világ végén, leköltözött Szaulból oda, nevelte a zöldségeket, meg a malacot, tyúkot, készítette a kerámiáit, a tisztelői megvásárolták tőle, csatornát nyitott a Facebookon, élőben agitált a rendszer ellen, rendkívül népszerű volt. Valahogy az égvilágon senki sem érezte úgy, hogy ettől ő kevesebb lenne, hogy a komoly történészi életműve tyúkszaros lenne, nem, ezt dobta az élet, ezt kellett megoldania, megoldotta. Természetesen segítették a közvetlen barátai, tanították a kézművesek, a földművesek, hogy megtanuljon élni a földből, a szó szoros értelmében.

Rehabilitálták, népszerűbb, mint valaha, mégsem hagyta ott a vidéket, de már eljár előadni, hívják a televíziókba, megjelennek a könyvei, továbbra is él a Facebook csatornája, értelemszerűen már kisebb lendülettel, hiszen lehetősége nyílt ismét direkt szólni, tanítani, dolgozni a hivatásában.

Van orvos ismerősöm, akinek telefon boltja van, a hivatásában nem boldogult jól, de a Gucci, majd a Hermes Koreai igazgatóját is ismerem, akit ötven évesen elküldtek a cégtől, mert az itteni szabályok szerint nagyon sok fizetést kellett volna kapnia, így megúszta a vállalat egy tetemes végkielégítéssel. Ő letette az állami hivatalnok államvizsga kilencedik, azaz legalsó fokozatát, és most huszonéves fiatalokkal egy rangban dolgozik a főváros egyik kerületi önkormányzatában, mert élni kell, és bár sofőrje volt, meg első osztályú repülőjegye, most gyalog jár be dolgozni, és aktákat tologat, mert kezdő. Viszont tanul. Munkajogot tanul, azt mesélte, hogy munkajogász szeretne lenni öt éven belül, az a terület mindig is vonzotta, hatvan éves korára meg is tudja majd nyitni a saját irodáját. Szelíd, világlátott, kellemes ember, rendkívül jól kommunikál, és túl az első sokkon, élvezi az új feladatát, kitalálta a jövőjét, egy másodpercig sem adta fel, ő is a pink színű felvágotton nőtt fel, ahogy itt mindenki.

1 hozzászólás

  1. Ilyen, a rossz napokra emlékező étel a rizsleves is, amit a maradék rizsből készítenek. Számomra, magyarnak egy vízízű semmi volt, de a koreai vendéglátóim minden étkezés után áhítattal ették.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..